Do not give dalliance
Too much the rein; the strongest oaths are straw To the fire i’ the blood.
Tempest.
Mikor éjfélkor elhagyták a szalont, Julien alkalmat talált, hogy odasúgja barátnőjének:
- Ma este ne találkozzunk, férje gyanakszik; fogadni mernék, hogy az a hosszú levél, a mit sóhajtozva olvasott, névtelen levél.
Szerencsére Julien magára zárta az ajtaját. De Rênal-nénak az a balga ötlete támadt, hogy e figyelmeztetés csak ürügy volt, mert nem akar vele találkozni. Tökéletesen elvesztette a fejét és a rendes időben odament ajtajához. Julien, a ki neszt hallott a folyosón, rögtön elfújta a lámpát. Valaki a kilincsen kaparászott: de Rênal-né volt-e, vagy a féltékeny férj? Másnap korán reggel a szakácsnő, a ki pártfogolta Julient, egy könyvet hozott be hozzá, melynek borítékán olaszul a következő szavak voltak írva: „Guardate alla pagina 130.”
Julien megreszketett e vigyázatlanság miatt, föllapozta a 130-ik oldalt és egy gombostűvel odaerősítve megtalálta a következő, sebtében írott, könnyekkel áztatott és minden helyesírás nélkül való levelet. De Rênal-né rendszerint nem vétett a helyesírás szabályai ellen; hogy most igen: ez a részlet meghatotta Julient és kissé feledtette vele a réműletes elővigyázat-lanságot.
„Nem akartál ma éjjel beereszteni? Vannak pillanatok, a mikor azt hiszem, hogy soha-sem nézhettem lelked fenekére. Tekinteted elrémít. Félek tőled. Nagy Isten! soha soha-sem szerettél volna? Ha így van, ám fedezze fel férjem szerelmünket és zárjon örök börtön-be, valahova messze, távol gyermekeimtől. Talán Isten is így akarja. Én csakhamar meg fogok halni; te azonban szörnyeteg lennél.”
„Nem szeretsz? megúntad őrületeimet, lelkiismeretfurdalásaimat, istentelen? Meg akarsz ölni? mondok reá egyszerű módot. Menj, mutasd meg e levelet a verrières-ieknek vagy inkább mutasd meg csak Valenod úrnak. Mondd meg neki, hogy szeretlek, azaz nem, ne ejts ki ily istenkáromlást; mondd meg neki, hogy imádlak, hogy életem csak azon a napon kezdődött, a melyen megláttalak; hogy ifjúságom legesztelenebb pillanataiban sem álmodtam oly boldogságról, a milyenért neked tartozom; hogy neked áldoztam életemet, neked áldozom lelkemet. Tudod, hogy még többet is föláldoztam érted.”
„Azonban mit ért ez az ember az áldozatokhoz? Mondd neki, mondd, a miért dühbe jöjjön, hogy mitsem félek a gonosz emberektől és már csak egy csapás érhet a világon:
az, hogy elhidegűl tőlem az egyetlen férfi, a ki még az élethez fűz. Mily boldogság volna számomra, ha elveszteném ezt az életet, áldozatúl dobhatnám és nem kellene többé gyermekeimért rettegnem!”
„Biztosra veheted, kedves barátom, hogy ha névtelen levél volt, attól a gyűlöletes embertől származik, a ki hat éven át üldözött harsogó hangjával, lovaskalandjainak az elbeszélésével, kiállhatatlanságával és előnyös tulajdonságainak örökös hánytorgatá-sával.”
„Névtelen levél volt? lásd, te rossz, erről akartam veled beszélni; de nem, jól tetted. Ha karjaimba szoríthattalak volna, utólszor talán ez életben, képtelen lettem volna, hogy higgadtan érveljek, mint a hogy’ ezt magamban teszem. E pillanattól fogva boldog-ságunk már nem lesz oly könnyüszerrel való. Vajon fogod-e sajnálni? Igen, azokon a napokon, a mikor Fouqué úr nem küld valamely szórakoztató könyvet. Az áldozat meg-történt; akár kapott névtelen levelet, akár nem, holnap azt fogom mondani férjemnek, hogy én is kaptam egy névtelen levelet és rögtön meg kell építeni az aranyhidat, találni kell valami elfogadható ürügyet, hogy téged késedelem nélkül hazaküldhessünk apádhoz.”
„Sajnos, kedves barátom, el fogunk válni két hétre vagy talán egy egész hónapra is! Ám jó, nem leszek igazságtalan irántad: te sem fogsz kevesebbet szenvedni, mint én. De hát ez az egyetlen mód, hogy elvegyük a névtelen levél élét; nem ez az első, a mit férjem kapott, még pedig rólam. Istenem, mennyit nevettem rajtuk!”
„Eljárásom czélja elhitetni férjemmel, hogy a levelet Valenod úr írta; nem kételkedem benne, hogy ő a szerzője. Ha elhagyod házunkat, okvetlenül Verrières-be menj; én úgy fogom intézni a dolgot, hogy férjem arra szánja magát, hogy mi is ott töltsünk két hetet, a mivel meggyőzheti az ostobákat, hogy közte és köztem nincs semmi elhidegülés se.
Verrières-ben igyekezzél megbarátkozni mindenkivel, még a liberálisokkal is. Tudom, hogy az összes asszonyok versenyezni fognak érted.”
„Ne vessz össze Valenod úrral és ne vágd le a fülét, mint a hogy’ egyszer mondtad;
ellenkezőleg, légy minél szívesebb hozzá. A fő az, hogy Verrières-ben híre keljen, hogy Valenod úrhoz vagy valaki máshoz nevelőnek mégy a gyermekek mellé.”
„Ez az, a mit férjem sohasem fog eltűrni. Ha pedig mégis belenyugodnék, nos hát!
legalább Verrières-ben leszel és néha mégis láthatlak; gyermekeim, a kik annyira szeretnek, meg fognak látogatni. Nagy Isten! érzem, hogy jobban szeretem gyermekei-met, mert szeretnek téged. Mily önvád! Hogy’ fog mindez végződni?... Azonban eltérek a tárgytól... Egyszóval tudod, hogy miként kell magadat viselned; légy szelíd, udvarias, ne éreztesd megvetésedet a goromba emberekkel, térden állva könyörgök hozzád, - ők lesznek sorsunk bírái. Egy pillanatig se legyen kétséged, férjem veled szemben úgy fog eljárni, a mint a „közvélemény” előírja.”
„Te fogod kezeimhez juttatni a névtelen levelet, fegyverezd föl magadat türelemmel és egy ollóval. Vágd ki valamely könyvből a szükséges szavakat, azután ragaszd föl ostyával a kékes papirlapra, a mit itt küldök; Valenod úrtól való. Légy elkészülve, hogy kutatni fognak nálad; égesd el azokat a lapokat, a melyeket megszabdaltál. Ha nem találod készen a szavakat, ne sajnáld a fáradságot, hogy betükből állítsd össze azokat.
Hogy megkíméljelek a sok munkától, nagyon rövidre fogtam a névtelen levelet. Írj! ha, a mitől félek, már nem szeretsz, az én levelem ugyancsak hosszúnak tűnhetik föl előtted.”
NÉVTELEN LEVÉL.
„Asszonyom!
Az ön apró ügyei kiderűltek; a kiknek érdekükben áll, hogy ne hagyják annyiban, értesí-tvék. Az a kevés, a mi barátságomból még megmaradt, arra bír, hogy fölszólítsam, sza-kítson a kis paraszttal. Ha lesz ehhez való esze, férje azt fogja hinni, hogy az értesítés, a mit kapott, hazug volt és e tévedésben senki sem fogja megzavarni. Gondolja meg, hogy tudom a titkát; reszkessen, szerencsétlen teremtés; mostantól fogva én tőlem függ, hogy mit kell tennie.
Mihelyt elkészültél a szavak fölragasztásával (reáismertél az igazgató beszédmódjára?) távozz a házból, találkozni fogok veled.
Bemegyek a faluba és feldúlt arczczal jövök majd vissza; valóban okkal lesz így. Nagy Isten! mit koczkáztatok, és mindezt csak azért, mert te egy névtelen levelet sejtesz.
Szóval, magamból kikelve át fogom adni férjemnek e levelet, mint a melyet egy ismeretlen ember nyomott a kezembe. Te ezalatt menj sétálni a gyermekekkel az erdőbe és ebéd előtt ne jöjj vissza.
A sziklák magaslatáról láthatod a galambos tornyot. Ha a dolog jól megy, fehér zsebkendőt fogok kitűzni, ellenkező esetben nem lesz jeladás.
Hálátlan te, vajon szíved nem találhatna-e módot, hogy mielőtt a sétára indúlsz, meg-halljam tőled, szeretsz-e? Bármi történjék is, egyben bizonyos lehetsz: egyetlen nappal sem élem túl végleges elválásunkat. Ah, rossz anya, - két üres szó az, a mit itt leírtam, kedves Julien. Érzésemtől idegenek; e pillanatban nem tudok másra gondolni, csak reád és e szavakat csupán azért írtam, hogy ne vádolj hitványsággal. Ámde most, a mikor azon a ponton látom magamat, hogy elvesztelek, mire való a színlelés? Úgy van!
látszassék bár lelkem szörnyűségesnek, nem fogok hazudni annak a férfinak, a kit imádok! Úgyis már túlságos sokat voltam álnok. Menj, megbocsátok, ha nem szeretsz is már többé. Nincs időm, hogy átolvassam e levelet. Csekélységnek tetszik előttem, hogy életemmel fizessem meg a boldog napokat, melyeket karjaid között töltöttem. Te tudod, hogy nagyobb árt fogok fizetni értök.”