Mit keres itt? Jól érzi magát? Gondol-ja, hogy majd jól fogja érezni magát?
Ronsard.
Ha a de La Mole-palota nemes szalonjában minden különösnek tetszett Julien előtt, viszont ez a sápadt, fekete ruhás fiatal ember is nagyon furcsának tűnt föl azoknak a szemében, a kik pillantásukra méltatták. De La Mole marquisné azt ajánlotta férjének, hogy azokon a napokon, mikor bizonyos személyiségek étkeznek náluk, küldjék el hazulról.
- Szeretném végig vinni a kísérletet, - felelt a marquis. - Pirard abbé azt állítja, hogy nem cselekszünk helyesen, mikor megtörjük azoknak az embereknek az önérzetét, a kiket közelünkbe bocsátunk. Az ember csak arra támaszkodhatik, a miben van ellenálló képesség stb. Ez a fiatal ember különben is csupán ismeretlen ábrázatával feszélyezi a társaságot, egyébként olyan, mint egy siketnéma.
- Hogy tájékozhassam magamat, - mondá magában Julien, - föl kell írnom azoknak a nevét, a kik idejárnak és mindegyik mellé oda kell jegyeznem egy szót az illető jelleméről.
Első sorban a ház öt-hat barátjának a nevét jegyezte föl, a kik vaktában kedveskedtek neki, azt hivén, hogy a marquis szeszélye pártfogolja őt. Jelentéktelen és többé-kevésbbé meghunyász-kodó alakok voltak ezek; de dicséretére legyen mondva az effajta embereknek, a minőket ma az aristokratia szalonjaiban lehet találni, nem voltak egyformán meghunyászkodók minden-kivel szemben. Volt köztük, a ki eltűrte, hogy a marquis fitymálóan bánjék vele, de föllázadt volna, ha de La Mole marquis-né egy kemény szót intéz hozzá.
A ház gazdái alapjában tulságosan büszkék voltak és tulságosan unatkoztak; sokkal jobban megszokták, hogy sértésekkel könnyítsenek unalmukon, semhogy igazi barátokat remélhettek volna. Mindamellett azonban kivéve az esős napokat és a féktelen unalom perczeit, tökéletes udvariassággal viselkedtek.
Ha az az öt-hat hízelgő, a kik oly atyai barátságot nyilvánítottak Julien iránt, odahagyta volna a de La Mole palotát, a marquisné a teljes magányosság pillanatainak lett volna kitéve; már pedig az ilyen rangban levő nők szemében a magányosság rettenetes valami: a kegyvesz-tettségre emlékeztet.
A marquis kifogástalanul figyelmes volt felesége iránt; volt reá gondja, hogy szalonja elegen-dően be legyen népesítve, ha nem is pairekkel, mert ujdonsült kollégáit nem találta eléggé előkelőknek, hogy mint barátok járjanak a házába és nem eléggé mulatságosaknak, hogy mint alárendeltek nyerjenek bebocsáttatást.
Julien csak jóval később hatolt be e titkokba. Az uralmon levő politika, mely a polgári házak-ban a beszéd tárgyát teszi, a marquis osztályához tartozók szalonjaiházak-ban csak az elkeseredés pillanataiban kerül szóba.
Még ebben az unatkozó században is oly nagy a mulatság szükségének az uralma, hogy a nagy ebédek napjain is, mihelyt a marquis elhagyta a szalont, az egész társaság szétmenekült.
Föltéve, hogy nem élczelődtek sem az Istenről, sem a papokról, sem a királyról, sem a hatal-mon levő emberekről, sem a művészekről, a kiket az udvar pártfogol, sem semmiről, a mi hivatalos intézmény; föltéve, hogy nem dicsérték sem Bérangert, sem az ellenzéki lapokat,
sem Voltairet, sem Rousseaut, sem semmit, a mi egy kis szabad-szájusággal jár; különösen pedig föltéve, hogy sohasem beszéltek politikáról, szabadon nyilatkozhattak mindenről.
Nincs az a százezer talléros évjáradék vagy az a rendjelszallag, mely az ily szalon-törvény-nyel fölvehetné a harczot. A legcsekélyebb mértékben is élénk eszme már durvaságnak tünt föl. A jó modor, a tökéletes udvariasság, a tetszenivágyás mellett is mindenik arczon ott ült az unalom. A fiatal emberek, a kik eljöttek, hogy tiszteletüket tegyék, attól félve, hogy olyasmit mondhatnak, a mi valami gondolatot gyaníttat vagy árulója lehet valamely tiltott olvasmány-nak, miután elmondtak néhány divatos megjegyzést Rossiniről meg az időjárásról, hallgata-gok maradtak.
Julien megfigyelte, hogy a társalgást rendszerint két vicomte és öt báró tartotta ébren, a kikkel de La Mole úr az emigratióban ismerkedett meg. Ez urak hat-nyolczezer livres évjáradékkal bírtak; négyen a Quotidienne, hárman a Gazette de France pártján voltak. Egyikök minden-nap tudott valami udvari történetet, melynek elmondásában éppenséggel nem fukarkodott a bámulatos szóval. Julien észrevette, hogy ennek öt rendjele volt, míg a többieknek átlag csak három.
Kárpótlásúl mindezért az előszobában tíz egyenruhás lakáj állott és az egész estén át minden negyedórában fagylaltot vagy théát hordtak körül, éjfélkor pedig vacsoraféle volt pezsgővel.
Ez volt az ok, a mi miatt Julien néha végig ott maradt; egyébként alig értette, hogy miként hallgathatja valaki komoly arczczal azt a társalgást, mely ebben a gazdag aranyozású szalonban folyt. Néha ránézett a beszélgetőkre, hogy lássa, vajon nem nevetnek-e maguk is azon, a mit mondanak. - Az én Maistre uram, a kit könyv nélkül tudok, - gondolá, - százszor ügyesebben beszél és még ő is ugyancsak unalmas.
Julien nem volt az egyedüli, a ki e légkör fojtó voltát észrevette. Némelyek azzal kárpótolták magukat, hogy nagymennyiségü fagylaltot fogyasztottak, mások pedig annak az élvezetével, hogy az est hátralevő részén elmondhatták: - Most jövök a de La Mole-palotából, a hol azt hallottam, hogy Oroszország stb.
Az egyik kedveskedőtől Julien megtudta, hogy körülbelül hat hónap előtt de La Mole marquisné, megjutalmazva több, mint húsz éven át való kitartását, préfet-vé neveztette ki a szegény Le Bourguignon bárót, a ki a restauratio óta al-préfet volt.
Ez a nagy eset ujra föltüzelte ez urak buzgalmát; ezelőtt hamarosan megsértődtek volna hiú dolgok miatt is; most már nem sértődtek meg semmin. Egyenes megbántás ritkán fordult elő;
de Julien már kétszer vagy háromszor is hallott egy-egy rövid szóváltást a marquis és a felesége között, a mely ugyancsak kegyetlen volt a mellettük ülőkre. E nemes lények éppen-séggel nem rejtegették őszinte lenézésüket mindazok iránt, a kiknek elődei nem foglalhattak helyet a király hintóiban. Julien megfigyelte, hogy a keresztesháboru volt az egyetlen szó, melynek kimondásakor arczuk a tisztelettel vegyült komolyság kifejezését öltötte föl. A közönséges tisztelet mindig az udvariasság árnyalataival társúlt.
E pompa és ez unalom közepett Julient csak de La Mole úr érdekelte; élvezettel hallgatta, mikor egy napon tiltakozott ellene, hogy bármi része is volna a szegény Le Bourguignon előléptetésében. Ezt a marquisné iránt való figyelmességből mondá; Julien Pirard abbétól tudta, hogy miként történt a dolog.
Egy reggel, mikor az abbé Juliennel a végtelenbe nyúló Frilair-pörön dolgozott a marquis könyvtárában:
- Uram, - kérdezte hirtelen Julien - vajon kötelességem-e mindennap a marquisné társaságá-ban ebédelnem, vagy pedig kitüntetés ez, a miben részesítenek?
- Igen nagy kitüntetés! - felelt az abbé megbotránkozva. - N. úr, az akadémikus, a ki tizenöt év óta környezi állhatatos hódolatával a marquis-nét, sohasem tudta elérni, hogy unokaöcscse, Tanbeau úr is részes legyen benne.
- Reám nézve állásomnak ez a legterhesebb kötelme. A szemináriumban kevésbbé unatkoz-tam. Néha még de La Mole kisasszonyt is ásítozni látom, holott hát ő már eléggé hozzászok-hatott a ház barátainak szeretetreméltóságához. Félek, hogy egyszer csak elalszom. Kérem, legyen oly kegyes és eszközölje ki számomra az engedelmet, hogy valamely zúgkorcsmába járhassak ebédelni negyven sou-ért.
Az abbé, mint igazi ágrólszakadt, igen nagyra becsülte a tisztességet, hogy az ember előkelő úrral ebédelhet. Miközben Julient erről meggyőzni iparkodott, egy kis nesz hátrafordíttatta a fejüket. Julien megpillantotta de La Mole kisasszonyt, a ki hallgatódzott. Arcza lángba borúlt.
Matild kisasszony valami könyvért jött és mindent hallott; némi becsülést kezdett érzeni Julien iránt. - Ez legalább nem született térdenállva, - gondolá, - mint ez a vén abbé. Istenem!
be csúf.
Ebédnél Julien nem mert de La Mole kisasszonyra nézni, Matild kisasszony azonban kegyes volt megszólítani őt. E napra sok vendéget vártak, felszólította, hogy maradjon ő is. A párisi leányok nem szeretnek bizonyos korú embereket, különösen ha nincsenek gondosan öltözve.
Julien kevés éleselműséggel is észrevehette, hogy általában Le Bourguignon úrnak a szalon-ban maradt társai voltak azok a szerencsések, a kiken de La Mole kisasszony gúnyolódni szokott. Ezúttal azonban, akár czélzatosan tette, akár nem, a szokottnál is kegyetlenebb volt az untatók iránt.
De La Mole kisasszony központja volt egy kis csoportnak, a mely majd minden este a marquisné óriási pamlaga mögött gyűlt össze. Ott volt de Croisenois marquis, de Caylus gróf, de Luz vicomte és még két-három más fiatal tiszt, Norbertnek vagy nővérének barátai. Ez urak egy nagy kék divánon ültek. A diván végén, szemben azzal a helylyel, melyet a dicső Matild foglalt el, hallgatagon ült Julien egy alacsony nádszéken. E szerény ülőkéért az összes udvarlók irígyelték: Norbert illedelmesen ott marasztalta apja fiatal titkárát, egyszer-kétszer megszólítva és a beszélgetés folyamán fölemlítve őt. De La Mole kisasszony megkérdezte tőle, hogy milyen magas lehet a hegy, melyen a besançon-i erőd áll. Julien még azt sem tudta megmondani, hogy magasabb-e vagy alacsonyabb a Montmartre-nál. Gyakran szívéből neve-tett azon, a mit e kis csoportban beszéltek; de képtelennek érezte magát, hogy valami hasonlót kitaláljon. Mintha idegen nyelven beszéltek volna, a melyet megért, de a melyen nem tud szólani.
Matild barátai ezúttal feszűlt ellenségeskedésben voltak azokkal az emberekkel, a kik e tágas szalonba látogatóba jöttek. Legelsőbb a ház barátait kezdték ki, mint a kiket leginkább ismer-tek. Gondolható, mily figyelmes volt Julien; minden érdekelte, úgy a miről szó volt, mint az, a hogy’ a dolgokat gúny tárgyává tették.
- Ah! nézzék Descoulis úr, - mondá Matild, - nincs rajta paróka. Vajon lángelméjével akar préfet-séghez jutni, hogy így kitárja kopasz homlokát, melyről azt mondja, hogy tele van nagy eszmékkel?
- Olyan ember ez, a ki alaposan ismeri a világot - szólt de Croisenois marquis; - nagy-bátyámhoz, a bibornokhoz is el szokott járni. Képes rá, hogy éveken át kitartson barátjaival szemben valamely hazugság mellett és barátja van két vagy háromszáz. Ért a barátság ápolá-sához, ebben áll a tehetsége. Úgy nézzen reá, hogy volt eset, mikor télen reggel hét órakor már ott kopogtatott valamelyik barátjának az ajtaján. Néha-néha megharagszik és hét-nyolcz levelet ir a szakítás tárgyában. Azután kibékül és hét-nyolcz levelet tölt meg baráti fogadkozásokkal. Legjobban azonban a szókimondó becsületes ember áradozásaiban tűnik ki.
Ezt az eljárást akkor alkalmazza, mikor valami szolgálatot akar kérni. Nagybátyám egyik fővikáriusa nagyszerűen tudja előadni, hogy miféle élet volt Descoulis úr élete a restauratio óta. Egyszer majd elhozom magammal.
- Eh! én nem hinnék neki; a kis emberek kenyérirígysége szólna belőle, - jegyezte meg de Caylus gróf.
- Descoulis úr neve bent lesz a történelemben; de Pratt abbéval és de Talleyrand meg Pozzo di Borgo urakkal ő csinálta meg a restauratiot.
- Ez az ember milliókkal rendelkezett, - mondá Norbert - és nem tudom elhinni, hogy apám gyakran kiállhatatlan csipkelődéseinek a zsebrerakása végett jönne ide. Hányszor árulta el barátait, kedves Descoulis? - kiáltotta feléje a minap is az asztalon át.
- De hát csakugyan elárulta őket? - kérdezte de La Mole kisasszony. - Ki nem tette meg ugyanezt?
- Micsoda! - szólt de Caylus gróf Norberthez, - a híres szabadelvü Sainclair úr is itt van?
Vajon mi az ördögöt keres itt? Odamegyek hozzá, beszélnem kell vele, meg kell szólaltatnom;
azt mondják, roppant elmés ember.
- Vajon hogy’ fogja anyád fogadni őt? - szólt de Croisenois úr. - Oly különös, nagylelkü és oly független eszméket hirdet...
- Nos, csak nézzék meg ezt a független embert, - vágott közbe de La Mole kisasszony, - hogy’
földig hajol Descoulis úr előtt, hogy megragadja kezét. Azt hittem, az ajkához emeli.
- Úgy látszik, Descoulis jobb lábon áll a kormánynyal, mint gondolná az ember, - folytatá de Croisenois úr.
- Sainclair az akadémiai tagság miatt jön ide, - jegyezte meg Norbert. - Nézd csak, Croisenois, hogy köszönti L... bárót.
- Ennél még az is önérzetesebb volna, ha térdre borúlna, - mondá de Luz úr.
- Kedves Sorel barátom, - szólt Norbert, - ön, a ki elmés ember és most jön a hegyek közül, jegyezze meg, hogy senkinek, még az atyaúristennek se köszönjön így.
- Ah, itt jön az elmésség megtestesülése, Bâton báró úr, - szólalt meg de La Mole kisasszony, kissé utánozva az ajtónál kiáltó lakáj hanghordozását.
- Azt hiszem, még a cselédek is kinevetik. Micsoda név van! Báró Bâton! - mondá de Caylus úr.
- Mit jelent a név? - mondá a multkor a báró, - folytatá Mathild. - Képzelje el, hogy Bouillon herczeget most hallja először bejelenteni; véleményem szerint, csak némi kis megszokás kérdése az egész...
Julien elment a diván szomszédságából. Mert hogy még csak kevéssé volt fogékony a könnyed gúnyolódás bájos ingerkedései iránt: a tréfától, hogy nevessen rajta, azt kívánta, hogy az értelem ítéletében gyökerezzék. E fiatalok beszélgetésében csak az általános becs-mérlést hallotta és ez bántotta. Vidékies vagy angolos tisztességérzetében odáig ment, hogy hajlandó volt irígységgel vádolni őket, a miben mindenesetre tévedett.
- Norbert gróf, - mondá magában, - a ki szemem láttára háromszor fogott hozzá, hogy megszerkeszszen egy húsz soros levelet ezredeséhez, boldognak érezhetné magát, ha életében csak egy olyan oldalt is írt volna, mint Sinclair úr.
Jelentéktelensége miatt észrevétlenül mozoghatva, Julien egymásután több csoporthoz lépett oda; távolról követte Bâton bárót és szerette volna hallani, hogy mit mond. Ez az oly elmés
ember nyugtalannak látszott és Julien észrevette, hogy csak akkor csillapodott le valamelyest, mikor már sikerült neki három-négy csípős mondatot elhelyeznie. Juliennek úgy tetszett, mintha ez az elmésség olyan fajtájú volna, melynek hírességre van szüksége.
A báró nem tudott megjegyzésekben beszélni; hogy ragyogtassa magát, legalább is négy mondatra volt szüksége, melyek mindegyike hat sorra terjedt.
- Ez az ember értekezik és nem beszélget, - mondá valaki Julien mögött. Hátrafordult és elpi-rult az örömtől, mikor Chalvet gróf nevét hallotta. A századnak ő volt a legeszesebb embere.
Julien gyakran találkozott nevével a Szent-Ilonai emlékezések-ben és azokban a történelmi adalékokban, melyeket Napoleon mondott tollba. Chalvet gróf rövid mondatokban szokott beszélni; megjegyzései villámok voltak, találók, élénkek és mélyrehatók. Ha valami ügyről beszélt, a fejtegetés szemlátomást haladt előre. Tényeket idézett, öröm volt hallani. Egyéb-ként, a politikában féktelenűl czinikus volt.
- Én független ember vagyok, - mondá egy úrnak, a kinek a mellén három csillag ragyogott és a kin láthatóan mulatott. - Miért kívánják tőlem, hogy ma is az legyen a véleményem, mint hat hét előtt? Ebben az esetben véleményem zsarnokoskodnék fölöttem.
Néhány komoly ábrázatú fiatal ember, a ki körülötte állt, félrevonta a száját; ezek az urak nem voltak barátai a tréfálkozásnak. A gróf észrevette, hogy túlságos messze ment. Szerencsére megpillantotta a becsületes Balland urat, a tisztesség Tartuffe-jét. A gróf beszédbe ereszkedett vele: az emberek körülöttük csoportosúltak, sejtették, hogy a szegény Balland le lesz gázolva.
Balland úr, noha rettenetesen csúnya ember volt, nehezen elbeszélhető kezdetek után, melyekkel a nagy világba belépett, a szellemnek meg az erkölcsnek a magasztalásával elérte, hogy egy igen gazdag nőt vehetett feleségül, a ki csakhamar meghalt, azután egy második nagyon gazdag asszonyt vett nőül, a kit sehol sem lehetett látni. Szép szerényen hatvanezer livres évi jövedelmet húz és neki magának is vannak hízelgői. Chalvet gróf mindezt könyör-telenűl szóvá tette. Csakhamar harmincz ember is állt körülöttük. Valamennyien mosolyogtak, még a komoly ábrázatú fiatal emberek, a század reménységei is.
- Minek jön de La Mole úrhoz, a hol szemmelláthatólag ő czélpont? - gondolá Julien. Pirard abbé felé közeledett, hogy megkérdezze tőle.
Balland úr elpárolgott.
- Helyes! - mondá Norbert. - Az egyik kém már elment, most még csak a kis sánta Napier van hátra.
- Ez lenne a titok nyitja? - gondolá Julien. - De ha így van, miért fogadja a marquis Balland urat?
A szigorú Pirard sötét arczczal hallgatta a szalon egyik zugában, hogy a lakáj kiket jelent be.
- Hisz ez bűnbarlang, - mondá, mint egy új Szent Bazil. - Csupa megbélyegzett embert látok belépni.
A szigorú abbé ugyanis nem tudta, hogy kik alkotják a főrangú társaságot. Barátai, a jansenis-ták azonban igen pontos adatokkal látjansenis-ták el azokról az emberekről, a kik minden pártot szolgáló lelkiismeretlenségüknek vagy botrányos emelkedésüknek köszönhetik, hogy bejutot-tak a szalonokba. Néhány perczen át most az abbé szívbeli túláradással felelgetett Julien firtató kérdéseire, azután hirtelen elhallgatott, kétségbeesve, hogy mindig mindenkiről rosszat mond és attól tartva, hogy ezzel vétket követ el. Epés jansenista és a keresztényi könyörűlet kötelességében hívő ember lévén, élte e világban folytonos csatázás volt.
- Micsoda egy alak ez a Pirard abbé! - mondá de La Mole kisasszony, mikor Julien visszatért a divánhoz.
Julient bántotta ez a megjegyzés, pedig hát de La Mole kisasszonynak igaza volt. Pirard úr volt kétségtelenűl a legbecsületesebb ember az egész szalonban, de kivörösödött arcza, mely lelkiismeretének hullámzásától meg-megrándúlt, e pillanatban visszataszítóvá tette. - Ezek után higyjen az ember az arczkifejezésnek, - gondolá Julien; - Pirard abbé arcza vérfagyasz-tónak látszik, pedig gyöngédségében épp akkor tesz magának szemrehányást valami kis csekélyke vétekért; ellenben Napier arczán, noha mindenki tudja róla, hogy kém, tiszta és nyugodt boldogság olvasható. Holott hát Pirard abbé nagy engedményeket tett pártjának: inast fogadott és igen jól volt öltözve.
Julien valami különöset vett észre a szalonban, minden szem az ajtó felé fordult és hirtelen fél-csöndesség támadt. A lakáj a híres Tolly bárót jelentette be, a ki a választások alkalmával oly nagy hirhedtségre tett szert. Julien előrébb lépett és igen jól szemügyre vette a bárót. Tolly báró választási elnök volt, a mikor is az a fényes ötlete támadt, hogy egy csomó kis papir-lapot, melyek az egyik párt szavazatai voltak, eltűntetett. Azután, hogy kipótolja a hiányt, megfelelő számú más papirlappal helyettesítette azokat, olyanokkal, a melyeken egy neki kellemes név volt olvasható. Néhány választó észrevette e döntő műveletet és sietett érte elismerését fejezni ki de Tolly bárónak. A derék ember még most is halovány volt az ügytől.
Tiszteletlen emberek gályarabságot emlegettek. De la Mole úr nagyon hűvösen fogadta. A szegény báró csakhamar odább állott.
- Azért távozik ily gyorsan, mert Comte úrhoz4 megy, - mondá Chalvet gróf és nevettek.
Néhány szótalan nagyúr és egy csomó általában romlott, de elmés cselszövő között, a kik ez este egymásután özönlötték el de La Mole úr szalonját (híre járt, hogy miniszter lesz), a kis Tanbeau most végezte első próbáit. Ha még nem értett is a megjegyzések finomságához, cserében, mint látni fogjuk, a kifejezések erélyével kárpótolta magát.
- Miért nem ítélik ez embert tíz évi börtönre? - mondá épp abban a pillanatban, mikor Julien odalépett a csoportjához. - A kígyóknak az árok fenekén van a helyük; vesszenek el az árnyékban, mert másként mérgük még jobban meggyarapszik és még veszedelmesebb lesz.
Mit ér, hogy ezer tallér lefizetésére ítélték? Hogy szegény, ám jó; de pártja fog helyette fizetni. Ötszáz francra és tíz évi sánczfogságra kellett volna ítélni.
- Jóságos Isten! ki lehet vajon az a szörnyeteg, a kiről beszélnek? - kérdé magában Julien, a ki csodálta kollégájának indulatos hangját és szakgatott taglejtését. Az akadémikus unokaöcs-csének sovány és kifent alakja e pillanatban utálatos volt. Julien csakhamar megtudta, hogy a korszak legnagyobb költőjéről volt szó. - Ah! szörnyeteg! - kiáltott fel Julien félig hangosan és nemes könnyek nedvesítették meg szempilláit. - Ah! kis éhenkórász! - gondolá, - ezért még megfizetek neked.
- Ime tehát, - gondolá, - ezek a veszendő gyermekei a pártnak, melynek a marquis az egyik vezére. Holott pedig az a híres férfiú, a kit rágalmaz, hány rendjelet, hány busás hivatalt kaphatott volna, ha eladja magát, nem mondom, hogy éppen de Nerval úr semmirekellő kormányának, de valamelyik tűrhetően tisztességes miniszternek, a kit utána láttunk követ-kezni!?
Pirard abbé messziről intett Juliennek, de La Mole úr szólt neki valamit. Mire azonban Julien, a ki e pillanatban lesütött szemmel hallgatta egy püspök síránkozását, szabadult, az abbét már az utálatos kis Tanbeau foglalta le. Ez a kis szörnyeteg gyűlölte Pirard abbét, mint Julien jósorsának a kútfejét, és most nagyban udvarolt neki.
- Mikor fog megszabadítani bennünket a halál e korhadó vénségtől? - Ebben a bibliai
- Mikor fog megszabadítani bennünket a halál e korhadó vénségtől? - Ebben a bibliai