- Italod nem üdit fel, - mondá indulato-san a nemtő. - Pedig hát ez a leghűsebb kútja egész Diar-Békirnak.
Pallico.
Egy alkalommal Julien épp a Szajna mentén fekvő bájos villequir-i jószágról jött vissza, mely iránt a marquis különösen érdeklődött, minthogy összes birtokai között ez volt az egyetlen, mely egykor a híres de La Mole Bonifácz tulajdona volt. A palotában Julien ott találta a marquisnét és leányát, a kik Hyères-ből érkeztek meg.
Julien most már dandy volt és értette a párisi élet csinját-binját. Tökéletes hűvösséget tanú-sított de La Mole kisasszonynyal szemben. Úgy tetszett, a legkevésbbé sem emlékezik azokra az időkre, mikor oly vídáman kérdezgette a részleteket, miként történt, hogy lebukott a lóról.
De La Mole kisasszony úgy találta, hogy megnőtt és sápadtabb lett. Megjelenésében, mozgá-sában immár semmi vidékiesség sem volt; a társalgásban nem tartott ennyire: beszédében még túlságos sok komolyságot és túlsok feszélyességet lehetett észrevenni. Büszkesége folytán azonban ez okoskodó jellemvonások ellenére sem volt benne semmi szolgaias; csak azt lehetett érezni, hogy még nagyon is fontosaknak nézi a dolgokat. Meglátszott azonban, hogy olyan ember, a ki helyt áll azért, a mit mond.
- A könnyedség hiányzik belőle, de nem az elmésség, - szólt de La Mole kisasszony apjához, a rendjel fölött tréfálkozva, melyet Juliennek juttatott. - Fivérem másfél éven át kérte, pedig ő La Mole.
- Igen; csakhogy Julien meglepetésekkel szolgál, a mire annál a La Mole-nál, a kiről beszélsz, soha sincs eset.
De Retz herczeget jelentették.
Matild nem tudott ellenállani az ásításnak; ráismert az atyai szalon régi aranyozásaira és régi törzsvendégeire. Az élet, mely Párisban vár reá, a tökéletes unalom színében tűnt fel előtte.
Holott Hyères-ben bánkódott Páris után.
- Pedig hát tizenkilencz éves vagyok! - gondolá, - a boldogság kora, mondják mindezek az aranyozott szegélyű együgyűségek. - Reápillantott a nyolcz-tíz új költemény-kötetre, melyeket a provence-i utazás alatt gyűjtött össze és a melyek a szalon asztalán álltak. De La Mole kisasszonynak megvolt a szerencsétlensége, hogy eszesebb volt de Croisenois, de Caylus, de Luz uraknál meg a többi barátainál. Elképzelte mindazt, a mit a Provence kék egéről, a költészetről, a Délszakról stb. stb. fognak mondani.
Szép szemei, melyekben a legmélyebb unalom, sőt még ennél is rosszabb: a kétségbeesés tükröződött, hogy soha sem fog élvezetet találni, megakadtak Julienen. Ez legalább nem volt egészen olyan, mint a többi.
- Sorel úr, - szólt azon az élénk, rövid és minden nőiesség nélkül való hangon, a melyen a felső körök asszonyai beszélnek. - Sorel úr, eljön estére de Retz úr báljára?
- Nincs szerencsém ismerni a herczeg urat. (Az ember azt mondta volna, hogy e szavak és e czím égetik a gőgös vidéki száját.)
- Megbízta fivéremet, hogy hozza önt magával; és ha ott lenne, felvilágosításokat adhatna Villequier-ről; szó van róla, hogy a tavaszszal odamenjünk. Szeretném tudni, hogy a kastély lakható-e és hogy a környék csakugyan oly szép-e, mint a hogy’ mondják. Oly sok a bitorolt hírnév.
Julien nem felelt.
- Jőjjön el fivéremmel a bálba, - tette hozzá élesen száraz hangon.
Julien tisztelettel meghajtotta magát. - Tehát még a bálban is számadással tartozom a család minden egyes tagjának. De hát nem ezért fizetnek-e? - Rosszkedve még hozzátette: - Isten tudja, vajon azzal, a mit a leánynak fogok mondani, nem jutok-e ellentétbe az apa, a fivér, az anya terveivel! Mintha egy uralkodó herczegnek volnék az udvarában. Tökéletesen semminek kellene lennie az embernek és senkinek sem volna szabad panaszkodnia.
- Mennyire ki nem állhatom ezt a hosszú leányt! - gondolá, a hogy de La Mole kisasszony elhaladt előtte, mert az anyja szólította, hogy bemutassa néhány barátnőjének. - Minden divatot túloz; szoknyája egészen a válláig ér... még haloványabb, mint a milyen volt elutazása előtt... Mily színtelen ez a szőke haj! azt mondaná az ember, hogy a nap átsüt rajta!... Mily gőg van a köszöntésében, a nézésében! micsoda királynői mozdulatok! - De La Mole kisasszony magához intette fivérét, épp a mikor ez távozni akart a szalonból.
Norbert gróf Julienhez lépett:
- Kedves Sorel, - szólt hozzá, - hol keressem önt fel éjfélkor, hogy együtt menjünk de Retz úr báljára? Külön meghagyta, hogy önt magammal vigyem.
- Tudom, kinek tartozom köszönettel ennyi jóságért, - felelt Julien földig hajolva.
Minthogy rossz kedve semmi kifogásolni valót sem találhatott abban az udvarias, sőt érdek-lődő hangban, a melyen Norbert szólt hozzá, azt vette vizsgálat alá, hogy ő, Julien, miként felelt e lekötelező szavakra. Úgy találta, hogy válaszában volt némi alacsonyos árnyalat.
Este, a bálba érkezve, meglepte a de Retz-palota nagyszerűsége. Az udvar fölé arany csilla-gokkal teleszórt karmazsin ponyva volt kifeszítve: semmi sem lehetett volna ennél szebb. E sátor alatt az udvar narancs- és virágzó babérerdővé volt átalakítva. Minthogy a virág-edényeket elég mélyen leásták, úgy látszott, mintha a babér- és narancsfák a földből nőttek volna ki. Az út, melyen a kocsik behajtottak, homokkal volt felhintve.
Mindez együttvéve rendkívülinek tetszett a mi vidéki emberünk előtt. Fogalma sem volt ily nagyszerűségről; felindult képzelme egy pillanat alatt ezer mérföldnyire maga mögött hagyta a rossz kedvet. A kocsiban, mely a bálba hozta őket, Norbert vídám volt, ő pedig mindent sötét színben látott; alig hogy beléptek az udvarba, a szerepek kicserélődtek.
Norbertnek csak néhány részlet számára volt szeme, melyekről mind e pompa közepett nem gondoskodhattak. Azt mérlegelte, hogy egy-egy dolog mennyibe kerülhetett és a mily mértékben mind nagyobb lett a végösszeg, szinte féltékenység látszott rajta és bosszús lett.
A mi Julient illeti, elbájolva, csodálattal eltelve és a meghatottságtól szinte félénken jutott el az első szalonba, melyben tánczoltak. A tömeg a másodiknak az ajtaja felé szorúlt és a tolongás oly nagy volt, hogy lehetetlen volt előrejutnia. E második szalon diszítése a granadai Alhambrát ábrázolta.
- Ő a bálkirálynő, ezt be kell ismerni, - mondá egy bajuszos fiatal ember, a ki vállával csaknem benyomta Julien mellét.
- Fourmont kisasszony, a ki az egész télen át a legcsinosabb volt, - felelt a szomszédja, - látja, hogy a második helyre kerül: nézd csak, mily arczot vág.
- Csakugyan, mellette mindenki versenyképtelen. Nézd, nézd, mily bájosan mosolyog, a mikor magában marad a négyesben. Becsületemre, gyönyörű.
- Úgy látszik, de La Mole kisasszony uralkodik az élvezeten, a mit diadala okoz neki, melyről igen jól tud. Mintha félne tetszeni annak, a kivel beszél.
- Nagyon helyes! Ez a hódítás művészete.
Julien hasztalan próbálkozott, hogy láthassa ezt az ígéző nőt; hét-nyolcz ember, a kik maga-sabbak voltak, mint ő, elfogta előle a kilátást.
- Van ebben az oly nemes tartózkodásban kaczérság is jócskán, - kezdte újból a bajuszos fiatal ember.
- És ezek a nagy szemek, melyeket lassan épp akkor süt le, a mikor az ember azt hinné, hogy el fogják árulni, - toldotta a szomszédja. - Szavamra, lehetetlen, hogy valaki ügyesebb legyen.
- Nézd csak, mily közönségesnek látszik mellette a szép Fourmont, - mondá egy harmadik.
- Ez a tartózkodó kifejezés mintha azt mondaná: Mennyi szeretetreméltóságot tudnék kifejteni, ha valaki méltó volna hozzám!
- És ki lehetne méltó a fenséges Matildhoz? - szólt az első. - Valami uralkodó herczeg, a ki szép, elmés, jónövésű, hős a csatatéren és legfeljebb húsz éves.
- Az orosz császár természetes fia... a kit, e házasság érdeméért, fejedelemmé tesznek, vagy pedig egyszerűen de Thaler gróf, ez az álruhás paraszt, a ki...
Az ajtó szabaddá lett, Julien beléphetett.
Minthogy annyira szemökbe ötlik e báboknak, megéri a fáradságot, hogy tanulmányozzam, -gondolá. - Tudni fogom, hogy mit tartanak ezek az emberek tökéletesnek.
A hogy tekintetével kereste, Matild reápillantott. - Kötelességem szólít, - mondá magában Julien; de már csak a kifejezésében volt bosszúság. A kíváncsiság élvezettel vonta előre, és ezt még növelte Matild mélyen kivágott ruhája, a mi azonban, igazán szólva, nem vált dícséretére önérzetének. - Szépségében fiatalság van, - gondolá. Öt-hat fiatal ember, a kik között Julien felismerte az ajtónál voltakat, állott közte és Matild között.
- Ön, a ki az egész telet itt töltötte, - szólt hozzá de La Mole kisasszony, - megmondhatja, hogy úgyebár ez az idény legszebb bálja? - Julien nem felelt.
- Ez a Coulon-négyes csodálatos és e hölgyek tökéletes tánczosnők. - A fiatal emberek hátrafordultak, hogy lássák, ki az a szerencsés, a kit mindenáron válaszra akarnak birni. A felelet nem volt valami serkentő.
- Nem vagyok illetékes bírálatot mondani, kisasszony; életemet írással töltöm: ez az első nagyszerü bál, a melyet látok.
A bajuszos fiatal emberek meg voltak botránkozva.
- Ön bölcs ember, Sorel úr, - szólt de La Mole kisasszony kifejezettebb érdeklődéssel; - ön úgy nézi mindezeket a bálokat, ünnepélyeket, mint valami bölcsész, mint Rousseau. E badarságok elcsodálkoztatják, a nélkül, hogy elcsábítanák.
Volt e beszédben egy szó, mely beletalált Julien képzeletébe és kiűzött szívéből minden illuziót. Ajka kissé talán túlságosan is megvető kifejezésre görbült.
- Rousseau, - felelte - véleményem szerint egyszerűen ostoba, mikor az előkelő világról mond ítéletet: nem értett hozzá és a semmiből lett lakáj észjárásával vizsgálta.
- Ő írta a Társadalmi szerződés-t, - mondá Matild a bálványozás hangján.
- Noha a köztársaságot és a monarchikus méltóságok ledöntését hirdette, ez a fölkapaszkodott ember részeg volt a gyönyörűségtől, ha egy herczeg megváltoztatta ebédutáni sétájának irányát, hogy elkísérje valamelyik barátját.
- Ah! igen, a luxembourgi herczeg Montmorency-ban, mikor Páris felé kísérte Coindet urat...
vágott bele de La Mole kisasszony a tanultság első örömének élvezetével és önfeledtségével.
Mámoros volt a tudományától, körülbelül úgy, mint az akadémikus, a ki fölfedezte, hogy volt egy Feretrius nevü király. Julien nézése átható és szigorú maradt. Matildnak egy pillanatnyi elragadtatásban volt része; társának fagyossága mélyen megzavarta. Ezen annál inkább csodálkozott, mert rendszerint ő szokta előidézni ezt a hatást másoknál.
E pillanatban de Croisenois marquis iparkodva közeledett de La Mole kisasszony felé. Egy pillanatig három lépésnyire volt tőle, de a tömeg miatt nem tudott a közelébe férkőzni. Az akadályon mosolyogva nézett Matildra. A fiatal de Rouvray marquis-né, Matild unokanővére állott mellette. A marquis-né karját nyújtotta férjének, a kivel két hét előtt esküdött meg. De Rouvray marquis, a ki maga is nagyon fiatal volt, annak az embernek egész szerelmével csüggött nején, a ki illemházasságot kötve, melyet tisztán a jegyzők ütnek nyélbe, feleségében tökéletesen csinos teremtést talál. De Rouvray úrra egy igen idős nagybátyjának halála után herczegi czím várt.
Míg de Croisenois marquis, nem tudva áthaladni a tömegen, mosolyogva nézett Matildra, ő nagy, égszínkék szemeit reá és barátaira függesztette. - Lehet-e valami laposabb, - mondá magában, - mint ez a csoport? Ime Croisenois, a ki nőül akar venni; gyöngéd, udvarias, modora épp oly tökéletes, mint de Rouvray úré. Ha nem úntatnák az embert, ezek az urak egészen kellemesek volnának. Ő is ezzel a korlátolt és elégedett arczkifejezéssel fog kísérni a bálokba. Egy évre a menyegző után kocsim, lovaim, ruháim, Páristól húsz mérföldnyire levő kastélyom stb., oly pompásak lesznek, a mint csak lehetséges, meglesz mindenem, a mi szük-séges, hogy egy semmiből fölcseperedett hölgy, például de Roiville grófné megpukkadjon az irígységtől; és aztán?...
Matild unatkozott reményeiben. De Croisenois marquisnak végre sikerült, hogy hozzá férkőz-zék és beszélt neki, de Matild álmodozott és nem hallotta, mit mond. Beszédének nesze összeolvadt előtte a bál zsongásával. Tekintetével gépiesen követte Julient, a ki tiszteletteljes, de büszke és elégedetlen arczczal távolodott el tőle. Egy sarokban, távol a zsibongó tömegtől, megpillantotta Altamira grófot, a kit hazájában halálraítéltek és a kit az olvasó már ismer.
Valamelyik női elődje XIV. Lajos idejében egy Conti herczeghez ment feleségül; ennek az emléke kissé fedezte a congregatio rendőrségének üldözése elől.
- Úgy látom, egyedül a halálos ítélet tünteti ki az embert, - gondolá Matild; - ez az egyetlen, a mit nem lehet megvásárolni.
- Ah! hisz ez egy elmés megjegyzés, a mit magamban mondok! mily kár, hogy nem olyankor jutott eszembe, a mikor sikert arathattam volna vele! - Matildnak sokkal több jóízlése volt, semhogy valamely előre kieszelt elmésséget csúsztatott volna a társalgásba; de egyúttal sokkal hiúbb is, semhogy el ne lett volna bájolva önmagától. Arczán a boldogság kifejezése váltotta föl az unalom kinyomatát. De Croisenois marquis, a ki egyre beszélt, a maga sikerét látta ebben és még bővebben ontotta a szót.
- Mit kifogásolhatna megjegyzésemben valamely rosszmájú ember? - kérdé magában Matild.
- Ezt felelném a kritikusnak: Bárói, vicomte-i czím? - ezt meg lehet vásárolni; rendjel? - ezt megadják; fivérem is megkapta, holott mit tett? Előléptetés? - ezt el lehet érni. Ha az ember tíz évig szolgál és rokona a hadügyminiszternek, kinevezik osztályparancsnoknak, mint a hogy Norberttel történt. Nagy vagyon!... ez még a legnehezebb, következőleg a legérde-mesebb. Hanem mily különös! Ez épp ellenkezőleg hangzik, mint a hogy’ a könyvekben
olvasható... Nos hát, a mi a vagyont illeti, az ember feleségül veszi Rotschild úr leányát.
Valóban, megjegyzésem mélyreható értelmű. A halálos ítélet az egyedüli, a mit nem szoktak kijárni.
- Ismeri Altamira grófot? - kérdé de Croisenois úrtól.
Oly messziről látszott visszajönni és e kérdés oly kevéssé volt kapcsolatos azzal, a miről a szegény marquis öt percz óta beszélt, hogy szeretetreméltósága kizökkent tőle. Pedig elmés ember volt és nagyon ilyennek a hírében állott.
- Matildnak vannak különösségei, - gondolá; - ez helytelen, de hát oly szép társadalmi állást juttat férjének! Nem értem, hogy ez a de La Mole marquis miként képes reá, jóban van minden pártnak a kiválóságaival; olyan ember, a ki nem merűlhet alá. De különben is, Matild különlegességei genialitás számba mehetnek. Ha valaki előkelő származású és nagyon gazdag, a genie nem nevetséges és ebben az esetben mily kitüntetés jár vele! Matildban egyébként, ha akarja, bőven megvan az elmésségnek, a jellemnek és az ötletnek az a keveré-ke, mely a tökéletes szeretetreméltóságot eredményezi... Minthogy nehéz egyszerre két dolgot művelni, a marquis üres hangon és mintha leczkét mondana föl, felelt Matildnak.
- Ki nem ismeri ezt a szegény Altamira-t? - És előadta elhibázott, nevetséges, képtelen össze-esküvésének történetét.
- Képtelenség! - mondá Matild, mintegy önmagának beszélve, - de cselekedett. Ismerni akarok egy férfit; hívja ide, - mondá a megrőkönyödött marquisnak.
Altamira gróf egyike volt de La Mole kisasszony büszke, sőt szinte elbizakodott modora legnagyobb bámúlóinak; szerinte ő volt Páris egyik legszebb nőszemélye.
- Mily szép volna egy trónon! - mondá de Croisenois úrnak és vonakodás nélkül követte.
Az előkelő társaság nincs szűkében azoknak az embereknek, a kik azt hirdetik, hogy semmi sem oly izléstelen, mint összeesküvést szőni a XIX. században; ennek jacobinus szaga van. És van-e valami rútabb, mint a jacobinus, a ki kudarczot vallott?
Matild tekintete, a hogy’ összetalálkozott de Croisenois úrével, kissé gúnyolódó volt Altamira-ra nézve, de azért élvezettel hallgatta.
- Összeesküvő a bálban, csinos ellentét, - gondolá. - A ki előtte állott, fekete bajuszával, olyannak tűnt föl neki, mint egy pihenésben levő oroszlán; de csakhamar észrevette, hogy elméjének csak egy látószöge van: a hasznosság, a hasznosság iránt való hódolat.
A fiatal gróf azon kívül, a mi meghozhatja hazájának a két kamarás rendszer szerint való kor-mányzást, semmit sem tartott érdemesnek figyelmére. Szívesen hagyta oda Matildot, a leg-szebb nőt a bálon, mert egy perui tábornokot látott belépni. Semmi reménye sem lévén Európához, a hogy ezt Metternich úr berendezte, a szegény Altamira arra a gondolatra fanya-lodott, hogy ha majd a dél-amerikai államok erősek és hatalmasak lesznek, visszahálálják Európának a szabadságot, melyet Mirabeau küldött nekik.5
Egy csoport bajuszos fiatal ember közeledett Matild felé. Észrevette, hogy Altamira grófot nem sikerült lebilincselnie és ez bántotta; látta, hogy fekete szeme fölragyog, a mikor a perui tábornokkal beszél. De La Mole kisasszony azzal a mély komolysággal szemlélte a fiatal francziákat, a miben egy versenytársnője sem tudta utánozni. - Ki az közöttük - gondolá - a ki a legkedvezőbb körülmények között is el tudná érni, hogy halálra ítéljék?
Ez a különös nézés hízelgett a kevésbbé eszeseknek, de nyugtalanította a többieket. Valami merész szónak a kitörésétől és nehéz választól féltek.
5 Ez az oldal, mely 1830 julius 25-én iródott, augusztus 4-én került nyomtatás alá. (A kiadó jegyzete.)
Az előkelő származás száz olyan tulajdonsággal ruházza föl az embert, melyek hiánya bánt:
ezt látom Julien példáján, - gondolá Matild; - de elsorvasztja a léleknek azokat a tulajdonsá-gait, melyek a halálos itélethez vezetnek. E pillanatban valaki megszólalt mellette: - Ez az Altamira gróf ifjabbik fia San Nazaro-Pimentel herczegnek; egy pimentel próbálta meg, hogy kiszabadítsa Conradin-t, a kit 1268-ban lefejeztek. Egyike Nápoly legelső családjainak.
- Ime, - mondá magában Matild, - ez ugyancsak szépen támogatja tételemet: Az előkelő származás kiöli a jellemből azt az erőt, a mely nélkül nincs halálítélet! Ez estén tehát az a végzetem, hogy okoskodjam. Minthogy csak nő vagyok, épp úgy, mint a többi, nos hát!
tánczoljunk. - Engedett de Croisenois marquis könyörgésének, a ki már egy óra óta esdekelt egy fordulóért. Hogy feledje a philosophiában való szerencsétlenségét, Matild tökéletesen elragadó akart lenni, de Croisenois úr el volt bájolva.
Ámde sem a táncz, sem a vágy, hogy tessék az udvar egyik legcsinosabb emberének, semmi sem tudta szórakoztatni Matildot. Lehetetlen lett volna nagyobb sikert aratni. Ő volt a bálkirálynő, látta, de ez hidegen hagyta.
- Micsoda színtelen élet vár reám oly férfi mellett, a milyen Croisenois! - mondá magában, a mikor egy órával utóbb de Croisenois úr visszavezette helyére... Hol keressem az élvezetet, -tette hozzá szomorúan, - ha hat hónapi távollét után nem találom meg egy bálon, melyre Páris minden asszonya vágyódik? És ráadásúl, hogy el vagyok árasztva egy oly társaságnak a hódolatával, melynél képzelni sem tudnék válogatottabbat. Egy-két pairen és talán egy-két Julienen kívül semmiféle polgári rendü ember sincs jelen. És még - tette hozzá növekedő szomorúsággal, - mily előnyöket juttatott nekem a sors! Rangot, vagyont, ifjúságot, mindent, kivéve a boldogságot. Előnyeim között még azok a legkétségesebbek, melyekről egész este hallok. A mi az elmésséget illeti, ebben hiszek, mert szembeötlő, hogy valamennyien félnek tőlem. Ha bele mernek kezdeni valami komoly tárgyba, öt percznyi beszélgetés után elfulladó lélekzettel és mintha valami nagy fölfedezésre bukkantak volna, arra lyukadnak ki, a mit már egy óra óta ismételgetek nekik. Szép vagyok, megvan az az előnyöm, a melyért de Staël asszony mindent feláldozott volna, és mégis az a sorsom, hogy meghalok az unalomtól.
Hihető-e, hogy ha nevemet elcseréltem de Croisenois marquis-éval, kevésbbé fogok unat-kozni?
Dehát, én Istenem! - tette hozzá, miközben majdhogy sírni szeretett volna, - nem kifogástalan ember-e? Remeke e század nevelésének; az ember nem nézhet reá, a nélkül, hogy ne tudna valami kedveset, sőt elméset mondani; bátor... Hanem ez a Sorel különös ember, - mondá magában és szeméből eltűnt a borús kifejezés, hogy helyet adjon a neheztelésnek. - Mondtam neki, hogy beszélni akarok vele és nem méltóztatik mutatkoznia!
XXXIX.
A BÁL.
Az öltözékek fénye, a csillárok ragyo-gása, az illatszerek; oly sok formás kar; szép váll; virágok, Rossini-áriák, melyek magukkal ragadnak. Ciceri-festmények! Magamon kívül vagyok!
D’Uzeri utazásai.
- Rosszkedvűnek látszol, - mondá de La Mole marquis-né Matildnak, - figyelmeztetlek, hogy ez nem illik a bálhoz.
- Csak a fejem fáj, - felelt Matild gőgösen, - nagyon meleg van.
E perczben, mintha csak igazat akart volna adni de La Mole kisasszonynak, az öreg de Tolly báró rosszúl lett és elájult, el kellett vinni. Szélütést emlegettek, kellemetlen eset volt.
Matild a legkevésbbé sem törődött vele. Irányelv volt nála, hogy soha reá se pillantson az öregekre és általában azokra, a kik abban a hírben állottak, hogy szomorú dolgokat beszélnek.
Tánczolt, hogy ne hallja, mit beszélnek a szélütésről, a mi egyébként nem is volt igazi, mert másnap a báró már megint fönjárt.
- Hanem Sorel úr nem jön, - mondá ismét, mikor a táncznak vége volt. Szinte kereste a tekintetével, mikor megpillantotta egy másik szalonban. Csodálatos, úgy tetszett, mintha
- Hanem Sorel úr nem jön, - mondá ismét, mikor a táncznak vége volt. Szinte kereste a tekintetével, mikor megpillantotta egy másik szalonban. Csodálatos, úgy tetszett, mintha