O rus quando ego te aspiciam!
Horatius.
- Uraságod bizonyára a párisi postakocsit akarja bevárni? - mondá neki a fogadó gazdája, a hol megállt, hogy reggelizzék.
- A mait vagy a holnapit, mindegy, - felelt Julien.
A míg így játszotta a közönyöst, megérkezett a postakocsi. Két üres hely volt benne.
- Micsoda! Te vagy az, szegény barátom, Falcoz, - szólt az az utas, a ki Genf felől jött, ahhoz, a ki Juliennel együtt szállt kocsiba.
- Azt hittem, hogy nyugodtan ülsz valahol Lyon környékén, egy bájos Rhône-menti völgyben, - mondá Falcoz.
- Az ám, ülök. Szököm.
Hogyan! Szököl? Te, SaintGiraud, ezzel a bölcs képpel, valami bűnt tudtál elkövetni? -kérdé Falcoz nevetve.
- Majdnem mintha úgy volna! Szököm az útálatos életmódtól, a mit a vidéken folytat az ember. Tudod, hogy szeretem az erdők hűsét és a mezők nyugalmát; sokszor szememre vetetted, hogy regényes hajlamú vagyok. Soha életemben ki nem állhattam a politikát és most is a politika kerget el.
- De hát melyik párton vagy?
- Egyiken sem és ez a vesztem. Ime politikai hitvallásom: Szeretem a zenét, a festészetet; ha jó könyvhez jutok, azt nagy esetnek tekintem; mostanában leszek negyven éves. Mennyi van még hátra? Tizenöt, húsz, legfeljebb harmincz év? Nos hát, azt tartom, hogy harmincz év múlva a miniszterek valamivel ügyesebbek lesznek, de általában csak épp annyira tisztessé-gesek, mint a maiak. Anglia történetében, mintegy tükörben, látom a jövőnket. Mindig lesz egy király, a ki majd növelni akarja kiváltságait: a nagyravágyás, hogy képviselő legyen belőlük, a dicsőség és az a sok százezer franc, a mit Mirabeau szerzett, nem fog nyugtot hagyni a vidéki gazdagoknak: ezt úgy fogják hívni, hogy liberális gondolkodásúak és hogy szeretik a népet. A paposok mindig pair-ek vagy kamarások akarnak majd lenni. Az állam hajóján mindenki a kormányrudat akarja kezelni, mert ezért jó fizetés jár. Sohasem lesz tehát valami szerény kis hely az egyszerü utasnak?
- Valóban, ez ugyancsak jól összeillik a te nyugalmas természeteddel. A választások kerget-nek el a vidékről?
- Szerencsétlenségem gyökerei mélyebbre nyúlnak. Négy éve negyvenéves voltam és volt ötszázezer francom; most négy évvel idősebb és ötvenezer franckal szegényebb vagyok, a mit montfleury-i kastélyomon vesztek, mely a Rhône partján gyönyörű helyen áll.
Párisban belefáradtam az örökös komédiába, melyre az a rendszer, a mit ti a XIX. század polgárosodásának neveztek, kötelezi az embert. Kedélyességre és egyszerűségre szomjúhoz-tam. Birtokot vásároltam tehát a Rhône mellett, sehol ily szép hely nincs a világon. A falu papja, meg a környékbeli kurta-nemesek egy félévig jártak hozzám kedveskedni; ebédeket
ettek nálam; megmondtam nekik, hogy azért hagytam oda Párist, mert se beszélni, se hallani nem akarok politikáról. Úgy nézz reám, hogy egy ujságot sem járatok. Minél ritkábban jön hozzám a levélhordó, annál jobban meg vagyok elégedve.
A pap azonban nem hagyta ennyiben és csakhamar elhalmoztak ezer tolakodó kéréssel, mindenféle terheléssel stb. Az volt a szándékom, hogy adok évente két-háromszáz francot a szegényeknek, azt akarták, hogy inkább jámbor egyesületeknek: a Szent-József, Szent-Szűz meg a többi társulatnak juttassam a pénzt. Ebbe nem egyeztem bele: egyik sértés követte a másikat. Elég ostoba voltam, hogy megharagudjam értök. Most már egy reggel sem léphetek ki házamból, hogy hegyeink szépségében gyönyörködjem, a nélkül, hogy valami bosszúság ki ne zökkentsen álmadozásaimból és kellemetlen emlékeztetésül ne szolgáljon az emberekre és gonoszságukra. A mikor például a búzaszentelő körmenetet tartják, melynek szívesen hallom az énekét (alighanem valami görög dallam), az én földjeimet már nem áldják meg, mert - így mondja a pap - istentelen ember a tulajdonosuk. Egy ájtatoskodó öreg parasztasszonynak elhull a tehene, azt mondja, azért, mert a szomszédjában levő tónak egy istentagadó, egy Párisból jött bölcsész a gazdája és egy hét mulva valamennyi halam fölfordul, mindet meg-mérgezték mészszel. Mindenfelől csupa bosszúság. A bíró, a ki tisztességes ember, de félti az állását, mindig ellenem ítél. A falusi béke számomra pokollá vált. Mikor aztán látták, hogy a pap a helység congregationistáinak vezére, leveszi rólam a kezét, a nyugalmazott kapitány, a liberálisok feje pedig nem pártfogol, mindnyájan nekem estek, egész a kőművesig, a kit egy esztendő óta én tartottam keresettel és a bognárig, a ki azt hitte, hogy szabadon zsarolhat meg ekéimnek az összeigazításával.
Hogy valami támaszom legyen és néha mégis megnyerjem a pörömet, beálltam liberálisnak;
csakhogy, a miként említetted, következtek ezek a nyomorúlt választások, azt akarták, hogy szavazzak...
- Egy ismeretlenre?
- Ellenkezőleg, olyasvalakire, a kit nagyon is jól ismerek. Megtagadtam, rettenetes okta-lanság! E pillanattól fogva a liberálisok is rajtam ütöttek, helyzetem elviselhetetlen lett. Azt hiszem, ha a papnak eszébe jutott volna, hogy azzal vádoljon, meggyilkoltam a szolgálómat, mindkét pártból húsz tanú is akadt volna, a ki megesküszik, hogy látták, a mikor a bűntényt elkövettem.
- A falun akarsz élni, a nélkül, hogy szomszédaid szenvedélyeit szolgálnád, sőt a fecsegésüket sem akarod meghallgatni? Mily esztelenség!...
- De már helyrehoztam. Montfleury-t eladom, ha nem lehet másként, vesztek ötvenezer francot, de örülök, hogy otthagyhatom a képmutatásnak és a bajlódásnak ezt a poklát. A magányt és a falusi békét Francziaországnak azon az egyetlen helyén fogom keresni, a hol megtalálható: egy negyedik emeleti lakásban, mely a Champs-Elysées-re néz. Sőt azon gon-dolkozom, ne kezdjem-e meg politikai pályámat a Roule-negyedben azzal, hogy...
- Bonaparte alatt mindez nem történt volna veled, - mondá Falcoz haragtól és sajnálattól ragyogó szemekkel.
- Persze, csakhogy miért nem tudott a helyén maradni az a te Bonaparte-od? Mindennek a bajnak ő az oka.
Julien figyelme megkettőződött. Az első szó után tisztában volt, hogy ez az a bonapartista Falcoz, a ki de Rênal úrnak ifjúkori barátja volt és a kit ez 1816-ban eltaszított, a bölcsész Saint-Giraud pedig bizonyára testvére annak a ...i prefecturai irodafőnöknek, a ki oly olcsó áron tudott hozzájutni a községi házak bérletéhez.
- Mindez a te Bonaparte-odnak a műve, - folytatta Saint-Giraud. - Egy tisztességes ember, a ki negyven éves és a kinek ötszázezer francja van, legyen bár még oly békés természetű is, nem telepedhetik meg a vidéken és nem találhat ott nyugtot: a papjai meg a nemesek elűzik.
- Ah! ne mondj róla rosszat, - kiáltott föl Falcoz, - Francziaország sohasem volt oly magasan a népek becsülésében, mint a tizenhárom év alatt, a meddig ő uralkodott. Akkor minden nagy arányú volt.
- A te császárod, a kit vigyen el az ördög, - kezdte újból a negyvennégy éves ember, - csak a csatában volt nagy, meg akkor, mikor 1802 táján rendbehozta a pénzügyeket. De mit csinált azután? Kamarásaival, fényűzésével, a Tuilleriákban adott estélyeivel új kiadást rendezett a monarchikus ostobaságokból. Igaz, hogy javított kiadást, a mely egy-két száz évre kitarthatta volna. A nemesek és a papok azonban vissza akartak térni a régi állapotokhoz, csakhogy nem volt meg a vaskezük, a mi szükséges lett volna, hogy ezeket elfogadtassák a közönséggel.
- Látszik, hogy egy volt nyomdász beszél belőled!
- Ki miatt kell futnom a birtokomról? - folytatta dühösen a nyomdász. - A papok miatt, a kiket Napoleon visszahívott a concordátumával, a helyett, hogy úgy bánt volna velök, a miként az állam az orvosokkal, az ügyvédekkel, a csillagászokkal bánik, hogy csak polgárokat lát bennök és nem törődik vele, milyen iparral szerzik kenyerüket. Volnának-e ma szemtelenkedő nemesek, ha a te Bonaparte-od nem nevezett volna ki bárókat meg grófokat? Nem volnának, ennek elmúlt a divatja. A papok után ezek a kis vidéki nemesek okozták nekem a legtöbb bosszúságot és ők kényszerítettek, hogy liberális legyek.
A beszélgetés a végtelenbe nyúlt, ez a tárgy még egy félszázadon át fogja foglalkoztatni Francziaországot. A hogy Saint-Giraud egyre azt hajtogatta, hogy lehetetlen a vidéken élni, Julien félénken de Rênal úr példájára hivatkozott.
- No hallja, fiatal ember, ezt jól adja! - kiáltott föl Falcoz. - Ő, hogy ne kelljen üllőnek lennie, beállt kalapácsnak, még pedig rettenetes egy kalapácsnak. Hanem már látom, a mint Valenod kiüti. Ismeri ezt a gazficzkót? Mit szól majd hozzá az ön de Rênal-ja, ha egy pár nap mulva leteszik és Valenod kerül a helyébe?
- Magára marad a bűneivel, - mondá Saint-Giraud. - Ön ismerős Verrières-ben, fiatal ember?
Nos hát, Bonaparte, a kibe csapjon bele az istennyila, ő beléje is, meg monarchikus czifrálko-dásaiba is, ez a Bonaparte tette lehetővé a Rênal-ok meg a Chélan-ok uralmát, a mely azután a Valenod-k meg a Maslon-ok uralmát vonta maga után.
Ez a komor politikával telített beszélgetés meglepte Julient és eltérítette kéjes álmodozásaitól.
Páris képe, a hogy a távolból megpillantotta, nem igen volt reá hatással. A légváraknak, melyeket jövendő sorsára nézve építgetett, a Verrièresben töltött legutóbbi huszonnégy órának még élénk emlékével kellett megküzdeniök. Megfogadta, hogy sohasem hagyja el barátnője gyermekeit és ha a papok elbizakodottsága folytán ujra kiüt a köztársaság és a nemesek üldöz-tetése, mindennel szakít, hogy védelmezze őket.
Mi történt volna azon a verrières-i éjjelen, ha abban a pillanatban, mikor létráját de Rênal-né hálószobája ablakának a keretéhez támasztotta, egy idegen vagy éppen de Rênal úr lett volna a szobában?
Viszont azonban, mily gyönyörteljes volt az első két óra, mikor barátnője őszintén azt akarta, hogy távozzék és ő, mellette ülve a sötétben, a maga ügyéért szónokolt! Az oly lélek, a milyen Juliené volt, egész életén át megőrzi az ily emlékeket. A találkozás többi részlete már össze-olvadt szerelmük tizennégy hónap előtti első korszakával.
A kocsi megállása fölébresztette Julient mély álmadozásából. Beértek a J. J. Rousseau-utczai posta-udvarba. - Vigyen Malmaison-ba, - mondá egy bérkocsisnak, a mely feléje közeledett.
- Ilyen tájban, mit akar ott?
- Mi köze hozzá! Hajtson.
Minden igazi szenvedély mással se foglalkozik, csak önmagával. Azt hiszem, ez az oka, hogy Párisban nevetségesek a szenvedélyek, mert ott a szomszéd mindig azt igényli, hogy ő vele törődjék az ember. Őrizkedni fogok, hogy leírjam, mily elragadtatást érzett Julien Malmaison-ban. Sírva fakadt. Hogyan! e hitvány fehér falak mellett is, melyeket ez idén emeltek és a melyek részekre darabolják a parkot? - Igen, uram; Julien előtt, épp úgy, mint az utókor előtt, semmi sem volt Arcole, Szent-Ilona és Malmaison között.
Este Julien sokáig habozott, mielőtt belépett a színházba, sajátságos fogalmai voltak a kárhozat e helyéről.
Valami mély gyanakvás akadályozta, hogy csodálja az élő Párist, csak azok az emlékek hatották meg, melyek hőséről maradtak.
- Ime, itt vagyok az ármány és a képmutatás központjában! Itt uralkodnak de Frilair abbé párt-fogói.
A harmadik nap estéjén kíváncsisága legyőzte a tervet, hogy mindent megnézzen, mielőtt Pirard abbénál jelentkezik. Az abbé fagyos hangon előadta neki, hogy milyen életmód várja de La Mole úrnál.
- Ha néhány hónap múlva kitűnik, hogy nem válik be, vissza fog térni a szemináriumba, de előnyös módon. Ott fog lakni a marquisnál, a ki Francziaország egyik legelső főura. Fekete ruhában fog járni, de úgy, mint a ki gyászban van, nem pedig, mint a ki pap. Megkövetelem, hogy hetenkint háromszor eljárjon a theológiai órákra egy szemináriumba, a melybe be fogom vezetni. Minden nap délben ott kell lennie a marquis könyvtárszobájában; a marquis arra akarja használni, hogy leveleket írjon pörös- és egyéb ügyeiben. A marquis minden levélnek, a mit kap, két szóval odajegyzi a szélére, hogy milyen választ akar adni. Azt állítottam, hogy három hónap múlva ön úgy meg fogja tudni írni e válaszokat, hogy tizenkettő közül, melyeket a marquis elé terjeszt, nyolczat vagy kilenczet aláírhat. Este nyolcz órakor rendbe rakja az iróasztalt és tíz órakor szabad.
- Megeshetik, - folytatta Pirard abbé, - hogy valami öreg hölgy vagy valami hízelkedő beszédű ember óriási előnyöket csillogtat meg ön előtt vagy egész nyiltan pénzt kínál, ha megmutatja neki a marquis leveleit...
- Ah, uram! - kiáltott föl Julien elpirúlva.
- Különös, - mondá az abbé keserű mosolylyal, - hogy szegény ember létére és miután már egy évet töltött a szemináriumban, még képes ily erényes fölháborodásokra. Nagyon elvakult-nak kell lennie.
A vér volna az oka? folytatá az abbé halkabb hangon és mintegy önmagához szólva. -Különös, - tette hozzá Julienre nézve, - hogy a marquis ismeri önt... Nem tudom, hogy honnan. Kezdetnek száz arany lesz a fizetése. A marquis olyan ember, a kinek cselekedeteit csak a szeszély irányítja, ez a hibája; semmiségeken fog önnel viaskodni. Ha meg lesz elégedve, fizetése a nyolczezer francot is elérheti.
- Természetesnek fogja azonban találni, - folytatá az abbé élesen, - hogy ezt a pénzt nem az ön szép szemeiért fizeti. Hasznossá kell magát tennie. Ha önnek volnék, minél kevesebbet beszélnék, arról pedig, a mit nem tudok, egyáltalában nem szólnék.
- Ah! igaz, - mondá az abbé, - tudakozódtam az ön érdekében; megfeledkeztem de La Mole úr családjáról. Két gyermeke van, egy leány és egy tizenkilencz éves fiú, egy roppant elegáns, kissé hóbortos fiatal ember, a ki délben még sohasem tudja, hogy mit fog csinálni két óra mulva. Eszes, bátor fiú; résztvett a spanyolországi háborúban. A marquis, nem tudom miért, azt reményli, hogy ön barátja lesz a fiatal Norbert grófnak. Azt mondtam, hogy ön kitünő latinista, talán arra számít, hogy megtanítja fiát néhány általános frázisra Ciceróról meg Vergiliusról. Az ön helyében sohasem engedném, hogy ez a szép fiatal ember tréfát űzzön velem és mielőtt hajolnék, kifogástalanúl udvarias, de kissé gúnyos szavaira, kétszer is el-mondatnám vele ezeket. Nem áltatom a felől, hogy a fiatal de La Mole gróf eleinte bizonyára le fogja önt nézni, mert ön csak polgári származás. Az ő őse udvari ember volt és abban a megtiszteltetésben részesűlt, hogy egy politikai cselszövény miatt 1574 április 26-ikán a Grève-téren lefejezték. Ön, ön egy verrières-i ácsmesternek a fia, és a mi több, fizetést kap az ő apjától. Fontolja meg jól e különbségeket és tanulmányozza Moreri munkájában e család történetét; az összes hizelgők, a kik náluk ebédelnek, időről-időre merítenek belőle úgy-nevezett fínom czélzásokat. Vigyázzon magára, hogy miként felel de La Mole Norbert gróf, huszárszázados és Francziaország jövendőbeli pair-je tréfálkozásaira és ne jöjjön azután hozzám panaszkodni.
- Azt hiszem, - mondá Julien mélyen elpirúlva, - hogy egyáltalában nem is kellene felelnem oly embernek, a ki megvet.
- Önnek nincs fogalma erről a megvetésről; csak a túlzott bókokban fog nyilvánúlni. Ha ön ostoba, úgy megeshetik, hogy hitelt ad nekik; ha szerencsét akar csinálni, úgy oly módon kell viselkednie, mintha hitelt adna nekik.
- Hálátlannak fognak mondani, ha azon a napon, a mikor mindebbe már nem tudok többé beletörődni, visszamegyek 108-as számú kis czellámba.
- Kétségtelenül, - felelt az abbé, - a ház összes kedveskedői rágalmazni fogják, de akkor meg fogok jelenni én. Adsum qui feci. Azt fogom mondani, hogy én bírtam rá erre az elhatáro-zásra.
Julient lesújtotta a keserű, sőt csaknem rosszakaratú hang, melyet Pirard abbénál észlelt; ez a hang teljesen tönkretette legutóbbi feleletét.
A valóság az volt, hogy az abbénak lelkiismeretbeli aggodalmai voltak, a miért Julient szereti és bizonyos vallási megrettenést érzett, hogy ily közvetlenűl beleavatkozik egy más embernek a sorsába.
- Találkozni fog még, - tette hozzá ugyanoly kelletlen kifejezéssel és mintha valami kínos kötelességet teljesítene, - találkozni fog még de La Mole marquis-néval is. Ez egy szőke, hitbuzgó, gőgös, kifogástalanúl udvarias, sőt még ennél is jelentéktelenebb főúri hölgy. A nemesi előítéleteiről oly széltében ismeretes öreg Chaulnes herczegnek a leánya. Ez az előkelő hölgy mintegy összevonva és kiemelve mutatja a rangjabeli nők jellemvonásait. Nem titkolja, hogy az egyetlen kiválóság, a mit becsül, az, hogy az ember oly ősöktől származzék, a kik részt vettek a keresztes háborúban. A pénz csak jóval hátrább következik; ön csodálko-zik? Már nem vagyunk a vidéken, barátom.
- Szalonjában több oly nagyurat fog találni, a ki feltűnően könnyedén beszél herczegeinkről.
A mi de La Mole marquis-nét illeti, ő valahányszor egy herczeget, főként pedig ha egy herczegnőt említ, mindannyiszor tiszteletből meghalkítja a hangját. Nem tanácsolnám, hogy II. Fülöpöt vagy VIII. Henriket az ő jelenlétében szörnyetegnek nevezze. Királyok voltak, a mi elévűlhetetlen jogot ad nekik az önhöz vagy hozzám hasonló közönséges emberek tisztele-tére. E mellett azonban mi papok vagyunk, mert önt is papnak fogja tekinteni, ezen a czímen olybá vesz bennünket, mint lakájokat, a kik lelki üdvében szolgálják.
- Azt hiszem, - mondá Julien, - hogy nem sokáig fogok Párisban maradni.
- Majd elválik; azt azonban jegyezze meg, hogy a mi osztályunkbeli ember csak a nagyurakon által juthat előre. Az ön természetében van valami, nem tudom mi, valami legalább előttem meghatározhatatlan, a mi miatt, ha nem sikerül magasra jutnia, üldözés lesz a része; az ön számára nincs középút. Legyen óvatos. Az emberek megérzik, hogy nem szereti, ha megszó-lítják; az olyan társaságos országban, mint a miénk, pórúl kell járnia, ha nem sikerül tiszteletre szert tennie. Mi lett volna önből Besançon-ban de La Mole marquis segélye nélkül? Egyszer majd egész saját egyszerűségében meg fogja érteni, hogy mit tett önért és ha nem szörnyeteg, örök hálát fog érezni iránta és családja iránt. Hány szegény abbé élt Párisban, a kik túdósab-bak voltak önnél, a mise után járó tizenöt sous-jára utalva!... Emlékezzék vissza, a mit a múlt télen annak a semmirekellő Dubois bíbornoknak a kezdő éveiről mondtam. Vagy esetleg oly elbizakodott volna, hogy különb tehetségnek tartsa magát, mint ő volt? Én például, a ki nyugodalmas és középszerű ember vagyok, úgy számítottam, hogy szemináriumomban fogok meghalni; elég gyermekes voltam, hogy ragaszkodjam ez intézethez. Nos, már éppen el akartak mozdítani, mikor beadtam lemondásomat. Tudja, mennyi volt a vagyonom? Mind-össze ötszázhúsz franc, se több, se kevesebb; barátom nem volt egy sem, ismerősöm is alig kettő-három. De La Mole úr, a kit sohasem láttam, kirántott a bajból; csak egy szót kellett szólnia és kaptam egy oly plébániát, melyben a hívek jómódú emberek, felette állanak a durva vétkeknek és a melynek szégyenlem a jövedelmét, olyannyira nincs arányban munkámmal.
Csak azért beszéltem ily hosszasan, hogy egy kissé helyreigazítsam a fejét.
- Még egyet: szerencsétlenségemre, könnyen megharagszom; megeshetik, hogy nem fogunk szólani egymáshoz. Ha a marquisné kevélysége vagy fiának a rossz tréfái végkép elviselhe-tetlenné teszik önnek az ottmaradást, azt tanácsolom, hogy tanulmányait valamelyik olyan szemináriumban fejezze be, a mely csak harmincz mérföldnyire van Páristól és inkább egy északiban, mint déliben. Északon műveltebbek az emberek és tette hozzá halkabb hangon -be kell vallanom, a párisi ujságok közelléte megfélemlíti az apró zsarnokokat.
- Arra az esetre, ha tovább is szívesen látjuk egymást és a marquis háza nem felel meg önnek, fölajánlom, hogy legyen a káplánom, a mikor is megfelezzük a plébánia jövedelmét. Ezzel tartozom önnek, sőt még többel is - tette hozzá, félbeszakítva Julien hálálkodását, - azért az ajánlatért, a mit Besançon-ban tett nekem. Ha ötszázhúsz franc helyett semmim sincs vala, ön megmentett volna.
Az abbé hangjából eltűnt a kegyetlen élesség. Julien, nagy szégyenkezésére, könnyeket érzett a szemében; majd meghalt a vágytól, hogy átölelje barátját: nem állhatta meg, hogy, lehetőleg férfias hangon, így ne szóljon hozzá:
- Apám gyermekkorom óta gyűlölt; ez volt egyik szerencsétlenségem; de többé nem fogok panaszkodni a sors ellen, önben atyát találtam.
- Jó, jó, - mondá zavartan az abbé, azután egy szó alkalmából hirtelen előtűnt a szemináriumi igazgató: - Sohasem szabad, fiam, sors-ról beszélni, mondja mindig: a Gondviselés.
A kocsi megállott; a kocsis megzörgette egy óriási kapu bronzkalapácsát: a DE LA MOLE PALOTA volt; és hogy az arra menőknek semmi kétségük se lehessen e felől, e szavakat ott lehetett olvasni fekete márványlapon a kapu fölött.
A kocsi megállott; a kocsis megzörgette egy óriási kapu bronzkalapácsát: a DE LA MOLE PALOTA volt; és hogy az arra menőknek semmi kétségük se lehessen e felől, e szavakat ott lehetett olvasni fekete márványlapon a kapu fölött.