A jelek

A képzők alaki és funkcionális sokszínűségével szemben a jeleknek nevezett szuffixumok mindkét szempontból jól körülhatárolható csoportot alkotnak.

6.3.2.1. A névszójelek

Ezek közé a következők tartoznak: -k, -ék, -i többesszám-jelek; -m, -d, -(j)a/(j)e, (-u/-ü)nk, -tok/-tek/-tök, -(j)uk/-(j)ük birtokos személyjelek; -é birtokjel; leg-, -bb fokjelek; -ik kiemelő jel.

A többes szám a magyarban lehet jelöletlen (cseresznyét szed, fáj a lába, sok gyerek), s en-nek a jelöletlenségen-nek uráli háttere van. De már az alapnyelvben különböző jelek szolgáltak a többes szám jelölésére. Közülük a -k többesszám-jel alapnyelvi örökség. Ottani funkciója bizonytalan: vagy gyűjtőnévképző volt eredetileg, vagy már az alapnyelvben is többesszám-jelölőként használták. A mai magyarban homogén csoportok többesszám-jeleként működik (nénik = néni + néni). Az -ék a heterogén csoportok többesszám-jele (Pistáék: Pista és társai). Belső magyar fejlemény, az -é birtokjelből és a -k többesszám-jelből alakult. A 16.

század közepén már biztosan létezett: 1569 az Orban Ferenczek [Ferencék] elöt lött compositio (SzékOkl. 1: 15:25). Az -i függő esetek többesszám-jelölője több rokon nyelvben is. A birtoktöbbesítés funkcióját a magyarban vehette fel az ősmagyar kor folyamán. – A bir-tokos személyjelek uráli személyes névmások grammatikalizálódásával jöttek létre, a többes számban a -k többesjel alkalmazásával. A T/3. alak (házu-k) nem tartalmaz személyjelet, csu-pán a többesszám-jel kapcsolódik a tőhöz. Ezt bizonyítja, hogy az ómagyar korban a -k még alsó vagy középső nyelvállású tővéghangzóhoz csatlakozott: SzabV. Akarattyak ’akaratuk’;

Jókai-k. 102 yaruala ewuelek ’jár vala ővelük’), az -uk/-ük forma csak a 16. századtól jelenik meg. – Az -é birtokjel belső magyar fejlemény, valószínűleg az ősmagyar korban alakult ki az -i latívuszragból. Noha csak a kései ómagyar korból hozható rá nyelvi adat (vö. Bécsi k. 9 attafiayebol), a belőle származó korai -i helynévképzős adatok közvetve az -é ősmagyar kori kialakulását bizonyítják. A funkcióváltás jelentéseltolódása a következő lehetett: ’valahová’ >

’ott van, oda tartozik’ > ’az övé’. – A középfok jele (-b/-bb) alapnyelvi eredetű, hangtanilag megfelel a finnben és a lappban meglevő -mp- fokjelnek. További kutatások tárgya, hogy a magyar fokjel ezzel rokon-e, vagy a hantiban, mariban meglevő -mp- névmásképzővel. Elein-te csak -b, akár magánhangzó, akár mássalhangzó előzi: ekeswlElein-teb (FesElein-tetics-k. 387), ygazb, vtalatosb (Jókai-k. 93). A kései ómagyar korban hangzóközi helyzetben elkezdődik a geminálódása: nagobbaknac (Bécsi k. 9), de a hosszú -bb csak a középmagyar kortól válik uralkodóvá. – A felsőfok leg- jelének eredete bizonytalan: vagy egy ’nagyon’ jelentésű finn-ugor eredetű szó az alapja, vagy belső magyar fejlemény (a le igekötő -g nyomatékosító elemmel alkotott fejleménye). Fokjelölő szerepe nyomatékosítással kezdődött, valószínűleg határozószókon indult meg – Jókai-k. 67 legottan ’ugyanott’ –, s mivel a határozók egy része fokozható – Guary-k. 78 legioncab ’leginkább’ –, az analógia átvitte a felsőfok jelét a mellék-nevekre is. – Az -ik nyomatékosító, kiemelő funkciójú jel már az ősmagyar korban megjelent az egyik ~ másik határozatlan névmásokon. Eredetét tekintve két latívuszrag kapcsolódásának tarthatjuk (-i + -k), melyek összekapcsolódása a nyomatékosító szerep erőteljes megjelenését tette lehetővé. Az ómagyar kor végén jelentkezik sorszámnévképzőként: Bécsi k. 87 harma-dic; megjelenik középfokjel utáni kiemelésben: Sándor-k. 2 az mentól alssobykban is [az mentől alsóbbikban is].

6.3.2.2. Az igejelek

A hagyományos nyelvtörténetírás az igejeleket időjelekként és módjelekként sorolja be. Ez alapján beszél jelen, múlt és jövő időről, és ezeknek alaki kitevőiről. Beszél továbbá kijelentő, felszólító és feltételes módról, és ezek jeleiről. Az igei jel-szuffixumok azonban ezeknél sok-kal több jelentést hordoznak, illetőleg befolyásolnak. Az időfogalom esetében figyelembe kell venni az aspektualitást (folyamatosság vagy befejezettség) és az időbeliség lehetséges modális összefüggéseit (perfektiváltság, telicitás, szemtanúság, feltételesség). A mód esetében külön

kell választani a feltételesség, a parancs, a felszólítás és a kötőmód jeleit (még ha e két utóbbi egybeesik is).

A jelen időnek nincs jele. Létezik azonban az -sz (egykori gyakorító) képző, mely testesítő elemként megtalálható az sz-t v-vel váltakoztató igetöveken. Ezen igetövek múlt időt csak sz nélküli tőből képezhetnek, az sz tehát ebben az esetben jelenidő-jelként viselkedik.

Az egyszerű múlt idő jele az alapnyelvből örökölt -i (*-j). Ez a tővégi magánhangzóval együtt -á/-é igejelet hozott létre az egyszerű múlt jelölésére. Az ómagyar korból adatolható látók, nézők típusú T/1., továbbá a lőn, tőn stb. igealakok arra utalnak, hogy e múlt idő kiala-kulásában szerepet kaptak a γ/β igenévképző spiránsok is. A befejezetlen múlt (ad vala) és a befejezett múlt idő (adott vala) analitikus módon alakul a magyarban: a múlt időt a vala se-gédige jeleníti meg. Több egybeírásos példa is bizonyítja, hogy ezt a vala-t az egykori nyelv-érzék az alapigéhez tartozónak, tehát jelszerűen fogta fel: Jókai-k. 69 latyakuala, syrnakuala).

Az ómagyar igeidőrendszer sémája:

befejezetlen aspektus befejezett aspektus

jelen idő ad adott

múlt idő ad vala adott vala

A mai magyar köznyelvben egyetlen múlt idő található, ez a t-jeles múlt idő. A -t igenév-képző már az alapnyelvben is mint a befejezettség igenévigenév-képzője működött. Az állítmányi helyzetű igenévből – A víz fagyott. – az élő nyelvhasználatban a befejezett jelen állapotát jelö-lő múlt idő vált (s ezzel párhuzamosan az igenévképzőből aspektusjel). Ez az aspektusjel mind a befejezett jelen (adott), mind a befejezett múlt idő részeként megtalálható (HB. Odutta vola). A -t időjellé való átértékelődése az igekötők perfektiváló és telicizáló szerepének fel-erősödése következtében alakult ki (ez utóbbiak ugyanis átveszik az aspektus jelölését), s emiatt a -t az ómagyar kor végétől egyre inkább a múlt idő jelévé válik. Az ómagyar kor vé-gétől az aspektusjelet és időjelet tartalmazó rendszer felbomlik, megjelenik segédigei szerep-ben a volt is, mivel ezt az aspektusjelleg elhalványodása következtészerep-ben egyre inkább múlt idejű segédigeként használták.

Más, finnugor alapú elmélet szerint a magyar múltidő-rendszer a következőképpen tagolandó: 1.

ada/adott, 2. ad vala/ad volt, 3. adott vala/adott volt. Ez a rendszer megfelel a permi és cseremisz rendszernek, ahol is a múlt idejű párok második tagja a befejezett melléknévi igenév képzőjére visz-szamenő jelet tartalmazza. E nyelvekben az adott igejelet (a török nyelvekhez hasonlóan) viszont akkor használják, ha a közlő nem volt szemtanúja az eseménynek. Ez a szemtanúsági elmélet a magyar nyelvtörténet-írásban nem vert gyökeret.

A jövő időnek nincs jele (az -nd-t modális képzőnek tekintjük), a jövő idő megjelölésére a jelen időt használjuk (ez a mai nyelvhasználatban mintegy 90%-os gyakoriságú). Az analiti-kus szerkesztésű (fog …ni, kezd …ni) jövő idő a kései ómagyar korban alakul ki. Míg a kóde-xek (főként a latin futurum imperfectum fordításában) a kezd segédigét részesítik előnyben, az élő nyelvhasználat (magánlevelek) a fog segédigés jövőt használja. Ennek 16. század eleji használata arról tanúskodik, hogy a fog fogalmi jelentése (’hozzáfog’) már ekkor kiüresedett, szerepe a segédigéé.

A feltételesség leginkább a feltételes mód jelével fejeződik ki. Ez az alapnyelvi -nV (az óhajtó mód jele), melyhez a múlt idő -i-je járult: -nai/-nei. A kettőshangzó monoftongi-zálódása -ná/-né alakot hoz létre, mely további formáns előtt máig megőrződött: adnám. E jelet használjuk mind jelen, mind jövő időben. Múlt időben a feltételesmód-jel a segédigéhez kapcsolódik, míg a tartalmas ige -t jeles múlt időbe kerül. A feltételesség, bizonytalanság ki-fejezésére a Ø + vala befejezetlen múlt használata is előfordul, akár a kódexekben

(GuaryK. 89 ha adam magat binosnec vaľa vala | isten neki meg bocatta volna [ha Ádám magát bínösnek valja vala, Isten neki megbocsátta volna]), akár máig egyes keleti nyelvjárás-okban.

A parancs, sürgető felszólítás jeltelen, a szó puszta töve szolgált erre a funkcióra (akárcsak számos, a magyarral nem rokon nyelvben). Ezt bizonyítja a gyere ~ jer (gyertek, gyerünk) módjel nélküli alakja, továbbá az, hogy a felszólító használatú -j mindig a csonka tövekhez járul, vagyis a tővéghangzó lekopása előtt csak a puszta tő szolgált a felszólító szerepre. A kötőmód (felszólító jelleggel: felszólító mód) jele az alapnyelvből származó -k, mely már az ősmagyar korban az előtte levő mássalhangzó hatására (> γ > é >) -j-vé alakul. Ez az átalaku-lás hosszú és területenként eltérően megvalósuló folyamat lehetett, melyet a hangkörnyezet is befolyásolt. A -j-nek mint alapváltozatnak ezért sokáig megvannak a γ felé utaló (Bécsi k. 81 akaryh; Érdy-k. 559 sirhon), valamint asszimilációs változatai is (HB. vezesse; ÓMS.

Thekunched [teküntsed]; KTSz. Tamag [támadj]).