6.4 „Közléspolitikai hibák"
8.2 Az első számok
Bár a kinevezések novemberben megtörténtek, a Magyar Nemzet tudósítója még 1987. február 12-én is megkérdezhette a kormányszóvivő sajtótájékoztatóján: „mi a helyzet a szegedi Tiszatáj című folyóirattal?" Bányász Rezső alaposan föl volt készülve, ami mutatja, hogy a Tiszatáj ügyét változatlanul fontos politikai kérdésnek tartották:
„Ismeretes, hogy tavaly a Tiszatájat fenntartó és irányító szervek a lap átszervezését ha-tározták el. A folyóirat ezért 1986 második felében nem jelent meg. A múlt év vége felé - a sajtótörvény előírásainak megfelelően - a Csongrád Megyei Tanács javaslatot tett a szerkesztőség vezetőinek új összetételére. Ennek megfelelően a Tiszatáj szerkesztő-bizottságának elnökévé Tóth Béla József Attila-díjas írót, a szegedi Somogyi-könyvtár igazgatóját, főszerkesztővé dr. Kaposi Márton egyetemi docenst, főszerkesztő-helyette-sévé pedig dr. Lengyel András irodalomtörténészt neveztem ki. Megkapták kinevezé-süket a szerkesztőbizottság tagjai és a munkatársak is. Megindult a műhelymunka, úgy értesültem, hogy az idei januári-februári összevont szám március elején jelenik meg".6
Az első szám nagyon nehezen készült el, hiszen igaz ugyan, hogy volt szerkesztő-ség, volt pénz, volt nyomda, de nem voltak kéziratok. A régi szerzők egyre-másra
kér-4 DM 1986. nov. 22. - A Népszabadság csak a kinevezéseket közölte.
Papp Zoltán: Hagyományőrzőn és megújulóban. Beszélgetés Kaposi Mártonnal, a Tiszatáj fő-szerkesztőjével = CSMH 1987. dec. 5.
[Szabó László] Sz. L.: Az idén a gazdaságban csatát kell nyerni. Bányász Rezső kormányszó-vivő sajtótájékoztatója = Népszabadság, 1987. febr. 13.
8 . ERŐFESZÍTÉSEK A FOLYÓIRAT FÖNNTARTÁSÁRA, 1 9 8 7 - 1 9 8 9 1 5 7
ték vissza kézirataikat, vagy utasították el Kaposi Márton és Tóth Béla fölkérését. Tóth Béla emlékezete szerint az írószövetség közgyűlésén is körözték a Tiszatáj bojkottjára fölszólító ívet, melynek aláírói között első helyen Németh Lászlóné neve állt - bár jómagam egy ilyen aláírásnak semmi értelmét sem látom, hiszen csak arról nyilatko-zott volna az aláíró, hogy nem küld kéziratot a Tiszatájnak. De ehhez nem kellett alá-írás, csak nem kellett küldeni kéziratot a Tiszatájnak. Vörös László sem találkozott ilyen ívvel. Valószínűbb, hogy ez a november 12-i értelmiségi levél lehetett, melyet Kiss Gy. Csaba föl is olvasott fölszólalásában, s itt kérték meg az aláírások nyilvános-ságra hozatalához az érdekeltek engedélyét. A bojkottra különben már '86. november 11-én utalt Knopp András, majd az írószövetség közgyűlésén, november 30-án pedig Berecz János is.
1989-ben Annus József azt nyilatkozta, hogy „magunk ezeket az eseményeket - a történtek után valóságos szellemi kómában vegetálva - alig követtük nyomon, né-mely részletéről ma sem tudunk".
Az első szám, amely az 1-2. számot viselte borítóján, 1987. január-februári ösz-szevont számként végül március 26-án jutott el az előfizetőkhöz. A Tiszatáj sorsával három írás is foglalkozott. Beköszöntőként Kaposi Márton főszerkesztő írta föl címül a kérdést: Mi történt és mi történjen a Tiszatájjal? Ebben leszögezte:
Az új szerkesztőség egyáltalán nem akar szakítani a lapnak azokkal a ma is legjobbnak mondható hagyományaival, amelyek közel negyven év nemegyszer vagy majdnem mindig?! -viharos története során halmozódtak fel, s az utóbbi két évtized alatt eléggé határozottan kör-vonalazódtak. Továbbra is a magyar kultúra egészét, annak jellegzetességeit, lehetőségeit, érték-rendjét tartjuk szem előtt. Nem akarunk lemondani a szomszédos szocialista országok és az ott élő magyarság irodalma, kultúrája rendszeres bemutatásáról. S természetesen ismertetni igyek-szünk a tájegység minden olyan művészeti, tudományos és kultúrpolitikailag fontos eredményét, amelynek országos vagy éppen azon túlmutató hatása és jelentősége van. Vagyis: a magas szinten mindig egyszerre nemzeti és egyetemes kultúra csakis olyan értelemben helyi folyóirata szeretne lenni az újra megindult Tiszatáj, amelyben a hely a tájékozódásnak nem a horizontja, hanem a fókusza, a sajátunkká tett kultúrának nem a múzeuma, hanem az otthona, és a kultúra tovább-fejlesztésére érdemesnek vélt részének folyamatosan dolgozó műhelye.
A Tiszatájnak ez a száma még nemcsak attól van távol, amit szeretnénk, amit elterveztünk, hanem abból is csak - mint egyetlen szám - megközelítőleg érzékeltethet valamit, ami mint erő-feszítés áll mögötte. A munkáját decemberben elkezdő szerkesztőség a legkülönfélébb nehézsé-gekbe ütközött. Legnagyobb ezek közül az egykori szerzők egy részének a felfüggesztés és az egyre hosszabb megjelenési szünet miatti magatartása: sokan visszakérték korábban beküldött kézirataikat, illetve nem adtak írást az indulni készülő lap számára. A tájékozatlanságon alapuló bizonytalanság még sokaknál nem szűnt meg, az elvileg is megtámogatott fenntartásokat még többen nem oldották fel. A lehetőségeink és törekvéseink találkozása nyomán létrehozott szá-munkkal elsősorban egy országos viszonylatban sem jelentéktelen lapot szeretnénk ismét életre kelteni, a magyar szellemi élet működő részévé tenni.
Vannak esetek, amikor a csend is, a hallgatás is nagyon beszédes lehet. Az ilyen esetek azonban alighanem mindig a tiltakozás esetei. Olyan rosszul választott vagy kikényszerített fél-megoldások, amiket előbb-utóbb valami mással úgyis folytatni kell. Az érdemleges folytatások az építkező cselekvés valamilyen formáját öltik. S ha vannak - noha még kevesen és talán nem is elegen -, akik a továbbépítésre vállalkoznak, miért kell őket fenntartással, gyanakvással fogadni?
Miért lenne jó az, ha nem kelne új életre a Tiszatáj? Miért jó az, ha egy értelmes létező helyett nem a lét van, hanem inkább a semmi?
7 Könczöl Csaba: A Tiszatáj-főnix. Szegedi interjú Vörös Lászlóval és Annus Józseffel (24.) = Kritika, 1989/11:21-25.
8 T 1987/1-2:3-4.
Figyelemre méltó a beköszöntőben megfogalmazott hármas irányultság: a helyi, az országos és az egyetemes kultúra figyelemmel kísérése nemcsak passzív módon, ha-nem továbbfejlesztve. Ebből jószerivel csak az első kettővel tudott valamelyest meg-birkózni a folyóirat. Határozottan erősödött a szegedi és a Csongrád megyei kulturális élet beemelése a lap hasábjaira. A Szegedi műhelyek rovat 1987-ben három közlemény-nyel, 1988-ban pedig néggyel jelentkezett. 1987-ben megemlékeztek Bálint Sándorról, Szent-Györgyi Albertről. 1988-ban megindult a Tiszatáj galéria, amely helyi képző-művészek bemutatását vállalta magára, ebben az évben nyolc, 1989 első félévében 5 írással.
Kaposi Márton beköszöntője nemcsak azt bizonyítja, hogy a bojkott viszonylag hatékonyan működött, hanem azt is, hogy a szerkesztőség fölállása kihívta az írótársa-dalom jelentős részének rosszallását.
Ezt a határozott ellenállást Tóth Béla a maga módján igyekezett csillapítani:
Az Aranybulla óta a hajósok fölött élt a part- és révbizottság, amelynek nevét olykor fel-ügyelőségre szelídítették, máskor kommendatúrára szigorították. Leckéjük sohasem változott.
Akárminek nevezték a part- és révbiztos mindenkor vizsla szemmel dekázta a rakomány súlyát, a teher előírásos elrendezését, rögzítésének módját, védelmét. A szállítmány igaz jószág mivoltát.
Feketefuvart, zugárut, gazda nem tudta terhet, szökevényt, kurrentált embert a szigorúan fölesketett kormányos nem vehetett a hajójára.
A part- és révbiztosnak mindenkor hatalmában volt a bűnön kapott hajót parthoz állítani, arra szigorú zárlatot, vizsgálatot kérni. Azon rendet rakatni, a bűnösökkel szemben kímélet nél-kül eljárni."
Az allegóriában szereplő part- és révbiztos nyilvánvalóan a pártvezetés, a hajó pe-dig a Tiszatáj. Tóth Bélának az elmúlt három évtizedben többnyire igaza is volt az ef-féle allegóriákkal vagy parabolákkal, amikor a túlélés volt a cél, s nem volt kérdés a ho-gyan. Ekkor, 1987-ben azonban túlhaladta az idő ezt a szemléletet. A párt mindenre kiható irányítását és ellenőrzését az írótársadalom jelentős része már nem volt hajlandó elfogadni. Az 1986. novemberi írószövetségi közgyűlésen élesen megmutatkozott, amint Eörsi István megfogalmazta: „egyik oldalt állt az írószövetség, a másik oldalon a kultu-rális politika".10 Vagyis az írók nem ismerték el a hatalom direkt beleszólási jogát a kul-turális, művészeti életbe, s ezzel az allegória értelme is érvényét vesztette.
Vasy Géza más oldalról közelítette meg a kérdést:
A Tiszatáj partizánfeladatokat vállalt magára. Sok éven át volt szerkesztői e munka során megsebesültek, egyelőre harcképtelenné váltak. Mit tehetnek ilyenkor a partizánosztag tagjai?
Megfutamodhatnak, az igaz, bevethetik magukat az erdő sűrűjébe, ahol se barát, se ellenség nem jár, de ez nem méltó magatartás. Az egyetlen jelszó csak az lehet: tovább! Az a tény, hogy a lap új szerkesztői a vezérkar megbízásából jöttek, még nem jelent kudarcot. Hiszen ez legfeljebb tak-tikai szintű nézetkülönbségekhez vezethet, még akkor is, ha nem akklimatizálódnak a partizán-körülmények hagyományaihoz. De esély erre is van. S a lényeg az, hogy a csapatot fenn kell tar-tani. Dolgozni kell: ha lehet, akkor partizánként, ha nem lehet, akkor csak sorkatonaként, de őrizve mégis a partizánlét eszményét és morálját. Ez segítheti a leváltott szerkesztők gyógyulá-sát, mielőbbi harcbaállást is. [...]
Mit érnének olyan döntéseink, hogy nem írunk a Tiszatájba? Csak a nyilvánvalót bizo-nyíthatnánk, azt, hogy nincs jó lap az írók széles körű részvétele nélkül. Ezt viszont úgyis tudjuk mindannyian. Ezért nem érdemes a legkisebb lehetőséget sem elszalasztani. Ha viszont továbbra
Tóth Béla: Tiszajárás, 76-77. [rész] (75-76.) = T 1987/1-2:75-86.
Szerdahelyi István: Az írószövetség közgyűléséről (4.) = Kritika, 1987/4:3-5.
8 . ERŐFESZÍTÉSEK A FOLYÓIRAT FÖNNTARTÁSÁRA, 1 9 8 7 - 1 9 8 9 1 5 9 is munkatársai vagyunk a Tiszatájnak, akkor távlatosan mindenképp, de talán ma is megvan a
le-hetőségünk a partizánharc folytatására. Ezért írok a Tiszatájba 1987-ben is.11
Csakhogy a bojkottáló írók nem a Tiszatáj jó vagy rossz voltát kívánták bizonyí-tani, hanem azt, hogy a pártvezetés rosszul döntött. De ezt magának a hatalomnak sze-rették volna a tudomására hozni, s erre nem volt más mód, csak a sztrájk. így a folyó-iratban közreműködők ezt a bizonyítást késleltették.
Az összevont szám szépirodalmi részében Deák Mór, Dobai Péter, Galambosi László, Garai Gábor, Gulyás József, a szabadkai Slavko Matkovic és Tandori Dezső verseivel, valamint Dobai Péter, Németh András és Raffai Sarolta prózájával találko-zunk. A tanulmányrovatban Ágh Attila, Bakonyi István, Bodri Ferenc, Csatári Dániel, Káinoki Kis Tamás, Lipcsey Ildikó, Szuromi Pál, Tasi József és Tóth Béla írásait olvas-hatjuk, a kritikai rovatban pedig sok olyan szerző neve szerepel, akivel e rovatban ed-dig ritkán vagy egyáltalán nem találkozhattunk: Apró Ferenc, Bakonyi Géza, Bánkúti Imre, Blazovich László, Horváth Dezső, Kardos József, Katona Péter Zoltán, Laczkó András, Lengyel András, Marosvári Attila, Péter László, Szuromi Pál.
Érdekes, hogy a bojkott ellenére a szerkesztőség tagjain kívül 27 közreműködő közül 11-en, Bakonyi István, Bodri Ferenc, Deák Mór, Galambosi Tamás, Horváth Dezső, Laczkó András, Lipcsey Ildikó, Péter László, Raffai Sarolta, Szuromi Pál, és Tasi József már a korábbi szerkesztőség utolsó két és fél évében is publikáltak.
Először közölte viszont a folyóirat a két performer és avantgárd költő, a szabad-kai Slavko Matkovic és a fővárosi Tandori Dezső egy-egy versét. A két alkotó még ab-ban is hasonlított egymásra, hogy mindketten képzőművészeti tevékenységet is foly-tattak. A két vers - Leonid Matkovic Idas fotobiográfiája, Lantos László fordításában, illetve a Gép zaja; infrarubin f é n y - közlésével nyitotta meg igazán kapuit a Tiszatáj az avantgárdnak. Matkovic ekkor a szabadkai városi könyvtár antikváriumának vezetője volt, s Tóth Béla jól ismerte. Minden valószínűség szerint ő nyerte meg a szerbiai neo-avantgárd egyik legmarkánsabb egyéniségét a közlésre. Majd két év elteltével találkoz-hatunk újra munkáival: 1989 áprilisában és júniusában kollázsokat közölt tőle a lap.13
Tandori Dezső viszont igen gyakran föltűnt a Tiszatáj hasábjain a szerkesztőség teljes két és fél éves ciklusa alatt, sőt a főszerkesztő egy teljes számot szentelt a költő, író, képzőművésznek 50. születésnapja alkalmából.14 E számban találkozhatunk Tandori raj-zaival, grafikáival. Hatására jellemző, hogy hét költő - Aranyi László, Belányi György, Kántor Zsolt, Kontra Ferenc, Labancz Gyula, Marno János, Petőcz András - Tandori-nak ajánlott versét olvashatjuk az öt tanulmány mellett és még három, szintén Tan-dorinak ajánlott képzőművészeti alkotással találkozhatunk e számban.
Három másik jelentős egyéniség is e '87. január-februári számban publikált elő-ször: a költő Garai Gábor, a költő, író Dobai Péter és a filozófus Ágh Attila. Míg Garai-nak ez lett egyetlen verse15 a Tiszatájban, hiszen ez év szeptemberében elhunyt, addig Dobái és Ágh Attila hűséges maradt a szerkesztőséghez a két és fél éven keresztül.
Az egyetem irodalomtörténészei kiálltak kollégáik, a korábbi irányzat mellett:
a Kritika rovatban alig lelhető föl egyetemi munkatárs neve.
11 Vasy Géza: Miért írok a Tiszatájba (105.) = T 1987/1-2:101-106.
12 T 1987/1-2:34-41. és 64-74.
13 T 1989/4:borító ÜL és 1989/6:7., 19-20., 58. és tábla.
14 T 1988/12:1-96.
15 Garai Gábor: Doktor Valaki tévelygéseiből. Havazás Luca napján = T 1989/1-2:52-53.
Az új szerkesztők annyira igyekeztek az eredeti tartalmat megközelíteni, hogy a szerkesztésükben megjelenő számokban Németh Lászlóról szóló tanulmány éppúgy található, mint erdélyi tárgyú. Nagyjából a rovatbeosztás is megmaradt; annyi változás történt, hogy a Kelet-európai néző és a Most-Punte-Híd összevonásából létrejött Néző helyett itt a Kelet-európai tükör összeállításával találkozunk, és Vasy Géza idézett önigazolása az Eszmecsere rovatcím alatt jelent meg.
A márciusi szám a fölsorakoztatott szerzőket tekintve már szerényebbre sikere-dett, igaz, hogy nem összevont szám volt. A szépirodalmi részben Balló László, Belá-nyi György, Győri László, Polner Zoltán és Tandori Dezső versei mellett Léb János és Sarusi Mihály novelláit olvashatjuk. A folytatásos közlések - Tóth Béla Tiszajárása., Csatári Dániel Orbán Balázs emlékezete - mellett Sík Csaba Albrecht Dürerről, A. R.
Penckről és Mark Rothkóról írott tanulmánya érdemel figyelmet. Igen jelentős azon-ban az Eszmecsere rovatazon-ban közölt rádiós beszélgetés az 50-es évek magyar irodalmáról, Bodnár György, Király István, Szabó B. István és Szerdahelyi István részvételével.
A Most-Punte-Híd rovatban az erdélyi Naszódon született s mind a magyarok, mind a szászok iránt nyitott román zeneszerző és operaénekes, Nicolae Bretan önéletírásá-nak részletét olvashatjuk.
Ugyanekkor ünnepelhette volna a Tiszatáj megjelenésének 40. évfordulóját.
Ám a szerkesztőség bölcs mértéktartással csupán egyetlen lapon emlékezett meg az év-fordulóról.
[...] Szívesen ünnepelnénk tehát „magunkat", s szívesen tennénk eleget kötelességünknek:
ünnepi számmal hajtani meg fejünket az elődök áldozatos munkája, emberi erőfeszítései - a ma-gyar irodalom történetének egy fejezete előtt. A közelmúltban bekövetkezett, hatásaiban máig továbbgyűrűző válság azonban, amely alapjaiban rendítette meg a lapot tavaly nyáron, most íz-lésvétség gyanújába sorolna minden ünneplést. Szerkesztőségünk úgy érzi, a mostani helyzetben - bár erőnk szerint megadunk minden tiszteletet az elődöknek - nem lehet célunk az ünneplés.
Most inkább dolgozni kell, hogy a Tiszatáj legjobb hagyományaihoz kapcsolódhasson, s ismét fontos lap legyen.
A szerkesztőség mégis az ízlésvétség hibájába esett, amikor e gondolatokat köve-tően Ilia Mihály egykori programját idézte azzal a megjegyzéssel, „ha e régi, de ma is aktuális programot meg tudjuk valósítani - törekszünk rá -, talán megteremtjük az alapját egy elkövetkező, már nem is olyan távoli jubileum nyugodt hangulatú, fölsza-badult ünneplésének."17
E sorok olvastán ambivalens érzés ébred az emberben. A szerkesztőség Ilia Mihály zászlaját tűzte ki azok után, hogy éppen az ő szellemisége miatt betiltott lap irányítását átvette a hatalom kezéből. Hiszen ezzel a gesztussal végeredményben mégiscsak igent mondott a hatalom akaratára, meghajtotta fejét, és elismerte a lap korábbi irányvonalá-nak hibás voltát, bármilyen nemes indítékból is tette ezt.
Az áprilisi számban a hosszú idő óta ismét itt publikáló Ordögh Szilveszter (a Titkos értelmű rózsa című könyvének ismertetése is helyet kapott e számban) írása mellé sikerült megnyerni Kárpáti Kamillt és Képes Gézát, akik ekkor jelentek meg ver-seikkel először a Tiszatájban. Tömörkény István halálának 70. évfordulója alkalmat adott négy közleményből - Apró Ferenc, Hídvégi Lajos, Péter László és Sőtér István írásaiból - álló összeállítás közlésére, s ugyancsak itt, a Tanulmány rovatban kapott helyet Lengyel Andrásnak Buday Györgyről, az Angliában élő grafikusművészről írott
16 T 1987/3:3.
17 Uo.
8 . ERŐFESZÍTÉSEK A FOLYÓIRAT FÖNNTARTÁSÁRA, 1 9 8 7 - 1 9 8 9 163
megemlékezése 80. születésnapja alkalmából. A helyi témák számát gyarapította Tóth Attila írása Szeged képzőművészetéről. Erdélyi téma is került: Káinoki Kis Tamás publi-kált Orbán Balázs leveleiből.
Ugyané szám Híreink rovatában olvashatjuk annak bizonyítékát, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt mennyire fontos politikai kérdésként kezelte a Tiszatáj ügyét:
Berecz János, az MSZMP KB titkára 1987. február 20-án, szegedi tartózkodása során talál-kozott szerkesztőségünk vezetőivel: Tóth Bélával, a szerkesztőbizottság elnökével, Kaposi Már-ton főszerkesztővel és Lengyel András főszerkesztő-helyettessel. A megbeszélésen szó volt a Ti-szatáj helyzetéről, terveiről, a szerkesztőség törekvéseiről. A találkozón részt vett Koncz János, a megyei pártbizottság titkára, Szabó G. Lászlg, a megyei tanács elnökhelyettese és Székely Sán-dor, a Szeged városi pártbizottság első titkára.
Az év további részében lassan kialakul az, hogy kit lehet elérni, ki ad kéziratot, s merre érdemes tájékozódni. A régi szerzőgárdából a folyóirat arculatát markánsan meghatározó, a magyarságért aggódó írók köre szinte teljesen elmaradt. Illyés Gyulát Oltyán Béla és Péter László tanulmányai idézik. Ezek közül Péter László Párhuzamos verselemzése arról az Egy mondat a zsarnokságról című Illyés-versről szól, amelyre nem engedtek emlékeztetni a 80 esztendős Illyés Gyulát köszöntő 1982. novemberi számban, s ezért ki kellett hagyni Nagy Gáspár Három megjegyzés: e g y válasz című költeményét.
A Németh Lászlóra való emlékezésre a Németh László Társaság hódmezővásár-helyi megalakulása teremtett alkalmat. Ezzel kapcsolatban Király István Elnöki székfog-lalóit közölte a folyóirat - az 1950-es évek végéhez képest megváltozott véleménnyel
Németh Lászlóról. 1
Ugyancsak a korábbi olvasóközönség megnyerését igyekeztek elérni a tematikus számok, -összeállítások megjelentetésében. Szegeden különösen, de országosan is na-gyon jól csengett mind Bálint Sándor, mind Szent-Györgyi Albert neve. így hát a szer-kesztőség 1987 augusztusában, bár semmilyen kerek évfordulója nem volt, Bálint Sán-dor-emlékszámot adott ki. A teljes terjedelmet kitöltötte a hat tanulmány, a két szö-vegközlés és a hat vallomás.20 Érdekes az utolsó oldalon, a Híreink cím alatt közölt szöveg: „E számunkat Bálint Sándor emlékének szenteltük. Ez a szerkesztőségi elhatá-rozás pár évvel ezelőtt még alighanem magyarázatot kívánt volna. Ma, hét évvel a nagy tudós halála után, ilyen magyarázkodásra már nincs szükség: az életművével, pályájával -széles körben elismerten - saját gyarapodásunkra szolgál, mi leszünk gazdagabbak tőle.
Úgy véljük, emlékszámunkkal igazában nem Bálint Sándort - magunkat tiszteljük meg."
A szám jól sikerült, de évforduló híján, nyilván főként a rokonszenv megnyerését szolgálta. Ugyanez volt a helyzet a decemberi Szent-Györgyi Albertre emlékezve21 című összeállítással.
Ám nem sikerült az erdélyi vonalat sem tovább vinni. Szinte kizárólag román szerzőket (Nicolae Bretan, Marin Sorescu) tudtak csak megszólaltatni, s még az év-tizede áttelepült Enyedi Sándor színháztörténészt. így inkább a Vajdaság felé nyitott a folyóirat, közölve Miroslav Antic, Brasnyó István, Ladik Katalin, Slavko Matkovic alkotásait. A Szlovákia felé való tájékozódást egy hír dokumentálja: „Október 21-23.
között szerkesztőségünk több tagja Pozsonyban járt, ahol meglátogatták a Slovenska
18 T 1987/4:112.
19 . . . • / . T 1987/5:63-73. - Lapalji jegyzete (72.) szerint tanulmánya már ki volt szedve az 1986. évi
8. számhoz, amelyet a betiltáskor zároltak.
20 T 1987/8:1-124.
21 T 1987/12:83-115.
Pohl'ady, az Irodalmi Szemle és a Madách Kiadó szerkesztőségeit, és tárgyaltak az együttműködés lehetőségeiről. A szerkesztőség tagjait fogadta a Szlovák Kulturális Mi-nisztérium művészeti főigazgatója."
A versrovat érezhetően eltolódott az avantgárd felé, hiszen Belányi György és Polner Zoltán mellett Dobai Péter, Kárpáti Kamill és Tandori Dezső lettek a folyóirat reprezentatív költői.
A rovatbeosztásban pedig annyi változás történt, hogy a korábban Szegedi tudo-mány néven szereplő rovat 1987 májusától Szegedi műhelyek címmel jelent meg.
Nevezetes eset volt Sütő András Alomkommandó című drámájának sorsa. Az író a többnyire szokásos módon, a bukaresti magyar nagykövetség diplomáciai futárpostá-jával juttatta át a debreceni Alföldnek szánt kéziratát. Az természetesen először a Kül-ügyminisztériumba érkezett. Knopp András tudomást szerzett a küldeményről, és
Nevezetes eset volt Sütő András Alomkommandó című drámájának sorsa. Az író a többnyire szokásos módon, a bukaresti magyar nagykövetség diplomáciai futárpostá-jával juttatta át a debreceni Alföldnek szánt kéziratát. Az természetesen először a Kül-ügyminisztériumba érkezett. Knopp András tudomást szerzett a küldeményről, és