Csak arra valók vagytok, hogy holt-tetemként feküdjetek az út porában, lélek és ereitekben vér nélkül.
Püspöki szónoklat Kelemen-kápolnájában.
Szeptember 3-án, esti tíz órakor a fő-utczán egy vágtató csendőr verte föl egész Verrières-t;
azt hozta hírűl, hogy ő felsége az ...-i király vasárnap odaérkezik és már kedd volt. A préfet fölhatalmazta, jobban mondva: fölszólította a várost, hogy szervezzenek díszőrséget; a lehető legnagyobb pompát kellett kifejteni. Futárt küldtek Vergy-be. De Rênal úr még az éjjel megérkezett és az egész várost talpon találta. Mindenkinek volt valami kívánsága; a kik kevésbbé voltak érdekelve, erkélyeket béreltek, hogy lássák a király bevonúlását.
Ki lesz a díszőrség parancsnoka? De Rênal úr nyomban átlátta, mily fontos a lebontandó házak érdekében, hogy de Moirod úr legyen a parancsnok. Ez jogczíműl fog szolgálhatni az első esküdt állására. Mi kifogást sem lehetett támasztani de Moirod úr jámborsága ellen; ez fölötte állt minden összehasonlításnak, de még sohasem ült lovon. Harminczhat éves, min-denféleképp bátortalan ember volt, a ki egyformán félt a lezuhanásoktól és a kinevettetéstől.
A polgármester hajnali öt órakor magához hívatta.
- A mint látja, uram, kikértem tanácsait, mintha már elfoglalta volna az állást, a melyre az összes tisztességes emberek önt óhajtják. E szerencsétlen városban gyarapodnak az iparosok, a liberális párt milliókra tesz szert, a hatalomra tör és mindenből fegyvert kovácsol. Vegyük fontolóra a király, az állam és mindenekfölött szent vallásunk érdekét. Mit gondol, uram, kire kellene bízni a díszőrség parancsnokságát?
Noha roppant félt a lótól, de Moirod úr végül is elfogadta e tisztséget, úgy, mintha valami martyriumot vállalt volna magára. - Meg fogom találni a kellő hangot, - mondá a polgár-mesternek. Alig volt már annyi idő, hogy összeigazítsák az egyenruhákat, melyek hét évvel azelőtt egy királyi herczeg átutazásakor szerepeltek.
Hét órakor megérkezett Vergy-ből de Rênal-né, Juliennel és a gyermekekkel. Szalonját telve találta liberális hölgyekkel, kik a pártok egyesülését hirdették és kérték de Rênal-nét, bírja rá férjét, hogy az ő férjeiknek is juttasson helyet a díszőrségben. Az egyik hölgy kijelentette, hogy ha férjét mellőzik, ez bánatában csődöt fog mondani. De Rênal-né hamarosan eltávolí-totta az egész társaságot. Nagyon elfoglaltnak látszott.
Julien csodálkozott, de még inkább neheztelt, a miért de Rênal-né titokban tartotta előtte, hogy mi foglalkoztatja. - Előre láttam, - szólt magában keserűen, - szerelme elhalványúl a szerencse mellett, hogy egy királyt üdvözölhet. Ez a nagy lárma elkábítja. Majd ha rangjának eszméi nem zavarják az elméjét, ismét szeretni fog.
És csodálatos, ez még növelte Julien szerelmét.
A kárpitosok ellepték a házat; Julien hosszú ideig hasztalan leste az alkalmat, hogy egy szót is válthasson de Rênal-néval. Végre elfogta, éppen mikor az ő szobájából lépett ki, karján Julien egy öltözékével. Egyedül voltak. Julien beszélni akart vele; de az asszony nem akarta
meg-hallgatni, hanem elszaladt. - Szamár vagyok, hogy egy ilyen nőt szeretek; a nagyravágyás épp oly őrültté teszi őt is, mint a férjét.
Valójában még ennél is jobban: egyik fővágya, a mit azonban, attól tartva, hogy megbántja vele, sohasem mert bevallani Julien-nek, az volt, ha csak egy napra is, vetkőzzék ki szomorú fekete ruhájából. Az ily egyszerű asszonytól igazán meglepő ügyességgel kieszközölte először de Moirod úrnál, azután de Maugiron al-prefet úrnál, hogy Julient felvették a díszőrségbe, mint kísérőt öt-hat fiatal ember, vagyonos gyárosok gyermekei mellé, a kik között ketten-hárman példásan vallásosak voltak. Valenod úr, a ki úgy tervezte, hogy a város legszebb asszonyainak fogja odakölcsönözni hintaját és így bámultatja parádés lovait, beleegyezett, hogy az egyiket odaadja Julien-nek, annak az embernek, a kit a leginkább gyűlölt a világon.
Ámde a díszőrség minden tagjának sajátjaképen vagy kölcsönben szép égszínkék ruhája volt, ezredesi ezüst vállrojtokkal diszítve, a melyek hét évvel ezelőtt is tündököltek. De Rênal-né új ruhát akart és mindössze csak négy napja volt, hogy Besançon-ba küldjön és meghozassa onnan az egyenruhát, a kardot, kalapot stb., a mi a díszőrségi fölszereléshez tartozott. És a mi még kedvesebb volt, nem tartotta észszerűnek, hogy Verrières-ben csináltassa meg Julien ruháját. Meg akarta lepni őt is, meg a várost is.
A díszőrség és a fogadtatás szervezésének munkáján túlesve, a polgármesternek egy nagy vallási szertartás előkészítésével kellett foglalkoznia: az ...-i király nem akart átutazni Verrières-en a nélkül, hogy meg ne látogassa Szent Kelemen híres ereklyéit, melyet Bray-le-Haut-ban, a várostól egy kurta mérföldnyire őriztek. Nagy papi személyzetre volt szükség és ez okozta a legtöbb nehézséget; Maslon úr, az új plébános, mindenáron el akarta kerülni Chélan úr jelenlétét. De Rênal úr hiába hajtogatta, hogy ez oktalanság. Az ...-i királyt de La Mole marquis kíséri, mint a kinek ősei hosszú időn át kormányzói voltak a vidéknek.
Harmincz év óta ismeri Chélan abbét. Bizonyára kérdezősködni fog felőle és ha megtudja, hogy elűzték, még megteszi, hogy akkora kísérettel, a mekkorával csak lehet, meglátogatja a kis házikóban, a melybe visszavonúlt. Micsoda pofon volna ez!
- Tekintélyemet vesztem itt is, meg Besançon-ban is, - felelt Maslon úr, - ha ott lenne papjaim között. Istenem! egy jansenista!
- Ön mondhat, a mit akar, kedves abbé úr, - vágott vissza de Rênal úr, - nem fogom kitenni Verrières elüljáróságát, hogy de La Mole úr részéről valami bántalom érje. Ön nem ismeri őt.
Az udvarnál kifogástalan magaviseletet tanúsít; de itt a vidéken rossz szájú, gúnyos és csúfolódó úr, a kinek főöröme, hogy zavarba hozza az embereket. Csupa mulatságból is képes reá, hogy nevetségessé tegyen bennünket a liberálisok előtt.
Csak a szombatról vasárnapra virradó éjjel, három napi tárgyalás után történt, hogy Maslon abbé gőgje végre is meghajolt a polgármester félelme előtt, a mely ezt bátorrá tette. Hízelkedő levelet kellett írni Chélan abbénak, a melyben kérik, hogy vegyen részt a bray-le-haut-i ereklye czerimóniájában, ha ugyan hajlott kora és egészségi állapota megengedik ezt neki.
Chélan úr föltételűl szabta és ki is vitte, hogy meghívják Julient is, a ki mint segédpap kísérje őt.
Vasárnap már kora hajnalban a környékbeli hegyekből ezer meg ezer paraszt lepte el Verrières utczáit. A nap gyönyörüen sütött. Három óra tájban végre a tömeg között mozgolódás támadt;
Verrières-től két mérföldnyire egy sziklacsúcson magas láng csapott föl. Ez jelezte, hogy a király átlépte a megye határát. Nyomban megkondúltak az összes harangok és a város egy ócska spanyol ágyújának szapora dörgése hirdette a nagy eset örömét. A fél lakosság a háztetőkre mászott. Az asszonyok mind az erkélyekre gyűltek. A díszőrség elindult. A nézők megcsodálták a fényes egyenruhákat, mindenki fölismert ki egy rokont, ki egy barátot.
Gúnyolódtak de Moirod félelmén, a kinek vigyázatos keze minden pillanatban kész volt, hogy a nyeregkápába kapaszkodjék. Volt azonban valami feltűnő, a mi minden mást feledtetett: a kilenczedik sor első lovasa nagyon csinos, karcsu fiú volt, a kit az első pillanatban meg sem
ismertek. Csakhamar azonban némelyek megbotránkozó fölkiáltása, mások csodálkozó némasága általános meglepetést fejezett ki. Fölismerték, hogy ez a fiatal ember, a ki Valenod úr egyik normand paripáján ült, a kis Sorel, az ács fia. Mindenek fölzúdultak a polgármester ellen, főként azonban a liberálisok. Micsoda! Csak azért, mert ez a papruhába bújtatott parasztsuhancz tacskóinak a nevelője, már helyet merészel adni neki a díszőrség soraiban ennek meg annak, gazdag gyáros uraknak a kijátszásával? Ezek az urak, - mondá egy bankárné, - leczkét adhatnának a kis arczátlannak, a kit a sárból szedtek föl. - Alamuszinak látszik és kardot visel, - felelt a szomszédja, - képes volna az árulásra, és hogy levágja a fejüket.
A nemesek között még élesebb megjegyzések hallatszottak. A hölgyek azt kérdezték, vajon csakugyan egyedül a polgármestertől származik-e ez a nagy illetlenség? Általában tekintetbe vették a megvetést, melylyel az alacsony születésűek iránt viseltetett.
Mialatt ennyi beszédre adott alkalmat, Julien a legboldogabb ember volt a világon. Termé-szettől fogva bátor lévén, jobban ülte meg a lovat, mint e hegyi város fiatal-embereinek legnagyobb része. Látta az asszonyok szemén, hogy ő róla folyik a beszéd.
Vállrojtjai jobban ragyogtak, mint a többieké, mert újak voltak. Lova folyton ágaskodott;
tetőpontján volt az örömnek.
Boldogsága túlment minden határon, mikor a régi bástya mellett elhaladva, lova a kis ágyú hangjától megriadt és kitört a sorból. Szerencsés véletlen folytán nem pottyant le; ettől a pilla-nattól kezdve hősnek érezte magát. Napoleon parancsőrtisztje volt és egy üteget vezényelt.
Valaki azonban még boldogabb volt, mint ő. Először a városháza egyik ablakából látta, a mint ellovagolt; azután hintóba szállt és nagy kerülőt téve, éppen jókor érkezett, hogy meg-remegjen, a mikor Julien-t elragadta a paripája. Végül, hintója sebes vágtatással a város egy másik kapuján kijutott az útra, a melyen a királynak jönnie kellett és húsz lépés távolból követte a hősi porfelleget verő díszőrséget. Tízezer paraszt torkából hallatszott a kiáltás: Éljen a király! - mikor a polgármester szerencsés volt üdvözölhetni ő felségét. Egy órával utóbb, mikor az összes beszédek elhangzása után a király bevonúlt a városba, a kis ágyú tüzelésbe kezdett. Ekkor azonban egy kis baleset történt, nem ugyan az ágyúzókkal, a kik Lipcsénél és Montmirail-nál megtanulták ezt a mesterséget, hanem a jövendő első esküdttel, de Moirod úrral. Lova szép csöndesen belevetette az egyik iszapos tócsába, mely az országúton volt, és ez egy kis zavart okozott, mert előbb föl kellett őt szedni, hogy a király kocsija tovább haladhasson.
A szép új templomnál, mely e napon összes karmazsin függönyeivel ékeskedett, a király kiszállt kocsijából. Úgy volt megállapítva, hogy a király ebédel, azután rögtön kocsiba száll, hogy bemutassa hódolatát Szent Kelemen híres ereklyéje előtt. Alig ért a király a templom-hoz, Julien vágtatva indult de Rênal úr háza felé. Ott sóhajtva levetette a szép égszínkék ruhát, a kardot, vállrojtjait és magára öltötte kopott fekete ruháját. Újra lóra ült és pár percz múlva Bray-le-Haut-ban volt, mely egy kedves domb tetején emelkedik. A lelkesedés megsokszo-rozza ezeket a parasztokat, gondolá Julien. Verrières-ben mozogni sem lehet tőlük és ime, tízezrével tolongnak a régi apátság körül is. A forradalom vandalizmusa félig romokba döntötte az épületet, de a restauráczió óta nagyszerűen helyreállították és már csodákat is kezdtek rebesgetni. Julien fölkereste Chélan abbét, a ki nagyon megpirongatta és átadott neki egy reverendát meg egy karinget. Gyorsan felöltözködött és követte Chélan urat, a kinek a fiatal agde-i püspökhöz kellett csatlakoznia. A püspök unokaöcscse volt de La Mole úrnak, nemrég nevezték ki és ő volt megbízva, hogy az ereklyét a királynak megmutassa. Csakhogy sehol sem lelhetett látni.
A papok türelmetlenkedtek. A régi kolostor komor és góthikus folyosóján várták a püspököt.
Huszonnégy plébánost gyűjtöttek együvé, hogy jelképezzék az egykori bray-le-haut-i káptalant, mely 1789 előtt huszonnégy kanonokból állott. Miután háromnegyed órán át fájlalták a püspök fiatalságát, a plébánosok azt gondolták, helyénvaló volna, ha a legidősebbik közülök fölkeresné ő kegyelmességét és jelentené neki, hogy a király mindjárt itt lesz, ideje tehát, hogy az előcsarnokba vonúljanak. Agg kora Chélan urat jelölte ki erre a szerepre; noha bosszankodott Julien-re, intett neki, hogy kövesse. Julien-nek igen jól illett a karing. A papi öltözködés bizonyos nem tudom miféle fogásával sikerült neki, hogy göndör fürtjeit egészen laposra simítsa; de valami feledékenységből, a mi még fokozta Chélan úr haragját, reveren-dájának hosszú ránczai alatt észre lehetett venni a díszőrségi sarkantyúkat.
A püspök lakosztályához érve, a gazdagon sujtásozott lakájok félvállról odavetve azt felelték az öreg plébánosnak, hogy ő kegyelmességéhez nem lehet bemenni. Kinevették, mikor arra hivatkozott, hogy neki, mint a bray-le-haut-i nemes káptalan legidősebb tagjának jogában áll bármikor belépni a püspökhöz.
A lakájok szemtelen viselkedése sértette Julien büszkeségét. Végigrontott az egykori apátság folyosóin, megzörgetve mindegyik ajtót, a melyet talált. Az egyik, egy nagyon alacsony, engedett és Julien egy kis czellában találta magát, a hol ő kegyelmessége inasai álltak, fekete ruhában, lánczczal a nyakukban. Sietős arczkifejezéséről ez urak azt hitték, hogy a püspök hivatta és tovább eresztették. Néhány lépés után egy óriási és szerfölött komor góthikus terembe jutott, melynek falai fekete tölgyfával voltak borítva; egynek kivételével, a csúcsíves ablakok téglával voltak berakva. A durva kőmívesmunka egészen csupaszon maradt és szomorú ellentétben volt a régi faburkolat nagyszerűségével. Ennek a burgundiai régiség-kutatók között nagyhírű teremnek, melyet Merész Károly herczeg építtetett 1470 körül, engeszteléskép valami bűnért, hosszabbik két fala mentén gazdag faragványnyal ékes fa-székek állottak. Különböző színű fából kifaragva az apocalypsis rejtelmei voltak láthatók rajtuk.
A csupasz téglák és a még egészen fehér vakolat foltjától lealacsonyított búskomor nagy-szerűség meghatotta Julien-t. Némán állva maradt. A terem másik végén, az egyetlen ablak mellett, a melyen a világosság behatolt, mahagoni keretbe foglalt álló tükröt vett észre. A tükör előtt három lépésnyire egy violaszín ruhás, csipke karinges, de födetlen fejű fiatal ember állott. E bútordarab idegenszerűnek tetszett ezen a helyen és kétségtelen, hogy a városból hozták ide. Julien úgy találta, hogy a fiatal ember arcza ingerűltséget fejez ki; jobb kezével méltóságosan áldást osztogatott a tükör felé.
- Mit jelenthet ez? - kérdezte magában. - Valami előzetes szertartás volna, a mit e fiatal pap művel? Ez talán a püspök titkára... Arczátlan lesz ő is, mint a lakájok... Mindegy! próbáljuk meg.
Előre indult és eléggé lassú léptekkel áthaladt a terem hosszán, szemét folyton az egyetlen ablakra függesztve és a fiatal embert nézve, a ki egyre osztogatta az áldást, véget nem érő számmal, egy percznyi szünetet sem tartva.
A hogy’ közeledett feléje, jobban kivehette bosszús arczkifejezését. A csipkékkel szegélyezett karing gazdagsága Julien-t néhány lépésnyire a remek tükörtől önkénytelenül is megállásra bírta.
- Szólanom kell, - mondá magában; de a terem szépsége elfogódottá tette és már előre bántották a kemény szavak, melyeket hallani fog.
A fiatal ember megpillantotta a tükörben, megfordult és a harag arczkifejezését hirtelen levetkezve, a legszelídebb hangon szólt hozzá:
- Nos, uram, rendben van?
Julien elámúlva állott. A hogy’ a fiatal ember feléje fordúlt, Julien meglátta a mellén a nagy aranykeresztet: az agde-i püspök. Ily fiatal, - gondolta Julien; legföljebb hat-nyolcz évvel idősebb, mint én!...
És szégyelte sarkantyúit.
- Kegyelmes uram, - felelt félénken - a káptalan feje, Chélan úr küldött.
- Ah, sok szépet hallottam róla, - szólt a püspök udvarias hangon, a mely még fokozta Julien elragadtatását. - Bocsásson meg, uram, összetévesztettem valakivel, a kinek mitrámat kellett elhoznia. Párisban rosszúl csomagolták be, tetején az ezüstfátyol szörnyen összenyomódott.
Nagyon csúnyán fog hatni - tette hozzá a fiatal püspök szomorúan - és meg is várakoztatnak vele!
- Kegyelmes uram, utána nézek, ha kegyelmességed megengedi.
Julien szép szemei megtették hatásukat.
- Kérem, uram, - felelt a püspök elbájoló udvariassággal, - siessenek. Kétségbe vagyok esve, hogy várakoztatnom kell a káptalani urakat.
A terem közepére érve Julien, visszafordult a püspök felé és látta, hogy ismét hozzáfogott az áldásosztáshoz. - Mi lehet ez? - kérdezte magában. - Bizonyára valami szükséges egyházi előkészület a következő szertartáshoz. A mint kilépett a czellába, hol az inasok voltak, meg-pillantotta náluk a mitrát. Önkénytelenül is engedve Julien parancsoló tekintetének, átadták neki ő kegyelmessége mitráját.
Julient büszkeséggel töltötte el, hogy viheti: lassú léptekkel haladt át a termen és tisztelettel tartotta kezében a mitrát. A püspök a tükör előtt ült, de azért, fáradtan bár, időnként áldásra nyujtotta ki jobb kezét. Julien segédkezett neki a mitra föltevésében. A püspök megrázta a fejét.
- Ah! nem fog leesni, - szólt Julien-hez. - Szíveskedjék csak kissé arrább állani.
Ezzel a püspök gyorsan a szoba közepére sietett és azután lassú léptekkel a tükör felé közele-dett, miközben újból kedvtelen arczot öltve, nagy ünnepélyességgel egyre osztogatta az áldást.
Julien mozdulatlanúl állt a csodálkozástól; kísértésben volt, hogy megértse a dolgot, de nem merte. A püspök megállt és oly arczkifejezéssel nézve Julien-re, melyből egyszerre eltűnt a méltóságteljesség, szólott:
- Nos, uram, mit szól mitrámhoz? Jól van?
- Nagyon jól, kegyelmes uram.
- Nincs nagyon hátúl? Az kissé bohóczos volna. De az sem szabad, hogy túlságosan a homlo-komba nyomjam, mint valami katona-csákót.
- Azt hiszem, hogy így éppen jó.
- Az ...-i király öreg és bizonyára igen komoly papokhoz van szokva. Nem szeretném, ha éveim miatt túlságosan fiatalosnak látszanám.
És a püspök újra elindúlt, tovább osztogatva az áldást.
- Világos, - szólt magában Julien, végre meg merve érteni a helyzetet - gyakorolja magát az áldásban.
Néhány pillanat múlva: - Készen vagyok, - szólt a püspök. - Menjen, uram és mondja meg a káptalani uraknak.
Kevéssel utóbb egy hatalmas és remek faragványú ajtón, a melyet Julien nem vett észre, belépett Chélan úr, mögötte a két legidősebb plébánossal. Ezúttal leghátul volt a helye, valamennyi mögött és a püspököt csak az ajtónál tolongó papok vállain át láthatta.
A püspök lassan áthaladt a termen; mikor a küszöbre ért, a papok menetbe rendezkedtek.
Majd, egy pillanatnyi zavar után, a menet reákezdve a zsoltár éneklésére, elindult. A püspök legvégül haladt, Chélan úr és egy másik nagyon idős plébános között. Julien, azon a réven, hogy Chélan úrhoz tartozik, egészen ő kegyelmessége közelébe furakodott. Végigmentek a bray-le-haut-i apátság hosszú folyosóin, melyek, noha a nap perzselően sütött, sötétek és nyirkosak voltak. Végre eljutottak a bejáróhoz. Julien egészen el volt ámúlva a szertartás szépségétől. Szíve a püspök fiatal kora által fölszított nagyravágyás fellobbant érzése és a főpap elragadó udvariassága között ingadozott. Ez az udvariasság egészen más valami volt, mint a milyen de Rênal úré, még legjobb napjaiban is. Minél közelebb jut az ember a társadalom magaslataihoz, - gondolá Julien, - annál kedvesebb a modor, a melylyel találkozik.
Egy oldalsó ajtón beléptek a templomba; egyszerre réműletes dörej rázkódtatta meg az ódon boltíveket; Julien azt hitte, hogy leomlanak. Megint a kis ágyú volt; nyolcz lótól ragadva, most értek ide vele és a hogy lekapcsolták, a lipcsei tüzérek tüzelni kezdtek; perczenként ötöt lőttek, mintha a poroszok állnának előttük.
E gyönyörü dörej azonban már mi hatással sem volt Julienre; nem gondolt már se Napoleonra, se a harczi dicsőségre. Ily fiatal - szólt magában - és már agde-i püspök! De merre van az az Agde? És mit jövedelmez? Talán két- vagy háromszázezer francot is.
Ő kegyelmessége lakájai nagyszerü baldachin-nal közeledtek; egyik nyelét Chélan úr fogta meg, de valójában Julien emelte a terhét. A püspök a baldachin alá állott. Csakugyan sikerült öreggé tennie az arczát; hősünk csodálata határtalanná fokozódott. Mire nem képes az ügyesség! - gondolta.
A király belépett. Julien oly szerencsés volt, hogy egész közelről láthatta. A püspök kenetes szónoklattal üdvözölte, nem feledkezve meg azonban a zavar némi árnyalatáról, a mi nagyon hízelgő volt ő felségére. Nem fogjuk elismételni a bray-le-haut-i szertartások leírását; két héten át a megye összes újságjai tele voltak velök. A püspök beszédéből Julien megtudta, hogy a király Merész Károly ivadéka.
Utóbb Julien-nek volt a dolga, hogy átvizsgálja a szertartás költségeiről szóló számlákat. De La Mole úr, a ki unokaöcscsének megszerezte a püspökséget, gavallérosan magára vállalta az összes kiadásokat. Csak a bray-le-haut-i szertartás háromezernyolczszáz francba került.
A püspök beszéde és a király válasza után ő felsége a baldachin alá lépett, majd nagy áhítattal
A püspök beszéde és a király válasza után ő felsége a baldachin alá lépett, majd nagy áhítattal