Fejlődéstani jegyzetek.
Ha a muzsika misztikum, akkor a dal concrét misztikum, a szó, amelyből a muzsika lett, elsiilyedt <benne.> {abban.} Láthatatlanná vált mialatt nagy érlelő munkáját ottbenn végezte és így misztikussá lett a forma: keletkezé-sében szem elől vesztették értelmi értékeit; nem követhették nem érthették, Amely mértékben pedig titkossá lett, ugyanannyira ébredt fel az emberben a megfejtés vágya. És ez a vágy a dalban találta megteljesülését. Ami értelem a formában eltűnt, a dalban napfényre került újra, Ami száz sötét érzést a forma magába nyelt, a dalban az fénylőn és egyszerűen ujjá lett. Mivel azon-ban a dal logika is lett de zenének is megmaradt, mivel a megoldás fénye mö-gött mindig ott maradt a nagy kérdőjel és rejtély, a dal nem szűnt meg misz-tikusnak lenni: concret misztikumnak.
És a hogy a természetben a „nemi széjjelválás" meg lesz hogy a két nem az egymás erejével növessze a világot és az egymás erejét: úgy lesz a zene két sexusa a Hang és a Szó az egymás megtermékenyítője; a fejlődés szülő párja.
A dal pedig; szerelmi actusuk. Mert amikor a forma titokzatos értelmeit a szóhoz fűzi, mélycbl)c, metaphisikussá teszi a szót; de az a szó is, muzsikába váltván a maga muzsikátlan fogalmait, differenciálja a formát is - újból misztikumot szül; {és} ú j commentálni valót.
A történet példákat ad erre.
Az olasz Giulio Caccini 1602-ben „nuove musiche"* címen kiadott egy monodia gyűjteményt és ehez írt előszavában erősen kifejti az akkori ének-reform elveit. Az ellenpont, „a poézis tönkretevője" a sutba kerül, mert tűr-hetetlennek tartják „hogy az az értelmet és versmértéket elrontsa amikor a
szótagokat, majd elmetszve, majd meg nyújtva magához alkalmazza." És azt a Plátó által adott elvet léptetik életbe újra mely szerint „három van a zenében, először a beszéd, azután a rhytmus és utoljára a hang és nem m e g f o r -dítva." A zene evvel megtette az első concessiót: megszakítja saját maga-szabta ú t j á t hogy a vers menjen tovább. Elhagyja s a j á t formáját, hogy egy másiké szerint üdvözöljön. És üdvözöl. Mert a 17. század áriái, a t u d o -mányosan teljes deklamatióból indulván ki elérték csakhamar a belső való-diság fokát is; elérték nemcsak a helyes kifejező hangsúlyozást - a mely csak negatívum volt: a kontrapont tagadása - de elérték a melódiát is, azt a me-lódiát, melyet mint absolut zenét is nagynak és szükségesnek érzünk ma. A szó megmentette a zenét az önmagábafúlástól.
Ez után a gyökérig nyúló felújhódás után tovább mehetett a forma: nagy teendője az volt hogy a szó okozta belső rendetlenség kiszökenés után r e n d -be j ö j j ö n , ú j és tágabb összefoglalásban szedje szisztémába ami ú j eleven tartalom beléje ömlött. A tiszta deldamatio, az egész, felfrissülés és megindítója cél maradt egy ideig, azután lassan második helyre került és mialatt ú j -ból meg emlékeztek a polifoniáról - lévén autokrata ur a polifonia - új-ból szoigarangra került a szó. Ez a fejlődés Beethovenig tart.
Az olasz nagy dalosok Scarlatti, Durante, Caldara stb. melódiája stylusá-vá lett még a nem éneklő formának is. Oly szervesen lehelt ez a zene hogy a hangszerekből is a szó erejével ömlött. A hangszermuzsikájuk egészen olyan mint a dalaik: verseket lehetne írni rímes okos verseket a melódiák alá
De az a szép szóhangegység elveszett. És a németekhez került f o r m a -talán a német nyelv az oka - elvesztette eleven szószerűségét: alakivá, magá-ba zárt nyelvvé misztikummá lett, mind jobmagá-ban. Kiütköztek az ellenpont mélységes arabeszkjei, a fuga végtelen futását kezdte - A forma megtermé-kenyült {a} magá{fajtájá}tól, - mint előbb a szótól - és önmagát differenci-álta. Soha nem hallott hangzatok zúgtak fel a Bach prealudiumaiból; soha meg nem álmodott lehetőségek váltak valóra a Beethoven utolsó q u a r t e t t j e -iben.
És ezt a sötét elvont muzsikát hogy fogjam meg? Mi az ami megmondja nekem hogy ez mélység<es> és nem szemfényvesztés amikor nem j á r h a t o k nyomában az eszemmel? Miért van hogy a hangok életét egynek érzem az {én} életemmel és gondolatszerűnek az Adagio gondolatát. Hogy ég bennen az a vad vágy: szülessék meg az értelme annak prealudiumnak, szóról szóra ütemről ütemre, mert hiszen oly igazán tudom azt belül hogy a kinemmond-hatása kínoz mint amikor <egy buta név> {valami régismert dolog} nem és nem akar az eszembe jutni? Mi sejteti velem hogy a zene nyelve fedi az él-őnyelvetek {és} csak nincs meg a közvetítő szótár? Mindeme érzésemnek
sejtésemnek az oka: akarom hogy úgy legyen, postulatumom. Mert a hogy semmit {a világon} <s>nem tudok érzékelni anélkül hogy az bennem érzést keltene, ahogy ha van énbennem tartalom tartalmat adok mindennek a vilá-gon, és nincs számomra üresség: <va>{ú}gy a muzsika ezer bonyolultságait, amiknek csak arabeszkértelmük van (talán!) megtöltöm az én bonyolultsága-immal. És Beethoven és Bach amikor az ilyen arabeszkek ezreit teremtették, {csak} anticipálták <csak> {amict mi>} valaha érezhet<ünk>{ő lesz} a for-mában, amit én {számomra} és a jövendők, {számára}
De amit ők megcsináltak annélkül hogy commentálni de még talán érteni is tudták, akarták volna, azt érteni, szóba szedni vágyik az ember. És meg-próbálja. És ha nem sikerül is: nagyot lendít a fejlődésen.
Beethoven tehát nem vallott be concrét értelmeket Ahol tehette volna, a dalban ott babonás félénkségben a Haydnék gyerekformájába b ú j i k vissza.
A Goethe versek mélységét betöltetlenül hagyta: saját mélységeit átallotta beleönteni, bűnnek hazugságnak, érezte a misztikum ilyenforma lefátyolo-zását. Schubert nem érezte bűnnek, A két vágyódó elemet Szót és Hangot egymásnak ereszti mint a chemikus és várja a vegybontás eredményét: hogy a zene versből és a vers a zenéből mit választ ki, O érti Beethovent és magya-rázza. Mélyen fontos előtte az akkordok érzéstartalma, gondolatsúlya, me-lyet hogy tolmácsoljon előveszi Goethet és a beteglelkű Müller ritka szavait és az összefonást mély igazságnak érzi. De szent előtte a forma törhetetlen-sége. Ami, kifejező érték az addigi zenében van, azt oda adja mind a szónak, de többet nem tesz. Formatörésre nincs szüksége. És ha az ő dalainak sötét valódiságán elcsodálkozunk, tudnunk kell hogy a hangszerek néma zengése nem lett más: csak szóba szabadult.
Azután jött Lőwe, a balladás. Az ú j nyelv készen volt csak szólni kellett azon. És ő szólt és a ballada megtelik. Minden embere, minden fordulása, szép szava, tragikus p o n t j a megkapja a maga külön hangjait, ü t e m é t . A Schubert frazeologia szépen elosztva - mindennek a maga frázisa - átmegy ú j kézbe; Nem az egész persze. Mit is kezdene a „Winterreise"* profundis hangzásaival ő, aki Schuberthez képest kis kalmár elme volt. Egyes balladái bármilyen vitézek, el kell róla mondani hogy ő volt az aki Schubert nyelvét banalizálla, aki addig ismételte a mester rózsás fordulatait, meleg mondásait amíg frázis lett belőlük. A forró élet mely csak az imént szakadt ki a formá-ból, újból formává akar fagyni. Ami nagysokára concrétté egy értelművé születeti általánosságban abstraktságba akar halni Mendelssohnnál éri el a tetőpontját ez a processus. Az ő démonikus professorvilágában az elevenségnek valami bús kísértete m a j m o l j a az élet édes gestusát.
-És újra szó segít a fáradt hangon. Megmozdul Schumann az intellektuális
zseni. Rombolással kezdi, pofozva a filiszteriumot, helyet tör a szónak vég-telen tereket. A versek lelke behatol a hangzatokba. Szavakból szálló hangu-latok, illatok váltódnak hanggá. A költemény „caché"-ja* ez. a fő: ez alakul-jon coûte que coûte?* De sokba is kerül. A Bachforma színeit előszedi, hogy fessen egy kiváltságos érzést, a „Zwielicht"* metaphysikus borzongását.
Dissonanciákat teremt, félredob ősrégi bevégzéseket: mindent feláldoz a költemény szellemének; még a költemény testét is: akárhányszor, félbesza-kítja a deklamatiót hogy a kíséret{et}{ne} zavarja, Nagy ellentétben áll itt Schuberthez Mindakettő verseket érez. De eltérnek a megérzés m ó d j á b a n . Schubert és máma Richard Strauss is a költemény értelmét a szókban l á t j a és bízik azok építő erejében. Átkomponálva a szókat mégis kapja - analyti-kusan - ami a költeményben volt. A másik fajta, Schumannék, Hugó Wolfék a kulturalisabb érzékenyebb fajta amely átértté [átértette] hogy mindé szó-nak csupán helyi ereje van és hogy döntő az összhangulat, ehez keres <usi-át*> mint egészhez hangnemet rendszert és a dalban az{t} kapja meg ami a versben is muzsika volt már. Az első realisabb fajta, mondjuk a realisztikus - a transponáltan élők, a stylus lények f a j a , akik a gondolatok positivumánál mélyebben látnak. Ami az egyiknek értelem a másiknak az már symbolum.
Megegyeznek a döntő pontban: Az individualizálást akarják. Legyen minden költő megismerhető Legyen olyan bonyolult a muzsikájuk mint a költők álmai: egy gondolatcsepp se vesszen kárba. Legyen az olyan sokszerű e z e r á r -nyalatú a muzsikájuk mint maga az élet; és szülessék meg a kapocs. A 19.
század zenéje felvette az ő akarásukat: a valódiságot. Ez teremtette meg Wagner világító céljait, a zenedrámát, a vezér motívumot és a G e s a m m t -kunstwerk világnak álmodott chaosát. Ez teremtette meg a programm zenét ezt a mélységes pleonazmust.
A szóra törés roppantotta meg a kemény hangformákat; az „ábrázolás"
vágya teremtette meg a muzsika ezer ú j cifra kincsét.
De ennek a vágynak a végén nem a sikerülés áll, hanem más. Fontosabb.
A komponisták soha sem fognak minden költeményt a maga szellemében á t -komponálni. A programzenészek soha sem fognak igazi fákat, igazi vízesése-ket, vasúti zajokat zenébe szedni. Hála Istennek. De valamit elérnek ezen az úton. A költemények egyéniségébe beférkőzni nem tudnak. Utjokat állítja a saját egyéniségük. De ami eszközöket erre megalkotnak - ami ezer f u r f a n g o t a programmisták kitalálnak - az mind, mind az ő nyakukra marad. És őnekik lesz individuális formájuk. Az individualizálás csődöt mond, sőt épen ellen-tétébe csap át: aki el akart tűnni a mások lényében, épen individu[a]litássá lesz.
A zenenyelv és életnyelv szótára sem lesz meg soha De a fordítás
vala-hány próbá ja valamilyen sikert mégis hoz. A szó ujjá éleszti a magába szá-radt formát, tággá teszi és gazdaggá. A programmmuzsika utolsó eredmé-nyében az absolut muzsikát élteti. És mi, ha concrétséget szomjazzuk, tud-juk valahol titokban: csak azért szomjazzuk hogy {annál} mélyebb és misz-tikusabb lehessen majdan a muzsika, az élet szótalan nyelve.
Popper Leó.
Gépirat, Popper saját kezű javításaival (LAK PLH I X / 4 1 / 5 ) Helikon 2 4 2 - 2 4 4 .
EK 1 3 - 2 0 . SchA 1 4 - 2 0 .
A kéziratnak külön címlapja is van, rajta: A szó ereje a muzsikában. Fejlődéstani jegyzetek. írta:
Popper Leó.
„nuove musiche" - Gulio Caccini (1 5 5 0 - 1 6 1 8 ) olasz zeneszerző szövegét Popper feltehetően Hugo Goldschmidt Die italienische Gesangsmethode des XVII. Jahrhunderts (1 8 9 0 ) c. munká-jából vette
„ IVmterreise" - Téli utazás, Schubert dalciklusának címe
„caché" - cachet, egyéni jegy, sajátosság
„coûte que coule" - helyesen: coûte que coûte, kerül amibe kerül
„Zwielicht" - félhomály, derengés usia - ősök, ósanyag, lényeg