O, how this spring of love resembleth The uncertain glory of an April day;
Which nows shows all the beauty of the sun And by and by a cloud takes all away!
Two gentlemen of Verona.
Egy este napnyugtakor, a gyümölcsöskertben barátnője mellett ülve és távol az alkalmatlankodóktól, Julien mélyen elgondolkozott. Vajon örökké fognake tartani ez édes pillanatok? -gondolá. - Egész lelkét betöltötte a pályaválasztás nehézsége; fájlalta e szerencsétlen kényszerűséget, mely véget vet a gyermekkornak és elrontja a szegényes ifjúság első éveit.
- Ah! - kiáltott föl, - mennyire igazán az Isten küldötte volt Napoleon a fiatal francziák számára! Ki fogja helyettesíteni? Mit csináljanak nélküle azok a szerencsétlenek, még a nálam gazdagabbak is, a kiknek van néhány tallérjuk, hogy tanuljanak valamit, de nincs elég pénzük, hogy húsz éves korban emberré vásárolják magukat és biztosítsák pályafutásukat! Akármiként legyen is később, - tette hozzá mély sóhajtással, - ennek az emléke örökre lehetetlenné teszi, hogy boldogok legyünk.
Látta, hogy de Rênal-né hirtelen összehúzza a szemöldökeit; arcza hideg és gőgös kifejezést öltött; az ilyen gondolkozásmód cselédhez valónak tetszett neki. Abban a tudatban nőve föl, hogy nagyon gazdag, előtte magától értetődő volt, hogy Julien is az. Ezerszer jobb’ szerette, mint az életét és mitsem törődött a pénzzel.
Julien távolról sem sejtette e gondolatokat. A homlok-ránczolás visszatérítette a valósághoz.
Elég lélekjelenléte volt, hogy úgy egészítse ki a mondatot és azt hitesse el a nemes hölgygyel, a ki oly közel ült mellette a gyepágyon, mintha ezt a beszédet fakereskedő barátjától hallotta volna, a mikor nála járt. Ez az alantjáró lelkek okoskodása.
- Nos hát, kerülje az ilyen embereket, - szólt de Rênal-né, megőrizve még valamit abból a jeges kifejezésből, mely arczán a legélénkebb gyöngédséget hirtelen fölváltotta.
E homlokránczolás, vagy inkább a szemrehányás, a mit magamagának oktalanságáért tett, volt az első lökés, a mely Julien illuzióit érte. Így szólt magában: Ez a nő jó és gyöngéd, nagy hajlandósággal van irántam; de az ellenséges táborban nevelkedett. Legkivált azoktól a bátor emberektől kell félniök, a kik tanultak, de nincs elég pénzük, hogy előrejussanak. Mi lenne ezekből az előkelő népekből, ha egyenlő fegyverekkel küzdhetnénk velök! Ha például én volnék Verrières polgármestere, jószándékú és becsületes ember, mint a milyen alapjában de Rênal úr is, hogy’ leverném a vikáriust, Valenod urat és minden gazságukat! Mily diadalt ülne az igazság Verrières-ben! Az eszükkel vajmi keveset kellene vesződnöm. Folyton a sötétben bukdácsolnak.
Julien boldogsága e napon úgy látszott, hogy tartós lesz. Hősünkben azonban nem volt bátorság az őszinteségre. Ütközetbe kellett volna bocsátkoznia, de rögtön; de Rênal-nét azért lepte meg Julien beszéde, mert az ő környezetébe tartozó emberek azt szokták mondogatni, hogy Robespierre föltámadását leginkább azok a fiatalemberek teszik lehetővé, a kik az alsó néposztályból származnak és túlságosan műveltek. De Rênal-né hideg arczkifejezése elég soká tartott és Julien előtt nagyon jellegzetesnek látszott. Azért volt így, mert a helytelen nyilatkozat miatt érzett fölháborodása után most meg félelem fogta el, hogy’ szándéka
ellenére is valami kellemetlent mondhatott Julien-nek. Ez az elbúsúlás élénken tükröződött vonásaiban, melyek oly tiszták és oly gyermetegek voltak, ha boldogan és zavartalanúl érezte magát.
Julien immár nem merte magát átadni álmodozásának. Nyugodtabbá és kevésbbé szerelmessé válva, oktalanságnak találta, hogy de Rênal-nét szobájában keresse föl. Inkább az jőjjön ő hozzá; ha közben valamelyik szolga megpillantaná, húsz kifogással is igazolhatná magát.
Azonban ennek a beosztásnak is volt hátránya. Julien néhány oly könyvet kapott Fouquétől, a melyeket, theologus létére, sohasem kérhetett volna a könyvkereskedőtől. Elővenni is csak éjjel merte ezeket és gyakran úgy lett volna jó, hogy az olvasást ne szakítsa félbe a látogatás, a melynek várása a gyümölcsöskerti kis jelenet előtti estéken még képtelenné tette volna az olvasásra.
De Rênal-né segítségével új értelmet talált a könyvekben. Volt bátorsága, hogy megkérdezzen tőle egy csomó apró dolgot, a melyek nem ismerése gátat vet minden fiatal ember értelme elé, a ki a társaságon kívül született, bírjon bár még oly nagy természetes éleselméjűséggel.
Ez a szerelmi nevelés, melyben egy teljesen tudatlan asszony részesítette, valóságos szerencse volt. Juliennek egyenes alkalma nyílt általa, hogy olyannak lássa a világot, a milyen ma.
Szellemét nem homályosította annak a föltárása, hogy milyen volt valamikor, kétezer eszten-deje vagy hatvan év előtt, Voltaire és XV. Lajos idejében. Kimondhatatlan örömére, mintha fátyol hullott volna le a szeméről; végre megértette, hogy mik történnek Verrières-ben.
Igen bonyodalmas cselszövények voltak az előtérben, a melyek szálai már két év óta fonódtak a besançoni préfet körül. Szerepeltek benne Párisból érkezett levelek is, melyeket a legkiválóbb személyiségek írtak. Arról volt szó, hogy de Moirod úr, a környék legájtatosabb embere, első esküdt legyen a verrières-i polgármester mellett, nem pedig második.
Egy igen vagyonos gyáros volt a versenytársa, a kit minden áron hátra kellett szorítani a második esküdt helyére.
Julien most már megértette azokat az elejtett szavakat, melyek megütötték a fülét, mikor a környék előkelőbbjei de Rênal úrnál voltak ebéden. Ez a társaság módfölött el volt foglalva az első esküdt kérdésével, a miről a város többi lakosának, főként pedig a liberálisoknak, sejtel-mük sem volt. A mi ezt a dolgot oly fontossá tette, az volt, hogy - mint mindenki előtt ismere-tes - a verrières-i fő-utcza keleti oldalát kilencz méterrel küljebb kell tolni, mert ez az utcza országúti rangba került.
Most már ha de Moirod úr lenne az első esküdt, következésképpen abban az esetben, ha de Rênal urat képviselővé választják, polgármester, ő, a kinek magának is három házát kellene hátrább tolnia, szemet hunyna és az útra kikönyökölő házakon csak jelentéktelen átalakításo-kat kellene eszközölni, a melyektől még száz évig is ott állhatnak. Noha ismerték de Moirod úr nagy tisztességét és kipróbált becsületességét, mégis biztosra vették, hogy méltányos lesz, mert sok gyermeke volt. A lebontandó házak között kilencznek a legelőkelőbb verrières-i polgárok voltak a tulajdonosai.
Julien szemében ez a fondorkodás sokkal nagyobb jelentőségű dolog volt, mint a fontenoy-i csata története, a melyről most olvasott először az egyik könyvben, a mit Fouqué-től kapott.
Öt év óta, a mióta megkezdte, hogy esténként a plébánoshoz járjon, Julien sok olyat látott és hallott, a mi csodálkozást keltett benne; de mert a theologiai pályán első kötelesség a tartóz-kodás és az alázatosság, lehetetlen volt kérdezősködnie.
Egyízben de Rênal-né valami parancsot adott férje inasának, Julien ellenségének.
- De hiszen ma van a hónap utolsó péntekje, - felelt az inas különös arczkifejezéssel.
- Jó, hát menjen, - szólt erre de Rênal-né.
- Ah, igen, - mondá Julien, - megy a szénáspajtába, a mely valamikor templom volt és a melyből legújabban megint azt csináltak. Csakhogy mit csinál ott? Ime, egyike azoknak a titkoknak, melyeknek sohasem sikerült a végére járnom.
- Ez nagyon üdvös, bár meglehetősen különös egy intézmény, - felelt de Rênal-né; - nőket nem engednek be; csak annyit tudok, hogy ott mindenki tegezi egymást. Így például ez a szolga ott fogja találni Valenod urat, és ez a gőgös, buta ember el fogja tűrni, hogy Saint-Jean tegezze, sőt maga is ezen a hangon fog vele beszélni. Ha tudni kívánja, hogy mit művelnek ott, majd megkérdezem a részletek felől de Maugiron és Valenod urakat. Húsz francot fize-tünk minden szolga után, hogy valamikor meg ne fojtsanak bennünket.
Az idő röpült, kedvese bájainak varázsa feledtette Juliennel sötét nagyravágyását. A kénysze-rűség, hogy, miután ellenséges pártokhoz tartoztak, ne beszéljen előtte szomorú és komoly dolgokról, a nélkül, hogy sejtette volna, növelte a boldogságot, a mit de Rênal-nénak köszön-hetett és az uralmat, melyet maga fölött szerzett.
Azokban a pillanatokban, mikor a nagyon is értelmes gyermekek jelenléte miatt kénytelenek voltak az észszerű tárgyalás nyelvén szólni egymáshoz, Julien odaadó tanulékonysággal és a szerelemtől csillogó szemekkel hallgatta de Rênal-nét. Gyakran megesett, hogy valamely útépítés vagy szállítás körül forgó ravasz csalás elbeszélése közben, de Rênal-né szellemét mintha valami tébolyodás lepte volna meg; Julien kénytelen volt, hogy megkorholja őt, ugyanoly bizalmas mozdulatokkal nyúlt hozzá, mint gyermekeihez. Néhanap ugyanis abban a képzelődésben volt, hogy úgy szereti, mint gyermekét. Nem kérdezett-e tőle folyton ezer meg ezer oly egyszerű dolgot, melyet nincs az a jó házból való tizenötéves fiú, a ki ne tudna? Egy pillanattal utóbb meg már oly bámulattal nézett reá, mint mesterére. Elméje valósággal meg-félemlítette; a fiatal abbéban napról-napra tisztábban vélte fölismerhetni a jövendőbeli nagy embert. Az egyik pillanatban pápának, a másikban kormányzó miniszternek látta, a milyen Richelieu volt. - Megérem-e, vajon, hogy dicsőségedet lássam? - szólt Julienhez; - a hely készen áll egy nagy ember számára; az államnak, az egyháznak szükségük van reá.