Szétporlad a szerkesztőség

Mindezek a jelenségek, a közönség közönye és az ellendrukkerek negatív meg-nyilvánulásai (vö. Dávid István cikke) együttesen oda vezettek, hogy kikezdték a szer-kesztőség tagjainak idegeit, tűrőképességét is. S bár 1988 márciusában még belépett a szerkesztőségbe Belányi György (ez évben 14 versét is közölte a lap), majd júliustól Keszthelyi Rezső, a Magvető Könyvkiadó felelős szerkesztője, mégis fogyni kezdett a szerkesztőség létszáma.

Május elején Papp Zoltán így írt:

Mi legyen hát akkor? Az adott körülmények között merre fejlődjék, merre haladjon a Tiszatáj?

Úgy vélem, abban a különböző álláspontot képviselő vitatkozók (csoportok) egyetértenek, hogy minden koncepció egyszerre jelent nyitást és szűkítést. Azt is konstatálják, hogy az újra-indult Tiszatáj koncepciójában centrális helyet foglal el az irodalom-szépirodalom. Ez utóbbival viszont már egyesek nem (mindenben) értenek egyet.

29 Zsoldos Sándor: Szentkuthy Miklós, 1908-1988 = T 1988/9:104. és Péter László: Búcsú Sőtér Istvántól = T 1988/11:108.

30 T 1988/1:47.

8 . ERŐFESZÍTÉSEK A FOLYÓIRAT FÖNNTARTÁSÁRA, 1 9 8 7 - 1 9 8 9 1 6 5 A legutóbbi művészetpolitikai fórumon szerzett értesüléseim szerint ezzel áll

összefüggés-ben az, hogy a közelmúltban töbösszefüggés-ben megváltak a szerkesztőségtől. Ügy érezték, amennyiösszefüggés-ben a lap ragaszkodik jelenlegi koncepciójához, elképzeléseiket nem tudják maradéktalanul - vagy még részben sem - megvalósítani.

Ennyi kizárólagosan a megválás oka? Vagy netán esetleg személyi ellentéteket is kell gya-nítanunk a történtek hátterében? Utóbbi kérdésre - a nyilvánosság előtt legalábbis - nem kap-tunk igenlő feleletet.

Mi a teendő ilyen esetben? Változtasson a Tiszatáj - koncepciót? Avagy: vegyük, fogadjuk el természetesnek azt, hogy egy kulturális műhelyben, menet közben, sor kerülhet személy-cserékre? Hogy tehát egyesek lemondanak, s hogy mások állnak a helyükre?31

A lapgazda, a Csongrád Megyei Tanács illetékesei kezdték kényelmetlenül érezni magukat, hiszen nem sikerült megvalósítaniuk a célt, a Tiszatáj konszolidálását. Á má-jus 10-i végrehajtó bizottsági ülés foglalkozott a Tiszatáj szerkesztőségi vezetőinek le-mondásával is.

Tóth Béla, a szerkesztőbizottság elnöke egészségi állapotára való tekintettel kérte felmen-tését. A szerkesztőbizottság egyik tagja, Besenyi Sándor szintén benyújtotta lemondását, dönté-sét azzal indokolta, hogy javaslatait a szerkesztőség nem vette figyelembe. Lengyel András fő-szerkesztő-helyettes távozott a szerkesztőségből, mert, úgymond, nem jött ki a főnökével. Szabó Tibor, a szerkesztőség tagja szintén megszüntette szerződéses munkaviszonyát. Jelenleg a lap szerkesztésének munkáit a főszerkesztő, két főállású munkatárs, x szerkesztőség, szükség szerint a szerkesztőbizottság tagjai látják el. A Tiszatáj gárdája mindent megtett azért, hogy a lap folya-matosan és igényes tartalommal jelenjen meg. A szerkesztőségen belül azonban mindinkább ki-ütköztek a szemléletbeli, alkati különbségekből fakadó személyes konfliktusok. Nem tisztázó-dott a szerkesztőség és a szerkesztőbizottság együttműködésének tartalma, formája sem. A vég-rehajtó bizottság szükségesnek tartja, hogy a felmerült személyi és egyéb gondokat a művelődési osztály mielőbb rendezze.

1988 végén távozott a szerkesztőbizottságból Borvendég Béla és Csatári Dániel is.

Borvendég Béla így írt Szabó G. Lászlónak: „Az újságban megjelent hír (Sebe János nyilatkozata, Magyar Nemzet, 1988. december 16.) alapján föltételezem, hogy a Tisza-táj újjászervezése küszöbön áll. Ügy tűnik, az a feladat, amire annak idején vállalkoz-tam, véget ért. Ezért, de azért is, hogy az újraindítás munkáját megkönnyítsem, a szer-kesztőbizottsági tagságomról 1989. január 1-jei hatállyal lemondok."33

A közvéleményben talán mindig is élt, a sajtóban pedig 1988 végén újra fölbuk-kant a Tiszatáj-dilemma. A Délmagyarország hasábjain 1989. január 16-án indult vita Tiszatáj - tiszta táj? címmel, mely egy teljes hónapon keresztül tartott,^ a legkülönbö-zőbb véleményeket szólaltatta meg a folyóirattal kapcsolatban. A szerkesztőség egyre nagyobb bizonytalanságban élt, s Kaposi Márton a márciusi számban indulatos cikk-ben reagált a szállongó hírekre, véleményekre, és az általa szerkesztett Tiszatáj erényeit igyekezett bizonygatni.³⁴

Az áprilisi szám Híreink rovatában újabb személyi változásokról, lemondásokról számolt be a főszerkesztő. Majd írását így fejezte be:

Megjegyezzük, hogy a megyei tanács illetékese a megüresedett helyre történt személyi ja-vaslatainkat elutasította azzal, hogy nem kell elsietni, míg a március 7-i tanács vb-íilésen már azt állította, hogy nem vagyunk képesek betölteni e helyeket. Ezen az ülésen cáfolta meg Szabó G.

László az Esti Hírlap 1989. március 2-i számában, a Domonkos Lászlónak adott nyilatkozatának

31 Papp Zoltán: Kapjon-e esélyt a bizonyítás? Kulturális gondjainkról = CSMH 1988. máj. 7.

Foglalkoztatási térkép. Tudósítás a megyei tanács vb üléséről = DM 1988. máj. 11.

33 Híreink = T 1989/4:96.

Kaposi Márton: Botrányos helyzetbe kerül ismét a Tiszatáj? = T 1989/3:108-112.

állításait, miszerint a szerkesztőséget „el kell távolítani". Az interjú címe „Újra vezetők a régiek".

Ezt azért tartjuk szükségesnek közölni olvasóinkkal és szerzőinkkel, mivel a cáfolat az Esti Hír-lap többszázezres példányszámával és országos publicitásával ellentétben csak a helyi Hír-lapokban, az előzmények ismertetése nélkül jelent meg. Vajon ki, és mikor mondott igazat? '

A helyi hatalom tehát ugyanúgy bánt el ezzel a szerkesztőséggel is, mint a koráb-bival. Csak most döntésképtelensége azzal hatványozódott, hogy fölülről nem kapott megszívlelendő utasításokat.

így a sajtóvita hatására is lelkierejének s vele ellenállóképességének fogytán meg-szűnt a szerkesztőbizottság, és lassan szétporladt a szerkesztőség. A hajó födélzetén mind-össze Kaposi Márton főszerkesztő, Belányi György, Keszthelyi Rezső és Nikolényi István rovatvezetők, valamint Zsoldos Sándor belső munkatárs maradt.

A búcsúszámban a főszerkesztő így összegezte véleményét:

1. Sem korábban nem helyeseltük, sem a velünk történtek kapcsán nem látjuk igazolható-nak a kulturális élet közvetlen politikai irányítását. A lap 1986 végén kezdődő újraindítását egyáltalán nem egy rossz politikai döntés igazolása kedvéért vállaltuk, hanem éppen annak értel-metlenségét próbáltuk bizonyítani. Az akartuk, hogy „mégis", továbbra is megjelenjen a Tisza-táj, és ez a régió ne maradjon irodalmi folyóirat nélkül. Csak sajnálni tudjuk, hogy ezt sem a ko-rábbi szerzőgárda nagy része, sem a kultúrpolitikával kényszerből vagy önként foglalkozók több-sége nem kívánta megérteni. (Ugyanakkor azt sem helyeseljük, hogy irodalmi csoportok politi-kai eszközök és támogatók segítségével próbáljanak érvényt szerezni törekvéseiknek.)

2. Megítélésünk szerint az újraindult Tiszatáj - a korábbi hagyományok részbeni folytatása mellett - sok tekintetben más profilú lappá alakult. Korszerűbbé, európaibbá válni főleg azzal próbált, hogy teret biztosított a magyar művészet avantgárd törekvéseinek, ami újabb meg nem értést és ellenérzéseket váltott ki vele szemben, mintha még most is tovább élnének és aktivitásra serkentenének az ötvenes évek művészetfelfogásának egyes értékkritériumai. Szerkesztőségünk félreállításával tehát egy más szemléletű szerzőgárda helyzete is nehezebbé válik. [...]

3. Szerkesztőségünknek a megbízás időtartamához képest közel fél évvel korábbi felmen-tése kizárólag politikai döntés eredménye: csak bizonyos körökben végzett esetleges tájékozódás előzte meg, nem pedig szakmailag megalapozott minősítés készítette elő. A történelmi igazság-tételre és a demokrácia elveinek következetes érvényesítésére történő időnkénti demagóg hivat-kozás csupán azt a látszatkeltést szolgálta, amely eltakar egy, a három évvel korábbihoz rend-kívül hasonló, felülről indított döntési sorozatot. [...] Tényleges konszenzuskeresés és kulturált vita helyett a hisztérikus hangulatkeltés, a tetszetős politikai szólamok hangoztatása kapott he-lyet és érvényesítette hatását, a végkifejlet pedig azt mutatja, hogy napjainkban a politikai dekla-rációk és a napi gyakorlat között legalább akkora a különbség, mint amekkora oly sokszor volt az utóbbi négy évtizedben.

Meggyőződésünk szerint egy irodalmi folyóirat ügyének ilyen „rendezése" során leginkább az irodalom lehet vesztes.36

Kaposi Márton utolsó mondatának igazsága nem vonható kétségbe. 1986-ban is, s talán most is az irodalom veszített a legtöbbet. Sőt Kaposi Mártonnak szinte minden mondatával egyet lehet érteni, bár érdemes mellé ide idézni a már korábban említett hírt: „Berecz János, az MSZMP KB titkára 1987. február 20-án, szegedi tartózkodása során találkozott szerkesztőségünk vezetőivel [...] A találkozón részt vett Koncz János, a megyei pártbizottság titkára, Szabó G. László, a megyei tanács elnökhelyettese és Székely Sándor, a Szeged városi pártbizottság első titkára."

Sic transit glória mundi.

35 T 1989/4:96.

36 Szerkesztőségi jegyzet = T 1989/6:102-103.

37 T 1987/4:112.