A mindennapi események furcsasága elfedezi a szem elől a szenvedélyek igazi átkát.
Barnave.
A hogy’ a szobába, melyet de La Mole úr foglalt el, újra visszahordták a rendes bútorokat, Julien egy négyrét hajtott, vastag papírlapot talált ott. Az első oldal alján a következőket olvasta:
„Nagyméltóságú de La Mole marquis úrnak, Francziaország pairjének, a király rendjei lovagjának stb. stb.”
Szakácsnői nagy iromba betűkkel írt kérvény volt.
„Marquis úr!”
„Mindenkor a vallás parancsai szerint éltem. A gyászos emlékezetű 93-ik évben ott voltam Lyonban, az ostrom alatt, kitéve a bombáknak. Nem mulasztom el az áldozást, minden vasárnap elmegyek a misére a plébánia-templomba. Sohasem vétettem a husvéti kötelességek ellen, még a gyászos emlékezetü 93-ik esztendőben sem. Szakácsnőm, - a forradalom előtt voltak cselédeim, szakácsnőm pénteken bőjtös ételt főz. Verrières-ben közbecsülés környez és merem mondani, hogy ezt meg is érdemlem. Körmenetekben a baldachin alatt haladok, a plébános úr és a polgármester úr mellett. Nevezetes alkal-makkor nagy viaszgyertyát viszek, melyet a magam pénzén vásárlók. Minderről a bizonylatok ott vannak Párisban, a pénzügyminisztériumban. Arra kérem a marquis urat, hogy hadd kapjam meg a verrières-i lottó-gyüjtői állást, a mely egy vagy más módon legközelebb meg fog ürülni, mert jelenlegi birtokosa nagyon beteg, de meg különben is helytelenül szavaz a választásokon, stb.”
„De Cholin.”
A kérvény szélén jegyzet volt, De Moirod aláírással és a mely így kezdődött:
„Van szerencsém e jóravaló kérvényezőt pártolásra ajánlani stb.”
- Tehát még ez a hülye de Cholin is mutatja az utat, a melyet választanom kell, - mondá magában Julien.
Egy héttel később, hogy az ...-i király átvonúlt Verrières-en, mindama számtalan hazugságból, ostoba hozzávetésből, nevetséges megvitatásból, a melylyel egymásután sorra vették a királyt, az agde-i püspököt, de La Mole marquis-t, a tízezer palaczk bort, a szegény lezuhant de Moirod-t, a ki abban a reményben, hogy ezzel biztosít magának egy rendjelet, a lebukás után egy hónapig ki nem mozdúlt házából, nem maradt más a felszínen, mint a réműletes illetlenség, hogy Sorel Julient, egy ácsnak a fiát, betették a díszőrségbe. Hallani kellett volna, hogy miként nyilatkoztak e tárgyban a gazdag kékfestőgyárosok, a kik minden reggel és este rekedtté kiabálták magukat a kávéházban az egyenlőség hirdetésével. Az a gőgös asszony, de Rênal-né volt e gyalázatosság szerzője. Miért tette? A kis Sorel abbé szép szemei és piros arcza megadják a fölvilágosítást.
Kevéssel azután, hogy visszatértek Vergy-be, Stanislas-Xavier, a legkisebb gyermek, lázba esett; de Rênal-nét egyszerre szörnyű lelkiismeretfurdalás fogta el. Ezúttal történt először, hogy következetes módon tett magának szemrehányást szerelme miatt; hirtelen, mintegy csoda által, megértette, mily óriási bűnbe sülyedt. Noha mélységesen vallásos természet volt, e pillanatig eszébe se jutott, hogy vétkének Isten előtt való nagyságára gondoljon.
Egykor, a Sacré-Coeur kolostorban szenvedélyesen szerette Istent; most ugyanúgy is félt tőle.
A küzdelmek, melyek lelkét marczangolták, annál szörnyűségesebbek voltak, mert semmi észszerűség sem volt félelmében. Julien úgy tapasztalta, hogy a legcsipetnyibb okoskodás is, a helyett, hogy csillapította volna, csak még jobban fölingerelte; a pokol szavát hallotta ki belőle. Ennélfogva és mert Julien maga is nagyon szerette a kis Stanislas-t, jobb volt, ha nem beszélt másról, mint a gyermek betegségéről, a mely csakhamar valóban igen súlyosra fordúlt.
A folytonos lelkimardosástól ekkor de Rênal-né már aludni sem tudott; állandóan vad hallgatásba merűlt; ha szóra nyitotta volna száját, vallomást kellett volna tennie bűnéről Isten és emberek előtt.
- Minden szentre kérem - szólt hozzá Julien, mihelyt magukra maradtak, - ne beszéljen senkivel; hadd legyek én szenvedéseinek egyedüli tudója. Ha szeret még, ne szóljon; szavai nem mulasztják el Stanislas-unk lázát. - Vígasztalásai azonban hatástalanok voltak; nem tudta, hogy de Rênal-né fejébe vette: a féltékeny Isten haragja csak úgy csillapodik le, ha vagy gyűlölni fogja Julient, vagy pedig meghalni látja gyermekét. Mert érezte, hogy nem tudja gyűlölni szeretőjét, azért volt oly szerencsétlen.
- Hagyjon el! - mondá egy napon Juliennek. - Távozzon e házból, az Isten irgalmáért. Ittléte öli meg fiamat.
- Isten megbüntet, - tette hozzá halk hangon, - ő igazságos; imádkozva fogadom ítéletét;
szörnyű a vétkem és megbánás nélkül éltem! Ez volt az első jel, hogy Isten elfordúlt tőlem;
kétszeresen kell lakolnom.
Julien mélyen meg volt hatva. Nem láthatott itt se képmutatást, se túlzást. Azt hiszi, hogy megöli fiát, ha szeret engem és pedig mégis jobban szeret, mint a fiát. Kétségtelen, hogy a lelkifurdalás emészti, ime az érzelmek nagyszerűsége. De hát hogy’ kelthettem ily szerelmet én, a ki oly szegény, oly műveletlen, oly tudatlan, sőt néha oly otromba viselkedésű vagyok?
Egy éjszaka a gyermek állapota nagyon válságosra fordúlt. Hajnali két órakor de Rênal úr bejött hozzá. A lázban égő gyermek egészen vörös volt és nem ismerte meg az apját. Egy-szerre de Rênal-né férje lábai elé vetette magát: Julien látta, hogy mindent el fog mondani és örökre tönkreteszi magát.
Szerencsére ez a különös mozdulat terhére volt de Rênal úrnak.
- Isten áldjon! - szólt, távozni akarva.
Nem, hallgasson meg! kiáltott felesége, előtte térdelve és megkísérelve, hogy visszatartsa. -Tudd meg az igazságot. Én ölöm meg a fiamat. Én adtam neki az életet; én veszem el tőle. Ez az ég büntetése; Isten előtt gyilkos vagyok. El kell vesznem és meg kell alázkodnom: ez az áldozat talán kiengeszteli az Urat.
Ha de Rênal úrban lett volna egy kis képzelet, mindent tudott volna.
- Regényes agyrémek, - szólt elhárítva feleségét, a ki átölelni törekedett térdeit. - Regényes agyrémek! Julien, mihelyt virrad, hívassák el az orvost. - Ezzel megfordúlt és aludni ment. De Rênal-né félájúltan borúlt a padlóra, görcsös mozdúlattal taszítva el magától Julient, a ki föl akarta segíteni.
Julien csodálkozva nézte.
Lám tehát, a házasságtörés! - szólt magában... Lehetséges volna, hogy a gaz papoknak...
igazuk legyen? Hogy mégis csak ők, a kik annyit vétkeznek, tudnák a vétek igazi elméletét?
Mily furcsa!...
Húsz perczen át, azután, hogy de Rênal úr visszavonúlt, látta Julien az asszonyt, a kit szeretett, a mint fejét odaszorítja a mozdúlatlan és majdnem öntudat nélkül való gyermek kis ágyához. Ime - mondá magában - egy kiváló szellemű nőt, a ki a fájdalom teljét szenvedi, mert engem megismert.
Az órák gyorsan múltak. Mit tehetek érte? Határoznom kell. Többé nem rólam van szó. Mit törődöm az emberekkel és ostoba czeremóniáikkal? Mit tehetek érte? Elhagyjam? Úgy egyedül marad és prédája lesz a legszörnyűbb szenvedésnek. Ez az automata férj többet árt neki, mint a mennyit használ. Durvaságában még valami kemény szót vág az arczába, eszét vesztheti és leveti magát az ablakból.
Ha elhagyom, ha nem őrködöm felette, mindent be fog vallani. És ki tudja, férje képes talán a nagy örökség ellenére is, mely reá vár, hogy botrányt csináljon. Lehet, hogy elmond mindent, nagy Isten! annak a k... Maston abbé-nak is, a ki egy hat éves gyermek betegségének ürügye alatt ki nem mozdúl ebből a házból és bizonyára tudja, hogy miért nem. Ez az asszony fájdalmában és az Istentől való félelmében egészen feledi benne az embert; csak a papot látja.
- Menj! - szólt hozzá hirtelen de Rênal-né, kinyitva szemét.
Ezerszer odadobnám az életemet, csak tudhatnám, hogy mi használna neked legjobban, -felelt Julien. - Soha sem szerettelek ennyire, drága angyalom, vagy inkább: csak most kez-delek úgy imádni, a hogy’ megérdemled. Mi lenne belőlem, tőled távol és abban a tudatban, hogy miattam vagy szerencsétlen! Azonban szót se az én szenvedéseimről. Elmegyek, szerelmem, igen, elmegyek. De ha elhagylak, ha nem őrködöm többé fölötted, ha nem leszek szüntelen közted és férjed között, te elmondasz neki mindent, tönkreteszed magadat. Gondold meg, hogy gyalázattal elhalmozva fog kikergetni házából; egész Verrières, egész Besançon beszélni fog e botrányról. Mindenki téged fog hibáztatni; soha sem fogod levethetni e szégyent...
- Így akarom! - kiáltott az asszony felállva. - Szenvedni fogok, annál jobb.
- De e rettenetes botránynyal őt is szerencsétlenné teszed!
- De megalázkodom, belevetem magamat a posványba s ezzel talán megmentem fiamat.
Mindenek szeme láttára való megalázkodásom fölér talán a nyilvános vezekléssel. A mennyi-re gyöngeségemben megítélhetem, hozhatok-e nagyobb áldozatot Istennek?... Talán meg-könyörűlve rajtam, elfogadja megalázkodásomat és meghagyja fiamat! Mondj ennél kínosabb áldozatot és én rohanok feléje.
- Hagyd, hogy én büntessem magamat. Mert én is bűnös vagyok. Akarod, hogy trappista barát legyek? A rideg szerzetesi élet megengesztelheti a te Istenedet!... Ah! egek! bár magamra vehetném Stanislas betegségét...
- Ah! te szereted, te igen, - szólt de Rênal-né fölemelkedve és karjai közé vetve magát.
De nyomban irtózattal lökte el magától.
- Hiszek neked! hiszek neked! - folytatta, újra térdre vetve magát, - oh, egyetlen barátom!
Miért, hogy nem te vagy Stanislas apja! Akkor nem volna oly rémítő bűn, hogy jobban szeretlek, mint fiamat.
- Beleegyezel, hogy maradjak és ezentúl úgy szeresselek, mint ha testvéred volnék? Ez az egyetlen helyes kiengesztelés; ez lecsillapíthatja a mindenható haragját.
- És én! - kiáltott az asszony fölemelkedve és két keze közé fogva Julien fejét és tekintetét annak a szemébe mélyesztve, - és én, én is úgy szeretlek, mint testvért? Meg tudom-e tenni, hogy úgy szeresselek, mintha testvérem volnál?
Julien könnyezett.
- Engedelmeskedem, - szólt, lábaihoz borúlva, - engedelmeskedem, bármit parancsolsz; ez az egyetlen, a mit tehetek. Lelkem vaksággal van megverve; nem látom, hogy merre térjek. Ha elhagylak, te mindent elmondassz férjednek; elveszejted magadat és magaddal őt is. Soha e köznevetség után nem lesz belőle képviselő. Ha maradok, azt hiszed, hogy én vagyok az oka fiad halálának és belehalsz a fájdalomba. Akarod kipróbálni távozásom hatását? Ha akarod, lakolni fogok vétkünkért és elmegyek egy hétre. Ott töltöm az időt, a hol akarod. Példáúl a bray-le-haut-i apátságban; de esküdj meg, hogy távollétem alatt semmit sem vallasz be férjednek. Gondold meg, hogy ha szólsz, nem térhetnék többé vissza.
Az asszony megigérte, Julien elment, de két nap múlva visszahívták.
- Nélküled nem tudom megtartani eskümet. Ha nem vagy mindig mellettem, hogy tekinteteddel hallgatást parancsolj, szólnom kell férjemnek. E rettenetes élet minden órája mintha egy-egy nap volna.
Végre az ég megkönyörűlt e boldogtalan anyán. Lassan-lassan Stanislas túl volt a veszélyen.
De a jég meg volt törve; de Rênal-né átlátta vétkének egész nagyságát és többé nem nyerhette vissza az egyensúlyt. A lelkifurdalás megmaradt és azt művelte, a mit egy ily igaz szívben művelnie kellett. Élete ég és pokol volt: pokol, mikor nem látta Julient, mennyország, mikor a lábainál hevert. Nincsenek hiú reményeim, - mondá neki az asszony, még azokban a pillana-tokban is, a mikor egészen át merte magát adni szerelmének, - el vagyok kárhozva. Biztos jelem van erre nézve. Félek: ki ne félne a pokoltól? Valójában azonban nem érzek bűnbánatot.
Ha újból el kellene követni, újból elkövetném vétkemet. Csak ne ezen a világon és ne gyermekeimben büntessen az ég, ez több, mint a mennyit érdemlek. Hanem te, én Julienem, -kiáltott föl ismét máskor, - legalább te boldog vagy? Meg vagy elégedve szerelmemmel?
Julien gyanakvása és érzékeny gőgje, mely főként áldozatokat hozó szerelmet igényelt, nem állhatott meg az ily nagy, ily kétségtelen és ily minden pillanatban megújúló áldozat előtt.
Imádta de Rênal-nét. Hiába előkelő hölgy ő, míg én munkásnak vagyok a fia: szeret... Nem vagyok inas, a ki szerelmi teendőkkel van megbízva. Ez aggodalom eloszlásával Julien beleesett a szerelem összes őrületeibe, halálos bizonytalanságaiba.
- Téged legalább - kiáltott fel az asszony, mikor látta, hogy kételkedik szerelmében - hadd tegyelek boldoggá a néhány napra, a mit még együtt tölthetünk! Siessünk; holnap talán már nem leszek a tiéd. Ha az ég gyermekeimben lesújt reám, hasztalan próbálnám, hogy csak téged szeretve éljek és ne lássam, hogy az én vétkem öli meg őket. Ezt a csapást nem fogom túlélni. Ha akarnám is, nem tudnám; megőrülnék.
- Ah! ha magamra vehetném a te bűnödet, mint a hogy’ te oly nagylelkűen magadra vetted volna Stanislas égő lázát!
Ez a nagy lelki válság megváltoztatta az érzés természetét, mely Julient kedveséhez fűzte.
Szerelme már nemcsak a szépség csodálatában, a bírása miatt érzett büszkeségben állott.
Boldogságuk ettől fogva valami magasabbrendű lett; a láng, mely őket égette, tüzesebbé vált.
Őrülettel teljes rohamaik voltak. Idegen szem előtt boldogságuk még megnagyobbodottnak látszott. Immár nem lelték föl azt a gyönyörű derűt, a felhő nélkül való üdvösséget, a könnyü boldogságot, mint szerelmök első időszakában, a mikor de Rênal-nénak nem volt más félelme, mint hogy Julien nem szereti eléggé. Boldogságuk néha a bűn arczulatát mutatta.
A legboldogabb és látszólag a legnyugodtabb pillanatokban: - Ah! nagy Isten! a pokol tárúl föl előttem, - kiáltott fel egyszerre de Rênal-né, görcsös mozdúlattal szorítva meg Julien kezét. - Mily rettenetes gyötrelmek! Megérdemeltem. - Átkarolta Julient és hozzásimult, mint a folyondár a kőfalhoz.
Julien hasztalan próbálta, hogy lecsillapítsa ez izgatott lelket. De Rênal-né megragadta a kezét és csókokkal borította. Azután, visszaesve a komor mélázásba: - A pokol - szólt - a pokol még kegyelem volna számomra; úgy még lehetne néhány napom a földön, a mit veled tölthetnék;
de a pokol már ezen a világon, gyermekeim halála... Holott talán ezen az áron bocsánatot nyerhetnék... Ah! nagy Isten! ne kegyelmezz ezen az áron. E szegény gyermekek nem vétettek ellened; én, én vagyok az egyedüli bűnös: oly férfit szeretek, a ki nem férjem.
Máskor Julien némely pillanatokban külsőleg egészen nyugodtnak látta de Rênal-nét.
Uralkodni törekedett magán és nem akarta, hogy megmérgezze annak az életét, a kit szeret.
A szerelem, a bűnbocsánat és az élvezet e változatai között a napok villámgyorsan teltek.
Julien elszokott a fontolgatástól.
Elisa kisasszonynak valami kis pörös dologban Verrières-be kellett mennie. Valenod urat nagyon bosszúsnak találta Julien ellenében. A leány gyűlölte a nevelőt és sokszor beszélt neki róla.
- Nagyon pórúl járnék, ha elmondanám az igazat!... mondá neki egy ízben. - A gazdák, ha fődologról van szó, mind egy húron pendűlnek... Vannak bizonyos bevallások, a miket sohasem bocsátanak meg a szegény cselédeknek...
E bevett szólásmódok után, melyeknek türelmetlen kíváncsisága hamarosan véget vetett, Valenod úr oly dolgokat hallott, melyek a legkínosabban érintették hiúságát.
Ez a nő, a legelőkelőbb asszony a környéken, a kit hat év óta annyi figyelemmel vett körül, még pedig mindenkinek láttára és tudtára; ez a büszke asszony, a kinek becsmérlő viselkedése oly sokszor megszégyenítette - egy kis, nevelőnek álorczázott munkásfiút választott szerető-jének. És hogy semmi hijja se legyen a szegényházi igazgató úr bosszúságának, de Rênal-né imádta ezt a szeretőt. És - tette hozzá sóhajtva a komorna - Julien úr a legkevésbbé sem fáradozott a hódításon; egy cseppet sem lépett ki az asszonynyal szemben megszokott hidegségéből.
Elisa-nak csak azóta volt bizonysága, a mióta falun voltak, de úgy vélte, hogy a viszony már sokkal régebben kezdődött. - Bizonyára ez volt az oka - tette hozzá bosszúsan, - hogy annak idején nem akart feleségül venni. És én ostoba, még de Rênal-néhoz fordultam tanácsért, őt kértem meg, hogy beszéljen a nevelővel!
De Rênal úr még aznap este az ujsággal együtt hosszú névtelen levelet kapott, mely a legapróbb részletekig előadta, hogy mi történik nála. Julien látta, hogy elsáppad, mikor ezt a kékes papirra írt levelet olvassa és gonosz pillantásokat vet reá. A polgármester egész estén át le nem tudta küzdeni zavarát; Julien hiába udvarolt neki, fölvilágosításokat kérve tőle a legelőkelőbb burgundiai családok leszármazásáról.