Akarnám, hogy hangja legyen ennek az írásnak. Hogy megszólaljon ben-ne, valami tiszta és á t h a t ó akkordban az a nagyon sok ami a Somoff dolgai-ból hozzám szól és ami csakis belőlük szól hozzám. A Somoff caché-jához szeretném megtalálni a megváltó csengést, azt a bőséges és pozitív x-et mely-be mely-beletódulhatna minden érzésem hogy végre szólása legyen. Mert azt hi-szem máskép nem lehet. Nem lehet egyebet tenni, mint az érzést, amely vág*
valami olyannal szólaltatni újra ami ugyanolyan vág. És csodálatos mennyi
<szürkeség> {világosság} ered egyszerre ha ez a két szürkeség végre egymás-ra pattan. A neveknél látszik ez megdöbbentő erősen. Nemde a nagyok nevei világosak, <sőt> {szinte} jellemképek. Pedig magukban nem mások mint egy pár betű szokatlan sora. Beethoven Rembrandt. Misztikusan tartalmas csen gések. Benne hallok mindent amint [!] Beethoven alatt egyszerre érezhetek.
Hieroglifája az én Beethoven hangulatomnak amely oly csodálatos módon helyezkedett el benne hogy szinte az egyes betűknek is van symbolikus ere-jük. És olyan erősen vágyunk a fogalom összérzését benne hallani a névben, beléje önteni minden associatióját, hogy nemcsak a szokatlan nevekkel sike-rül, hanem ahol addig valami közönséges lakott a névben, ott azt kiöntjük hogy helye legyen az ú j akkordnak. És a végén a Wagner és Bach neveit csak-olyan misztikusnak halljuk mint a Rembrandtét. Ha tehát egy művésznek már megértettük és beidegeztük a módját és a nevét már mint a jellem-ak-kordját halljuk úgyszólván, akkor fölösleges hogy a kritikus az ő lényéről akár-mit is mondjon. De ha ismeretlen a művész és a neve is olyan mint a várakozó serleg: akkor lépjen elő a kritikus és tegye meg a <dolgát> {kötelességét.}
A Somoff művészete l'art pour l'art és novellistikus egyszerre. A szándék mindig a lelkes dekoratívság és az eszközök mindig az irodalmi pointek. Ez
<a meglátás> kissé zavarba hozza azt akinek elmélete még a „tárgytalan csak-pictura" tételén alapszik. Mert itt tudomásul kell venni hogy a téma fontos. Hogy ma is ugyanolyan fontos mint akár a renaissanceban vagy a holland 17. században. Csak másképen fontos. Mert amíg ott beszélt addig itt muzsikál. Se ott se itt nem fontos önmagában. Azt mondhatnók: a téma önmagában mindig láthatatlan volt. Ott nem látták, csak a vele kimondott okosságot, szépséget, amely általános volt és <valóban> {igazán} a témában élt, most nem látják csak a rajta megjelenő szépséget, amely különös és a szerzőben él (<rajta> {a témán} csak megjelenik). A felháborodás a téma el-len akkor született, mikor a benne lakó e r ő k e t már fel<kelt>{idéz.}hette akárki, mikor ganerképeket csináltak és semmi mást. Az erre bekövetkezett reaktió volt a tárgytalan l'art pour l'art. A témára azonban mindig szükség lesz. Nem több szükség mint az írásban a betűre; {tehát} mindig cnélkülöz-hetetlen> {a legtöbb.} A fejlődésben mindinkább <lett> substratummá {lesz}
a téma. De substratum mindig kell<ett>. Alkalom, hogy az ember kihozza, ami a lelkét bolygatja. A téma: <az a> helyzet, {amit} egy pointe körül teremt<ve>{ünk} hogy az <lehet> lehetséges legyen. Az ember aki a beszéd-ben külön teremt egy vicchez situatiót, a situatiójával együtt kiesik a társal-gásból: nem a mi sorsunkat folytatja. Ugyanezt teszi a pictura. Csakhogy a picturában senzációsnak érezzük ami ott ízléstelenség, mert a pictura már
megcsinálta az ideológiát ehhez az alaphoz: itt nem bántó sőt épen izgató az a bizonyos hajnálidevonszoltság. És a legtöbb {új j ó pictura} ilyen h a j n á l -idevonszolt. Hogy ne volna ilyen, a polgári-logikai pontról nézve, amikor {te-szem} egy adott pointehez: hús, fekete és zöldhöz szükséges hogy kivigyem a szabadba az aktot és hozzá tegyek egy frakkba öltöztetett urat. És hogyne m a r a d n a ilyen amikor a többiek akik félreértik azt a pictort aki csakis a kér-lelhetetlen pointeből indult ki, most önmagáért teremtik az őrült situátiót.
(melyekből azonban ú j művészi értékek is ütközhetnek ki.) Nem tudom biz-tosan hogy Somoff mindig a vicceihez csinálja-e a bizarr körülményeket vagy fordítva teszi-e; annyi bizonyos, hogy a hajnál-idevonszoltságot ked-vessé tudja tenni és szellemessé.
A Somoff esze <idegen> {régi} ingereken jár és üdítő kéjeken. Valami nagyon komplikált úton jut el oda. Nehezen hozzáférhető eszközökkel, ide-gen köstiimökkel f e r d e perspectivákkal indul. Minden pedig ott végződik
<abban a> {valami} gyereklelkű rokokóban, a parókák és puszik, piczi<ny>
mosolygós dámák és törékeny gavallérocskák világában. Ott ahol Watteau emberkéi mozogtak. És ha ezekre gondolunk és utánuk a Somoff népét néz-zük meg, feltűnik hogy a Somofféban milyen ideges a gyerekesség, milyen parodistikus a rokoko-tempo; egészen más mint a Watteau-é aki benn is élt abban a levegőben amelyet megszínesített. Pedig ez sem {úgy} ábrázolta a korát ahogy az volt. Tudjuk hogy csak az akkori világnézésben rejlik az ő alakjainak a puhacsontúsága. De Somoff még egyszer meghamisította a dol-got. Ő már nem is azért festi így a kis marquiseket mert <így> {ilyen} <xxx>
a felfogás, hanem mert kíván ilyesmit. Már megérezte, illatsóvár szimattal, a vékonyságok furcsa báját és azt festi ki Watteauból ami neki legjobban íz-lik, ugyanazt amit a virágokból is a terrassokból és lovacskákból: a szerel-mesdi világát, a gyerektestű tavaszvilágot. Egyik kép a „Conversation galan-te"* talán a leghíresebb képe. Kertben, szőlőfürtös ivboltok között két roko-ko lányka meg egy fiú. Köröskörül is ivboltok, dús terméssel. A gyerekek dis-kurálnak és finom, elfogult mozgásokkal mosolyognak. Vagy „Sigisbeo"*
egy {álló} párnak a rajza: a hölgy felém néz pajzán-buta mosolygással és egy szegfűt dug az imádója orra alá aki viszont őránéz, pajzán-buta mosolygás-sal. Éles delikát vonalak, virágos jókedvvel kicziczomázva. Vagy „le baiser"*
<egy> silhouette, a szerelmesek pontos profilban symmetrikusan csucsorodó a j k a k és orrok épen összeérnek, néhány eltévedt kar, egy láb és finom szürke csipkék. És mindenütt érzelmes csiripelések, paradicsomi pubertás; gyere-kek akiknek minden szabad és akik semmit sem sejtenek [rejtenek?] (Wede-kind ad usum delphini.* De gyásszal látom, a Somoff neve még mindig nem
telt meg az előlemlített <és> úgynevezett jcllemakkorddal. Ajánlatos tehát
őt magát megismerni.) » A művész negyven képe szép reproductióban Julius Bárdnál jelent meg
Berlinben 1907-ben. Oscar Bie írt hozzá egy fölötte elmés tanulmányt.
Popper Leó
Autográf kézirat (LAK PLH IX/27) Helikon 2 3 8 - 2 3 9 .
EK 2 5 - 2 9 .
vág - vag (német), határozatlan, bizonytalan
Conversation galante - K. Szomov ( 1 8 6 9 - 1 9 3 9 ) Párizsban élő orosz festőművész képe, 1 9 0 2 Sigisheo - Szomov 1903-ban készült akvarellje
te baiser - A csók, 1903-ban készült árnykép
Wedekind ad usum delphini - Wedekind az ifjfiság számára megszelídítve