Nevetséges és megható emlék: az első szalon, melybe tizennyolcz éves korában egyedül és támasz nélkül lép be az ember. Egy asszonyi tekintet elég volt, hogy összerezzenjek. Minél inkább akartam tetszeni, annál félszegebb vol-tam. A legképtelenebb fogalmam volt minden-ről: vagy ok nélkül rokonszenveztem, vagy pedig ellenséget láttam egy emberben, mert komoly tekintettel nézett reám. Ámde félénkségem e szörnyű szerencsétlenségei között egy szép nap mily szép volt!
Kant.
Julien ámúlattal állt meg az udvar közepén.
- Legyen esze, - mondá Pirard abbé, - rettenetes gondolatokra jut és azután úgy viselkedik, mint egy gyermek! Hova lett a horatiusi nil admirali? (Semmin se csodálkozni.) Gondolja meg, hogy ez a lakáj-had, ha majd itt lesz, csúfot akar önből űzni; a maguk fajtájából valónak fogják tekinteni, a kit igazságtalanúl fölébök helyeztek. A jóindulat, tanácsadás, útbaigazítás örve alatt arra fognak törekedni, hogy valami nagy botlást követtessenek el önnel.
- Ezt nem fogják elérni, - szólt Julien ajkába harapva és egész gyanakvása visszatért.
A szalonok, melyeken az urak, mielőtt a marquis dolgozószobájába értek, az első emeleten áthaladtak, önnek, olvasóm, épp oly szomorúaknak tűntek volna föl, mint a mily nagysze-rűeknek. Ha ajándékba adnák, sem laknék bennök; az ásításnak és a szomorú okoskodásnak a hazája ez. Juliennek azonban csak fokozták az elragadtatását. Hogy’ lehetne valaki boldogtalan, - gondolá, - ha ilyen ragyogó termekben lakik.
Végre eljutottak e pompás lakás legcsúfabb szobájába; világosság alig hatott beléje; egy élénk tekintetü, szőke parókás kis embert találtak ott. Az abbé Julien felé fordult és bemutatta. A marquis volt. Julien csak nehezen tudott reáismerni, annyira előzékenynek látszott. Immár nem volt az a büszke tekintetű nagyúr, a kit a bray-lehaut-i apátságban látott. Julien-nek úgy tetszett, hogy parókája nagyon is hajdús. Ez az észlelet elnyomta félénkségét. III. Henrik barátjának a sarja eleinte elég közönséges formájúnak látszott. Nagyon sovány volt és sokat izgett-mozgott. Csakhamar azonban észrevette, hogy a marquis udvariassága még nyája-sabban hat, mint magáé a besançon-i püspöké. A kihallgatás három perczig tartott. Kimenet az abbé így szólt Julienhez:
- Úgy nézte a marquist, mintha valami kép lett volna. Én nem sokat értek ahhoz, a mit ez emberek udvariasságnak neveznek, e tekintetben ön csakhamar többet fog tudni nálam; de végre is, azt hiszem, ez a merész nézés nem igen volt udvarias.
Ujra kocsiba szálltak; a boulevard szomszédságában megállt a kocsi; az abbé végigvezette Julient egy sor szalonon. Juliennek föltűnt, hogy nincs bennök butor. Egy nagyszerü aranyo-zott ingaórát nézegetett, a mely egy - szerinte - nagyon illetlen jelenetet ábrázolt, mikor mosolyogva, egy igen elegáns úr közeledett feléjük. Julien fél-meghajlással köszöntötte.
Az idegen úr mosolygott és Julien vállára tette kezét. Julien megrázkódott és hátra ugrott.
Elvörösödött a haragtól. Pirard abbé, minden komolysága ellenére, a könnyezésig kaczagott.
Az az úr egy szabó volt.
- Két napra visszaadom a szabadságát, - mondá az abbé, mikor távoztak; - csak akkor fog de La Mole marquise elé juthatni. Más ember az első pillanatokban, melyeket ebben az új Babylonban tölt, úgy őrizné önt, mint valami fiatal leányt. Ám ha el kell vesznie, veszszen el mindjárt és én megszabadúlok attól a gyöngeségtől, a melylyel önre gondolok. Holnapután reggel a szabó két öltözet ruhát fog önnek hazaszállítani; adjon öt francot a segédnek, a ki a fölpróbálást végzi. Egyébként, ne ismertesse meg hangját ezekkel a párisiakkal. Ha csak egy szót szól is, kitalálják, hogy miként űzhetnek gúnyt önből. Ebben van a tehetségük. Holnap-után délben legyen nálam... Tehát rajta, tegye tönkre magát... Igaz, elfeledtem megmondani, rendeljen magának czipőket, ingeket és egy kalapot, itt vannak a czímek.
Julien egy pillantást vetett a czímek lajstromára.
- A marquis kezeírása,- mondá az abbé; - ő azok közé a tevékeny emberek közé tartozik, a kik mindenre gondolnak és a kik jobb szeretnek cselekedni, mint parancsolni. Önt azért veszi maga mellé, hogy ment legyen az ilyenfajta bajlódásoktól. Vajon eléggé értelmes lesz-e ön, hogy jól végezze mindazokat a dolgokat, a miket ez az élénk észjárásu ember csak egyetlen szóval fog jelezni? - ezt majd a jövő mutatja meg; vigyázzon magára.
Julien egy szót sem szólva lépett be a kijelölt üzletekbe; észrevette, hogy tisztelettel fogadják és a czipész, mikor följegyezte nevét, Julien de Sorel urat írt.
A Père-Lachaise temetőben egy nagyon előzékeny és roppant liberális beszédű úr fölajánlotta, hogy megmutatja neki Ney tábornagy sírját, melyet a politikai bölcsesség megfosztott a fölírat tisztességétől. A mikor azonban elvált ettől a liberális úrtól, a ki, könnyes szemekkel, csaknem karjaiba szorította, Juliennek nem volt meg többé az órája. Ezzel a tapasztalattal gazdagodva állított be harmadnap délben Pirard abbéhoz, a ki hosszas tekintettel vizsgálta.
- Lehet, hogy piperkőcz lesz önből, - mondá az abbé szigorúan. Julien mély gyászban levő ifjúnak látszott; valóban jól festett, de a jámbor abbé maga is túlságosan vidéki volt, semhogy észrevette volna, hogy Julien még előregörnyedve jár, a mi a vidéken az előkelőségnek és a tekintélynek az ismertetője. A marquis, mikor Julient meglátta, oly másként ítélt külsejéről, mint a derék abbé, hogy így szólt hozzá:
- Van valami kifogása az ellen, hogy Sorel úr megtanuljon tánczolni?
Az abbé mintegy megkövülve állott.
- Nem, - mondá végre, - Julien nem pap.
A marquis, kettesével lépve át egy kis csupasz lépcső fokait, maga vezette föl hősünket egy csinos padlásszobába, melynek ablaka a palota óriási kertjére nyílt. Megkérdezte, hány inget rendelt a fehérneműsnél.
- Kettőt, - felelt Julien zavarodottan, hogy egy ily nagyúr eféle részletekbe bocsátkozik.
- Nagyon helyes, - szólt a marquis komoly arczkifejezéssel és bizonyos parancsoló rövid-séggel a hangjában, a mi gondolkozóba ejtette Julient, - nagyon helyes! Rendeljen még huszonkettőt. Itt van az első negyedévre járó fizetése.
A padlásszobából lejövet, a marquis előszólított egy idős embert: - Arsène, - szólt hozzá, - ki fogja szolgálni Sorel urat. Pár perczczel utóbb Julien egyedül találta magát egy nagyszerü könyvtárban; ez gyönyörteljes egy pillanat volt. Hogy fölindulásában meg ne lephessék, egy kis homályos sarokba rejtőzött; onnan elragadtatással szemlélte a könyvek ragyogó seregét: -Mindezt olvashatni fogom, - szólt magában. - És hogy’ érezhetném itt magamat rosszúl? de
Rênal úr örökre megbecstelenítve érezte volna magát, ha csak századrész ennyit is hederített volna reám, mint a mennyit de La Mole marquis úr.
Hanem lássuk, mit kell lemásolni. Munkájának végeztével Julien közelíteni mert a könyvek-hez; az örömtől majdnem eszét vesztette, mikor Voltaire munkáira bukkant. Gyorsan a könyv-tár ajtajához szaladt és kikönyv-tárta, hogy ne lephessék meg. Azután gyönyörködve egymásután fölütötte mind a nyolczvan kötetet. Nagyszerűen voltak bekötve, London legjobb könyvkötője remekelt velök. Kevesebb is elég lett volna, hogy Julien bámulata a tetőfokra hágjon.
Egy órával utóbb belépett a marquis, megtekintette a másolásokat és csodálkozva vette észre, hogy Julien ez-t két zz-vel, ezz-nek írta. Egyszerűen csak mese volna, a mit az abbé e fiatal ember tudományáról beszélt? A marquist nagyon elkedvetlenítette a dolog és nyájasan kérdezte:
- Ön nem egészen biztos a helyesírásban?
- Ez igaz, - felelt Julien, a legkevésbbé sem gondolva reá, hogy mily kárt okozhat magának;
meg volt hatva a marquis jóságától, mely emlékezetébe idézte de Rênal úr fenhéjazó modorát.
Kár lesz az időért, a mit ezzel a kis franchecomtéi abbéval való kísérletre pazarlok, -gondolá a marquis, - de oly nagy szükségem volna egy megbízható emberre!
- Ez-t csak egy z-vel írják, - mondá a marquis, - máskor ha a másolással végzett, nézze meg a szótárban azokat a szavakat, a melyek felől nincs tisztában.
Hat órakor a marquis behívatta Julient, látható zavarral nézett csizmáira: - Mulasztást követtem el, nem mondtam meg önnek, hogy mindennap félhat órakor föl kell öltözködnie.
Julien értelmetlenül nézett a marquisra.
- Azt akarom mondani, hogy harisnyát kell húznia. Arsène majd emlékezteti; mára ki fogom menteni.
Bevégezvén e szavakat, de La Mole úr egy aranyozástól ragyogó szalonba vezette Julient.
Hasonló alkalmakkor de Rênal úr sohasem mulasztotta el meggyorsítani a lépteit, hogy azután ő léphessen be először az ajtón. Egykori gazdájának e kicsinyes hiúságára való ráemlékezés Julient belebotlatta a marquis lábába, a mi ennek, köszvénye miatt, nagyon kínos volt. Ah! -szólt magában, - ráadásúl még esetlen is. Bemutatta egy magas termetü és tekintélyes megjelenésü hölgynek. A marquise volt. Julien úgy találta, hogy arcza elbizakodottságot tüntet föl, kissé olyanformán, mint de Maugironné, a verrières-i al-préfet-né, mikor részt vett a Károly-napi ebéden. Kissé megzavarodva a szalon nagy pompájától, Julien nem hallotta, hogy mit mond de La Mole úr. A marquise alig méltatta egy pillantásra. Néhány úr volt jelen, a kik között Julien kimondhatatlan örömmel ismerte föl a fiatal agde-i püspököt, a ki néhány hónap előtt a bray-le-haut-i ünnepélyen szóra érdemesítette. E fiatal főpapot kétségtelenűl meghökkentette a gyöngéd tekintet, melylyel Julien félénksége pillantását reászögezte és eszébe se jutott, hogy megismerje ezt a vidékit.
Julien előtt úgy tűnt föl, hogy az e szalonban levő embereken valami szomorúság és nyűg látszik; Párisban halkan szokás beszélni és nem túlozzák a kis dolgokat.
Félhét óra felé egy bajuszos, igen halvány és igen nyúlánk, csinos fiatal ember lépett be;
nagyon kicsi feje volt.
- Mindig várakoztat magára, - mondá a marquis-né, a kinek kezet csókolt.
Julien kitalálta, hogy ez de La Mole gróf. Mindjárt az első pillanatban nagyon megnyerőnek látszott előtte.
- Lehetséges volna, - mondá magában, - hogy ez az az ember, a kinek sértő tréfái kikergesse-nek e házból?
A hogy’ fürkészve nézte Norbert grófot, Julien észrevette, hogy csizmában és sarkantyúsan van; nekem meg czipőt kell viselnem, bizonyára alárendeltségem jeléül. Asztalhoz ültek.
Julien hallotta, a mint a marquis-né, kissé emeltebb hangon, valami szigorú szót mond. Majd-nem ugyane pillanatban egy nagyon szőke és igen szép termetű fiatal hölgyet pillantott meg, a ki vele szemben ült le. Ám Juliennek nem tetszett; a hogy’ figyelmesen nézte, úgy ítélt, hogy még sohasem látott ily szép szemeket; de nagy lelki hidegség tükröződött bennök. Később úgy találta, hogy vizsgálódó unalmat fejeznek ki, a mely azonban emlékezetében tartja a fölényesség kötelezettségét. Pedig hát de Rênal-nénak is vajmi szép szemei voltak, - mondá magában, - sokszor bókoltak neki érte; ezek azonban egészen mások. Julien még nem tudta megkülönböztetni, hogy a gúnyolódás tüze volt az, mely időrőlidőre Matild kisasszony -hallotta, hogy így hívták - szemeiben felcsillogott. Ha de Rênal-né szemei megélénkültek, ez a szenvedély hevétől vagy valamely nemes fölháborodás következtében történt, a mit valami alávaló cselekedet hallása keltett benne. Az ebéd vége felé Julien megtalálta a szót, a mivel de La Mole kisasszony szépségének természetét jellemezze: Csillámló, mondá magában. -Egyébként, kegyetlenül hasonlított anyjához, a ki egyre jobban nem tetszett neki és nem nézett reá többé. Norbert gróf viszont minden tekintetben csudálatot keltett benne. Julien annyira el volt tőle bűvölve, hogy eszébe se jutott féltékenységet vagy gyűlöletet érezni, a miért gazdagabb és előkelőbb nála.
Juliennek úgy tűnt föl, hogy a marquis únja magát.
A második fogásnál így szólt fiához: - Norbert, jóindulatodat kérem Sorel Julien úr számára, a kit vezérkaromhoz csatoltam és a kiből embert fogok faragni, ha ugyan ez lehetséges lesz.
- A titkárom, - mondá a marquis szomszédjának - és ez-t két z-vel írja.
A marquis alkalmasint elmondta, hogy Julien miféle kiképeztetésben részesült, mert az egyik vendég Horatius felől kezdte faggatni. - A besançon-i püspöknél is éppen Horatius-szal értem el sikert, - mondá magában Julien, - bizonyára csak ezt az egy szerzőt ismerik. E pillanattól fogva ura volt magának. Ezt a fordulatot megkönnyítette, hogy megállapodott abban: de La Mole kisasszonyt sohasem fogja nőnek tekinteni. A mióta a szemináriumban volt, a férfiakat semmibe se vette és csak nagyon nehezen hagyta magát megfélemlíteni tőlük. Teljes birto-kában lett volna hidegvérének, ha az ebédlő valamivel kevésbbé pompásan van berendezve.
Az igazat megvallva, két, nyolcz láb magas tükör, melyben néha megpillantotta azt az urat, a ki Horatius felől kérdezgette, még feszélyezte. Ahhoz képest, hogy vidéki, mondatai nem is nyúltak túlságosan hosszúra. Szép szemei voltak, melyeknek remegő vagy ha jól felelt -boldog félénksége még növelte a csillogásukat. Tűrhetőnek találták. Ez a vizsgálatszerű kikérdezés valami érdekességet kölcsönzött egy komoly ebédnek. A marquis intett Julien faggatójának, hogy szorítsa jobban. - Mégis tudna valamit? - kérdezte magában.
Julien beszédközben új eszmékre bukkanva felelgetett és eléggé levetkezve félénkségét, ha nem is mutatkozott elmésnek, a mi lehetetlen is az olyanvalakinek, a ki nem ismeri a párisi beszédmódot, új gondolatokat fejezett ki, bár kellem és alkalomszerüség nélkül, és látták, hogy alaposan jártas a latinban.
Julien ellenfele a Felíratok akadémiájának volt egyik tagja, a ki véletlenül tudott latinul; úgy találta, hogy Julien igen jó latinista, többé nem tartott tőle, hogy megpirítja és meg akarta ölelni. A csata hevében Julien végre feledte az ebédlő pompás bútorzatát és oly eszméket fejtett ki a latin költőkről, a milyeneket ellenfele sehol sem olvasott. Tisztességes ember létére megdícsérte értök a fiatal titkárt. Szerencsés véletlenből vita keletkezett, vajon Horatius szegény volt-e vagy gazdag; szeretetreméltó, vídám életű és gondtalan ember-e, a milyen volt
Chapelle, Molière és La Fontaine barátja, vagy pedig egy szegény ördög, hivatalos költő, a ki az udvart kíséri és verseket ír a király születésnapjára, mint Southey, lord Byron vádlója?
Szóba került, hogy milyen volt a társadalom állapota Augustus és IV. György alatt; mindkét korszakban az aristokratia mindenható volt; de míg Rómában az történt, hogy Maecenas, a ki pedig csak egyszerű lovag volt, elragadta tőle a hatalmat, addig Angliában sikerült, hogy IV.
Györgyöt körülbelül egy velenczei doge jelentőségére korlátozza. Ez a vita úgy látszott, hogy fölébresztette a marquis-t a tompultságából, melybe az ebéd elején az unalom süllyesztette.
Julien mitsem értett e modern nevekből, hogy Southey, lord Byron, IV. György, melyeket most hallott először. Mindenkinek be kellett azonban ismernie, hogy valahányszor oly tények-ről volt szó, melyek Rómában történtek és a melyek ismeretét Horatiusból, Martialisból, Tacitusból stb. le lehetett vezetni, kétségtelen volt a felsőbbsége. Julien egész egyszerűen magáévá tett egy csomó gondolatot, a mit a besançoni püspöktől hallott annak a nevezetes társalgásnak a folyamán, a mit e főpappal folytatott és nem ezek tetszettek a legkevésbbé.
Mikor már belefáradtak a latin költőkről való beszélgetésbe, a marquis-né, a ki szabálylyá tette magának, hogy csodálattal legyen minden iránt, a mi férjét mulattatja, kegyeskedett egy pillantást vetni Julienre. E fiatal abbé félszeg viselkedése, úgy lehet, tanult embert takar, -mondá az akadémikus, a ki a marquis-né mellett ült és Julien félfüllel meghallotta e nyi-latkozatot. A készen kapott vélemények megfeleltek a ház úrnője elméjének; Julienre vonat-kozólag emezt fogadta el és meg volt elégedve, hogy meghívta az ebédre az akadémikust.
Mulattatta de la Mole urat, - gondolá.