Guerin úr Didója bájos egy vázlat!
Strombeck.
Másnap különös szemekkel nézte de Rênal-nét; úgy tekintett reá, mint valami ellenségre, a kivel meg kell vívnia. Ez a pillantás, mely olyannyira különbözött a tegnap estitől, meg-zavarta de Rênal-nét; ő jó volt Julienhez és ez most mintha neheztelne reá. Tekintetét nem tudta elfordítani az övétől.
Dervillené jelenléte lehetővé tette Juliennek, hogy kevesebbet beszéljen és többet foglal-kozzék azzal, a mit a fejébe vett. Egész nap azzal töltötte az időt, hogy erőgyűjtés czéljából a prófétai könyvet olvasta, a mely megaczélozta lelkét.
A gyermekek oktatását nagyon rövidre szabta, azután pedig, mikor de Rênal-né jelenléte teljesen betöltötte dicsőségének gondolatával, elhatározta: ezen az estén okvetlenül ki kell vinnie, hogy kezét az övében hagyja.
A nap lenyugvása és a döntő pillanat közeledése heves dobogásba hozta Julien szívét.
Beesteledett. Örömmel, és mintha súlyos kő esett volna le szívéről, észlelte, hogy az éj nagyon sötét lesz. A forró széltől űzve, nagy felhők kóvályogtak az égen és viharral fenye-gettek. A két barátnő nagyon sokáig sétált. Minden, a mit ez este tettek, különösnek tetszett Julien előtt. Élvezték az alkonyt a mely bizonyos fínomabb alkotású lelkek számára mintha megnövelné a szerelem örömét.
Végre leültek, de Rênal-né Julien, Dervillené barátnője mellé. Azzal lévén elfoglalva, a mit meg fog kisérleni, Julien nem talált beszédtárgyat. A társalgás csak vontatva haladt.
- Vajon első párbajomnál is így fogok remegni és ily szerencsétlennek fogom magamat érezni? - kérdé magában Julien. - Mert sokkal gyanakvóbb volt maga és mások iránt, semhogy bele ne látott volna lelkiállapotába.
Halálos rettegésében akármely veszedelmet inkább vállalt volna. Hányszor nem kívánta, bár akadna de Rênal-nénak valami dolga, a mi miatt be kellene mennie a házba és itthagyná a kertet! Az erőszak, melyet Juliennek el kellett magán követnie, sokkal nagyobb volt, semhogy hangja mélyen el ne változott volna tőle; csakhamar de Rênal-né hangja is remegővé vált, de Julien ezt nem vette észre. A szörnyű harcz, melyet a kötelesség a félénkséggel küzdött benne, sokkal kínosabb volt, semhogy maga körül bármit is észrevehetett volna. A kastély órája háromnegyed tízet ütött és még semmit se mert. Fölháborodva gyávaságán, Julien így szólt magában: - Pont tíz órakor véghezviszem, a mit ma estére egész nap ígérgettem magamnak, vagy pedig fölmegyek a szobámba és főbe lövöm magamat.
A várakozás és szorongás egy utolsó pillanata után, a mely alatt Julient a rendkívüli fölindulás majdnem önkívületbe ejtette, a fejük fölött levő óra elütötte a tizet. A végzetes kalapács minden ütése visszhangzott keblében és szinte testi fájdalmat okozott neki.
Végre, mikor az utolsó ütés még ott rezgett a levegőben, kinyujtotta a karját és megfogta de Rênal-né kezét, a ki azt nyomban elhúzta. Julien, a nélkül, hogy határozott tudata lett volna a felől, a mit tesz, újra megragadta. Noha nagyon izgatott volt, mégis észrevette, mily jeges hidegségű ez a kéz; görcsös erővel megszorította; még egy kisérlet a kiszabadításra, azután a kéz ott maradt az övében.
Lelkét elöntötte a boldogság, nem mintha szerette volna de Rênal-nét, de mert irtózatos gyötrelem ért véget. Hogy Dervillené ne vegyen észre semmit, Julien azt tartotta, hogy beszélnie kell; szava harsányan és erővel teljesen hangzott. De Rênal-né ellenben oly izgatottságot árúlt el, hogy barátnője betegnek hitte és azt ajánlotta, menjen be. Julien átlátta a veszélyt: - Ha bemegy a szalonba, visszaesem a szörnyű állapotba, melyben a napot töltöttem.
Még nagyon is rövid ideje tartom ezt a kezet, hogysem kétségtelenül megszerzett jognak számítana.
Abban a pillanatban, a mikor Dervillené megismételte tanácsát, hogy menjenek a szalonba, Julien erősen megszorította a neki átengedett kezet.
De Rênal-né, a ki már fölállt, leült, miközben elhaló hangon mondta:
- Csakugyan, kissé rosszúl érzem magamat, de a szabad levegő jót fog tenni.
E szavaik megszilárdították Julien boldogságát, mely a pillanatban határtalan volt: öntötte a szót; megfeledkezett a színlelésről és a két barátnő előtt a világ legkedvesebb emberének látszott. Mindamellett még volt egy kis bátortalanság e hirtelen ékesszólásban. Halálosan rettegett, hogy Dervillené elkedvetlenítve a széltől, mely egyre erősödött és a mely viharnak volt az előjele, be talál menni a szalonba. Ebben az esetben négyszemközt maradna de Rênal-néval. Szinte véletlenül meglelte a vak bátorságot, a mi elegendő volt a cselekvésre; de képtelennek érezte magát, hogy egy szót is szóljon de Rênal-nénak. Akármily gyönge szemre-hányásokat tegyen is neki: vereséget szenvedne és győzelme semmivé lenne.
Szerencséjére érzelmes és tüzes beszéde ez este tetszésére volt Dervillenének, a ki máskor gyermekesen félszegnek és unalmasnak találta. A mi de Rênal-nét illeti, kezét Julien kezében nyugtatva, semmire se gondolt; csak élt. Az órák, a miket a nagy hársfa alatt töltöttek, melyet a hagyomány szerint Merész Károly ültetett, a boldogság korszakát jelentették neki.
Gyönyörrel hallgatta a hárs sűrű lombozatában bújdosó szél zokogását és a néhány nagy esőcsepp koppanását, a hogy az alsó levelekre hullott. Julien nem vett figyelembe valamit, a mi nagyon megnyugtatta volna; de Rênal-né, a ki kénytelen volt elvenni a kezét, mert fölállott, hogy segítsen fölemelni unokanővérének egy virágtartót, melyet a szél lesodort lábaik elé, a hogy leült, szinte minden nehézség nélkül engedte át neki újból a kezét, mintha ez már megállapított egyezség volna köztük.
Éjfél már rég elmúlt; végre is be kellett menni a kertből: elváltak. De Rênal-né elragadtatva a szerelem boldogságától, annyira tudatlan volt, hogy alig tett magának némi szemrehányást. A boldogság miatt nem tudott elaludni. Julienre, a ki halálosan ki volt merűlve a csatától, melyet a félénkség és a gőg egész napon át küzdöttek szívében, ólomsúlylyal nehezedett az álom.
Másnap öt órakor keltették föl és, a mi - ha tudja - nagyon fájt volna de Rênal-nénak, alig gondolt az asszonyra. Teljesítette kötelességét, hősi kötelességét. Eltelve ez érzés boldogsá-gától, bezárkózott szobájába és egészen új élvezettel merűlt bele hőse cselekedeteinek az olvasásába.
Mikor reggelire csöngettek, a nagy hadsereg jelentéseit olvasva, elfeledte mindazt a hódítást, a mit az előző este tett. A szalonba menet könnyedén így szólt magában: - Meg kell monda-nom ennek az asszonynak, hogy szeretem.
A kéjjel terhes pillantások helyett, a melyekre számított, de Rênal úr szigorú arcza fogadta. A polgármester úr két órája érkezett meg Verrières-ből és nem titkolta elégedetlenségét, hogy Julien egész délelőtt feléjük se néz a gyermekeknek. Semmi sem lehet csúnyább, mint a milyennek ez a tekintélykedő ember látszott, mikor haragudott és azt hitte, hogy ezt ki is mutathatja.
Férjének minden csípős szava szíven találta de Rênal-nét. A mi Julient illeti, ő még annyira mámorba volt merülve és úgy elfoglalták azok a nagy dolgok, melyek az utóbbi órákban szemei előtt elvonúltak, hogy eleinte alig tudta lealacsonyítani figyelmét a kemény szavak meghallására, a melyeket de Rênal úr mondott neki. Végre meglehetősen félvállról felelte:
- Beteg voltam.
Ez a hang sokkal kevésbbé ingerlékeny embert is kihozott volna sodrából, mint a minő a verrières-i polgármester volt; az első pillanatban azzal akart válaszolni, hogy kidobja Julient.
Csak az az elve tartotta vissza, hogy üzleti ügyekben sohasem szabad elhamarkodva cselekedni.
- Ez az ostoba ficzkó, - gondolta magában, - a mióta nálam van, bizonyos tekintélyre vergődött; vagy Valenodhoz szegődik vagy pedig nőül veszi Elisát, - mindkét esetben nevet-hetne rajtam.
Azonban okoskodásának józansága ellenére is de Rênal úr elégedetlensége egy csomó sértő szóban tört ki, a melyek lassankint dühbe hozták Julient. De Rênal-né azon a ponton volt, hogy mindjárt sírva fakad. Mihelyt a reggeli véget ért, karját kérte Juliennek, hogy sétálni menjenek; rokonszenvező barátsággal támaszkodott reá. Bármit mondott is azonban neki de Rênal-né, Julien halk hangon csak ennyit tudott válaszolni:
- Ime, ilyenek a gazdag emberek!
De Rênal úr mellettük haladt; jelenléte növelte Julien indulatát. Egyszerre észrevette, hogy de Rênal-né erősen hozzásimúl; ez a mozdúlat irtózatot keltett benne, hevesen eltaszította az asszonyt és kiszabadította a karját.
Szerencsére de Rênal úr nem látta ez újabb arczátlanságot; csak Dervillené vette észre;
barátnője szeméből kicsordúlt a könny. De Rênal úr azzal volt elfoglalva, hogy köveket hajigált egy parasztleány után, a ki egy tilalmas csapáson át akart vágni a gyümölcsösön.
- Kérem, Julien úr, mérsékelje magát; gondolja meg, hogy mindenkinek vannak rosszkedvű pillanatai, - szólt gyorsan Dervillené.
Julien hidegen végigmérte tekintetével, melyben a legteljesebb megvetés tükröződött.
Dervillené csodálkozva nézett reá, de még sokkal jobban meg lett volna lepetve, ha fölfogja e tekintet igazi értelmét; a rettenetes bosszú valami homályos reményét olvashatta volna ki belőle. Kétségtelenűl a megalázás ily pillanatai érlelik meg a Robespierre-eket.
- Ez a Julien nagyon szenvedélyes fiú, félek tőle, - szólt Dervillené halkan barátnőjének.
- Igaza van, ha haragszik, - felelt de Rênal-né. - Azok után a fényes eredmények után, a miket a gyermekekkel elért, mit tesz az, hogy egy délelőtt nem foglalkozik velök? Annyi bizonyos, hogy az emberek nagyon durvák.
Életében először de Rênal-né valami bosszúvágyat érzett férjével szemben. Az irtó gyűlölet, mely Julienben a gazdagok ellen lángolt, kitörőben volt. Szerencsére de Rênal úr a kertészt szólította és vele együtt azon fáradozott, hogy tövis-ágakkal elzárja a gyümölcsösbe vezető tilos ösvényt. Julien egy szóval se válaszolt a kedveskedésekre, melyekkel a séta további folyamán elhalmozták. Alig hogy de Rênal úr elmaradt, a két barátnő fáradtság ürügye alatt, belekapaszkodott a karjába.
A két nő között, a kiknek arczát a zavar és az izgalom pirosra festette, Julien fensőséges halványsága, mogorva és elszánt arczkifejezése különös ellentétnek tűnt föl. Megvetette az asszonyokat és az összes gyöngéd érzelmeket.
- Ah! - mondta magában, - ha csak ötszáz franc jövedelmem volna, hogy befejezzem tanulmá-nyaimat! Hogy itthagynám őket!
E komor gondolatokba merülve, az a kevés, a mit a két barátnő lekötelező szavai közül meghallásra méltatott, ellenszenvesen értelmetlennek, együgyűnek, gyermekesnek, szóval asszonyosnak tetszett előtte.
De Rênal-né, éppen csak hogy beszéljen és ébren tartsa a társalgást, elmondta, hogy férje azért jött meg Verrières-ből, mert egyik bérlőjétől most vette meg a kukoricza-háncsot. (Azon a vidéken kukoriczalevéllel tömik ki a szalmazsákokat).
- Férjem nem jön utánunk, - tette hozzá de Renal-né; - azzal van elfoglalva, hogy a kertészszel meg az inassal friss háncscsal töltse meg a derékaljakat. Reggel az első emeleti ágyakat végezték el, most a második emeletre mennek.
Julien arcza fakóra változott; különös pillantást vetett de Rênal-néra, azután, meggyorsítva lépteit, mintegy félrevonta magával. Dervillené hátramaradt.
- Mentse meg az életemet, - szólt de Rênal-néhoz, - csak ön képes reá; tudja, hogy az inas halálra gyűlöl. Bevallom, egy arczképet rejtegetek; ágyam szalmazsákjába van eldugva.
E szavakra most már de Rênal-nén volt a sor, hogy elsáppadjon.
- E pillanatban csak ön léphet be szobámba; kutassa át, a nélkül, hogy föltünő volna, a szalmazsáknak azt a sarkát, mely legközelebb van az ablakhoz, egy kis, fekete papirból való dobozt fog találni.
- Abban van az arczkép? - kérdé de Rênal-né, alig tudva lábán állani.
Julien észrevette csüggetegségét és nyomban hasznára fordította.
- Egy más kegyet is kérek öntől, asszonyom: esedezem, ne nézze meg az arczképet, - hadd maradjon az titok.
- Titok! - ismételte de Rênal-né tompán.
De hát, jóllehet csupa vagyonával kevélykedő és csak a pénzérdekkel szemben fogékony ember között nevelkedett, a szerelem már is nagylelkűséget ültetett e lélekbe. Bár Julien beszéde mélyen megsebezte, az önmegtagadás legtermészetesebb hangján kérdezte ki a szükséges tudnivalók felől, hogy a megbízást jól teljesíthesse.
- Tehát, - mondá elmenőben, - egy kis kerek, sima, fekete karton-doboz.
- Igen, - válaszolt Julien azzal a rideg rövidséggel, a mit a veszély ad a férfiak beszédének.
De Rênal-né fölhaladt a második emeletre, sáppadtan, mintha a halálba menne. Szeren-csétlenségének tetőzésére érezte, hogy az ájulás környékezi; de a gondolat, hogy szolgálatot kell tennie Julien-nek, visszaadta erejét.
- Meg kell kaparintanom a dobozt, - szólt magában, meggyorsítva lépteit.
Fölérve, hallotta férjét, a mint az inasnak szól és éppen Julien szobájában. Szerencsére átmentek a gyermekek termébe. De Rênal-né fölhajtotta a párnát és benyúlt a szalmazsákba, oly hevesen, hogy megvérezte az ujját. Ámde, noha nagyon érzékeny volt az ilyenféle kis fájdalmak iránt, a mostanit észre se vette, mert szinte ugyanakkor érezte a doboz sima felületét. Kihúzta és eltűnt vele.
Alig szabadúlt meg azonban a félelemtől, hogy férje meglepheti: az irtózat, a mit a doboz benne keltett, majdnem csakugyan eszméletét vette.
- Julien mást szeret és ez annak a nőnek az arczképe!
Az előszoba egy székébe roskadva, de Rênal-né zsákmányáúl esett a féltékenység kínjainak.
Tökéletes tapasztalatlansága azonban e pillanatban javára szolgált; a csodálkozás mérsékelte a fájdalmat. Julien belépett, megragadta a dobozt és köszönet nélkül, egy szót sem szólva, szobájába rohant, hol tüzet gyújtott és elégette azt. Sáppadt volt és mintha megsemmisült volna; a túlságig nagyította maga előtt a veszélyt, melyben forgott.
- Napoleon arczképe, - szólt magában, fejét lehajtva, - nálam, a ki oly gyűlölettel beszélek a bitorlóról! Ha de Rênal úr, a ki oly király-párti és amúgy is annyira föl van háborodva ellenem, reájött volna, hogy ezt rejtegetem! És ráadásúl, a miket az arczkép hátlapjára írtam!
Ezek után semmi kétsége sem lehetett volna bámulatom hevéről. És mindegyik vallomás alatt a kelet! A tegnapelőttinél is.
Jó híremnek, mindennek egy pillanat alatt vége! - mondá magában Julien az égő dobozt nézve, holott jóhírem minden vagyonom, csak ez tartja bennem az életet és én Istenem! -ez is milyen élet!
Egy óra múlva a fáradtság és a szánalom, a mit maga iránt érzett, elérzékenyülésre hangolták.
Találkozott de Rênal-néval és megcsókolta a kezét, nagyobb bensőséggel, mint a milyenre azelőtt bármikor képes volt. De Rênal-né elpirúlt a boldogságtól, de majdnem ugyanabban a pillanatban a féltékenység haragjával ellökte Julient. Ezt a gőg, melyen csak az imént ütöttek sebet, e pillanatban teljesen butává tette. Csak egy gazdag asszonyt látott de Rênal-nében;
megvetőleg eleresztette a kezét és eltávozott. A kertbe indult, hol elgondolkozva sétált föl és alá; ajkaira keserű mosoly ült.
- Oly nyugodtan sétálok itt, mint a ki szabadon rendelkezik az idejével. Nem foglalkozom a gyermekekkel! Újból kiteszem magamat de Rênal úr sértéseinek és igaza lesz. - Sietve fölment a gyermekek szobájába.
A legkisebbik, a kit nagyon szeretett, megölelte. Ez kissé lehűtötte égető fájdalmát.
- Ez legalább még nem néz le, - gondolta Julien. Csakhamar azonban szemrehányást tett magának fájdalmának enyhűlése miatt, mintha újabb gyöngeségen érte volna magát. A gyermekek czirógatnak, mint a hogy’ dédelgetik az agárkutyát, melyet tegnap kaptak.