Goya művészete egy pontban különválik minden más művészettől. A for-májának van egy hibája. De mivel a tartalmának is van egy hibája, a kettő összeáll és képeznek együtt - egy erőt. Mely erő belenyúlik egy nagy szük-ségletünkbe. Ez teszi naggyá, naggyá nekünk és most. De mert nem az alape-rőkből való erő, mert egy idegkövetelményünk kegyeiből él, nem mondhatni, megmarad-e nagynak.
A l a p e r e j e a művészetnek az egyensúly. Az ezer formát j á t s z ó , ezer súllyal kisúlyozott egyensúly. Amely mindennemű izgalmat a végén boldog izgalommá, békében teljessé tesz. Amely kerekké, zárttá tesz mindent, amit megfog; és ha az maga a vad chaosz: keretbe szorítja; ha maga a végtelenség fonala: kivágja egy darabját és összeköti két végét. Minden művészi formák legmélyebb ereje, metafizikus ereje: az egyensúly.
A festészet egyensúlya foltokban jelenik meg és vonalak futásában. Le-gyenek akár holt dolgok jelei a foltok, akár a rohanó élet betűi: a keretnél meg kell állniok. Mert ha a keretből kimutatnak, ha a keretet önkénynek érezzük és brutálisnak az elmetszést, akkor megszűnt az egyensúly és a zárt-ság; valami tátongás maradt a helyén, valami kínzó, örökké sértő. Bizony a keret nem önkény, szükségszerűség az. Születése és halála a képnek: semmi sincsen r a j t a kívül. Ezért, ami benne történik, kell hogy zártan történjék, hogy elkészüljön a határig, egésszé legyen.
Goyából hiányzott az egyensúlyok érzése. Zavarosak, fájók a foltjai, kí-vül-belül disszonáns a vonalmuzsikája. Az alakjainak semmi közük sem egy-máshoz, sem a térhez, sem a síkhoz. Öt vonással olyan rendetlenséget tud teremteni, hogy az bátran szimbolizálhatná - a legelsőelőtti napot. Elképed-ve konstatálja mindezt az ember. Páratlan eset a történetben. Egy óriás, aki a dolgokat külön-külön oly erővel és tűzzel nézi, mint előtte kevesen; és nem képes összemérlegelni, egymáshoz dekoratív viszonyba hozni őket, nem ké-pes jóleső, nyugodt képet csinálni, ha egynél több embert ábrázol. Az ő lapjai előtt nincsen pihenés. Aki érzékenyen érzi a foltok játékát, rosszul boldogul vele. Talán otthagyja; talán, ha tud, eltekint ettől a nagy hibától és nézi, ami marad. De mit tegyen az, aki nem tud eltekinteni?! Aki mindent, a hibákat is csak pozitive tudja érzékelni?
Megtalálja az is, csak nagyon keresi valami m ó d j á t az élvezésnek. Van, amint tudjuk, Goyának még egy hibája. A nagyon tárgyilagos szimbolizmu-sa. Mert hiba ez a tárgyilagosság, mihelyt hatásában megmarad tárgyilagos-nak és a dolog a nézőben nem oldódik érzéki szimbólummá. Hiba, ha izolál-tan állnak a dolgok és nem akarnak jelenteni semmit sem addig, amíg meg nem magyarázták őket. Pedig Goyánál ez így van. A dolgok némák. N e m ér-zünk semmit; csak talán valami egészen különös zavar-érzést; és v á r j u k a kommentárt. Más érthetetlen allegóriát élvezhetünk a festőiségében, örülhe-tünk a vonalainak. Itt a foltok borzongást adnak. Borzongást?! De hát az áb-rázolt dolgok mást adnak, nem borzongást azok is? És egy csapásra mintha kinyílnának a titkok. Egyet mondanak, mélyen egyet, a formák és a tárgyak:
a chaoszt mondják és ezer kínját. Egyszerre nagy belső igazukat l á t j u k a rossz és gyötrő foltoknak. Bölcsnek látjuk, hogy nem j ó foltokká lett a bor-zongás: mert a jó folt, akárhogy, de mindig örömöt ad, tehát itt megölné, amit szülni akart, az irtózást. így pedig amit kínzásra kieszelt, az kínzóvá is lesz. És akinek kell a kín, az oda megy és iszik az ő forrásából.
Fekete vizek bugyognak az ő forrásából. Gonosz, gáncsvető ördögök j á r -nak oda itatóra; elkárhozik, aki issza. Gyehenna-muzsikák zúg-nak. Föld-alatti menüettek táncmestere, Goya fuldoklók karához járja a táncot.
Tak-tusban himbálódzik az akasztottak teste. És valami sárkány-legény, patká-nyette kancsal pofával rángatja a lantot a makabre-tánchoz. Kétfejűek sír-nak; hátbalőnek valakit; nagyszakállú bölcsek hajlonganak a macskapúpos elefánt előtt. Kötélen táncol egy fehér gebe. Seprűvel vernek fekete lányok holmi kopasztott embercsibéket. Rokokó-szajhák kendőben dobálnak egy férfit. És megjelenik Kronosz és seprűvel kiszemeteli a bandát. Kimászik a sírjából egy hulla és és hullaujjával felírja valahová, hogy „ N a d a " , „semmi".
Ez a Goya világa. És ezt ki tudná elgondolni szép, simogató vonalakba fonva, ki nem érzi világosan, hogy egy új, akár formátlan formának kellett megszü-letnie, hogy ezt az ezer, idegenül sebző érzést kimondja, kísérje.
Mért védjük Goya rossz kompozícióját? Két okból védjük. Először mert igaz, hogy a „caprichos"* és a „proverbios"* gondolataihoz szimbolikusabb kompozíciót elgondolni nem lehet. Érezzük, hogy ki kellene tágítani a tör-vényeket, melyek ezt kizárják. Másodszor mert a kompozíción kívül annyi nagy, most-eleven értéket érzünk benne, hogy akármit megbocsátunk érte, szépnek akarunk látni mindent, amit csinált. (És talán ez a második az első-nek is az oka.) Goya legnagyobb értéke a tárgyilagos ereje, a nem-poéta, nem-artista, reális érzése. A művészet formáit nem érezte nagyon, a termé-szetéit úgy, ahogy mélyebben nem lehet. Ahogy Mária Louisát, a hülye IV.
Károly komisz kis nejét festette, azt az asszonyt, aki mindenkié volt Mad-ridban, úgy piktúrát még kevesen csináltak. Ahogy abban az állásban ki van fejezve, milyen zavarba hozza a nőt a szokatlan vertikális helyzet, hogy a ke-ze tétlenül lóg alá és csak a ske-zeme vigyorog és a szája vonaglik, azt nem fes-tette addig ember. Tizian-színekben él ez a kép (nem az impassible Velas-quez színeiben). Melegen ragyog a Bermudez szépasszony arcképe. De min-denütt, a festményekben is a karakter, a tárgy fontos, nem az artisztikus ér-tékek. De a tárgy ú j artisztikummá lesz. És Goya helyzete is különhelyzet marad a piktúrában: ő - a még sátánizmusában is - egy nem-művészetnek, a csak-naturalizmusanak zseniális művésze.
Popper Leó.
Huszadik Század, 1908. ápr. IX. évf. 4.sz. 3 8 7 - 3 8 9 . EK 3 4 - 3 8 .
„caprichos" - Los Caprichos, Goya 1 7 9 3 - 1 7 9 8 közöli készített rézkarcsorozata, első kiadása 1803-ban volt
„proverbios" - Los Proverbios, Goya 1 8 0 8 - 1 8 1 5 között készített rézkarcsorozatának címe. el-ső kiadása 1 8 5 0
TÁRLATOK
I. BERLINI SZECESSZIONISTÁK.
A m i ó t a a német c s á s z á r kiadta a Rinnsteinkunst* m a r t i r c s i n á l ó p a roláját, bizonyság volt isten előtt, hogy Berlinnek most megvan a nagy m ű -vészete. Mi is hittünk az ú j igében. És most f á j ó szívvel kell konstatálnunk, hogy ugyanazt m o n d j u k , amit a f a r i z e u s . Egészen máskép, de ugyanazt.
Mert nem a tárgyvilága sáros ennek a művészetnek és nem az érzésvilága, hanem ami a kettőből ered. Nem amit néznek és nem ahogyan látják, hanem ahogyan festik. Tudjuk, hogy Rembrandt csúfnál csúfabb dolgokat festett meg könnyfacsaró szépségekké és tudjuk, hogy Toulouse-Lautrec félvilági személyeket még sokkal különb helyzetekben rajzolt meg, mint Corinth az ő harisnyakötését, de úgy, hogy ottan cirádává lett a szenny és rímmé a rücs-kösség. Tudjuk (és beléjök szeretnők verni a berliniekbe), hogy az élet min-den szemétsarka valóban teli van hallatlan aranyokkal, de csak azok számá-ra, akik ki tudják onnan és össze tudják válogatni. A berliniek azt hiszik, hogy minden lehet a festés tárgya. Pedig csak motívuma lehet minden. És mert tárgynak néznek mindent, nem bajlódnak, hogy a motívumból a tárgyat kikaparják. Minden, ami érdektelen, relatíve érdekes, ők elvágják a reláci-óktól és abszolút érdektelenné lesz. Nézzük csak azt a harisnyakötőt. Hány ezer dekoratív lehetőség halt meg itt észrevétlen, hány Tizian-kcp maradt itt megfestetlen és mi született helyettük? A z unalmas, rendetlen, legszomo-rúbb értelemben „komoly" disznóságok iskolapéldánya. Azt kérdezzük: mit várt tőle? Távolrahatást? Mért emeli ez a nő szoknyáját. Van ennek a moz-gásnak valami győzedelmes díszítő b á j a ? Nincs. Tehát reálhatást várt. De a gyenge, anyagtalan, piszkos szín kizárja az ilyenfélét. Nem ad tehát még igazságot sem ez a piktúra, nem hogy örömöt adna; tertium pedig non datur*
a művészetben. Mit várnak tőle? Mit vár Liebermann a Sámson és Delilátói, ettől a polgárijesztő, művészijesztő kínosságtól? Úgy mentem el a Könyves Kálmánba, hogy egy nagy, nem nagyon lelkes, de kemény-igaz piktúrának a felsőbbségét fogcsikorgatva elismerjem. És másképen lett. A monumentali-tás helyett (mely Liebermann egypár kis rajzában, karcában majdnem jelen van) a festett dolgokban zavart és súlyhiányt és egyensúlyhiányt találtam. A nagy realizmus helyett, melyet olyannak vártam, hogy az ellen már igazán csak elvi kifogások lesznek tehetők, mélyvérű tárgyilagosságot láttam, mely nem a témáit, de a színeit a Rinnstein ból szedi; festőmesterséget találtam, amelynek ninesen stílusa, mert a hiányaival nem alkuszik meg, hanem ke-m é n y f e j ű , öneke-mésztő harcban él velük. Félresikerült naturalizke-must, ke-mely
stílus híréhe csak abban az országban eshetett, amelyben minden stílus, amit ketten ugyanúgy csinálnak.
Nekünk hatalmas diadal ez a kiállítás. Mert itt látható, hogy a Mieink, amikor ugyanezt akarták, szebben elérték, ma pedig rég jobbat akarnak, Itt láthatjuk mi (akik Párisban gyógyulunk), hogy van egy baj, ami ellen már Páris se használ. Hogy van egy foka a múzsától meg nem csókoltságnak, amely - akár tehetséggel is - művészi értékelésbe nem esik. És ezert van megengedve, ezért szükséges itt egy á r n y a l a t o t n e m n é z ő brutalitás.
Hol itt a szecesszió? Fogták a festéket és a műteremből kivitték a mons sa-cerre*, de a festék csak megmaradt festéknek. Hol a csere? Anekdota helyett tárgyimádás (anyagosság nélkül). Pózok helyett durvaságok. Piszkos barnák helyett piszkos zöldek.
A kiállításon egy magyar szobor is van. Vedres Márknak egy férfi-aktja:
büszkén jelzi a mi ifjú erőnket, szembe állítván a kietlen vendégekkel a maga életből érett egyszerű szépségét.
I I . T A V A S Z I TÁRI.AT.
Az maradt csak, ami volt: a művészet hálószobája. És az. is fog maradni.
Mert az élők és az éberek menekülnek onnan és újabb alvók ú j a b b hangne-meit hozzák a hortyogásnak. Néha egyik-másik alvás közben meg is hal: sen-ki se veszi észre, a szag nem romlik, ha eggyel több a rothadó, a szag nem javul, ha betéved valami virág, ugyanaz marad a szag, ismerjük.
A szobrok még mennek valahogy. Mindenki felett Simay, a mi nagy szob-rászunk, akiről tudjuk, hogy egy pici majmocskáról száz gyönyörű ornamen-tet és ötven megrázó silhouetornamen-tet tud átlopni egy darab bronzba. Most egy oroszlán pár van itt, amelyik gyászos kőben szövi a szerelmet. Nagy a szere-lem, de még nagyobb a kő. Lányi egy öreg asszony fejét küldte. Csillag István ügyes plaketteket. - A festők szomorúak. És már a legnagyobbnak is, úgy sejdítem, mellére hanyatlik a feje. Mednyánszky úgyszólván „életnagyságra nagyítva" küldte el a régi szép, szomorú tá jait. (De a sóhaj megnyúlt és lőn belőle ásítás.) Herrer Caesar t kell még megemlíteni, Magyar-Mannheimert és Márkot, Siligait (akinek még valami zölddel kell hitelt szereznie a barná-jának) és Keményffyt. Ezután hamar le kell zárni ezt az írást: ne essék túlsók szó a hálószobáról, ne zavartassék az igazak álma!
Popper Leó.
Huszadik Század, 1908. máj. IX. évf. 5. sz. 4 8 8 - 4 8 9 . EK 3 9 - 4 2 .
A berlini szecesszionisták kiállítása a budapesti Könyves Kálmán c é g kiállttóhelyiségében volt, 1 9 0 8 . április 22-én nyílt meg; a „Tavaszi tárlat" a Műcsarnokban 1 9 0 8 . március 31-tól volt látható
Rinnstcinkunst - csatornamflvészet, Vilmos császár egy beszédében e z z e l a kifejezéssel bélye-g e z t e m e bélye-g a modern német képzőművészeti törekvéseket
tertium non datur - harmadik nincs mons sacer - szent hegy