Egy tizenhat éves ifjú leánynak rózsás volt az arcza és pirosítót használt.
Polidori.
A mi Julient illeti, Fouqué ajánlata valóban képtelenné tette minden örömre; nem tudta elhatározni magát, hogy mitevő legyen.
- Fájdalom, lehet, hogy gyönge jellemű vagyok; rossz katonája lettem volna Napoleonnak. A háziasszonynyal való játék azonban - folytatá - kis időre szórakoztatni fog.
Szerencséjére, lelkének bensője, még ebben az alárendelt jelentőségű dologban is, kevéssé felelt meg a lovagi beszédnek. Félt de Rênal-nétól, mert hogy oly szép a ruhája. Ez öltözéket úgy tekintette, mint Páris előőrsét. Gőgjében semmit sem akart a véletlenre vagy a pillanat ötletére hagyni. Fouqué közlései és ama kevés alapján, a mit a bibliában olvasott a szere-lemről, aprólékosan részletes haditervet dolgozott ki. Minthogy, a nélkül, hogy bevallotta volna magának, nagyon izgatott volt, a tervet írásba foglalta.
Másnap reggel de Rênal-né egy pillanatra egyedül volt vele a szalonban.
- Julienen kívül nincs más neve? - kérdezte tőle.
Ez oly hízelgő kérdésre hősünk nem tudott válaszolni. Ezt az esetet nem látta volt előre tervében. Ha nem követte volna el az ostobaságot, hogy tervet eszelt ki, élénk szelleme jól kisegítette volna Julient és a meglepetés még csak fokozta volna beszédének elevenségét.
Így azonban félszegűl viselkedett és még félszegebbnek hitte magát. De Rênal-né gyorsan megbocsátott neki. Gyermeki ártatlanságot látott benne. És az ő szemében éppen az ártatlanság volt az, a mi ez oly fényes elméjű embernél hiányzott.
- Ez a te kis nevelőd nagyon gyanus nekem, - mondta néha Dervillené. - Olyannak látszik, mint a ki mindig gondolkozik és minden cselekedete csupa számítás. Alamuszi ficzkó.
Julien mély megszégyenűlést érzett, hogy nem tudott mit válaszolni de Rênal-nénak.
- A magamfajta embernek ki kell köszörülnie e csorbát! - és fölhasználva a pillanatot, mikor átmentek egy másik szobába, kötelességének tartotta, hogy megcsókolja de Rênal-nét.
Semmi sem lehetett volna kevésbbé helyén való, kevésbbé kellemes és úgy az ő, mint asszony szempontjából nagyobb vigyázatlanság. Majdnem észrevették őket. De Rênal-né azt hitte, hogy megőrült. Julien cselekedete megrémítette, főleg azonban sértette. E modortalanság Valenod úrra emlékeztette.
- Mi történt volna, - kérdé magában, - ha egyedül lettem volna vele? - A szerelmi kisiklás egész erényét föltámasztotta.
Úgy intézte a dolgot, hogy valamelyik gyermeke mindig mellette legyen.
A nap nagyon kelletlenül telt el Juliennek; az egész időt hódítási tervének ügyetlen kivitelére használta. Egyetlenegyszer sem nézett de Rênal-néra, a nélkül, hogy e tekintetnek ne lett volna valami miért-je; holott hát nem volt oly buta, hogy ne vette volna észre, mennyire nem sikerül szeretetreméltónak és még kevésbbé hódítónak lennie.
De Rênal-né nem győzött csodálkozni, hogy egyidőben ily félszegnek és ily vakmerőnek látja. Az elmés ember szerelmi félénksége ez, gondolta végül kimondhatatlan örömmel. -Lehetséges-e, hogy sohasem részesűlt vetélytársnőm szerelmében?
A reggeli után de Rênné visszatért a szalonba, hogy Charcot de Maugiron úr, a bray-i al-préfet látogatását fogadja. Valami finom himzésen dolgozott. Derville-né mellette ült. Ily körülmények között és fényes nappal történt, hogy hősünk jónak látta előrenyújtani a csizmáját és reányomni de Rênal-né lábára, a kinek áttört harisnyája és formás párisi czipője láthatóan magukra vonták a gavallér al-préfet figyelmét.
De Rênal-né roppant megijedt; leejtette ollóját, a pamut-gombolyagot, tűjét, és Julien mozdu-lata úgy látszhatott, mintha ügyetlen kísérlet lett volna, hogy fölfogja az ollót, a melyet leesni látott. Szerencsére az angol aczélból való kis olló összetört és de Rênal-né nem fogyott ki a sajnálkozásból, miért nem volt Julien közelebb hozzá. - Hamarabb látta, hogy lecsúszott, mint én és fölfoghatta volna, míg így buzgalmával csak azt érte el, hogy jól a lábamra hágott. - Ez a beszéd megtévesztette az al-préfet-t; de Dervillenét nem. - Ennek a szép fiúnak nagyon rossz a modora, - gondolta, - a vidéki székvárosok illem-tudása nem bocsátja meg az ily hibákat. De Rênal-né fölhasználta az első alkalmas pillanatot:
- Legyen esze, parancsolom, - szólt Juliennek.
Julien érezte esetlenségét; bosszús volt. Sokáig tanakodott magában, hogy megsértődjék-e a
„parancsolom” szón. Elég ostoba volt, hogy így gondolkozzék: De Rênal-né mondhatja, hogy
„parancsolom”, ha olyasvalamiről van szó, a mi gyermekeinek nevelésére vonatkozik; de hogy szerelmemre felel, azzal egyenlőséget tételez föl köztünk. Egyenlőség nélkül nem lehet szeretni... és azzal koptatta elméjét, hogy közhelyeket faragott az egyenlőségről. Haragosan ismételgette magában Corneille verssorát, a mit a minap hallott Dervillenétől:
A szerelem Egyenlőséget nem keres, de megteremt.
Julien, megátalkodottan kitartva szándékában, hogy ő, a kinek sohasem volt szeretője, Don Juan szerepét játszsza, egész napon át öldöklően ostoba volt. Csak egyetlen olyan gondolata támadt, a mi okos volt: unva magát is meg de Rênal-nét is, rémülettel nézett az este elé, a mikor ott fog ülni mellette, a sötétben. Azt mondta de Rênal úrnak, hogy elmegyen Verrières-be, meglátogatni a plébánost; ebéd után útra kelt és már éjszaka volt, mikor visszatért.
Verrières-ben éppen költözködés közben találta Chélan urat; végre megtörtént elmozdíttatása;
Maslon vikáriust bízták meg a helyettesítésével. Julien segédkezett a derék plébánosnak és az a gondolata támadt, hogy ír Fouquénak, a mely szerint a hivatás, a mit az egyházi pályára érzett, eddig visszatartotta, hogy elfogadja lekötelező ajánlatát, de most az igazságtalanságnak oly példáját látta, hogy talán üdvösebb lesz neki, ha nem lép be a papi rendbe.
Julien nagyon meg volt elégedve magával a ravaszság miatt, a melylyel hasznot tudott húzni a verrières-i plébános elmozdíttatásából, nyitva hagyva maga mögött az ajtót, a melyen vissza-térhet a kereskedéshez, ha a szomorú okosság legyőzné szellemében a hősiességet.
XV.
A KAKASSZÓ.
Amour en latin faict amor;
Or donc provient ďamour la mort Et, par avant, soulcy qui mord,
Deuil, plours, pieges, forfaitz, remord...
Régi franczia vers.
Ha Julienben csak egy csöpp is lett volna abból az avatottságból, melyet képzelmében oly bőkezűen adományozott magának, másnap nagyon megtapsolhatta volna magát a hatásért, a mit verrières-i útja tett. Távolléte elfeledtette esetlenségeit. Még ezen a napon is eléggé barátságtalan volt; este nevetséges gondolata támadt és ritka bátorsággal mindjárt közölte is de Rênal-néval.
Alig, hogy leültek a kertben, Julien, be sem várva, hogy eléggé besötétedjék, odahajolt de Rênal-né füléhez és kitéve a veszélynek, hogy szörnyen kompromittálja, így szólt hozzá:
- Ma éjjel két órakor eljövök a szobájába, valami mondanivalóm lesz.
Julien reszketett, hogy kérése meghallgatásra talál; a nőhódító szerepe oly súlylyal nyomta, hogy ha kedve szerint cselekedhetik: napokig a szobájában maradt volna, hogy ne találkozzék a hölgyekkel. Megértette, hogy tegnapi kiszámított magaviseletével elrontotta a megelőző nap szép eredményeit és valóban nem tudta, hogy mihez kezdjen.
De Rênal-né igaz és semmiképp sem túlzott fölháborodással válaszolt az arczátlan nyilat-kozatra, a mit Julien merészelt neki tenni. A rövid válaszból Julien megvetést vélt kihallani.
Annyi bizonyos, hogy a nagyon halk feleletben benne volt a gyalázat szó. Azzal az ürügygyel, hogy a gyermekeknek kell valamit mondania, Julien fölment a szobájukba és mikor visszajött, Dervillené mellé ült, jó távol de Rênal-nétól. Ezzel kizárta a lehetőséget, hogy megfogja a kezét. A társalgás komoly hangon folyt és Julien, eltekintve néhány hallgatag percztől a mikor elméjét gyötörte, kellőképpen részt vett benne. - Miért is nem tudok kieszelni valami ügyes fogást, - mondá magában, - a mivel kényszeríthetném de Rênal-nét, hogy megismételje a gyöngédség ama kétségbevonhatatlan jeleit, melyek három nap előtt azt hitették el velem, hogy ő az enyém!
Julient roppant lehangolta a szinte minden kilátás nélkül való helyzet, a mibe ügyét juttatta.
Pedig hát semmi sem hozta volna nagyobb zavarba, mint a siker.
Mikor éjfélkor elváltak, vígasztalan hangulata elhitette vele, hogy Dervillené megveti és alkalmasint de Rênal-né is.
Rossz kedve és mély szégyenkezése nem engedték elaludni. Ezer mérföldnyire volt a gondo-lattól, hogy letegyen minden cselvetésről, minden tervről és úgy éljen egyik napról a másikra de Rênal-né mellett, mint a gyermek, a ki megelégszik azzal az örömmel, a mit a nap hoz.
Agyonfárasztotta elméjét, hogy ravasznál-ravaszabb módokat gondoljon ki; a következő pillanatban úgy találta, hogy nem érnek semmit; egyszóval: igen szerencsétlen volt, mikor a kastély órája kettőt ütött.
Ez a kongás fölébresztette, mint a hogy’ a kakasszó fölébresztette vala Szent Pétert. Elérke-zettnek látta a legkínosabb cselekvés pillanatát. Az elmondás pillanata óta nem gondolt vakmerő kijelentésére, a mely oly kedvezőtlen fogadtatásra talált.
Azt mondtam, hogy két órakor a szobájába megyek, szólt magában, fölkelve helyéről; -lehet, hogy tapasztalatlanúl és durván viselkedem, a hogy’ parasztfiúhoz való, - Dervillené eléggé értésemre adta ezt, - de legalább nem leszek gyönge.
Juliennek igaza volt, ha meg volt elégedve bátorságával; sohasem erőszakolt magára kínosabb kénytelenséget. Mikor az ajtót kinyitotta, úgy reszketett, hogy térdei meginogtak és a falhoz kellett támaszkodnia.
Mezítláb volt. Odament hallgatózni de Rênal úr ajtajához, a melyen áthallatszott a hortyogás.
Kétségbe volt esve. Nincs tehát semmi ürügy, hogy ne menjen de Rênal-né szobájába. De hát, nagy Isten! mit fog ott csinálni? Nem volt semmiféle megállapított terve és ha lett volna is, oly zavarban volt, hogy képtelen lett volna ahhoz tartani magát.
Végre, ezerszer többet szenvedve, mintha a halálba ment volna, befordult a kis folyosóra, mely de Rênal-né szobájához vezetett. Reszkető kézzel és rettenetes zajt ütve, kinyitotta az ajtót.
A szobában világosság volt; kis mécses égett a kandallón; nem volt elkészülve erre az újabb bajra. De Rênalné, a hogy’ belépni látta, fölugrott az ágyból. - Szerencsétlen! - kiáltott reá.
Egy kis zavar támadt. Julien elfeledte hiú terveit és visszatért természetes szerepéhez; hogy ne nyerje meg egy ily bájos asszony tetszését, az a legnagyobb csapásnak látszott előtte. Nem felelt a szemrehányásokra, hanem odaborúlt a lábai elé és átölelte a térdeit. És hogy de Rênal-né nagyon keményen támadt reá, kicsordúltak a könnyei.
Néhány órával utóbb, mikor Julien kilépett de Rênal-né szobájából, a regények nyelvén szólva, el lehet mondani, hogy nem volt már több óhajtani valója. Tényleg, a szerelemnek, melyet ébresztett és a hirtelen benyomásnak, mit a csábító bájak reá tettek, oly győzelmet köszönhetett, mit a maga ügyetlen mesterkedésével sohasem ért volna el.
Ám ő, rabja lévén valami furcsa büszkeségnek, a leggyöngédebb pillanatokban is még játszani akarta az olyan ember szerepét, a ki megszokta a nők leigázását; hihetetlen erőlködést fejtett ki, hogy elrontsa vele, a mi szeretetreméltó volt benne. A helyett, hogy az elragadtatá-sokat ügyelte volna, melyeket fölidézett, és az önvád fölriadását, melyek még jobban kiemelték azok élénkségét: folyton a kötelesség gondolata lebegett előtte. Szörnyű lelkiis-meretfurdalástól és örök nevetségtől tartott, hogy ha eltávolodik az ideális mintától, melynek követését elhatározta. Egyszóval: éppen a mi Julien-t felsőbbrendű lénynyé tette, az akadá-lyozta meg, hogy élvezze a kínálkozó boldogságot. Úgy viselkedett, mint egy tizenhat éves ifjú leány, a kinek elbájoló az arczszíne és a ki bálba készülve, oly esztelen, hogy pirosítóval festi magát.
Julien megjelenésétől halálosan megréműlve, de Rênal-né a legkegyetlenebb fölindulásnak esett zsákmányáúl. Julien könnyei és kétségbeesése mélyen megzavarták.
Még akkor is, mikor már nem volt mit megtagadnia tőle, igaz fölháborodással messze lökte magától Julient, hogy utána a karjai közé vesse magát. Semmiféle tervszerűség sem volt ebben a viselkedésben. Menthetetlenűl elkárhozottnak hitte magát és hogy távol tartsa magától a pokol képét, forró csókkal borította Julien-t. Egyszóval, mi sem hiányzott volna hősünk boldogságából, még a meghódoló asszony lobogó érzékisége sem, ha tudta volna élvezni. Julien távozása a legkevésbbé sem lohasztotta az elragadtatásokat, melyek de Rênal-nét akarata ellenére tüzelték és az önvád csatáit, melyek lelkét marczangolták.
- Istenem! hát csak ennyi a boldogság, ez a szerelem? - Ez volt Julien első gondolata, a mikor visszaért szobájába. A csodálkozásnak és a nyugtalan tépelődésnek a hangulatában volt, mely megszállja a lelket, ha elérte, a mit régóta óhajtott. A lélek természete, hogy óhajtson, de most már nincs mit óhajtania és még nincsenek emlékei. Mint a katona, a ki a díszszemléről jön,
Julien figyelmesen átvizsgálta viselkedésének részleteit. - „Nem vétettem valamit az ellen, mivel magamnak tartozom? Jól játszottam szerepemet?”
És miféle szerepet! Az olyan emberét, a ki megszokta, hogy az asszonyok elragadónak találják.
XVI.
A MÁSNAP.
He turn’d his lips to hers, and with his hand Call’d back the tangles of her wandering hair.
Don Juan, C. 1. st. 170.
Szerencséjére Julien tekintélyének, de Rênal-né sokkal izgatottabb, sokkal meglepettebb volt, semhogy észrevette volna az ostobaságot, a mit az a férfi tanúsított, a ki egy pillanat alatt mindene lett a világon.
Látva, hogy virrad, de Rênal-né távozásra szólította.
- Istenem! - szólt, - ha férjem meghallotta a zajt, el vagyok veszve. - Juliennek, a ki ráért, hogy frázisokat faragjon, ez jutott eszébe:
- Sajnálná az életét?
- Ah! ebben a pillanatban nagyon! De nem sajnálnám, hogy megismerkedtünk.
Julien úgy találta méltóságával összeillőnek, hogy világos reggel és elővigyázatosság nélkül távozzon.
A megfeszített figyelem, a mivel Julien őrült rögeszméjében, hogy tapasztalt embernek látszassék, minden legkisebb cselekedetére is ügyelt, csak egy jót eredményezett: mikor a reggelinél viszontlátta de Rênal-nét, magaviselete mesterműve volt az eszélyességnek.
A mi az asszonyt illeti, ő nem tudott reánézni, a nélkül, hogy szeme fehéréig el ne pirult volna, de viszont egy pillanatig sem tudott meglenni a nélkül, hogy reá ne nézzen; tudatában volt zavarának és az igyekezet, hogy ezt leplezze, csak megkettőztette izgatottságát. Julien csak egyetlenegyszer pillantott reá. De Rênal-né először csodálta okosságát, csakhamar azon-ban, látva, hogy ez a pillantás nem ismétlődik, megréműlt: - Már nem szeretne? - kérdezte magában. - Fájdalom, túlságosan öreg vagyok hozzá; tíz évvel idősebb vagyok, mint ő!
Mikor az ebédlőből a kertbe mentek, megszorította Julien kezét. Meglepetésében, a mit a szerelem e merész jele keltett benne, szenvedélyes tekintettel nézett reá, annál inkább, mert nagyon csinosnak találta a reggelinél és bár szemét lesütve tartotta, az egész időt azzal töltötte, hogy bájait részletezte. Ez a tekintet megvígasztalta de Rênal-nét; nem oszlatta ugyan el minden nyugtalanságát, de nyugtalansága majdnem egészen elnyomta a lelkiismeret-furdalást, a mit férjével szemben érzett.
Maga a férj a reggelinél mit sem vett észre; nem úgy azonban Dervillené; látta, de Rênal-né azon a ponton van, hogy elbukjék. Biztos és elszánt barátsága egész nap ki nem fogyott a czélzásokból, hogy a legriasztóbb színekben tüntesse föl előtte a veszélyt, a miben forog.
De Rênal-né égett a vágytól, hogy egyedül lehessen Juliennel; meg akarta tőle kérdezni, hogy szereti-e még? Természetének kiirthatatlan szelídsége ellenére is többször azon a ponton volt, hogy értésére adja barátnőjének, mennyire alkalmatlan a jelenléte.
Este a kertben Derville-né úgy rendezte a dolgot, hogy éppen de Rênal-né és Julien közé került. De Rênal-né, a ki gyönyörrel képzelte el az élvezetet, a mikor Julien kezét fogja szorongatni és az ajkához emeli, még csak nem is szólhatott hozzá.
Ez az elveszett idő növelte izgatottságát. Epesztő szemrehányásokat tett magának. Oly nagyon megkorholta Julient a merészségéért, a mit a múlt éjjel szobájába jöttével elkövetett, hogy reszketett: ma nem fog eljönni. Korán odahagyta a kertet és szobájába vonúlt. Azonban nem bírta fékezni türelmetlenségét és odalopózva, Julien ajtajára nyomta a fülét. Kíváncsisága és emésztő szenvedélye mellett sem mert belépni. Ez a leggyalázatosabb cselekedetnek tűnt volna föl előtte, a mennyiben egy vidéki példaszó is így tartja.
A cselédek még nem feküdtek le mindnyájan. Az okosság azt parancsolta, hogy menjen vissza szobájába. Két órai várakozás a gyötrelmek két évszázada volt.
Julien azonban sokkal inkább hű volt ahhoz, a mit kötelességnek nevezett, semhogy pontról-pontra meg nem tartotta volna, a mit ez elébe szabott.
Mikor az óra egyet ütött, csendesen kiosont szobájából, meggyőződött, hogy a ház ura mélyen alszik, és megjelent de Rênal-nénál. Ezúttal több gyönyört talált barátnője mellett, mert kevésbbé gondolt reá, hogy szerepét játszsza. Volt szeme, hogy lásson és füle, hogy halljon. A mit de Rênal-né a koráról mondott, némi biztosságot adott neki:
- Fájdalom! tíz évvel idősebb vagyok! Hogy’ is szerethet? - ismételte egyre minden számítás nélkül és csak azért, mert ez a gondolat nagy súlylyal nehezedett reá.
Julien nem értette meg e fájdalmat, de látta, hogy igaz és ez csaknem feledtette vele a félelmet, hogy nevetségessé válik.
És eloszlott az az ostoba képzelődése is, hogy alacsony származása miatt úgy tekinti, mintha egy cseléd volna belé szerelmes. A mily mértékben Julien önkívületei megnyugtatták félénk kedvesét, ez is talált némi gyönyört és visszanyerte képességét, hogy ítéletet formáljon szeretőjéről. Szerencsére, Julien-ben ezúttal nem volt meg az a feszesség, mely a tegnapi együttlétet inkább győzelemmé tette, semmint élvezetté. Ha de Rênal-né észrevette volna törekvését, hogy szerepet akart játszani, e szomorú fölfedezés örökre elvette volna boldog-ságát. Nem tudta volna másra vélni a dolgot, mint hogy ez a korkülönbség aránytalanságának szomorú eredménye.
De Rênal-né ugyan sohasem foglalkozott a szerelem elméletével, de hát a vidéki élczelődés-ben, ha a szerelemről van szó, a vagyon után mindjárt a korkülönbség következik a nagy közhelyek sorában.
Pár nap és Julien, a ki fölött úrrá lett korának heve, fülig szerelmes volt.
- Be kell ismerni, - szólt magában, - hogy de Rênal-né angyali jó lélek és igen csinos.
Majdnem egészen megfeledkezett szerepéről is. Sőt az önfeledtség egy pillanatában annyira ment, hogy bevallotta aggodalmait. Ez a bizalom a tetőpontig fokozta a szenvedélyt, a melyet fölidézett. - Tehát nem volt szerencsés vetélytársam, - gondolta de Rênal-né repeső örömmel.
Fölbátorodva, megkoczkáztatta a kérdést, hogy miféle arczkép volt az, melyet annyira féltett?
Julien megesküdött, hogy férfit ábrázolt.
Mikor de Rênal-né eléggé lecsillapodott, hogy gondolkozni tudjon, nem győzött eléggé cso-dálkozni, hogy ily boldogság lehetséges a földön és hogy neki erről eddig sejtelme sem volt.
- Ah! - szólt magában, - ha tíz év előtt ismerhettem volna Julient, a mikor még csinos voltam!
Julien távol járt az ily gondolatoktól. Szerelme még a nagyravágyásból élt; abból fakadt az öröme, hogy ő, a szerencsétlen és lenézett fiú, ily szép asszonyt tudott meghódítani. Imádatos mozdulatai és az elragadtatás, mely barátnője bájainak láttára megremegtette, végül is kissé megnyugtatták de Rênal-nét a korkülönbség felől. Ha lett volna benne valami abból a jártas-ságból, melyet egy czivilizáltabb vidéken élő harmincz éves asszony már rég megszerzett,
reszketett volna az oly szerelem tartóssága miatt, mely úgy látszott, hogy csak a meglepe-tésből és a hiúság mámorából táplálkozik.
Nagyravágyásáról való megfeledkezésének pillanataiban Julien elragadtatással bámulta de Rênal-nénak még a kalapjait és a szoknyáit is. Nem tudott betelni az élvezettel, hogy érezze illatukat. Kitárta tükrös szekrényét és órákat töltött az ott fölhalmozott dolgok szépségének és elrendezésének csodálatával. Barátnője, hozzásimúlva, nézte, ő pedig elmerült az ékszerek és fehérneműk szemléletében, a melyek a menyasszonyi kelengyét teszik.
- Ha ily embernek lehettem volna a felesége! - gondolta néha de Rênal-né. - Mily tüzes lélek!
Mily gyönyörű lett volna mellette az élet!
Mily gyönyörű lett volna mellette az élet!