But passion most dissembles, yet betrays Even by its darkness; as the blackest sky Foretels the heaviest tempest.
Don Juan. C. 1. st. 73.
De Rênal úr, a ki végigjárta a kastély szobáit, a kukoriczaháncscsal megrakott szolgáktól követve, visszatért a gyermekek termébe. Hirtelen betoppanása az a csepp volt Julien számára, a mitől kicsordúl a pohár.
A rendesnél is sápadtabb és komorabb arczczal elébe ugrott. De Rênal úr megállt és a szolgákra nézett.
- Uram! - szólt Julien. - Hiszi-e, hogy gyermekei egy más nevelővel is oly haladást értek volna el, mint velem? Ha beismeri, hogy nem, - folytatta Julien, nem engedve de Rênal urat szóhoz jutni, - miként merészkedhetett engem hanyagsággal vádolni?
De Rênal úr, valamelyest fölocsúdva réműletéből, a szokatlan hangból, a mivel ez a parasztfiú beszélt, azt következtethette, hogy valami előnyösebb ajánlatot rejteget a zsebében és el akar menni. Julien növekvő dühvel folytatta:
- Meg tudok én élni ön nélkül is!
- Igazán sajnálom, hogy így fölizgatja magát, - felelt de Rênal úr kissé hebegve. A szolgák vagy tíz lépésnyivel arrább az ágyak rendbehozásával foglalatoskodtak.
- Ez nem elég! - vágott vissza Julien, szinte magánkívül a haragtól. - Ön gyalázatos szidalmakkal illetett és ráadásúl hölgyek jelenlétében!
De Rênal úr nagyon is jól értette, hogy mit akar Julien és kínos harcz marczangolta lelkét.
Julien, a kit a düh valósággal őrjöngővé tett, tovább kiabált:
- Lesz hova mennem, uram, ha itt hagyom is önt!
De Rênal úr e szavakra már Valenod úr házában látta Julient.
- Hát jó, - szólt végre, olyat sóhajtva, mintha a legfájdalmasabb műtétnek készűlne magát alávetni; - méltánylom kívánságát. Holnaptól, vagyis elsejétől fogva ötven francot kap havonkint.
Julien majdhogy elnevette magát és elámulva állt helyén: egész fölindulása elpárolgott.
- Nem vetettem meg eléggé ezt a barmot, - szólt magában. - Úgy látszik, az ily hitvány léleknek ez a legnagyobb bocsánatkérés.
A gyermekek, a kik tátott szájjal hallgatták e veszekedést, leszaladtak a kertbe anyjukhoz és elujságolták neki, hogy Julien úr nagyon mérges volt, de ezentúl ötven francot kap havonként.
Julien gépiesen utánuk indult, a nélkül, hogy egy pillantást is vetett volna de Rênal úrra, a ki mélyen elkeseredve nézett maga elé.
Százhatvannyolcz francot kell kidobnom Valenod úr miatt, szólt magában a polgármester. -Semmiesetre sem fogom tovább is szó nélkül hagyni, hogy mit szállít a lelenczeknek.
Egy pillanat múlva Julien újra ott állt de Rênal úr előtt.
- Beszélnem kell Chélan úrral; van szerencsém bejelenteni, hogy néhány órára eltávozom.
- Rendben van, kedves Julien, - szólt de Rênal úr erőltetett jókedvvel, - akár az egész napra, vagy ha úgy tetszik, holnap is elmaradhat. Nyergeltesse meg a kertész lovát, az majd elviszi Verrières-be.
- Ime, - gondolta de Rênal úr, - megy választ mondani Valenodnak. Nekem nem felelt semmit; de hát be kell várni, a míg az ily fiatal fej kissé lehűti magát.
Julien sebesen útnak eredt és nekivágott a nagy erdőnek, melyen keresztűl Vergyből Verrières-be visz az út. Éppenséggel nem volt szándéka, hogy mihamarabb Chélan úrnál legyen. A legkevésbbé sem akarta siettetni a képmutatás újabb jelenetét, de szükségét érezte, hogy belelásson a saját lelkébe és átvizsgálja az érzések tömegét, mely benne háborgott.
- Csatát nyertem, - szólt magában, mihelyt beért az erdőbe és távol tudta magát az emberek tekintetétől, - csatát nyertem!
Ez a szó szépnek tüntette föl előtte helyzetét és némi nyugalmat adott lelkének.
- Tehát ötven francot kapok havonként; biztos, hogy de Rênal úrnak nagyon meg kellett ijedve lennie. De mitől félt?
A töprengés, hogy mi ijeszthette meg azt a szerencsés és hatalmas embert, a ki iránt egy órá-val előbb még forrt benne a harag, bevégezte Julien lelkének elnyugtatását. Egy perczre majd-nem fogékonynyá vált a körülötte zöldelő természet elragadó szépsége iránt. Valaha a hegy-oldalról óriási sziklatömbök zuhantak alá az erdőbe. Szálas bükkfák nyúltak föl mellettük, majdnem oly magasra, mint e sziklák, melyek árnyékában, három lépésnyire az úttól, hol a nap heve szinte lehetetlenné tette a megállást, üdítő hűs fogadta az embert.
Julien egy pillanatra kifújta magát a sziklák árnyában, azután folytatta a hegymászást. Egy alig észrevehető ösvényen, a melyen csak a kecskepásztorok szoktak járni, csakhamar egy óriási csúcs tetejére ért föl, hol biztos távolságban érezhette magát minden emberi lénytől. Ez a természeti helyzet mosolyt idézett ajakára, azt jelképezte, a mit az emberek között égett elérni. A magaslatok tiszta levegője derültté, sőt örvendezővé tette lelkét. A verrières-i polgár-mester bizonyára még mindig az összes gazdagok és minden földi arczátlanság megtestesű-lése volt a szemében; de Julien érezte, hogy a gyűlöletnek, mely benne lobogott, minden hevessége mellett is, nincs személyi éle. Ha nem látná de Rênal urat, egy hét alatt elfeledné őt, kastélyát, kutyáit, gyermekeit, egész családját. A nélkül, hogy tudnám: miként, - kény-szerítettem a legnagyobb áldozatra. Micsoda? Több, mint ötven arany egy évre? És csak egy perczczel előbb még a legnagyobb veszedelemben forogtam. Két győzelem egy napon; a másodikban nincs érdemem; tudnom kellene, miként történt. De majd holnap töröm rajta a fejemet.
Julien, a sziklán állva, az eget nézte, mely izzó volt az augusztusi nap hevétől. A szikla tövében tücskök czirpeltek a fűben; mikor elhallgattak, mindent csönd ült meg körülötte. A magaslatról húsz mérföldnyire belátta a vidéket. A feje fölött tornyosúló csúcsokról néha-néha egy-egy ölyv szállt föl, nesztelen keringéssel óriási köröket írva le a levegőben. Julien tekintete gépiesen követte a ragadozó szárnyast. Nyugodt és hatalmas mozdulatai elbűvölték;
irígyelte ezt a magányosságot.
Napoleonnak ilyen volt a sorsa; ilyen lesz-e valaha az övé is?
XI.
EGY EST.
Yet Julia’s very coldness still was kind, And tremuluosly gentle her small hand, Withdrew itself from his, but left behind A little pressure, thrilling and so bland And slight, so very slight that to the mind,
’T was but a doubt.
Don Juan. C. 1. st. 71.
Végül is azonban mégis el kellett jutnia Verrières-be. A paplakból kilépve, szerencsés véletlen folytán Julien találkozott Valenod úrral, a kinek sietett elmondani, hogy nagyobb fizetést kapott.
Vergybe visszaérve, Julien csak akkor ment le a kertbe, a mikor már egészen beesteledett.
Lelkét kifárasztotta a sok izgalom, a min ezen a napon keresztűl ment. Mit mondjak nekik? -kérdé magától nyugtalanúl, a hölgyekre gondolva. Távolról sem sejtette, hogy hangulata éppen megfelelt azoknak az apró ügyeknek, melyek rendszerint betöltik a nők minden érdeklődését. Derville-né, sőt barátnője is, gyakran érthetetlennek találták Julien-t, a ki viszont maga is csak félig értette, a mit ők neki mondtak. Ilyen hatása volt az erőnek és - ha szabad így mondanom - a nagyszerű szenvedélynek, mely e fiatal nagyravágyó lelkében tombolt. E különös emberfiánál majdnem minden nap vihar volt.
Julien ez este azzal az elhatározással lépett be a kertbe, hogy átengedi magát a két nő gondolatainak. Már türelmetlenűl várták. Leült szokott helyére, de Rênal-né mellé. A sötétség csakhamar teljes lett. Julien kinyúlt, hogy megfogjon egy fehér kezet, mely régóta ott nyugo-dott mellette, egy szék támláján. Kis habozás után a kéz visszahúzónyugo-dott, oly módon, a mely neheztelést sejtetett. Julien tudomásúl vette és vídáman tovább beszélt, mikor egyszerre de Rênal urat hallotta közeledni.
Juliennek még fülében rezegtek a délelőtti szidalmak. Mivel csúfolhatnám ki jobban -mondta magában - ezt az embert, a kit a szerencse elhalmozott kegyeivel, mintha éppen az ő jelenlétében szorítom magamhoz felesége kezét? Igen, ezt fogom tenni, én, a ki iránt oly megvetést tanúsított.
Ettől fogva vége volt nyugalmának, a mely amúgy is csak kevéssé egyezett természetével;
elfogódott vágygyal és egyébre se tudva gondolni, az járt az eszében, hogy de Rênal-né átengedje neki a kezét.
De Rênal úr haragosan politizálni kezdett: két-három verrières-i iparos határozottan gazda-gabb lett, mint ő és most a választásokban ellene akar állást foglalni. Derville-né hallgatta.
Julien, a kit ezek a kifakadások ingereltek, közelebb húzta székét de Rênal-néhoz. A sötétség leplezte mozdulatait. Kezét egészen közel merte vinni a szép karhoz, melyet a ruha födetlenül hagyott. Megzavarodott, nem volt többé ura gondolatának; odahajolt e szép karhoz és meré-szen reá tapasztotta ajkát.
De Rênal-né megreszketett. Férje négy lépésnyire volt tőle; sietett kezét odanyújtani Julien-nek és egyben kissé arrább hárította magától. Míg de Rênal úr folytatta szidalmait a sehon-naiak és a gazdagságra cseperedő jakobinusok ellen, Julien szenvedélyes - vagy legalább is:
de Rênal-né előtt ilyeneknek látszó - csókokkal borította el a neki átengedett kezet. Holott hát
e szegény asszony e végzetes napon meggyőződött, hogy a férfi, a kit öntudatlanúl bálvá-nyozott, mást szeret! A míg Julien odajárt, szörnyű kínokat szenvedett, melyek gondolkodásra késztették.
- Csakugyan szerelmes volnék, - mondá magában, - ez szerelem volna? Szerelmes, férjes asszony létemre? De hiszen, - fűzte tovább okoskodását - férjem iránt sohasem éreztem ezt a szomorú őrületet, mely nem engedi, hogy elfordítsam gondolatomat Julientől. Valójában csak gyermek még, a ki csupa tisztelet irántam. Az őrület el fog múlni rólam. Mit bánthatják férjemet az érzelmek, melyekkel e fiú iránt viseltetem? De Rênal úr únná, ha vele is oly hiábavalóságokról beszélgetnék, mint Juliennel. Ő csak az üzletekkel törődik. Semmivel sem rövidítem meg tehát Julien előnyére.
Semmiféle képmutatás sem zavarta meg e naiv, a soha sem ismert szenvedélytől tévútra vezetett lélek tisztaságát. Tudtán kívül megcsalta magát, mégis azonban az erény ösztöne föl volt riasztva benne. Ez dúlt keblében, mikor Julien megjelent a kertben. Hallotta, hogy szól és majdnem ugyanabban a pillanatban már maga mellett látta ülni. Lelke mintha szárnyakat kapott volna az édes érzéstől, mely két hét óta még nagyobb mértékben ejtette csodálkozásba, mint a mennyire elragadta. Mindamellett néhány pillanat múlva így szólt magában: - Julien-nek tehát csak meg kell jelennie, hogy helyrehozza bántásait? - Megréműlt; ekkor történt, hogy elhúzta tőle a kezét.
A szenvedéllyel telt csókok, a minőkhöz hasonlókban sohasem volt része, egyszerre elfeled-tették vele, hogy Julien talán más nőt szeret. Csakhamar egyáltalában nem volt vétkes előtte.
Az öldöklő fájdalomnak, mely a gyanúból született, megszűnése és oly boldogságnak a beköszöntése, a milyenről soha még csak nem is álmodott, a szerelem és a kicsapongó vídámság mámorával töltötték el. Ez az est mindnyájuknak gyönyörű volt, kivéve a verrières-i polgármestert, a ki nem tudta elfeledni a meggazdagodott iparosokat. Julien nem gondolt többé sötét nagyravágyására, sem oly nehezen megvalósítható terveire. Életében most először:
átengedte magát a szépség hatalmának. Elmerűlve valami határozatlan és édes álmadozásban, gyöngéden szorongatva a kezet, mely tökéletes szépségűnek tetszett előtte, önfeledten és csak fél ébrenlétben hallgatta a hárs lombjait zizegtető esti szellő játékát és a patak-malom kutyáinak távoli ugatását.
Ez az elérzékenyűlés azonban élvezet volt és nem szenvedély. Szobájába térve: Julien csak egy boldogságra gondolt, arra, hogy kedvencz könyvét olvassa; húsz éves korban a világnak és a benne való szereplésnek gondolata mindennél erősebb.
Csakhamar mégis félretette a könyvet. Hogy Napoleon győzelmeire gondolt, új részleteket fedezett fel a maga diadalában. - Úgy van, - mondá magában, - csatát nyertem; ezt ki kell használni; el kell tipornom e kevély ember gőgjét, mialatt visszavonúlóban van. Napoleon is így gondolkodott. Három napi szabadságot kérek, hogy meglátogassam Fouqué barátomat. Ha megtagadja, megint azzal fenyegetem, hogy faképnél hagyom; de engedni fog.
De Rênal-né nem tudta lehúnyni szemét. Úgy tetszett neki, mintha eddig nem is élt volna.
Képtelen volt másra gondolni, mint a gyönyörre, a mi elfogta, mikor Julien forró csókkal borította kezét.
Egyszerre eszébe ötlött a csúf szó: házasságtörés. A mi undorítót a legalávalóbb kicsapongás az érzéki szerelemmel társíthat: mindaz most élénken jelentkezett képzelmében. E gondolatok elmosni törekedtek a gyöngéd és mennyei képet, melyet Julienről és szerelmének boldogsá-gáról alkotott. A jövő rettenetes színekben tűnt föl előtte. Úgy látta, hogy megvetés vár reá.
A pillanat szörnyű volt; lelke ismeretlen területekre jutott. Az este addig nem tapasztalt boldogságot ízlelt meg; most hirtelen rémes gyötrelembe merült alá. Fogalma sem volt ily szenvedésről, elméje szinte elkábúlt tőle. Egy pillanatra az jutott eszébe, bevallja férjének,
hogy attól fél, szerelmes lesz Julienbe. Ezzel is róla beszélhetett volna. Szerencsére ráemlé-kezett egy tanácsra, a mit egykor, házassága előestéjén nagynénje adott neki. Arról szólt, hogy veszedelmes dolog vallomásokat tenni a férjnek, a ki végre is ura az asszonynak. Kétségbe-esett fájdalmában kezeit tördelte.
Ellentmondó és fájdalmas képzetek árja ragadta tova. Az egyik pillanatban az rettegtette, hogy Julien nem szereti; a másikban a bűn ijesztő gondolata kínozta, mintha már másnap pellengérre állítanák, a verrières-i piaczon, nyakában a fölírással, mely házasságtörését hirdeti a népnek.
De Rênal-né teljesen járatlan volt az élet dolgaiban; még ha ébren és eszének teljes birtokában lett volna is: akkor se vett volna észre különbséget sem az Isten előtt való vétkesség és a közmegvetés legkiabálóbb jeleivel való megbélyegzés között.
Amikor a házasságtörésnek és mindama gyalázatnak a gondolata, a mit véleménye szerint -ez a bűn maga után von, kissé nyugton hagyta és arról a gyönyörről ábrándozott, hogy, mint eddig, ártatlanságban éljen Julien mellett: akkor meg az a szörnyű gondolat rohanta meg, hogy Julien más nőt szeret. Még most is látta, mily sápadt volt, mikor attól félt, hogy elveszti arczképét vagy hogy fölfedezik, kit ábrázol. Ez volt az első eset, hogy félelmet látott e nyugodt és nemes arczon. Soha még ily izgalomban nem volt se ő érette, sem pedig gyer-mekei miatt. A fájdalom e ráadása oly teljes boldogtalanságra érlelődött benne, a mely a legnagyobb, a mit emberi lélek csak el tud viselni. De Rênal-né, a nélkül, hogy tudott volna róla, fölkiáltott, a mivel fölébresztette szobaleányát. Egyszerre csak világosságot látott ágya mellett és fölismerte Elisat.
- Téged szeretne? - kiáltott őrjöngésében.
Szerencsére a szobaleány, a ki csodálkozva látta úrnőjének dúlt arczát, nem vette figyelembe e különös kérdést. De Rênal-né érezte meggondolatlanságát. - Lázam van, - szólt, - és azt hiszem, kissé félrebeszélek; maradj mellettem. - A szükségtől, hogy erőt kell vennie magán, egészen magához térítve, már kevésbbé érezte magát boldogtalannak; az ész visszafoglalta az uralmat, melytől a fél-álom megfosztotta. Hogy szabaduljon a szobaleány reászegzett tekintete alól, azt parancsolta neki, olvassa föl az újságot és a míg a leány egyhangúan darálta a Quotidienne egyik hosszú czikkét, de Rênal-néban megfogamzott az erényes elhatározás, hogy ezentúl teljes hidegséggel fog bánni Julien-nel.