Alas, our frailty is the cause, not we;
For such as we are made of, such we be.
Twelfth Night.
Julien egy óra hosszat valóságos gyermeki örömmel keresgélte össze a szavakat. Szobájából kilépve, a gyermekekkel és anyjukkal találkozott; de Rênal-né oly egyszerűséggel és biztossággal vette át a levelet, hogy Julien meghökkent a nyugalmától.
- Megszáradt a ragasztó? - kérdezte.
Ez az asszony, a kit a lelkiismeret szinte megőrjített? - szólt magában Julien. Sokkal büszkébb volt, semhogy kérdéseket intézzen hozzá; de talán még sohasem tetszett neki ennyire.
- Ha a dolog rosszúl végződik, - folytatta de Rênal-né változatlan hidegvérrel, - mindent elvesznek tőlem. Ássa el ezt valahol a hegyek között; valaha talán ez lesz az egyetlen segít-ségem.
Vörös maroquin-tokba foglalt üvegszelenczét adott át neki, tele aranynyal és néhány gyémántékszerrel.
- Most pedig induljon, - mondá.
Megcsókolta gyermekeit, a legkisebbet kétszer. Julien mozdulatlanul állott. De Rênal-né gyors léptekkel távozott, a nélkül, hogy rátekintett volna.
Attól a pillanattól fogva, hogy a névtelen levelet fölbontotta, de Rênal úrnak rettenetes volt az élete. 1816 óta, a mikor majdnem párbajt kellett vívnia, nem volt rá eset, hogy ennyire izgatott lett volna és, az igazság kedvéért be kell vallani, a kilátás, hogy golyót röpíthetnek beléje, kevésbbé ejtette kétségbe. Mindenféle szempontból vizsgálat alá vette a levelet. Vajon nem női kéznek az írása-e? - kérdezte magától. - Ha igen, melyik nő írta? Képzeletében sorra vette mindazokat a verrières-i asszonyokat, a kiket ismert, de gyanúja egyiknél sem tudott meg-állapodni. Férfi mondta volna tollba a levelet? Kicsoda? Itt is hasonló bizonytalanság;
ismerőseinek legnagyobb része irígy volt reá, sőt kétségtelenül gyűlölte is. Tanácskoznom kell a feleségemmel, - szólt magában, megszokásból, fölkelve a karosszékből, a melyben elmélyedett.
Alig hogy fölállt: - Nagy Isten! - szólt magában homlokára csapva, - hiszen legfőként éppen tőle kell tartanom; e perczben mint ellenséggel állok vele szemben. - És a haragtól könnyek gyűltek a szemébe.
Méltó fizetségül szíve ridegségéért, a melyen a vidéki bölcsesség nem megy túl, de Rênal úr e pillanatban két legbizalmasabb barátjától félt leginkább.
- Kivülök még vagy tíz barátom van - és sorra vette őket, meghányva-vetve, hogy melyiktől mennyi vígasztalást nyerhet. - Mindnyájan! mindnyájan! - kiáltott föl dühösen - roppant örvendeznének szörnyű esetemen. - Szerencsére, úgy vélte, és nem ok nélkül, hogy irígylik.
Pompás városi házán kívül, melynek az ...-i király odaszállása örök díszt adott, igen szépen kitatarozta vergy-i kastélyát is. A homlokzat fehérre volt mázolva és az ablakok tetszetős zöld csukóernyőkkel voltak ellátva. Ez úri állapot felgondolása egy pillanatra megvígasztalta. Való
tény, hogy a kastély már három-négy mérföldnyiről szembetűnt, nagy megszégyenítésére a szomszédságbeli nyaralóknak vagy úgynevezett kastélyoknak, melyeken meghagyták az idők folyamán támadt szerény szürke színt.
De Rênal úr csak egyetlen barátjánál számíthatott könnyekre és részvétre: a templomatyánál;
de hát az gyöngeelméjű ember volt, a ki mindenen sírt. És ő volt az egyedüli, a kihez menekedhetett.
- Kinek a szerencsétlensége fogható az enyémhez? - kiáltott fel dühösen. - Mily elhagya-tottság!
- Lehetséges-e, - kérdezte magától az igazán sajnálatraméltó ember, - lehetséges-e, hogy balsorsomban egy barátot se találjak, a kitől tanácsot kérhetnék? Mert, érzem, eszem elhagy!
Ah! Falcoz! ah! Ducros! - kiáltott föl keserűen. Ezek gyermekkori barátai voltak, a kiket 1814-ben fenhéjázással eltávolított maga mellől. Nem voltak nemes születésűek és de Rênal úr nem akarta tovább tűrni, hogy az egyenlőségnek azon a hangján beszéljenek vele, a melyet gyermekkoruk óta megszoktak.
Az egyik közülök: Falcoz, jó eszű és bátor ember, a ki papírkereskedő volt Verrières-ben, nyomdát vásárolt a megye székhelyén és lapot indított. A congregatio elhatározta, hogy tönkreteszi: lapját kiátkozták és a nyomdai engedélyt megvonták tőle. E szomorú körülmé-nyek között megkísérelte, hogy - tíz év óta először - levelet írt de Rênal úrnak. A verrières-i polgármester azt tartotta, hogy úgy kell felelnie, mint egy régi rómainak: „Ha a király minisztere megtisztelne vele, hogy véleményt kér tőlem, ezt mondanám neki: Tegye tönkre minden könyörűlet nélkül a vidéki nyomdászokat és a nyomtatás is monopolium legyen, épp úgy, mint a dohányárusítás.” Hogy ilyen levéllel válaszolt egy benső barátnak, a mit annak idején egész Verrières megcsodált, de Rênal úr most borzadva emlékezett vissza a kifejezé-sekre. Rangom, vagyonom, kitüntetéseim mellett ki gondolta volna, hogy egykor sajnálni fogom e dolgot. - A harag ilyen, hol maga, hol környezete ellen irányuló föllobbanásai között, rettenetes éjet töltött; szerencsére azonban nem jutott eszébe, hogy felesége után leskelődjék.
- Megszoktam Lujzát, - szólt magában, - minden dolgomról tud; lenne bár holnap már, hogy újra megházasodhatom: nem volna, a ki helyettesíthetné. - Erre azután azzal hitegette magát, hogy felesége ártatlan; ez a fölfogás nem kötelezte erélyes föllépésre és jobban elsimított mindent; hány asszonyt rágalmaztak már meg!
- Azaz mit! - kiáltott föl egyszerre, izgatottan rohanva föl és alá a szobában, - eltűrjem, hogy szeretőjével csúfot űzzön belőlem, mintha egy sehonnai, egy mezítlábas senki volnék? Hogy egész Verrières röhögjön pipogyaságomon? Mi mindent nem mondanak Charmier-ről (ez a környék egyik köztudomásosan megcsalt férje volt)? Ha nevét említik, nem mosolyog-e mindenki? Ah! Charmier! - szólnak - a Bernard Charmier-je: arról az emberről nevezik el, a ki gyalázatát okozta.
- Hála az égnek, - mondá magában egy másik pillanatban de Rênal úr, - nincs leányom és a mód, a hogy’ az anyát megbüntetem, nem fog ártani gyermekeim pályájának; rajtacsíphetném feleségemet azzal a parasztkölyökkel és megölhetném mindkettőjüket; ebben az esetben a dolog tragikuma talán elveszi a nevetséget. - Ez a gondolat biztatta; végigszőtte minden részletében. - A büntető törvénykönyv mellettem nyilatkozik, és, bármi történjék is, congrega-tiónk meg barátaim meg fognak menteni. Megvizsgálta vadászkését, mely jó élesre volt fenve; de a vér elképzelése félelmet keltett benne.
- Megverhetném és kirúghatnám ezt a szemtelen nevelőt; de mily zaj volna ez Verrières-ben, sőt az egész megyében. Falcoz lapjának a pöre után, mikor a szerkesztő kikerült a börtönből, nekem is részem volt benne, hogy elvesztette hatszáz francos állását. Azt mondják, ez a firkász megint merészel mutatkozni Besançon-ban; képes, hogy dobra üsse a dolgot, még
pedig oly ügyes módon, hogy a törvény elé sem idézhetem. Törvény elé idézzem!... Az arczátlan ezerszer is erősítgetni fogja, hogy igazat mondott. Mindezek a plebejusok gyűlölik az úri embert, a ki, mint én, tart a rangjára. Belekerülök azokba az alávaló párisi ujságokba;
oh! Istenem! mily örvény! az ősi de Rênal név a nevetség pocsolyájában... Ha valaha utazni akarnék, más nevet kellene fölvennem; mit! megváljak e névtől, melynek dicsőségemet és erőmet köszönhetem? Mily rettenetes csapás!
- Ha nem ölöm meg feleségemet, hanem gyalázattal elkergetem, ott van Besançon-ban a nagynénje, a ki reáruházza egész vagyonát. Feleségem Juliennel együtt Párisba költöznék;
Verrières-ben tudnák és megint csak rajtam nevetnének. - A lámpa fényének sáppadásán a szerencsétlen ember észrevette, hogy hajnalodik. Hogy egy kis friss levegőt szívjon, lement a kertbe. E pillanatban csaknem el volt tökélve, hogy nem fog lármát ütni, főleg azért nem, mert ezzel a lármával igen nagy örömet szerezne verrières-i jó barátainak.
A kerti séta kissé lecsillapította. - Nem, - kiáltott föl, - nem fosztom meg magamat felesé-gemtől, ő sokkal inkább hasznomra van. Borzadva gondolta el, hogy milyen lenne a ház felesége nélkül; csak egy női rokona volt: R... marquise, egy hülye és gonosz vénasszony.
A mi kitelt tőle, sok kiválóan okos gondolat eszébe jutott; de a kivitel sokkal több jellembeli erőt követelt, mint mennyi e szegény emberben még megmaradt. Ha megtartom a feleségemet, - így okoskodott, - ismerem magamat, egyszer majd, a mikor fölharagít, szemére vetem a hibáját. Ő büszke teremtés, össze fogunk veszni és mindez, mielőtt még megkapta volna nagynénje örökségét. Hogy’ ki fognak akkor nevetni! Feleségem szereti gyermekeit;
nekik fog jutni minden. De én, én köznevetségére leszek Verrières-nek. - Micsoda! - fogják mondani, - még csak nem is tudta magát megbosszúlni a feleségén! Nem volna jobb, ha csak a gyanúnál maradnék és nem keresnék bizonyságot? Így megkötném kezeimet és később semmit se vethetnék szemére.
Egy pillanattal utóbb de Rênal úr, újból a sértett hiúság hatalma alá kerülve, szorgos visszaemlékezéssel azokat az eljárásokat fontolgatta, a melyekről a verrières-i kaszinóban vagy nemesi körben a billiárdasztal mellett hallott, mikor egy-egy uracs, megszakítva a játé-kot, valamely megcsalt férj rovására szabad folyást engedett jókedvének. Mily kegyetlenek-nek látszottak előtte e pillanatban ezek a tréfálkozások!
Istenem! miért is, hogy nem halt meg a feleségem! akkor fedezve lennék a nevetség elől! Bár csak özvegy volnék! hat hónapot Párisban töltenék, a legjobb társaságban. A boldogság e percze után, melybe az özvegység gondolata ringatta, képzelete visszatért a módokhoz, a melyekkel meggyőződjék a valóság felől. Nem volna-e jó, ha éjfélkor, miután már mindenki lefeküdt, vékony réteg korpát hintene Julien szobájának ajtaja elé? Másnap reggel meglát-hatná a lábnyomokat.
- Nem ér semmit! - kiáltott fel hirtelen dühösen. - Az a ravasz Elisa észrevenné és csakhamar az egész ház tudná, hogy féltékeny vagyok.
Egy másik történetben, a mit a kaszinóban hallott, a férj úgy győződött meg balesetéről, hogy viaszszal - mintegy reteszként - egy hajszálat ragasztott feleségének és az udvarlónak az ajtajára.
A sok fontolgatás után ez a módszer látszott neki legjobbnak a helyzet földerítésére és már a kivitelen töprengett, mikor a fasor egy fordúlójánál szembe találkozott a nővel, a kiről azt óhajtotta, bár meghalt volna.
De Rênal-né a faluból jött. Misét hallgatott a vergy-i templomban. A hagyomány szerint, mely a higgadt bölcsész előtt ugyan nagyon kétséges volt, de a melynek ő hitelt adott, ez a kis templom egykoron Vergy gróf kastélyának a kápolnája volt. De Rênal-nét az egész idő alatt, a
mit a templomban való imádkozásra szánt, ennek a gondolata nyomta. Folyton az lebegett előtte, hogy férje vadászat közben, mintegy véletlenül, megöli Julien-t és este azután megeteti vele a szívét.
- Sorsom - szólt magában - attól függ, hogy mit fog gondolni beszédem alatt. E végzetes negyedóra után talán nem is lesz többé alkalmam, hogy beszéljek vele. Nem bölcs, a kit az ész kormányoz. Éppen ezért gyönge eszemmel előreláthatom, hogy mit fog tenni, vagy mondani.
Ő dönt közös sorsunkról, megvan reá a hatalma. E sors azonban az én ügyességemen fordul meg, azon a képességen, hogy miként irányítom e hóbortos ember gondolatait, a kit haragja vakká tesz és megakadályoz, hogy többet lásson a dolgok felénél. Nagy Isten! fortélyosságra, hidegvérre van szükségem, honnan vegyem?
A hogy belépett a kertbe és a távolból megpillantotta férjét, mintegy varázsütésre, vissza-nyerte nyugalmát. De Rênal úr haja és rendetlen öltözéke elárúlták, hogy nem aludt.
Az asszony egy fölszakított, de összehajtogatott levelet adott át neki. Ő, a nélkül, hogy föl-nyitotta volna, a tébolyodottak tekintetével nézett feleségére.
- Ime, - mondá de Rênal-né, - egy gyalázatos piszkolódás, a mit egy rossz ábrázatú ember, a ki azt állítja, hogy ismeri önt és lekötelezettje önnek, adott át, mikor a jegyző kertje alatt jöttem. Egyet követelek, azt, hogy küldje el, még pedig haladéktalanul azt a Julien urat. - De Rênal-né sietett kimondani e szót, kissé talán hamarabb is, mint kellett volna, mert szabadúlni akart a szörnyű kilátástól, hogy el kell mondania.
Az öröm öntötte el, látva, mily örömet okozott férjének. Abból, a hogy’ tekintetét mereven rászögezte, megértette, hogy Julien jól sejtett. - A helyett, hogy ez a nagyon komoly baj elszomorította volna, mily lángész, - gondolta, - mily tökéletes érzék! és egy oly fiatal ember-nél, a kinek még nincs tapasztalata? Mire nem fogja ez vinni? Fájdalom! épp sikerei fognak vele feledtetni.
A csodálat e kis lerovása a férfi iránt, a kit imádott, egészen magához térítette zavarából.
Meg volt elégedve cselekedetével. - Nem voltam méltatlan Julienhez, - szólt magában, édes és bensőséges kéjjel.
Attól félve, hogy elszólja magát, de Rênal úr szótlanúl vizsgálta át a második névtelen levelet, mely, ha ugyan az olvasó emlékszik reá, kékes színű papirlapra fölragasztott nyomtatott szavakból volt összeállítva. - Mindenféle módon gúnyt űznek belőlem, - mondá magában de Rênal úr, roskadozva a fáradtságtól.
- Újabb sértések, a miket ki kell puhatolnom és folyton a feleségem miatt! - Azon a ponton volt, hogy a legdurvább szidalmakkal halmozza el; csak nagy nehezen fékezte meg a besançon-i örökség gondolata. Emésztve a szükségtől, hogy valamin kitöltse a mérgét, össze-gyűrte a második névtelen levelet és nagy lépésekkel elindúlt, szükségét érezte, hogy eltávo-lodjék a feleségétől. Néhány pillanat múlva visszajött hozzá és már nyugodtabban.
- Nincs mit habozni, Julient el kell küldeni, - szólalt meg nyomban az asszony; - végre is csak egy mesterembernek a fia. Néhány tallér kárpótolni fogja, de meg különben is, tanult ember és hamarosan kap majd állást, esetleg Valenod úrnál vagy de Maugiron al-préfet-nél, a kiknek gyermekeik vannak. Vele tehát nem történik semmi méltatlanság...
- Ostoba fecsegés, a milyen csak egy buta asszonytól telik! - kiáltott föl de Rênal úr rettenetes hangon. - Mi okosat is várhatna az ember egy asszonytól? Soha nem törődnek komoly dol-gokkal; hogy’ értenének valamihez? Nembánomságuk, lustaságuk csak arra jó, hogy lepkékre vadászszanak, semmi teremtések, akik szerencsétlenségünkre családunkhoz tartoznak!...
De Rênal-né hagyta, hogy beszéljen és de Rênal úr beszélt is sokáig; haragját múlasztotta, a hogy’ arra felé mondani szokták.
- Uram, - felelt végre, - úgy beszélek, mint egy nő, a kit becsületében bántottak meg, tehát abban, a mi neki a legdrágább.
De Rênal-né változhatatlan hidegvért tanúsított az egész kínos beszélgetés folyamán, a melytől függött a lehetőség, hogy még egy tető alatt éljen Juliennel. Kereste a gondolatokat, a melyeket legalkalmasabbaknak vélt férje vak haragjának az irányítására. Érzéketlen volt az összes sértő megjegyzésekkel szemben, a melyeket az hozzá intézett, nem hallgatott reájuk.
Julienre gondolt. - Meg lesz velem elégedve?
- Lehet talán, - mondá végül férjének, - hogy ez a parasztkölyök, a kit elhalmoztunk előzé-kenységünkkel, sőt ajándékokkal, nem tehet róla, de azért mégis csak ő szolgáltatott alkalmat az első sértésre, a mely ér... Uram! mikor elolvastam ezt a gyalázatos iratot, megfogadtam, vagy ő megy el a háztól, vagy én.
- Botrányt akar, a mi megbecstelenítsen engem is, meg magát is? Úgyis sokan vannak Verrières-ben, a kik agyarkodnak reánk.
- Ez igaz, általában irígylik a jólétet, a mit az ön bölcs igazgatása magának, családjának és a városnak szerzett... Nos! fel fogom szólítani Julient, kérjen öntől egy havi szabadságot és menjen ez időre a hegyek közé ahhoz a fakereskedőhöz, a ki méltó barátja ennek a kis parasztnak.
- Nehogy megpróbálja! - felelt de Rênal úr eléggé nyugodtan. - Mindenekelőtt azt akarom, hogy ne szóljon neki. Éreztetné a haragját és összeveszítene vele, tudja, hogy ez a fiatal úr mily rátartó.
- Nincs benne semmi tapintat, - vágott vissza de Rênal-né, - lehet, hogy jártas a tudomá-nyokban, ön ezt jobban megítélheti, de alapjában igazi paraszt. A mi engem illet, sohasem voltam felőle jó véleménynyel, a mióta visszautasította Elisa kezét, holott ez biztos szerencse volt neki; és mindezt azzal az ürügygyel hogy a leány néha titokban meglátogatja Valenod urat.
- Ah! - szólt de Rênal úr mértéktelenül magasra vonva szemöldökeit, - micsoda! Julien mondta ezt?
- Nem, nem éppen; ő mindig a szent pályára való hivatottságát emlegette előttem; de higyje meg, az ilyenfajta kis embereknek az a legfőbb hivatás, hogy kenyerük legyen. Eléggé megérttette velem, hogy tud ezekről a látogatásokról.
- És én, én mitsem tudtam róluk! - kiáltott föl de Rênal úr, visszaesve előbbi fölháborodásába és megnyomva a szavakat. - Olyan dolgok történnek házamban, a melyekről nincs tudomá-som... Hogyan! van valami Elisa és Valenod között?
- Oh! régi történet ez, kedves barátom, - felelt de Rênal-né nevetve - és talán nem is történt semmi rossz. Akkortájt kezdődött, mikor a maga Valenod barátja egyáltalán nem haragudott volna, ha Verrières-ben azt hiszik, hogy közte és köztem egy kis platonikus szerelem támadt.
- Egyízben magam is gondoltam ezt, - kiáltott de Rênal úr, haragosan homlokára csapva, a hogy egyik fölfedezést a másik követte benne - és miért nem szólt nekem róla egy szót sem?
- Érdemes lett volna, hogy a mi kedves igazgatónk kis hiú szeszélye miatt összeveszítsek két barátot? Melyik az a mi társaságunkhoz tartozó asszony, a kinek nem írt néhány igen elmés, sőt egy kissé csábító levelet is?
- Levelet merészelt írni?
- Ő nagyon sokat ír.
- Rögtön mutassa meg e leveleket, parancsolom; - és de Rênal úr hat lábbal magasabbra nőtt.
- Eszemben sincs, - felelt az asszony csöndesen, szinte könnyed nemtörődömséggel. - Egyszer majd megmutatom, a mikor okosabb lesz.
- Most rögtön, a mindenségét! - kiáltott de Rênal úr, részegen a dühtől, de mégis boldo-gabban, mint a miként az utóbbi tizenkét óra óta érezte magát.
- Megesküszik, - szólt de Rênal-né nagy komolyan, - hogy sohasem fogja szemére lobbantani az igazgatónak e leveleket?
- Megteszem, vagy nem teszem, a lelenczeket mindenképpen elvehetem tőle; de - folytatá dühösen - rögtön látni akarom a leveleket; hol vannak?
- Szekrényem egyik fiókjában; a kulcsot azonban semmiesetre sem adom oda.
- Fel fogom törni, - kiáltott de Rênal úr, felesége szobája felé iramodva.
És csakugyan, egy vasszeggel föl is törte a mahagoni fából faragott drága szekrényt, melyet Párisból hozatott és a melyet gyakran szokott volt a kabátja szárnyával dörzsölgetni, ha valami foltot vett rajta észre.
De Rênal-né száguldva rohant föl a galambos torony százhúsz lépcsőfokán; a kis ablak rácsának egyik vasvesszejére fehér zsebkendőt kötött. A legboldogabb nő volt a világon.
Szemébe könnyek gyűltek és úgy nézett a hegységet borító nagy erdő felé. E terebélyes bükkfák valamelyike alatt - mondá magában - Julien bizonyára lesi e szerencsés jeladást.
Sokáig hallgatódzott, azután pokolra kívánta a tücskök egyhangú czirpelését és a madarak énekét. Ha ez az alkalmatlan zaj nem lett volna, az örömkiáltás, mely a bérczek között elhangzott, elhatolhatott volna idáig. Tekintete sóvárogva hatolt az óriási sötétzöld és mezőhöz hasonlóan sima sátorba, a mit a fák koronája alkotott. Miért is nincs annyi esze, -szólt magában egészen ellágyúlva, - hogy valami jeladást tudna kitalálni, a mivel meg-mondhatná, hogy az ő boldogsága sem kisebb, mint az enyém? Addig maradt a toronyban, mígnem félnie kellett, hogy férje feljön érte.
De Rênal urat dühösködve találta. Valenod úr jelentéktelen frázisait olvasta, a melyek nem igen voltak hozzászokva, hogy ennyi indulattal találkozzanak.
Megragadva egy pillanatot a melyben férje kifakadásai nem tették lehetetlenné, hogy megér-tesse magát:
- És én ismét csak azt mondom, - szólt de Rênal-né, - hogy Juliennek el kell utaznia.
Akármily jól értsen is a latin nyelvhez, végeredményben mégis csak paraszt, a ki gyakran goromba és vét az illem ellen; abban a hiszemben, hogy udvarias, nap-nap után túlzott és izléstelen bókokat mond, a melyeket valami regényből szed...
- Sohasem olvas regényt - kiáltott de Rênal úr; - erről meggyőződtem. Azt hiszi, olyan ember vagyok én, a ki vak és nem tudja, mi történik a házában?
- Nos hát, ha nem könyvből tanulja e nevetséges bókokat, úgy maga eszeli ki azokat és ez még rosszabb reá nézve. Alkalmasint ezen a hangon beszélt rólam Verrièresben is; ... sőt, -szólt de Rênal-né oly arczkifejezéssel, mintha most hirtelen bukkant volna erre a fölfedezésre, - nem is kell ily messzire menni, így beszélhetett rólam Elisa előtt, a mi körülbelül annyi, mintha Valenod úrnak szólt volna.
- Ah! - kiáltott föl de Rênal úr, olyan ütéssel reszkettetve meg az asztalt és a szobát, a melynél nagyobb még nem hangzott el - a nyomtatásos névtelen levélnek és Valenod leveleinek ugyanaz a papirjuk.