Ahhoz, hogy a megtorlást a hatalom gördülékenyen és mindenben saját tetszése szerint végrehajthassa, szükség volt a büntetőeljárás gyors (mondhatjuk kapkodó) átalakítására. Erre valójában négy fontos területen került sor: a rögtönbíráskodás és a gyorsított eljárás bevezetése; a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának felállítása és a népbírósági tanácsok létrehozatala.
A rögtönbíráskodásról (statárium) szóló 1956. évi 28. sz. tvr. tervezetét (1956. december 11-én hirdették ki) Feri Sándor legfelsőbb bírósági bíró készítette el. (A hevenyészett munka eredménye az volt, hogy másnap már módosítani kellett a jogszabályt, kimaradt belőle ugyanis a 13] bekezdés, amely kimondja, hogy a bűnösség megállapítása esetén a büntetés halál.) A rögtönbíráskodást 1956. december 15-én kezdték meg a katonai bíróságok ítélőtanácsai, és folytatták 1957. november 3-ig.
A gyorsított eljárás megteremtésének igénye az MSZMP IKB 1956.
november 6-i nyilatkozatában már benne rejlett. Kádár János ennek alapján beszélt az 1956. december 28-i KB-ülésen az „adminisztratív és repressziós"
határozatokról, és ő beszélt először a „gyorsított bíráskodás" szükségességéről is.
A „gyorsított bíráskodás" kodifikációja tudatosan az 1921. évi LXIII. tc.-t
137
(és az 5188/1914 ME. sz. rendeletet) vette mintául. Mint azt a Domokos József által készített előkészítő anyag mutatja, felhasználták a 4039/1919 ME és a 4038/1919 ME rendeleteket is, amelyeket egykor a kommunisták ellen alkalmaztak Az így megalkotott 1957. évi 4. tvr. – Domokos - Münnich-Marosán - Nezvál egyeztetés után - lehetővé tette a 16 év feletti fiatalkorúak esetében halálbüntetés kiszabását.
A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa XVI. sz. büntető elvi döntése kimondta: „A gyorsított eljárásban a különtanács hatásköre kiterjed a terhelt valamennyi bűncselekményére, még abban az esetben is, ha ezek kö-zül egyes bűncselekmények egyébként nem volnának gyorsított eljárás alá vonhatók, feltéve, ha az ügyész a vádiratban (1957: 4 sz. tv. 4. §. [21 bek) terjeszti elő"
A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának létrehozásáról először ugyancsak Kádár János beszélt az MSZMP KB 1957. április 5-i ülésén.
Milyen politikai megfontolás húzódik meg a háttérben? Tény, hogy a hatalomnak szüksége volt az új tárgyalási forma mellett egy új bíróságra is.
Aligha téved Zinner, amikor a nagy vihart kavart Farkas Mihály és társai ügyet említi kiváltó okként. Kádár a „kellő súlyú ítélet" meghozatalát sürgetve vetette fel ugyanis a Legfelsőbb Bíróságon népbírósági tanács létrehozását. A koncepciót Kádár moszkvai útja (március 20-28.) idején Szénási Géza, Nezvál Ferenc, Szalay József és Domokos József készítette el. Ennek lényege, hogy az öttagú ítélő tanácsban egy szakbíró és négy ülnök (népbíró) ítélkezik, minden olyan ügyben, amelyben az ügyész a népbírósági tanács előtt emel vádat. A vádemelés független a cselekmény elkövetési idejétől! A tanács eljárhat fellebbezési fokon is minden ügyben, amelyben a legfőbb ügyész ezt indítványozza. Ezekben az ügyekben nem érvényesül a súlyosítási tilalom. A népbírósági tanács elbírálhatott törvényességi óvást is, ezzel lehetőség nyílt arra, hogy bármely, korábban jogerős ítélettel lezárt ügyben újabb ítéletet hozzon. Joga volt továbbá bármely ügyben perújítást is kezdeményezni. Első fokon a népbírósági tanács statáriális tanácsként járt el. Ennek a perjogi következménye az volt halálos ítélet esetén, hogy a szótöbbséggel kegyelemre nem ajánlott vádlottat 2 órán belül kivégezték. A koncepció alapján a normaszöveget Eörsi Gyula és Nagy Miklós (1M Törvényelőkészítő Főosztály) készítette el.
A jogszabálytervezet 1957. április 2-án került az MSZMP IB elé. A testület azzal fogadta el az előterjesztést, hogy a felállítandó tanács
„jogosult a legfelsőbb bíróság minden ítéletének felülvizsgálatára". Másnap a kormány tárgyalta a tervezetet, és - Olt Károly ellenjegyzése mellett - a NET 1957. április 6-án az 1957. évi 25. tvr. - rel határozott a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának felállításáról. Ezzel valóban olyan „bírósággal gyarapodott Kádár eszköztára, amely csak külsőségeiben hasonlított egy bírói ítélkező tanácshoz, s kiválóan alkalmazható volt a legfelsőbb politikai akarat érvényre juttatásához. Jellemző példa erre - ezt éppen Vida Ferenc
138
tanácselnöktói tudjuk -, hogy a népbírósági tanács döntéseibe a politikai vezetés - a szükséghez képest - közvetlenül is beavatkozott.
A népbírósági tanácsok országos rendszerének kiépítése volt a megtorlás struktúrájának negyedik lépcsője. Ez az elhatározás már 1956 novemberétől érlelődött. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának „eredményei' végleg meggyőzték a politikai döntéshozókat a népbírósági tanácsok rendszerének
„hasznos voltáról". A népbírósági tanácsok rendszerének kiépítéséhez szükséges jogszabályi előkészítést az IM részéről Kovács Kálmán miniszterhelyettes irányította. A Legfelsőbb Bíróságon Lee Tibor, Simor Pál és Molnár László véleményezte a tervezetet. A több olvasatban egyre szigorodó koncepció kialakításában jelentős szerepe volt Domokos Józsefnek is. A koncepcióban olyan embertelen rendelkezés is szerepelt, amely a cselekmény idején 16.
életévét betöltött fiatalkorúval szemben lehetővé tette halálbüntetés alkalmazását. Vágó Tibor tanácsa ezt a minden emberiességet megcsúfoló le-hetőséget alkalmazta Mansfeld Péter ügyében. A politikai akaratot az MSZMP KB április 5-én kifejezésre juttatta. A tervezet így 1957. május 30-án a kormány elé kerülhetett, ahol az előterjesztés megtárgyalásánál jelen volt Domokos József is. A NET 1957. évi 34 tvr.-ként fogadta el a normaszöveget, és 1957. június 17-én hirdette ki a Magyar Közlönyben. A korlátok nélküli megtorlás „jogalapja"
1961. április 16-ig volt érvényben. Magyarországon a forradalom leverése után tehát nem volt olyan független bíróság, amely előtt a a súlyos vádak megmérettethettek volna. A hatalomnak legkevésbé ilyen bírói fórumra volt szüksége. Mit mondanak erről még a források?
Az MSZMP KB 1957. április 5-i jegyzőkönyvében rögzített Kádár-felszólalás elégedetlenségét fejezte ki a bíróságok "liberalizmusa" miatt, konkrétan utalva az írók ügyére, de „általában" is. „Itt muszáj
erősíteni [sic!]... Előfordult például, hogy Nezvál elvtárs egy ilyen ügyben kiizzadt egy halálbüntetést és a felső bíróságon megesett a szívük rajta és a büntetést átváltoztatták életfogytiglani börtönre... Össze kell szedni egy tucat ilyen ügyet... A bírósági munka most a Népköztársaság létét jelenti. Aki ellenforradalmár volt, meg kell büntetni. A népbíróság szervezetét fel kell ál-lítani úgy, hogy mód legyen bármilyen ügyet tárgyalni."
Korábban szóltunk arról, hogy a felállított népbírósági tanács jogosítványa minden jogerős ügy felülvizsgálatára is kiterjedt. Nyilvánvaló, hogy itt egy újabb politikai megtorló szerv alakult - bírói ítélkező tanácsoknak álcázva. Az a tény, hogy a népbírósági tanácsok ülnökei számos esetben nemcsak a forradalom politikai ellenfelei, hanem a harcok kárvallottjai is voltak, s hogy a katonai tanácsokban olyan hírhedt személyek is részt vettek, mint Gyurkó Lajos vezérőrnagy, ezt az állításunkat igazolja. A másik érv, amely állításunkat igazolja, hogy a hatalom tagadta a bírói függetlenség szükségességét.
Ami a bírói függetlenségről alkotott felfogást illeti: tipikus az a vélemény, amelyet Borbély Lajos fejtett ki a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség közös pártszervezetének gyűlésén: „Az igazi bírói függetlenség egyet jelent azzal, hogy a bírák semmilyen körülmények között sem befolyásolhatók a
139
munkásosztály érdekei ellen és mindig a proletár hatalmat szolgálják."
Hasonló álláspontot hangoztatott - hivatalos véleményként - Marosán a február 4-i, Legfőbb Ügyészségen tartott értekezleten, és hasonló szellemben foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság 1957. március 22-i kollégiumi ülése is. Itt az ítélkezést, mint az osztályharc eszközét ecsetelte Lee Tibortól Radó Zoltánig a Legfelsőbb Bíróság büntetőkollégiuma. A bírói függetlenséghez szorosan kapcsolódik a törvényességről alkotott felfogás. A magas testület a törvényességet is mint osztálykategóriát értelmezte: „A törvényesség objektív értelmezése azt jelenti, hogy a proletár államhatalomtól függetlenített szemlélet, ami lénye-gében burzsoá szemlélet."
A Legfelsőbb Bíróságon 1957. március 28-én értekezletet tartottak
a bírák részére az „Ellenforradalmi bűncselekményekkel kapcsolatos ítélkezési kérdések megvitatása" címmel. Itt tudatosították - s ez az egész magyar
„ítélkezési" gyakorlatot eldöntötte -: a november 4-i „büntetlenség ígéret", amelyet Kádár több alkalommal is megismételt a legnagyobb nyilvánosság előtt, nem úgy értendő, hogy a kormány amnesztiát kívánt hirdetni! Nincs szó tehát semmilyen megbocsátásról_ Ennek megfogalmazása azért vált halaszthatatlanná, mert egyes megyékben született néhány ítélet (így p1. Heves megyében), amely büntetlenségi okként értékelte a kormánynyilatkozatban foglaltakat, és felmentő ítéletet hozott.
A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma és az Elnökségi Tanács már februárban megkezdte a „ellenforradalmi bűncselekményekkel kapcsolatban"
kötelező ítélkezési gyakorlat kidolgozását, lényegében a Marosán György által előadott szellemben.
A bosszúra éhes restauráció reflexerűen utasította el a törvény előtti egyenlőség gondolatát is, és tért vissza a harcos osztálybíráskodás ortodox bolsevik felfogásához. Ezt hangsúlyozta Szalay József is, amikor felhívta a figyelmet az 1955. novemberi párthatározat betartására, amely szerint: „A törvényesség élének tehát köztörvényes bűncselekmények esetén is, az osztályellenség esetén is az osztályellenség támadó tevékenysége ellen kell irányulni."
Nagy erővel folyt a kormányzati propaganda is. Különös figyelmet érdemel Markója Imre „Osztályharcos bíráskodást" című írása, valamint Biszku Béla
„A proletárdiktatúra időszerű kérdései" címmel megjelent brosúrája.
Arról, hogy kik kerültek végül az „igazságszolgáltatás" őrlőkövei közé, s végső soron mi lett a sorsuk, nem jog kérdése volt, hanem a központi és helyi politikai vezetők megítélésétől függött. A 103/1958 IM-BM titkos utasítás egy bizottságot állított fel a megyei párttitkár vezetésével. A bizottság tagja volt a megyei rendőrkapitányság vezetője, a megyei ügyészség vezetője és a megyei bíróság elnöke. Ez a bizottság minősített és döntött, hogy a forradalmi tevékenységért gyanúba keveredett „megtévedt munkás és dolgozó paraszt származású személy", akinek „kisebb jelentőségű ellenforradalmi jellegű cselekménye" miatt nem kell bíróság elé állnia. Döntöttek abban a kérdésben is,
140
kik azok, akik az előbbi kategóriába nem sorolandók („e pont alá nem vonható osztályidegen, osztályellenség, huligán, és a szokásos bűnöző"). Az ő sorsuk áll a halálraítéltek és a börtönt szenvedettek számadatai mögött.
A megyei párttitkár által vezetett bizottság „felülvizsgálta" az elkészült vádiratokat. Azokat is, amelyek éppen bírósági tárgyalási szakban voltak, és tetszés szerint utasíthatták a bíróságot az ügy meg-szüntetésére vagy büntetés kiszabására. Önmagában ez a 103/1958 sz. együttes utasításban biztosított, az igazságszolgáltatás rendjét és az eljárásjogi rendelkezéseket semmibe vevő
„jogi megoldás" igazolja: nemcsak a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa volt Marosán elé citálható és utasítható a párt által elhatározott ítélet meghozatalára, hanem valamennyi magyarországi bíróság közvetlenül alá volt rendelve a megyei párttitkár által tolmácsolt politikai akaratnak.
Ha mindezek tudatában értékeljük az eljárásjogban ismertetett változtatásokat, nem marad kétség afelől, hogy a hatalom semmit sem bízott a véletlenre, a megtorlás végrehajtása alaposan megtervezett, félelmetes hadjárat volt: „Meg kell fizetnünk, mert bele mertünk avatkozni a hatalmasok dolgaiba... Bűnhődni kellett, mert maguknak köve-telték azt a hatalmat, amelyet nevükben, de nélkülük és ellenükre bitoroltak a hatalmasok, s mert beigazolódott, hogy a hatalmasok valójában nem is olyan hatalmasok. S mert kimondták, »a király meztelen«."
Mindez csupán a megtorlás feltételeinek személyi szervezeti és jogszabályi megteremtése volt. A jogi keretek között végrehajtott megtorlás valóságos tartalmának vizsgálata még nem fejeződött be. Néhány tipikus per részletes jogászi elemzése (Brusznyai Árpád és társai pere, Földes Gábor és társai pere, Mansfeld Péter és társai pere, Szirmai Ottó, Angyal István és társai pere stb.) azt igazolja, hogy a hatalom azokat az anyagi és eljárásjogi szabályokat is könnyűszerrel áthágta, amelyeket egyébként kötelezőnek ismert el.
Jellegük szerint külön kell választani az ún. „nagy" pereket, amelyeket a forradalom vezető személyiségei ellen indítottak, ide értve a csaknem minden megyében megrendezett megyei forradalmi vezetők ellen indított pereket (valamint ezek szatellit - pereit). Másik csoportot képeznek a „tömegperek", amelyek elsősorban a forradalom alulról építkező szerveiben részt vevők (elsősorban munkástanácsi vezetők és tagok) ellen indultak.
A „tömegperek" adják a büntetőeljárások több mint 9/10-ét. Ezek vizsgálata azt igazolja, hogy végrehajtották a BM tervezetben foglaltakat. Az ítéletek tanúsága szerint a bűnösséget megalapozta a forradalom szerveiben való puszta részvétel, minden további konkrét tevékenységtől függetlenül.
Az egyes ügyekben tetten érhető, hogy a hatóságok számára nem volt lényeges a történeti tényállás tisztázása, akkor sem, ha „felületességüknek"
ártatlanul kivégzett áldozatok látták a kárát. Ennek elrettentő példája Budakeszi, ahol Sziklai Sándor ezredes és apósa halála miatt indult bűnügy. A vád szerint az ezredes és apósa lakásába be-hatolt egy „ellenforradalmár csoport", és mindkettőjüket meggyilkolták. Az ügyben hat halálos ítélet
141
született. Két elítéltet 1958. november 6-án kivégeztek, négyen életfogytig tartó börtönt kaptak, hét vádlott pedig összesen 60 év börtönt. A tényállás szerint a csoport azért indult el Sziklai háza felé, hogy felszólítsák, adja le a fegyverét, mert a községben már valamennyi fegyvert beszolgáltattak. Ekkor Sziklai a csoport felé lőtt (sebesült áldozata később belehalt sérülésé-be). A megjelentek ekkor hatoltak be a házba, ahol holtan találták Sziklai apósát, és ő maga is eszméletlenül (vagy holtan?) feküdt. Testét az utcára vonszolták és meggyalázták. A BM Pest Megyei rendőrfőkapitányság 1959. március 31.-én titkos jelentésben megállapította: „Sziklai és apósa támadás közben TT pisztollyal - mely Sziklai birtokában volt - öngyilkosságot követett el."
Korábban egy fejszével ő gyilkolta meg apósát is.
Más esetekben a célba vett áldozat nem volt hajlandó eljátszani a rá osztott szerepet, és végzett magával. Így hiúsította meg Szigethy Attila öngyilkossága a (BM tervezetébe is felvett) „győri ellenkormány pert", amelynek ő lett volna a főszereplője és (aligha kétséges) kivégzett áldozata is.
A megtorlás külön fejezete volt a statáriális ítélkezés. A rögtönítélő (katonai) tanácsok 405 vádlottal szemben mondtak ki ítéletet, és 70 esetben alkalmaztak halálbüntetést. A rögtönbíráskodás nemcsak a forradalommal összefüggő, de a forradalomtól teljesen függetlenül elkövetett súlyos köztörvényes bűncselekményekre is kiterjedt. A statáriális ítélkezés során hozott ítéletek tapasztalatai szerint ezek a bíróságok a gyakorlatban egyrészt meghaladták ezt az ítélkezési formát életre hívó politikai szándékot, másrészt nem teljesítették az el-várásokat. A lépten-nyomon hangsúlyozott „osztályellenség megsem-misítése" például nem teljesült (ez igaz lesz egyébként a nem statáriális ítélkezés körében is). A rögtönítélő tanácsok elé állított személyek csaknem kivétel nélkül munkás és paraszt osztályhelyzetűnek minősültek.
Tény ugyanakkor, hogy a lőfegyver és lőszer engedély nélküli birtoklása esetén (ez sokszor ugyancsak nem állt összefüggésben, a forradalmi eseményekben való részvétellel) minden esetben halál volt a büntetés, ha gyanú merült fel, hogy a vádlott harcok közelében tartózkodott. A bíróság nem adott helyt olyan klasszikus büntetőjogi intézménynek sem, mint az önkéntes elállás. Voltak olyan büntető-tanácsok is, amelyek hajlottak a volt nemzetőrök esetében a le nem adott fegyver megtalálásakor enyhébb - 10-15 évi börtönt jelentő - büntetés kiszabására is. Az ítéletek szigora vagy „enyhesége" nem kis részben függött a tanácsot vezető hadbíró személyes felfogásától. Így egyes tanácsok viszonylag következetesen enyhébben ítélték meg az ügyeket, míg mások lényegesen szigorúbban, sőt embertelen kegyetlenség is igazolható (pl.
a Mátyás Miklós vezette statáriális tanács esetében).
Külön említést érdemelnek a 14-16 éves fiatalkorúakkal szemben folytatott statáriális eljárások. Ők leggyakrabban ipari tanulók vagy az általános iskolából kikerült munkásfiúk voltak, akiket jó-részt a fegyverek iránti romantikus vonzódás vitt arra, hogy egy-egy pisztolyt birtokoljanak. A velük
142
szemben kiszabott 5-6 év börtön nemcsak embertelenül súlyos, de szükségtelen is volt, sőt a meg-hirdetett osztálybíráskodás szempontjaival sem lehet indokolni. Ezek az ítéletek a fiatalok egész életére kiható, behozhatatlan hát-rányt jelentettek.
A rögtönbíráskodás körében több olyan ügyben is hoztak és hajtottak végre halálos ítéleteket, amelyek a forradalomtól független emberölést (nyereségvágyból elkövetett emberölést, közkeletű kifejezéssel rablógyilkosságot) valósítottak meg. Ezeknek az ügyeknek egy részében (kocsmai összetűzés során késeléssel okozott ember-ölés) a rendes bíróságok (értsd: nem statáriális bíróságok) gyakorlata sohasem alkalmazott halálbüntetést. Itt tehát a statáriális eljárás negatív diszkriminációt jelentett. A másik említett elkövetői csoport esetében ez aligha állítható. A politika ezeket a köztörvényes bűnelkövetőket ugyanakkor tudatosan összemosta a forradalomban részt vett vádlottak ügyeivel, a forradalmárok lejáratásának szándékával. Ez az eljárás egyébként nem ismeretlen a nem statáriális eljárásban elbírált esetekben sem.
A népbírósági tanácsok (és a rendes bíróságok) ítélkezési gyakorlatának eddig feltárt adatait összegezve három fontos megállapítást tehetünk:
- A hatóságok kevéssé kíváncsiak a valós történeti tényállásra, annál inkább a politikai elvárásoknak igyekeznek megfelelni a konkrét tényállások megszerkesztésénél. Ennek megfelelően a bizonyítási el-járások nem a vád és védelem bizonyítékainak felvételét és szabad bírói mérlegelését jelentik, hanem azok vád centrikus válogatását. Az ítéletekben a tényállás hiányosságait gyakran az ideológiai közhelyekkel „pótolják."
A bűnösség megállapítása körében érvényesülnek mindazok a politikai direktívák, amelyeket a legfelsőbb pártvezetés adott ki, és amelyek különböző közvetítő láncszemeken keresztül (leggyakrabban utasítások formájában, de nemegyszer „kézi vezérlés" útján, jutottak el az ítéletek indokolásába.
-- A büntetéskiszabás megtorló jellegű és félelmet kiváltó. Ezt szolgálta a halálbüntetések magas aránya, valamint a börtönbüntetés csaknem kizárólagos alkalmazása.
5 itt kell visszatérnünk arra a kérdésre, kik vannak a statisztikai számsorok mögött? A proletárdiktatúra valójában a nép ellenségeivel szemben alkalmazta a kemény ítéleteket, akik osztályidegen mivoltukból eredően vissza akarták szerezni elvesztett hatalmukat?
Az 1956 előtt gyakorolt „osztálybíráskodás eredményeként" a börtön-be zártak 79,2%-a volt munkás, mezőgazdasági munkás, tszcs [termelőszövetkezeti csoport] tag, kisparaszt, míg 2,5%-a kulák, tőkés és „deklasszált elem" 6,4%, értelmiség 4,9%. A forradalom leverése után nyíltan folytatódott az osztálybíráskodás. A belügyminiszter, az igazságügy miniszter és a legfőbb ügyész 9/1958 BM sz. együttes utasítása 1958. október 16-án („Szigorúan titkos" jelzéssel) jelent meg az illetékesek számára „A letartóztatottak osztályhelyzetének, az általuk elkövetett bűncselekmények politikai vagy
143
köztörvényi jellegére, valamint a vissza-esők fogalmának meghatározására"
címmel. Az utasítás így foglalta össze az „osztályidegen" fogalmát:
„1.) Azokat, akik kizsákmányolásból éltek (volt tőkéseket, gyárosokat, üzemtulajdonosokat, nagykereskedőket, bérháztulajdonosokat, vállalkozókat, kulákokat stb.);
2.) A felszabadulás előtti államapparátusban és állami intézményeknél vezető beosztásban volt személyeket (főjegyzőkig bezárólag), a volt horthysta politikai rendőrség valamennyi beosztottját, a rendőrség, a honvédség volt hivatásos tiszti állományú tagjait, a csendőrség hivatásos állományába tartozókat, a VKF/2 vezetőit, tisztjeit és valamennyi beosztottját, a jobboldali pár-tok és szervezetek vezetőit és országgyűlési képviselőit;
3.) Azokat, akikre az 1-2. pont nem utal, azonban az összes körülményeit figyelembe véve megállapítható, hogy deklasszált személyek. (Pl. egyházi személyek, papok, urasági intézők stb.)
Az utasítás tehát valójában szabad kezet biztosított a helyi politikai vezetés álláspontjának érvényre juttatásához. Tartalmilag mindez az 1956 előtti helyzet változatlan folytatása volt.
Egy 1958. november 10-én kelt jelentés 4488 letartóztatott „szociális származását" és „jelenlegi foglalkozás" szerinti megoszlását dolgozta fel. A szociális származás feldolgozásából kiderül, hogy az érintettekből 1188 a munkás (26,47%) és 1392 fő a paraszt (31,01%); míg a volt uralkodó osztály tagja 39 fő, kulák 203 fő, fasiszta fegyveres testület tagja (értsd: volt katona, csendőr) 55 fő. Így az osztályidegennek minősülők 297 fős (6,61%)
„táborához" képest a munkás és paraszt letartóztatottak 2580 fővel (57,48%) elsöprő többséget képviselnek. Ha ide számítjuk az osztályellenségnek nem számító kispolgár, az alkalmazott érte-miség és az „egyéb" kategória egyéb csoportját is (összesen 1611 fő), akkor a letartóztatottakból a nem osztályellenség 93,38 %-! Mindez alig-ha kíván kommentárt, ezért csupán leszögezzük, hogy az elítéltek döntő többsége továbbra sem az „osztályidegen"
kategóriákból került ki, hanem „munkás, dolgozó, paraszt és értelmiségi" volt.
Mindez összhangban áll a forradalom elesettjeinek hasonló, származás szerinti vizsgálata során kimutatott arányokkal.
A politikai felső vezetés továbbra is elégedetlen a megtorlás mértékével. A PB december 10-én, s mert az eredeti előterjesztést nem fogadta el, december 31-én napirenden tartotta a „Büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről" című előterjesztést. A BM részéről az előterjesztést Biszku Béla készítette.
Bevezetőjében így ír: „Az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre
Bevezetőjében így ír: „Az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre