Háromszázharminczhat ebéd 83 centimes-jével, háromszázharminczhat vacsora 58 centimes-jével, csokoládé szükség szerint;
mennyit lehet ezen nyerni?
A besançoni Valenod.
Már messziről megpillantotta a kapu felett az aranyozott vas-feszületet; lassú léptekkel köze-ledett feléje; lábai mintha meg akarták volna tagadni a szolgálatot. Ime, ez az a földi pokol, a melyből nem fogok kijöhetni! Végre elszánta magát, hogy csöngessen. A csöngetyü hangja mintha valamely pusztaság csöndjét riasztotta volna fel. Tíz percz múlva egy feketeruhás, halovány ember kinyitotta az ajtót. Julien ránézett és nyomban lesütötte a szemét. A portásnak sajátságos arcza volt. Kidülledt szemein a zöldes pupillák olyan vágásúak voltak, mint a macskáéi; mozdúlatlan szemhéjai képtelennek mutatták minden rokonszenvre; keskeny ajka félkört formált kiálló fogai fölött. Mindamellett ez az arcz nem a gonoszságot sejttette, hanem inkább a teljes érzéketlenséget, a mely azonban a fiatalságot még jobban elrettenti. Az egyetlen érzelem, melyet Julien gyors pillantása e vakbuzgói hosszú ábrázaton megláthatott, a mélységes megvetés volt minden oly beszéd iránt, mely nem az égi érdekekre vonatkozott.
Julien erőt véve magán, fölvetette szemét és a szívdobogástól remegő hangon előadta, hogy Pirard úrral, a szeminárium igazgatójával óhajt beszélni. A feketeruhás ember szót sem szólva, intett neki, hogy kövesse. Két emeletet haladtak egy fakorlátos széles lépcsőn, mely-nek meglazúlt fokai az ellenkező oldali fal felé voltak billenve és olybá látszottak, mintha le akarnának zuhanni. Kisérője nagy nehezen kinyitott egy alacsony ajtót, mely fölött feketére mázolt és a temetőkben levőkhez hasonlatos puhafakereszt volt elhelyezve, és bevezette egy alacsony és komor szobába, melynek fehérre mázolt falain két nagy megfeketedett kép függött. Itt Julien magára maradt; meg volt réműlve, szíve hevesen dobogott; boldog lett volna, ha sírni mer vala. A halál csöndje uralkodott az egész házban.
Egy negyedóra múlva, a mely Julien-nek egész napnak tetszett, a portás sötét alakja megjelent a szoba túlsó végén levő ajtó küszöbén és a nélkül, hogy szóra méltatta volna, intett neki, hogy jöjjön. Egy másik szobába jutott, a mely még nagyobb volt, mint az első és a mely csak gyéren volt megvilágítva. A falak itt is fehérre voltak meszelve; de bútor nem volt. Az ajtó mellett egy szögletben azonban Julien elmenőben egy puhafa ágyat, két szalmafonatú széket és egy kis, párnázatlan, fenyődeszkából való karosszéket látott. A szoba túlsó végén, egy kis, elsárgúlt üvegű ablak közelében, melynek párkányán piszkosan hagyott virágcserepek állot-tak, egy kifakúlt reverendájú embert pillantott meg, a ki egy asztalnál ült; haragosnak látszott és egymásután egy sereg kis négyszögletes papírlapot vett a kezébe, a melyeket, miután néhány szót jegyzett reájuk, sorba rendezgetett az asztalon. Nem vette észre Julien jelenlétét.
Ez mozdúlatlanúl állott a szoba közepén, azon a helyen, a hol a portás, a ki behúzva maga mögött az ajtót távozott, magára hagyta.
Tíz percz telt így el; a kopott ruhás ember még mindig írt. Julien izgatottsága és réműlete oly nagy volt, hogy alig bírt a lábán állani. Egy bölcsész, bár talán tévesen, azt mondta volna: Ez a rútnak elkábító hatása volt egy oly lélekre, mely a szép szeretetére volt teremtve.
A jegyezgető ember fölemelte a fejét; Julien ezt csak egy pillanat múlva vette észre és miután meglátta, még mindig mozdúlatlanúl maradt, mintha a rettenetes tekintet, mely reáirányúlt, holtra találta volna. Julien zavart tekintete csak homályosan tudott megkülönböztetni egy hosszúkás arczot, tele vörös foltokkal, kivéve a homlokot, mely halotti fehérségü volt. A vörös arcz és a fehér homlok között két kis fekete szem csillogott, mely megrémíthette volna a legbátrabbat is. A széles homlokot sűrű, rövidre nyírt és szurokfekete haj szegte be.
- Akar-e közelebb jönni, igen vagy nem? - szólt végre az ember türelmetlenűl.
Julien bizonytalan léptekkel előre lépett és végre, közel, hogy hanyatvágódjon és oly sápadtan, mint még soha életében, megállt három lépésnyire a kis puhafa asztaltól, mely rakva volt papir-csomókkal.
- Közelebb, - szólt az ember.
Julien még előrébb lépett, kezét kinyújtva, mintha támasztékot keresett volna.
- Hogy hívják?
- Sorel Juliennek.
- Nagyon sokáig késett. - szólt a másik, újra ráemelve rettenetes szemét.
Julien nem tudta elviselni e tekintetet; kezét előre nyújtva, mintha meg akart volna kapasz-kodni, egész hosszában végigvágódott a padlón.
Az ember csöngetett. Julien csak látásától és a mozgástól volt megfosztva; lépteket hallott, melyek közeledtek.
Fölemelték és a kis karosszékre ültették. Hallotta, a mint a rettenetes ember azt mondta a portásnak:
- Bizonyosan szívgörcsöt kapott, még csak ez hiányzott.
Mikor Julien megint ki tudta nyitni szemét, a vörös arczú ember folytatta az írást; a portás eltűnt. Bátran kell viselkednem, - szólt magában hősünk, - főként pedig el kell titkolnom, a mit érzek: heves fájdalom nyilallott a szívébe; ha valami történik velem, Isten tudja, hogy mit fognak gondolni. - Végre a másik félbeszakította az írást és oldalvást Julienre nézve, meg-szólalt:
- Tud már felelni kérdéseimre?
- Igen, uram, - szólt Julien gyönge hangon.
- Ah! Helyes.
A fekete ember félig fölemelkedett helyéből és türelmetlenül keresgélt valami levelet fenyőfa-asztalának fiókjában, mely nyikorogva zárúlt föl. Megtalálta a levelet, lassan leült, miközben újból Julienre nézett, oly tekintettel, mintha ki akarná szakítani belőle még azt a kis életet is, a mi megmaradt benne.
- Chélan úr, a ki az egyházmegye legderekabb plébánosa volt, egyike a legtisztább erkölcsü férfiaknak és nekem harmincz év óta barátom, ajánlotta önt.
- Ah! Pirard úrral van szerencsém beszélhetni, - szólt Julien elhaló hangon.
- Úgy van, - felelt a szeminárium igazgatója, bosszús tekintetet vetve reá.
Kis szemei kétszeres fénynyel lángoltak, a mit szájszöglete izmainak önkénytelen megrándú-lása követett. A tigris képe volt ez, a hogy már előre élvezi zsákmányának a szétmarczan-golását.
- Chélan levele rövid, - szólt mintegy magamagához beszélve. - Intelligenti pauca; tekintve az időt, az ember nem írhat túlságos kurtán. Hangosan olvasta:
„Küldöm önhöz Sorel Julient, a ki ebből a plébániából való és a kit nemsokára húsz esztendeje lesz, hogy megkereszteltem. Julien kiváló munkás lesz az Úr szőllőjében.
Emlékező tehetségében, értelmében nincs hiány, tud gondolkozni. Tartós lesz-e hiva-tása? Őszinte-e?”
- Őszinte! - ismételte Pirard úr csodálkozó kifejezéssel és Julienre nézve; de már az abbé tekintete kevésbbé volt hiányával minden emberiességnek; - őszinte! - ismételte, meghalkítva hangját és folytatta az olvasást:
„Ingyen-helyet kérek öntől Sorel Julien számára; ki fogja érdemelni a szükséges vizsgálatok megállásával. Valamelyest oktattam a theológiára, a Bossuet-k, Arnault-ok, Fleury-k régi és jó theológiájára. Ha nem felel meg önnek, küldje vissza; a szegényház igazgatója, a kit ön is ismer, nyolczszáz francot kínál neki, hogy legyen nevelő a gyer-mekei mellett. - Bensőm, Istennek hála, nyugodt. Beletörődtem a rettenetes csapásba.
Vale et me ama.”
Pirard abbé, az aláíráshoz érve, meglassította hangját és sóhajtva mondta: Chélan.
- Megnyugodott, - szólt; - valóban, erénye megérdemelte e jutalmat; vajha nekem is megadná az Isten, ha majd reám kerül a sor! - Az ég felé emelte szemét és keresztet vetett. E szent jel láttára Julien kisebbedni érezte a mély borzalmat, mely e házba való belépése óta fagyasztotta.
- Háromszáz huszonegy jelölt készül itt a legszentebb pályára, - szólt végül Pirard abbé szigorú, de nem gonosz hangon; - mindössze csak hét vagy nyolcz van köztük, a kiket olyan emberek ajánlottak, mint Chélan abbé; e háromszáz huszonegy között ön lesz a kilenczedik.
Pártfogásom azonban nem jelent sem kedvezést, sem elnézést; az őrködésnek és a bűnnel szemben való szigorúságnak a megkettőzése az. Fordítsa rá a kulcsot az ajtóra.
Julien összeszedve erejét, az ajtóhoz lépett és sikerült megállania, hogy el ne essék. Az ajtó mellett egy kis ablakot vett észre, mely a mezőre szolgált. Kitekintett a fákra; látásuk jól esett neki, mintha régi barátokat pillantott volna meg.
- Loquerisne linguam latinam? (Beszélsz latinul), - kérdé Pirard abbé, mikor visszatért hozzá.
- Ita, pater optime (Igen, jó atyám), - felelt Julien, kissé magához térve. Annyi bizonyos, hogy soha senki nem látszott még előtte kevésbbé jónak, mint a milyennek egy félóra óta Pirard urat látta.
A beszélgetés latinul folyt tovább. Az abbé tekintete szelidebbé vált; Julien némileg vissza-nyerte hidegvérét. Mily gyönge is vagyok, - gondolá, - hogy az erény e látszatai oly nagyon hatnak reám! Valójában alkalmasint ez az ember is épp oly gazficzkó, mint Maslon úr; és Julien nagyon meg volt elégedve magával, a miért csaknem minden pénzét a csizmájába dugta.
Pirard abbé kikérdezte Julient a theologiából; meglepte, hogy mily sokat tud. Csodálkozása még növekedett, mikor külön a Szent-Írásból vette vizsgálat alá. A hogy’ azonban áttért az egyházatyák tanítására vonatkozó kérdésekre, kitűnt, hogy Szent Jeromost, Szent Ágostont, Szent Bonaventurát, Szent Bazilt stb. stb. Julien alig ismeri még csak a nevükről is.
Ime, - gondolá Pirard abbé, - megint az a végzetes protestáns irányzat, a mit annyiszor szemére vetettem Chélan-nak. Beható és nagyon is bekerített ismerete a Szent-Írásnak.
(Julien, a nélkül, hogy kérdezték volna, épp a Genesis, a Pentateuch stb. keletkezésének igazi idejéről beszélt.)
Hova vezet e végnélküli okoskodás a Szent-Írásról, ha nem a lelkiismeret vizsgálatához, vagyis a legszörnyűbb protestantismushoz? - gondolá Pirard abbé. És e veszedelmes tudo-mány mellett mit sem tud az egyházatyákból, a mi ellensúlyozhatná ezt az irányzatot. Minden határon túlment azonban a szeminárium igazgatójának elcsodálkozása, mikor a pápa tekinté-lyéről kérdezve Julien-t és azt várva, hogy a régi gallican egyház elveit fogja hallani, a fiatal ember de Maistre úr könyvéből felelt neki.
Különös egy ember az a Chélan, - gondolá Pirard abbé; - vajon azért ismertette meg vele e könyvet, hogy kicsúfoltassa vele?
Ámde hiába faggatta Julient, hogy komolyan hisz-e de Maistre úr elméletében. A fiatal ember csak emlékező tehetségével válaszolt. E pillanattól fogva Julien elemében volt; érezte, hogy uralkodik magán. Mikor a vizsgálat már hosszú időn át tartott, úgy tetszett neki, hogy Pirard úr már csak színleli a szigorúságot iránta. Valóban, ha nem lettek volna a rideg komolyság elvei, melyeket a papnövendékekkel szemben tizenöt év óta magára kényszerített, a szeminá-rium igazgatója a logika nevében megölelte volna Julient, oly világosak, szabatosak és határozottak voltak a feleletei.
Erős és egészséges elme, - szólt magában, - de corpus debile (a test gyönge.)
- Gyakran megtörténik, hogy így elesik? - kérdezte francziául Julien-től, ujjával a padlóra mutatva.
- Most történt először; a portás arcza megdermesztett, - tette hozzá Julien, elpirúlva, mint egy gyermek.
Pirard abbé csaknem mosolygott.
- Ime, a világ hiú pompáinak a hatása; ön bizonyára mosolygó arczokhoz, a hazugság eme valóságos kirakataihoz van szokva. Az igazság, uram, komoly. De hát nem komoly-e a mi földi hivatásunk is? Résen kell lennie, hogy öntudatán ne vehessen erőt e gyöngeség: a túlságos fogékonyság a külső hiú kellemei iránt.
- Ha nem olyan ember ajánlotta volna önt, - folytatta Pirard úr, látható élvezettel fordítva újra latinra a beszédet, - ha nem olyan ember ajánlotta volna önt, mint Chélan abbé, én is annak a világnak hivságos nyelvén szólnék önhöz, a melyhez, úgy látszik, nagyon is hozzászokott. A teljesen ingyenes hely, a mit ön kíván, - mondanám, - a legnehezebben elérhető dolog a világon. Ámde Chélan abbé nagyon keveset érdemelt volna ki ötvenhat évi apostoli munkál-kodásával, ha nem rendelkezhetnék egy ingyen helylyel a szemináriumban.
Ezután Pirard abbé lelkére kötötte Julien-nek, hogy az ő tudta nélkül semmiféle titkos társulatba vagy congregatióba se lépjen be.
- Becsületszavamra igérem, hogy nem teszem, - szólt Julien a tisztességes ember szívének túláradásával.
A szeminárium igazgatója most mosolygott először.
- Az ilyen beszéd, - mondá, - itt nem használatos. Nagyon is emlékeztet a világi emberek hiú becsületére, a mi oly sok hibába, sőt gyakran bűnbe ragadja őket. Ön a szent V. Pius pápa Unam Ecclesiam bullájának tizenhetedik paragrafusa értelmében engedelmességgel tartozik nekem. Én vagyok az ön egyházi följebbvalója. Ebben a házban, kedves fiam, hallani és engedelmeskedni egyet jelent. Mennyi pénze van?
(Ahán! - mondá magában Julien, - ezért volt a: kedves fiam.) - Harminczöt franc, atyám.
- Jegyezze föl gondosan, hogy mit költ belőle; számot fog róla adni.
E kínos kihallgatás három óra hosszat tartott. Julien beszólította a portást.
- Vezesse Sorel Julient a 103-as czellába, - mondá neki Pirard abbé.
Ritka kegyből külön szobát engedélyezett Juliennek.
- Vigye a málháját, - tette hozzá.
Julien a padlóra nézett és éppen szemtől szemben magával, ráismert a málhájára; három óra óta folyton látta és nem ismerte meg.
Fölérve a 103-as számba, egy nyolcz négyszöglábnyi szobácskába, mely az épület teteje alatt volt, Julien észrevette, hogy ablaka a sánczokra nyilik, és túlnan rajtuk látható az enyhe síkság, melyet a Doubs választ el a várostól.
- Mily elbájoló kilátás! - kiáltott föl Julien; így szólva azonban nem érezte, hogy mit fejeznek ki e szavak. A heves benyomások, melyeken a rövid idő alatt, a mióta Besançon-ban volt, keresztülment, kimerítették erejét. Leült az ablak mellé egy faszékre, az egyetlenre, mely a szobában volt és nyomban mély álomba merült. Nem hallotta se a vacsorára, se az imára hívó harangszót; megfeledkeztek róla.
Mikor másnap reggel a nap első sugarai fölébresztették, a padlón fekve találta magát.