I.
1 9 0 9 Febr.
A {mai} festészet ú t j a a béke felé vezet. Az impressionismus stil{us}cha-osából kifelé egy szilárdalapú csendművészet felé amely, akárhogy nyilvánul is {meg}, testvére legyen az architecturának: <a „fagyott muzsikának">: vi-selje magá<ban>{n} ugyanannak a mélység<ét>{es} biztonságnak, egyen-súlynak <a parancsolatját> {vonásait} melynek <amely> {az} megtestesítője.
És visszajön, rejtett utakon a régi rend: a görögök, a keleti népek nyugvó vagy mozgó szentséges rendje.
De ahogy jön még nem ismerni fel az igazi lényét. Mert nem jöhet béké-sen ahogy szeretne, nagy dilemmában van: ordítania kell. Ha nem ordít, nem hallja meg a saját hangját, de <viszont> ha meghallja, mások is meghallják és senki sem hiszi el róla hogy ő a csend. így következik aztán hogy az em-berek jajveszékelve tömik be előtte a füleiket és hogy csak nagyon kevesen tudják róla, boldog értésben, kicsoda ő és azt hogy csak most és muszájból az ellenkezője önmagának.
így tehát a béke ma még csak a programmokban van jelen mindenki szá-mára. Aki elolvassa <amit> hogy Hcnri-Matissc a <„fővadállat"> {„fauve-chef"*} önmagáról {mit} mond az decemberi „Grande Revue"-ben, az nem fog többé kételkedni hogy <aki itt megszólal> ez a vadállat maga a legártat-lanabb bárány és csak <hiú> {grotesk} véletlen teszi hogy {folyton} kényte-len <folyton> felfalni önmagát. "Ce que je rêve, c'est un art d'équilibre, de pureté, De tranquillité ... qui soit, pour tout travailleur cérébral pour l'hom-me d ' a f f a i r e s aussi bien que pour l'artiste des lettres, par exemple, un cal-mant cérébral, quelque chose d'analogue à un bon fauteuil qui la délassa de ses fatiques physiques."* Szomorú nevetés fogja el az embert ha ezeket hall-ja. Mert így majdnem reménytelennek látszik a dolog. <De> És a cikk illust-rálásául egy pár {képének} reproductióját is ad<j>ta Matisse: ezt nem kellett volna tennie. Mert hogy ezekben az elrongyolt, dühvel helyrecibált húzások-ban hol ül a béke, azt épen csak azok tudják akiknek már <ugys> nincs szük-ségük arra a cikkre. Nem jött el még, hiába, a béke országa és nem is fog eljönni amig úgy lesz ahogy most van: hogy a művész szándéka és a tette kö-zött nagyobb {a} különbség <van> mint a tette és akár az ellenlábasa tette között.
Valóban akkora ez a különbség hogy tiszta ellentéteknek látjuk, ami a nagy művészetben egy és ugyanaz: a formát és a tartalmat. A nagy béke
tar-talma felé mennek a nagy zavar formájával. Ők akik az irodalmi festészet szégyenletes dualismusát belátták, akik elismerik hogy az alkotás tartalma semmi másban mint csak a formájában {nem} jelenhetik meg és hogy a for-mák bűne a tartalmakon fog megbosszultatni: ők csinálnak most valamit, ami lényegében megint csak a régi rossz: gondolnak valamit és festik az el-lenkezőjét. Kényszerűen teszik: mert a békéjükért harcolniok kell, tűzzel-gyilokkal irtaniok a csúnyaságokat. <De>
De mivel már ők maguk is szeretnének látni abból a békéből, amelyet az utódok számára vívnak ki (letenniök az <xx> üszköt pedig még nem lehet) egyet gondolnak és: nem veszik többé tudomásul az üszköt. Nem látják za-varos{ak}nak, furcsá{k}nak csúnyá{k}nak a képeiket. Ők <jól> tudják hogy mit kerestek abban [a] képben és így jól is látják azt benne. Több nem kell nekik: azt hogy az emberek ép ezt az egyet nem látják és minden fölöslegest igen, minden külső chaost igen, avval <ki is törödne> senki sem törődik.
<És> Hogy {most} a publikum, a képeket látván, vadállat és szélhámos kö-zött mozgó existenziákat sejt mögéjük, az talán nem fontos és csak azért em-lítendő, mert Matisse <úr> az „homme d ' a f f a i r e s " megnyeréséről is álmo-dik.
Fontos azonban az iskola kérdése <ebbő! a p o n t b ó b {innen nézve.} <És>
Itt egészen bizonyos hogy mérhetetlen károk nőnek ki ebből a megoldatlan-ságból. Mert: amennyire a mester csak a célját látja szemelőtt úgy a követő csak az eszközét. És lévén {ez} az eszköz sötét és {igen} félreérthető, a köve-tők kezében nyomban elveszti minden belső értelmét és ezer véletlenbe nő bele <ezerkép>. És a nagy Rend igéje {már} csak mint bús frázis kíséri ezt a kietlen zenét.
II.
Pedig csak egy kis eltolódásnak kell történnie hogy ez a szó ne legyen töb-bé üres szó. Ha pl. a Matisse cikkét nem az ő rajzai, hanem másoké illustrál-nák - csak olyanoké akik egész közel állnak hozzá, <az esztetikushoz> már talán többen érez.hetnék ki belőle, hol az értelme ennek a felemás szónak. És az emberek szempontjából, a legnagyobb b a j talán az hogy épen Matisset né-zik művészileg is - a mozgalom központjának és így az ő {személyes} eseté-ben <mutatkozó> {fellépő} öncáfolatokért is az egészet teszik felelőssé. Pe-dig amit ő tanít az feltétlenül jó, csakhogy - azt mások h a j t j á k végre (és azok is csak a jövőben)
De most - az. ő tana érdekében - ne őróla legyen szó. Hanem a<z> többi-ekről, az ő embereiről - akiknek ő mutatja meg az ígéret földjét.
A Druet termében a napokban zárult be egy rajzkiállítás. És ott egyszerre hihetetlen világosan kitűnt hogy itt - a vihar mögött - mi van és mi készül.
{És egyszerűen látszottak egyszerű dolgok.} Igaz, rajzok és főleg aktrajzok voltak és így eszköztől és témától is el lehetett tekinteni. De az egyszerűség mélyebben feküdt. Abban hogy itt, <-> megalkuvásoktól menten <->, azt láttuk amit a művész akart. <xxx> És bízhatott <magában> {magában} a né-ző: ha valamit érzett, ezegyszer igazán magát a művészt értette alatta.
Csodaszép volt ami itt mutatkozott. <Ugy volt látszott, talán> Előszörre talán úgylátszott mintha végre ők tértek volna az igaz útra, pedig csak mi tértünk végre az övékre (ami azonban az ő hibájuk). Nem volt ott, csak a leg-régibb szándék a „közvetlenség" szándéka. Aristide Maillol egypár rajzán és szobrocskáján {úgy} megértette az ember ezt [a] fogalmat mintha róluk csi-nálódott volna. Eddig úgy értelmeztük: ha a természetei a k a r j a adni közvet-lenül a művész, akadályozza az egyénenisége (egyéniségej; ha viszont az egyéniségét akarja adni, a természet áll elébe és így a közvetlenségével sose boldogulhat. Azt a jó tanácsot pedig, hogy nézze egynek az egyéniségét és a természetet és <csak> {ezt} az ú j egységet adja közvetlenül, nem igen fogad-ták el a mai napig. És most íme egy ember aki közvetlen, akinek nincsen lát-ható technikája - mely közbevethetné magát - ; aki egyéniség, abban az ér-telemben hogy senki olyat mint ő, nem csinál, de épen az ellenkezője az egyéniségnek abban a tulajdonságában hogy sohase tudni a dolgában hol van ő és hol a tárgya (úgy megfogadta a tanácsot!). <valaki> Egy fiatal erős mo-solygó leány testéből, egyetlen fordulásából csinál valamit amiben végtelen titokzatosan összecseréli a természetet magával és magát a nézővel úgy hogy egyiksem marad épen és mégis mindegyik megnő a cserében. Olyan ez a mű-vészet hogy alig szabad a stílusáról valamit mondani. Talán impressionismus talán antikizálás sőt talán valahogyan, minden bűntől tisztán, naturalizmus is. Mert amilyen mélyen benne jár Maillolban a stílus árama, bátran érez-hetné hogy ő csak a „természetet másolja"; amilyen erősen ő az örökkéva-ló<t>ságot érzi mindenben, bátran hiheti, hogy csak a pilla{na]tot kapja meg:
és amilyen erősen a mai tempó benne lüktet az ő vérében, attól akár {ezer-éves} perzsának is hiheti magát. (Tényleg - azt hiszem - az utóbbi nézet felé hajlik) Ami itt összeforrasztja az eltérő elemeket az valóban a „nagy béke"
amely itt harc nélkül, álmodó csendben vívódott ki. Nincs nyoma emberi
<kéznck> akaratnak nincsenek hangsúlyok, a felületek synthezise csak ér-zésben van <véghezvíve> {megcsinálva} és nem külsőleg „stilizál<va>t", oly módon hogy a legnagyobb egyszerűsítés is csak a természetből készen átvett-nek látszik. Ezért hihetjük őt majdnem naturalistának, noha sokkal mélyebb valami: csak a leggazdagabb mozgást adja és csak a legkifejezőbb fomákat,
de úgy tesz mintha akármit és <abban> mindent adna. Úgy tesz mintha va-kon nyúlna bele a nagy zsákba<n> pedig az egész élete kiválasztásokkal telik el. Ő a legszerényebb az. erősek között. Láthatatlan m a r a d a maga csodái mö-gött. Legbelsőbb dolgokat értet meg velünk: szó nélkül. És pathos nélkül emel minket a pathosig.
René Piot, (akit nálunk senki de még itt is nagyon kevés<en> ember is-mer) a Maillol húrjait veri, csak vadabbul és - <a függöny előtt> {nem olyan rejtetten.} Ő is az erőből mosolygó, tavaszosan lépő asszonyt álmodja. Az utolsó „sálon d'automne"ban volt egy freskója, melyet egy halottas kamrába szánt: érett élettől nehéz, vágy<akban kész>{ban kész mosolygó} lányok vol-tak, utolsó intenzitással megérzett mozgások: a vérmelegség egyszerű patho-sa. - Itt egy pár freskóvázlatában összevethettük a többiekkel és azt láttuk hogy ő a legmelegebb mindközt és hogy sokszor adja azt a nagy békéhez ro-kon érzést, az erőben-megpihenés érzését melyet a mai legjobb művészet olyan tragikusan szeret.
Henri-Matisse - mert itt már ú j r a lehet róla szó - egyszerűbb rajzokat állított {ki} mint rendesen: egy kis lány aktját amelyen nagy, geometrikusán összevont vonalak (a Maillol synthezis ellenkezője) valami igazi egyensúlyát képezik a masszáknak. Az állás <nagyon> stabil, a térbehelyezés gyönyörűen kisúlyozott: íme itt volna a béke, de nincs, <ember> most megint, ami édessé, jelentőssé tegye. Hiányzik az „ember" ebből a hidegen fokozott formából.
Cézannenak egy pár aquarelljében is jelen<t> volt, amit keresünk. Egy-szerűbben kitűnt itt a szándék mint akárhol a picturájában ahol más gazdag-ságok kötnek le. Egy pár fának, egy meztelen kisfiúnak <a> képében az ő nagysúlyú komoly rajzát és rendületlen compositióját egészen megértettük.
És benne azt, hogy ennek a mai ezer beszédnek mi a közös egy értelme.
Gauguintói egy holbeini szépségű férfifejet állítottak ki. Van Goghtól, Flandrintől Seurattól, Manguintól Puytől sok sok szép <és> igazán egyszerű rajzot.
És valamennyiből és minden egyesből külön-külön kivehettük a tiltako-zást a complikáltság az önkomplikálás nehéz vádja ellen.
<Ezért volt> És ez a kiállítás ezért volt olyan jelentős mert a mai zavaros időkben <neki> sikerült {neki} erős szóval kimondani és száz példával iga-zolni, hogy akik itt alkotnak, nem a bajt akarják és a népek bábcljét hanem a rendet és az egyszerű virágos szépet és jót.
Még sok ilyen kiállítás és valóra válik Matisse mester álma is, melyet az
„homme d'affaires" behálózásáról <cselekszik>{álmodott.}
Popper Leo Paris Február 1909
Autográf kézirat (LAK PLU IX/33) Helikon 2 4 4 - 2 4 6 .
EK 5 3 - 6 0 .
A cikk első felének van egy német változata, a cikk második felében említett rajzkiállításról pedig több töredék is fennmaradt (a változatokat lásd kötetünkben: 1 4 7 - 1 59.)
fauve-chef - a fauve-ok, a „vadak" vezetője, főnöke
Ce que je rive... - az egyensúly, a tisztaság, a nyugalom művészetéről álmodom, amely nyugta-tószer minden szellemi dolgozó számára - legyen az például akár üzletember, akár irodalmár - , hasonlóan egy kényelmes fotelhez, amelyben kipihenheti fizikai fáradalmait. (Henri Matisse:
Notes d'un peintre. La Grande Revue, 1908. dec.) homme d'affaires - üzletember