Közismert tény, hogy az osztrák államszerződés megkötése után okafogyottá vált a szovjet haderő magyarországi állomásoztatása, s nem indokolta ezt a Varsói Szerződés aláírása sem. Tény ugyanakkor, hogy a szovjet szuperhatalmi érdekek megkövetelték a szovjet katonai jelenlétet is (az okok felsorolását mellőzhetjük). Nem kérdőjelezhető meg az sem, hogy az 1956. november 4.
utáni időszakban alig-ha volt más hasznavehető támasza a Kádár-kormánynak, mint a szovjet haderő. A szovjet haderő magyarországi tartózkodásáról szóló 1957. május 27-i szerződés aláírása valójában érdekében állt Kádár János kormányának is.
Nagy Imre Magyarország szovjet megszállásának valódi okát kutatva kizárólag szovjet szuperhatalmi (ha tetszik, imperialista) érdekekben leli az elégséges magyarázatot. „A Szovjetunió nagyhatalmi súlyának érvényesítése céljából, hogy az Egyiptomra nehezedő angol-francia nyomást enyhítse, s ezzel a maga érdekeit megvédje, egyben az arab világ rokonszenvét megnyerje, katonai lépésekre szánta rá magát Európában, Anglia, Franciaország legközvetlenebbül sebezhető pontjain. Magyarország ebben a szovjet tervben a szovjet hadsereg elsőrendű fontosságú felvonulási területe. Magyarország tehát az Anglia és Franciaország ellen irányuló szovjet hatalmi nyomás tervében, mint stratégiai fontosságú terület jött számításba. Ez azt jelenti, hogy a szovjet hadsereg akkor is benyomult volna Magyarországra, megszállta volna hazánkat és elfoglalta volna a stratégiailag fontos pozíciókat (a varsói szerződés értelmében és arra való hivatkozással), ha Magyar-országon nem következtek volna be forradalmi események..."
Nagy Imre gondolatmenetét ezután azzal is alátámasztja:
hogy a forradalmi megmozdulás leverésére „elegendő szovjet fegyveres erő állomásozott... ",
hogy november 2-án és 3-án a nyugati határig nyomultak („a magyar nemzeti kormány megkérdezése nélkül, akarata ellenére... ") igen nagy erők,
hogy a páncélos, tüzérségi és repülőkötelékek „gyalogság nélkül...
megszállásra és nem ellenforradalom leverésére készültek".
Nagy Imre a szocialista országok és a Szovjetunió viszonyát nem tudja elfogadni gyarmattartó és gyarmat kapcsolatának. „A szocialista országok
152
egymás közti viszonyát és biztonságát a varsói szerződés helyett, amelyet meg kell szüntetni, az 5 elv alapjára kell helyezni, amelyet a SZU.[Szovjetunió]
kormánynak 1956. okt. 30-i nyilatkozata kilátásba helyezett. A varsói szerződés és az 5 alapelv ugyanis nem egyeztethető össze, az utóbbiak súlyos sérelme nélkül."
A varsói szerződés megszüntetésével kapcsolatban veti fel Nagy Imre az ország semleges státuszának kérdését: „A legszélesebb néptömeg akaratának megfelelően mi a semlegességet választottuk, mint hazánk nemzetközi státusának legmegfelelőbb formáját." Nagy Imre félreérthetetlenül kifejezésre juttatja: nem kívánja Magyarországot „bármelyik katonai tömb" „felvonulási területévé" és „pusztító harcok színterévé" tenni! Egyben kinyilvánítja - hivatkozva Jugoszlávia helyzetére -, hogy a semleges Magyarország szocialista állam marad, s hogy: „A szovjet-magyar barátság új alapokon, a független magyar külpolitika egyik alapelve kell legyen, aminek megvan a leg fontosabb feltétele: a szocializmus közös útján való előrehaladásunk."
Mindezt persze Moszkvában és Budapesten másként gondolták, úgyannyira, hogy Nagy Imre halálos ítéletének tényállásában ezek a gondolatok visszatérnek mint önmagukban is halállal megtorolható bűncselekmények.
„ELLENFORRADALOM" VAGY FORRADALOM
Nagy Imre és Kádár János alapvető ellentéte a szovjet beavatkozás és a kádári erőszakos hatalomátvétel indokául szolgáló „ellenforradalom" vagy forradalom szóhasználatban sűrűsödött. Némi ingadozás után az MSZMP december 2-i és 3-i IKB - ülése jóváhagyta az ellen-forradalom formulát, amely a „Beszámoló a párt jelenlegi helyzetéről és feladatairól" című Kádár-referátumban jelent meg.
Ezt követően a pártideológusok (és történészek) épp úgy megkérdőjelezhetetlen dogmaként kezelték a négy okot, „...az október 23-án kezdődött események okairól, mozgató erőiről és jellegéről..." mint a közélet szereplői vagy a bíróságok.
„Az október 23-án kezdődött események első okának a Rákosi – Gerő - klikk antileninista, bürokratikus vezetési módszerét, az ezzel okozott súlyos károkat és ezekkel a károkkal kiváltott jogos és tömeges elégedetlenséget jelölhetjük meg.
A második ok a Rákosi - Gerő-klikkel szemben létrejött pártellenzék egy csoportja, mégpedig a Nagy Imre – Losonczy - csoport. Ezt, gondolom a második oknak tekinthetjük. A harmadik ok, és egyben a fő mozgató erő a magyar kapitalista, feudális ellenforradalom volt. A negyedik oka az esemé-nyeknek és egyben a legfontosabb mozgató ereje a nemzetközi kapitalista im-perializmus. Úgy néz ki elvtársak - ha a dolgot alaposan átgondoljuk, hogy az október 23-án kirobbant események igen fontos oka volt, hogy a párton belül a korábbi években kialakult és egyre szélesülő és növekvő, végül pedig - el lehet mondani - az egész pártaktívát, a párttagságot magába foglaló pártellenzék egy része, amely Nagy Imre és Losonczy elvtársak irányítása alatt állt, ez év tavaszán túlment azon a határon, amelyen belül a harc a hibák ellen, azok kijavítása érdekében és Rákosi – Gerő - klikk eltávolítása céljából folyt. Úgy
153
gondolom, ez az idő volt, amikor a párton belüli viták, a párt fő-titkára személye és hasonló kérdések - legszembetűnőbb módon a Petőfi Kör esetében - a párton kívülre lett vive." Mindezt viszont olvashatjuk Földes Gábor halálos ítéletének indokolásában épp úgy, mint a Nagy Imre és társai ellen hozott ítéletben Vida Ferenc adaptációjában, aki még 1989-ben is azt vallotta, hogy a Nagy Imre bűnös volt, mert csak egy ideig működött párton belüli ellenzékként, később már nem, utcára vitte a politikát. A végső következtetés szerint:
„Győzelmes proletárforradalom rendszerében nem lehetséges semmiféle forradalom, csak ellenforradalom. Az október 23-án kezdődött ellenforradalom olyan ellenforradalom, amely az uralkodó osztály hatalmának megdöntését, a kapitalisták uralmának visszaállítását tűzte célul. Ez teljesen világos az események során. Az október 23-án kezdődő események alapvető jellege nem valamiféle forradalom, mert nem volt sem munkásforradalom, sem nemzeti forradalom. Az összes alapvető jellegzetessége ellenforradalom. Elvtársak, nézzünk szembe a tényekkel. Mi a nemzeti forradalom? Ez demokratikus forradalom? Ez elvtársaim tiszta, a szó legtisztább értelemben vett ellenforradalom." A kádári előterjesztés - amelyhez felszólalásával csatlakozott Marosán Györgytől kezdve az IKB valamennyi fontosabb személyisége - ha-tározattá emelkedett.
Míg 1956/57-ben a nagy számban megjelent propagandairodalomban egymást túllicitálva jelente a kegyetlenebbnél kegyetlenebb költött történetek az osztályellenség »tobzódásáról«, igazolandó az »ellenforradalom« teóriáját, Nagy Imre, a fogságba vetett miniszterelnök is átgondolja az »ellenforradalom«
vádját. O azonban - a maga marxista módján - eltérő végkövetkezetésre jutott.
Az „ellenforradalom" formulát, mint a szovjet beavatkozás indokát egyrészről így cáfolja:
„A magyarországi események »ellenforradalommá« való leegyszerűsítése emellett, hogy a tényekkel ellentétben álló hazugság, elhomályosítja azokat a rendkívül mély és nagy horderejű kérdéseket, azokat a súlyos hibákat, amelyek a népek, országok és pártok egymás közti viszonyáról, a szocialista táboron belül az SZKP sztálinista vezetése, annak antimarxista magyarázata miatt a magyarországi feszültség kirobbanásához vezettek. A magyarországi események
»ellenforradalommá« való minősítése azt jelentette, hogy nem mernek szembenézni a történtekkel, hogy nem igyekeznek levonni a tanulságokat, hogy a moszkvai politikában uralkodó sztálini szemlélet és módszerek felszámolása helyett, továbbra is változatlanul a régi alapon igyekeznek ezeket a kapcsolatokat felépíteni... A szocialista táborban az orosz nagyhatalmi sovinizmus helyett független, egyenjogú és szuverén nemzeteknek kell a szo-cializmus építése útján haladni. A magyarországi eseményekben ezek a döntő problémák robbantak ki ésköveteltek megoldást. Akik ezt nem tudják, vagy nem akarják felismerni és a Magyarországon lejátszódott eseményeket ellenforradalomnak tekintik, vagy magyarázzák, lényegében a marxizmusnak a nemzeti kérdésben egyedül helyes elvét tagadják és a régi sztálinista alárendeltséget igyekeznek újra visszaállítani az országok, népek és kommu-nista pártok közötti viszony terén."
A belső »osztálytartalom« oldaláról közelítve a kérdést Nagy Imre ugyancsak elutasítja az MSZMP (Moszkvában fogant) dogmáját:
„Lehet-e ellenforradalomnak tekinteni olyan népmozgalmat, amelyben a
»legreakciósabb« osztály a parasztság, miután kielégültek gazdasági
követe-154
lései, csendes szemlélője maradt az eseményeknek, a társadalom leghaladot-tabb, legélenjáróbb, legöntudatosabb osztálya, a munkásosztály, amely ugya-nabban a társadalomban a hatalom állítólagos birtokosa volt, a mozgalom élén áll, továbbá a munkásosztály ebben a mozgalomban nem a maga sajátos osztályszempontjaival és követelésével jár élen, hanem a függetlenség, önál-lóság, szuverenitás, egyenlőség össznemzeti követelésével lép fel, mint az Magyarországon történt. Lehet-e ellenforradalomnak tekinteni az olyan nép-mozgalmat, amelyben a munkásosztály az össznemzeti érdekekért és követe-lésekért, amelynek fő képviselője volt, a fegyveres harcok mellett sajátos osz-tályfegyverével, az általános sztrájk fegyverével, s a passzív ellenállás kipróbált és sajátos munkás fegyvereivel harcolt és harcol. Fel lehet-e tételezni azt, hogy a szocializmus építésének 12 éve után a magyar munkásosztály, amelynek harcos, forradalmi múltja van, az ellenforradalom élcsapatává szegődött volna?
Ellenforradalom-e az a népmozgalom, vagy az a harc, akár a legelkeseredettebb fegyveres harc, amelyben a munkásosztály egész tömege a kommunisták százezreinek vezetésével vesznek részt? Minderre a kérdésre a leghatározottabb nemmel kell válaszolni és élesen tiltakozni kell az ilyen kérdésfelvetés és magyarázat ellen, mert ez a történelmi igazság legdurvább meghamisítása volna a magyar népnek, elsősorban a magyar munkásosztálynak, valamint új korszakot jelző történelmi jelentőségű hősi harcának alávaló, ocsmány megrágalmazása volna."
Nagy Imre számára nem elfogadható a „forradalom is, ellenforradalom is"
álláspont sem: „Kádár máris kénytelen ezzel a ténnyel megalkudni és az eseményekről felemás értékelést adni: forradalom is volt, ellenforradalom is volt. Ebben az a politikai ostobaság, ami a tömegek megtévesztésének szándékát takarja, hogy Kádár az eseményeknek azt az első fázisát (1956. október 23-31) tartja forradalmi népmegmozdulásnak, amelyet abban az idő-szakban a Gerővel és Hegedűssel, valamint a politikai bizottság és KV akkori többségével egyetemben ellenforradalmi puccsnak nevezett és fegyveres vér-befojtását tartotta szükségesnek."
Az »ellenforradalom« koncepciójának céltalanságáról szólva Nagy Imre kifejti: „Mindenesetre az bizonyos, hogy Kádár János, a vezetése alatt álló kormány, az MSZMP jelenlegi vezetése és az a program, amely az események ellenforradalmi értékelése alapján akarja konszolidálni a helyzetet és biztosítani a szocializmus építésének feltételeit, Magyarországon bukásra van ítélve. Céljait a néppel szemben, a munkásosztállyal szemben, a magyar kommunisták tömegeivel szemben nem tudja megvalósítani. A nemzeti ellenállás minden ilyen irányú tevékenységét megbénítja."
Tudjuk, Nagy Imrének ebben a kérdésben nem lett igaza.
A »FORRADALOM INDOKOLT