1955. márciusi politikai bukás után a lassan ocsúdó Nagy Imre sorra írta feljegyzéseit és tanulmányait, szigorúan megtartva a párt szabályait a Politikai Bizottság, illetve a Központi Vezetőségszámára. Ezekben sok egyéb gondolat mellett hitet tett a változás elkerülhetetlensége mellett. 1953-as miniszterelnöki szereplése, illetve kibontakozást kereső programtervezetei szinte predesztinálták arra, hogy a különböző politikai attitűdű ellenzékiek benne lássák azt az embert, aki Rákosi felváltására ismét képes lehet. Maga Nagy Imre is úgy vélte, hogy újabb miniszterelnöksége a záloga annak, hogy az ország kikerüljön a politikai és gazdasági kátyúból. A párhuzamosan zajló lengyel események pedig arra engedtek következtetni, hogy Magyarországon is bekövetkezhet - szovjet jóváhagyással - a hatalmon belüli csere. Ennek realizálására azonban a pártszerű Nagy Imre egyetlen lépést sem tett, ami arra mutatott volna, hogy miniszterelnöki kinevezése érdekében akárcsak a szervezkedés csíráit is
47
elfogadja. Nagy Imre valóban miniszterelnök akart lenni, de szovjet jóváhagyással, az MDP hí-vására és megbízásából. Igaz ugyan, hogy október 22-én a Mű-egyetemen Szilágyi József nevezetes felszólalásában Nagy Imrére is hivatkozott, valójában azonban Nagy Imre, hírét véve a készülő tüntetésnek, azzal nem értett egyet.
Az október 23-i kora délelőtti események hatására azonban Losonczy Géza hívására annak lakására ment, hogy ott elvbarátaival megvitassa a legújabb politikai fejleményeket. Ezen a megbeszélésen, Donáth Ferenc kivételével, aki úton volt a főváros felé Debrecenből, ahol 22-én este előadást tartott a debreceni egyetemisták meghívására, jelen volt Losonczyn és Nagy Imrén kívül Nagy Imre veje, Jánosi Ferenc, a régi barát Haraszti Sándor, Újhelyi Szilárd és Gimes Miklós. Ezen a megbeszélésen - vagy inkább beszélgetésen - két fontos tény hangzott el. Egyrészt az ott lévők megállapodtak abban, hogy a személycserékre a fokozódó nyomás következtében szinte biztos, hogy sor kerül, s az ideális megoldás az lenne, hogy Kádár legyen az MDP első titkára, Nagy Imre pedig Hegedűs András helyett a miniszterelnök. További személycserékről szó nem esett, csupán arról, hogy Nagy csak akkor vállaljon miniszterelnöki szerepet, ha ezzel egy időben a kompromittált állami és pártvezetőket a hatalomból eltávolíthatja. Ellenkező esetben könnyen úgy járhat, mint első miniszterelnöksége idején, amikor a vele szemben álló rákosista apparátus folyamatosan elárulta. Vita bontakozott ki a tüntetésről is, ezt Nagy Imre nem tartotta helyesnek, sőt élénken ellenezte. Ezután a beszélgetőpartnerek elváltak, és sokukkal Nagy Imre csak napokkal később találkozott újra. Nagy Imre ezek után haza ment, s várta a párt hívását. Ennyi és nem több Nagy Imre személyes
» szerepe« a tüntetés szervezésében.
14 óra 23 perckor - tehát abban a pillanatban, amikor a rádió bemondta a tüntetés engedélyezését - Nagy Imre otthon van, barátai közül ki-ki haza vagy a munkahelyére, esetleg az utcára ment.
Gerő a döntés után szobájába távozott, s írni kezdte az este elmondandó beszédét, Kádár a rádióban magyarázta, hogy miért kell betiltani a tüntetést, s egyértelműen tiltakozott az ellen, hogy a párt álljon a tüntetők élére, mikor Ács Lajostól megkapja a telefonüzenetet, hogy a tüntetést mégis engedélyezték.
Ekkor eltávozott a SZOT-ba, ahol Marosán magyarázta a párt döntésének mélyebb mozgatórugóit. Itt kapják a hívást, hogy azonnal menjenek a pártközpontba, mert ismét PB-ülés lesz. Ekkorra már egyre világosabb volt, hogy a pártközpont, a döntés-előkészítő minisztériumok vitái csak részben befo-lyásolják az események menetét. Egyre fontosabb lett, hogy mi történik az utcákon. Az utca tehát főszereplővé lépett elő.
TÜNTETÉS A FŐVÁROSBAN
A tüntető diákok s mellettük az utca népe a Petőfi-szobornál gyülekezett.
Sinkovits Imre közel tízezer ember előtt elszavalta a »Nemzeti dal« -t, egy diák
48
felolvasta a 16 pontot, majd a menet elindult a Bem-szoborhoz a Kossuth Lajos utcán, majd a Tanács körúton, a Bajcsy-Zsilinszky úton, át a Margithídon. A Duna jobb partján gyülekező diákság is elindult, s társaikkal a Bem-szobornál találkoztak.
A diákok kart karba öltve vonultak az utakon, megkísérelvén be-tartani a Petőfi Kör vezetőinek kérését, hogy idegeneket ne engedjenek maguk közé, a rend biztosítása érdekében. Amerre elhaladtak, megteltek az utcák és a házak erkélyei. Valóban eufórikus hangulatban volt a főváros. A zászlók mindenhol kikerültek a házakra, volt olyan is, ahol éppen nem volt kéznél a zászló, s piros muskátliból, fehér zsebkendőből és örökzöld növényből komponálta meg a lakás gazdája a nemzeti trikolórt.
A Bem-szobornál Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc elszavalta a» Szózatot«, Zbigniew Herbert lengyel költő népe üdvözletét tolmácsolta. A tömegben immáron feltűntek a címer nélküli zászlók, s a kezdeti lengyelbarát jelszavak mellett egyre többször hang-fel kommunista- és szovjetellenes jelszavak is. Már ekkor kezdett világos lenni, hogy a főváros népe nem kíván megelégedni a szocializmus megreformálásával, hanem tekintetét magasabbra emelte.
A tömeg a Bem térről a Kossuth térre indult tovább, s egyre gyakrabban hangzott el a követelés, hogy Nagy Imrét akarja hallani. A tüntető tömeg eleje kb. 17 óra körül ért a Kossuth térre, s egy óra múlva már 200 000 ember követelte Nagy Imrét.
Aki csak egy kicsit is járatos volt a történelemben, annak tudnia kellett, hogy ekkora tömeg jelenléte az utcán csak abban az esetben nem jelent veszélyt a hatalom számára, ha annak reprezentánsai el tudják hitetni az emberekkel, hogy követeléseiket a magukénak érzik. Nagyon is indokoltak voltak tehát azok a javaslatok - s ez a későbbiekben többször, különböző körülmények között újra elhangzik -, hogy a párt álljon az események élére. A tömegek várakozását és nyugalmát mi sem bizonyítja jobban, hogy ezt az esélyt megadták a párt vezetésének. Vagyis, ha feszülten is, de mindenki várt a beharangozott Gerő-beszédre. Az is nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb az események középpontjába a rádió kerül. Hiszen ha a Gerő-beszéd nem elégíti ki a tüntetők igényét, akkor szinte természetes, hogy a tüntetők követelni fogják: az ő követeléseiket is ismerje meg az ország népe.
A tüntetők egy határozottabb csoportja elébe kívánt vágni az eseményeknek, s mintegy megelőzve a Gerő-beszédet, el akarták érni, hogy az ő követeléseikkel hamarabb ismerkedjék meg az ország. Így a kezdeményezés a párt kezéből a tüntetők kezébe kerülhetett volna. A rádió »szellemi« birtoklása tehát már a kora délutáni órákban központi kérdéssé vált.
Az első ÁVH-s egység - 30 fő - 15 óra 30 perckor érkezett meg a rádió megerősítésére. 16.40-kor követte őket egy újabb ÁVH-s század, majd 17 órakor érkezett egy újabb századnyi utánpótlás. Szinte ezzel egy időben, tehát 17 óra tájékában a tüntetők is megjelentek a rádió épületénél, és követelték, hogy olvassák be a követeléseket összefoglaló 16 pontot. A rádió vezetői erre
49
nem voltak hajlandók, főként azért nem, mert a tüntetők első pontja a szovjet csapatok ki-vonását követelte. A Parlament előtti 200 000 főnyi tömeg mellett 17 és 18 óra között egy újabb gyűjtőpont alakult ki, s ez a rádió épülete volt.
18.30 körül a rádiót védő ÁVH-sok őrizetbe vettek 10 tüntetőt, akiknek sikerült bejutni az épületbe.
Ekkorra már teljesen összekeveredtek a frontok. A »Nagy Imrés«
kommunisták - Vásárhelyi Miklós és mások -, akik arra számítottak, hogy a tömegdemonstráció hatására megtörténhet a hatalomváltás, a tömeget látva, amely egyre inkább függetlenedett a reform-kommunista követelésektől, a hatalommal együtt próbálták mederben tartani a tüntetést. Egyre kevesebb sikerrel. 18 óra tájékában tehát tüntető tömeg követelte a Parlament előtt Nagy Imrét, tüntető tömeg követelte a rádiónál a 16 pont beolvasását, amely egyértelműen szovjet- és Gerő-ellenes volt, s nagy tömeg gyűlt össze a Sztálin-szobornál, ahol megkezdődött a zsarnokság jelképének ledöntésére induló kísérlet.
A helyzet tehát 18 óra körül politikai értelemben véve rendkívül kiélezett és kiváltképp érdekes volt. Az egyik oldalon állt a pillanatnyi hatalom, Gerő, Hegedűs és társai, a másik oldalon egy forradalmasodó tömeg, s a nagyimrések a kettő közé szorulva, egyrészt még mindig hatalomváltásban gondolkodva, másrészt már tömegcsillapító szerepet is kényszerültek betölteni, egyre kevesebb sikerrel. Ez a hárompólusú felállás, amely a következő napokban az eseményekből következő szerepeket kijelölte, „dramaturgiai" szempontból már 18 órára kialakult.
Kevésbé figyeltünk fel eddig arra, hogy a 18 óra körüli időszak szinte vízválasztóvá vált a forradalom történetében. Miközben a három helyszínen - rádió, Parlament, Sztálin-szobor - egyre nőtt a forradalmasodó tömeg önerejébe vetett hite, a hatalom is megtette az 'első lépéseket a maga védelmében. Vagyis 18 óra körül kezdett növekedni a feszültség, s ez idő tájban »teremtődtek meg« a később be-következett összecsapás feltételei.
18 óra körül kezdte meg a katonai és belügyi vezetés a fontosabb középületek megerősítését. Ekkor rendelték ki a HM őrzésére a budapesti őrzászlóalj egyik századát, 3 harckocsit s 33 tiszti iskolást. Tóth Lajos vezérőrnagy, vezérkari főnök e tájt rendelt el riadót a piliscsabai és aszódi gépesített ezredek számára, s rendelt fel alakulatokat a rádió védelmére. Nem sokkal 18 óra után, de még 19 óra előtt az egész ország területén harckészültségbe helyezték a néphadsereg és az ÁVH alakulatait, s 19 óra tájban ugyancsak riadóztatták a HM - közvetlen pesti alakulatokat is.
19 óra tájékában tehát szemben áll egymással - bár ez akkor még senki előtt nem világos - a védelemre berendezkedett fegyveres ő azzal a paranccsal, hogy bevetéskor (tömegoszlatáskor) fegyvert még nem használhat, s a forradalmasodó, de még fegyvertelen a tömeg, és ezért oszlatható az utca.
Csakhogy ez az utca furcsa képet nyújt. Igaz, hogy fegyvertelen emberekkel van tele, de tele van. Az emberekkel teli utcán át, fegyver nélkül bejutni a védendő objektumba egy fegyveres alakulatnak, szinte lehetetlen. Holttestek során kellett
50
volna átgázolniuk a teherkocsiknak s a harckocsiknak. Az ilyen parancsot kiadó hatalmat lehet nevezni felelőtlennek, illetve felelősségáthárító, mulya hatalomnak. Hogy példával illusztráljuk: 19 óra környékén a Mosonyi utcai rendőrlaktanyából 50 rendőrt és egy tűzoltóautót rendeltek ki a rádió védelmére.
Az 50 rendőrt szállító két riadókocsiból az egyik tönkrement, a másik később a Vas utcai kórházba a lövöldözések során megsebesült embereket szállított.
20 óra környékén négy teherautó érkezett a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola elé, tele tüntetőkkel. A növendékek - köztük talán olyanok is, akik visszatértek már telephelyükre a tüntetésről - levegőbe lőtt sor-tűzzel védték meg objektumukat.
20 órakor hangzott fel Gerő Ernő hangja a rádióban. Előtte már, a rádiót fenyegető tömeg láttán, három rádiós kiosont a rádió hátsó kapuján, s az Akadémia utcába érkezve berendezett egy alkalmi stúdiót, hogy Gerő Ernő onnan mondhassa el beszédét. Hogy mennyi-re spontán volt a rádió előtti tömeg viselkedése, hogy mennyire csak a követeléseiket akarták beolvasni, s hogy ekkor még fel sem merült a rádió elfoglalása, mi sem bizonyítja jobban, hogy a tüntetők csak a rádió épületének homlokzati részével szemben helyezkedtek el, illetve a tömeg nagysága miatt a Múzeum kert telt meg, de a rádiót körülvenni, izolálni eszük ágában sem volt. Egy szervezett támadás esetén mi sem természetesebb, mint a rádió épületének hermetikus lezárása. Ugyanez a mentalitás viszont nem jellemezte az ÁVH-t. Ha valaki majd egyszer figyelmesen elemzi a Mentőállomás kórházi sebesültnaplóját, meghökkenve tapasztalhatja, hogy az első súlyos se-besültek nemcsak a Bródy Sándor utcai frontról kerültek ki, hanem a Mikszáth Kálmán térről s a Gutenberg térről is. Ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy az ÁVH, miközben a rádió épületét belülről védte, kitelepített osztagaival a Rádióhoz vezető kis utcákat s az előttük lévő tereket is biztosította, az onnan érkező fegyvertelen tüntetőket már ott tűzzel fogadta.
A Központi Mentőállomás 1956. október 23-ról vezetett esetnaplójából kigyűjthetőek azok a mentőfeladatok, melyek a rádió körüli eseményekre vonatkoznak. Még mielőtt az első ilyen kivonulásra került volna sor, mentőkocsi indul, egy lakásra, ahol egy társbérlő megharapta két bérlőtársát.
51
Időpont Sérülés előzmény Sérült neme neme Kora Helyszín
20.43 ÁVH-s, kővel megdobták Ffi. 27 é. Bródy S. u.
21.08 Szurkálás. Nem sikerült megközelíteni a helyszínt.
21.56 Könnyfakasztógáz-mérgezés Civil ffi. 16 é. Szentkirályi u.
21.37 Lövés. Halál. Civil ffi. 40 é. Vas u. Kórh.
21.40 Kocsijával feldöntötték Katona 23 é. ?
21.12 Lövés Civil 18 é. Bródy S. u.
21.13 Lövés Civil 33 é. Bródy S. u.
21.25 Lövés ? a ?
22.15 5 lőtt sérült ? ? ?
22.14 Lövés ÁVH 29 é. Bródy S. u.
22.13 Lövés lakásban érte Civil nő 37 é. Bródy S. u.
22.36 Lövés Katona ? Bródy S. u.
22.13 Lövés Civil 18 é. Bródy S. u.
22.36 Lövés
Nem mellékes, hogy ugyanezen időpontban kialakult egy másik sérülési góc is, mégpedig a közelben, a Gutenberg téren.
20 órakor tehát Gerő abban a tudatban szólalhatott meg a rádióban, hogy a főváros utcái ellene és pártja ellen tüntető emberekkel vannak tele. Gerő ennek ellenére vagy talán éppen ezért elmondta azt a beszédét, amelynek lényege a tüntetők gyalázása volt.
Megjegyzendő tény, s ez sem kapott eddig még elég hangsúlyt: a Parlament előtti tömeg, annak ellenére, hogy többször próbára tették
türelmét még a Gerő-beszéd előtt - 18.30-kor például kikapcsolták világítást, ekkor lobbantak fáklyaként a meggyújtott Szabad Népek
a Gerő-beszéd után sem mutatott hajlandóságot arra, hogy megtámadja a Parlamentet. Továbbra is szinte páratlan türelemmel és önfegyelemmel követelte az ő emberét, Nagy Imrét.
A délután folyamán a tömeg hangulatát érzékelve, s talán a Nagy Imre-hívők forgatókönyve szerint is, többször kapacitálták Nagy Imrét telefonon, hogy jöjjön be a Parlamentbe, s beszéljen a tömeghez. Nagy Imre azonban hajthatatlan volt. Sztereotip válasza szinte minden hívásra: neki nincs funkciója, nincs pártfelhatalmazása, így értelmetlen megszólalnia. Hívja őt a párt! 18 óra körül az egyik miniszterelnök-helyettes, Mekis végre elérte Kádárt telefonon az Akadémia utcában, s kérte, hogy engedjék Nagy Imrét beszélni. Kádár azzal a feltétellel, hogy Nagy Imre pártszerű marad, végül is beleegyezését adta Nagy Imre megszólalásához. Hosszú telefonbeszélgetések és huzavona után Nagy Imre végre hajlandónak mutatkozott arra, hogy bemenjen a Parlamentbe. Végre 21 órakor megszólalt. Beszéde, s az első szó: elvtársak!, óriási csalódást keltett.
Nagy Imre ekkor még nem lépte át a pártszerűség határait, szinte visszaminősítette magát, vagy tudatosan nem kívánta vállalni a forradalmasodó tömeg követeléseit. Ezzel erkölcsi tőkéje, amit éveken keresztül gyűjtött össze, s
52
gyűjtöttek össze számára ellenfelei sorozatos hibáikkal, szinte minimumra csappant. A tömeg, immár a várt vezér nélkül maradván, mégsem lázadt. Kb. 23 órára elnéptelenedett a Parlament előtti tér.
Közben 21.37-kor ledőlt a Sztálin-szobor is. A monstrum sokáig ellenállt az
»ostromnak«. Végül Csepelről sikerült egy lángvágó apparátust szerezni, s ezzel a szobrot már sikerrel darabolták fel a csizma száránál. Meghatóan mosolyogtató történet is fűződik egy másik lángvágó történetéhez. Két fiatalember ismeretség alapján elindult az egyik közeli utcába egy maszekhoz, akiről tudták, hogy a szükséges apparátus tulajdonában van. Az idős mester egy papír ellenében - a forradalom után a készüléket visszaszolgáltatják - az apparátust a forradalmárok rendelkezésére bocsátotta.
Más-más formában, de a Gerő- és a Nagy Imre-beszéd vízválasztó lett a forradalom történetében. Gerő beszéde megérttette az emberekkel, hogy a hatalom - annak ellenére, hogy az egész főváros tüntet ellene - épp olyan stupid marad, mint volt. Nagy Imre pedig nem vállalta a hatalommal szemben az utca képviseletét. Az utca te-hát magára maradt, csak magára számíthatott.
A Parlament előtt lévő tömeg számára ezek után két lehetőség mutatkozott.
Vagy lassan szétoszlik, s esetleg csatlakozik más tüntető csoportosulásokhoz, vagy megkísérel behatolni a Parlamentbe. Amennyiben akár Nagy Imre, akár bármely más csoportosulás tudatosan készült volna egy forradalmi változásra, ennek a lépésnek be kellett volna következnie. Hiszen mi sem természetesebb annál, mint elfoglalni az ország házát, s ott új, forradalmi kormányt alakítani.
Nagy Imre egy gyújtó beszéddel maga mögé tudta volna állítani az amúgy is őt váró tömeget, s annak élén a hatalmat azonnal átvehette volna. De mint láttuk, Nagy Imre és elvbarátai nem forradalomra készültek, legfeljebb a tömeg támogatása mellett legális, a párt által végrehajtott hatalomcsere lehetett a céljuk. Fontos ezt elmondani azért, hogy mindenki számára világossá váljék a kádári propaganda, a kádári történetírás hazugsága, amely négy évtizeden keresztül sulykolta, hogy Nagy Imre a jobboldali ellenforradalommal szövetkezve a hatalom megdöntésére készült. Ezzel szemben Nagy Imre október 23-án este kilenc órakor még arra sem volt hajlandó, hogy; az őt támogatni kívánó tömeggel szövetséget kössön a hatalom meg döntése érdekében.
Elfoglalhatta volna a tömeg a Parlamentet Nagy Imre nélkül is Amennyiben lett volna egy csoport, amely huszonharmadikát meg előzően valóban hatalomátvételre készült volna. Akkor lett volna téren egy olyan csoport is, amely e tömeg élére áll. De nem volt. A Parlament előtti tömegből senki nem akarta átvenni a hatalmat csupán jelöltet keresett magának - ez volt Nagy Imre -, akit hatalomra segíthetett volna. S artikulálni kívánta a maga elképzeléseit amely alapján valakit is támogathat. Így érthető és evidens, hogy Parlament elől több ezren a rádió felé vették az utat, hiszen csak é kizárólag egyetlen lehetőségük maradt arra, hogy akaratuk, ha töredékesen is, érvényesüljön: ha a 16 pont mögé tudják szervezni a magyar társadalmat. Nyilvánvalóan naiv elképzelés az, hogy egy nép sorsa azon forduljon meg, beolvassák-e követeléseit a rádióban vagy sem. Naiv akkor, ha a forradalom kitörésének lehetőségeiről gondolkodunk. De éppen ez a naivitás bizonyítja azt, hogy a nép sem gondolt forradalomra október 23-án. Nem létezett olyan forgatókönyv senki iszákjában, amely erőszakkal akarta volna eltávolítani a hatalmat. A nép a hatalomban lévők lemondását akarta elérni békés úton
53
A RÁDIÓ ELFOGLALÁSA
A rádióhoz érkező tömeget a teljes káosz fogadta. Évtizedeken keresztül folyt a vita arról, hogy mikor adott ki a hatalom tűzparancsot, s ki lőtt először. Úgy gondoljuk, a Dr. Felkai Tamás által közreadott dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy 21 óra után nem sokkal a rádiónál s a rádiótól nem messze fekvő tereken civil sebesültek és halottak voltak. Egy rendőr százados jelentése szerint: „Az ÁVH 19.45 körül adta le az első riasztólövéseket... Látható volt, ahogy a rádióépületen belül teljessé vált a fejetlenség. A tömeg a 16 pont beolvasását követelte a Rádióban, miközben az ÁVH megnyitotta a célzott tüzet a tömegre, melynek következtében nemcsak a tömegben, hanem a rendőrök között is számos sebesülés, sőt haláleset történt."
A fenti idézet 1956-ban íródott le egy Kádárhoz hű rendőrtiszt tollából. Az alább következő idézetek szintén korabeliek, s tendenciájukat tekintve egy-két kivételtől eltekintve a hatalom oldalán állóktól valók. Évtizedeken keresztül szigorúan titkos, a történész számára hozzáférhetetlen anyagnak számítottak.
Közben sorra érkeztek a »felmentő csapatok« a rádió védelmére. 21 órakor érkezett meg a rádióhoz Solymosi János alezredes vezetésével a piliscsabai gépesített ezred egy lövész- és egy harckocsizászlóalja. Az ezred egy katonája így emlékezett meg az alakulatok tevékenységéről: „Miután mi lőszert vettünk magunkhoz, Solymosi alez.[redes] megparancsolta, hogy ahonnan mi tüzet kapunk, oda lőjünk mi is. Így parancsa értelmében a civilekkel együtt a Rádió irányába kezdtünk lövöldözni, mely lövöldözés később erős tűzharccá fejlődött."
Ugyanez a kép bontakozik ki előttünk egy Zrínyi Akadémiáról érkezett őrnagy visszaemlékezéséből is: „A kapunál - a rádió kapujáról van szó - érkezésünket nem fogadták... (mármint az ÁVH) Annyit láttam, hogy egy mellettem lévő szdst,[százados] mint egy ürgét végigöntötte egy vízsugár, majd közvetlen az előttem lévő ablakon géppisztolysorozatot lőttek ki, hogy hová, azt nem lehetett megállapítani."
Egy, a rádióban dolgozó személy így látta belülről a helyzetet: „22 órakor megérkezett az első kormány harckocsi a Rádió elé, és állást foglalt a fő-kapu előtt az utcán. Az első harckocsit csakhamar követte másik négy... A harc-kocsik megjelenése a Rádiónál a legnagyobb zavart keltette, mert senki sem tudta a fellobogózott harckocsikról, hogy felkelők-e, vagy a kormányhoz tartoznak-e.
Ekkor egy őrnagy lépett elő, és az első harckocsiról beszédet intézett a tüntetők-höz. Ekkor dördült el az első lövés a Rádió épülete felől, és az őrnagy halva zu-hant el. Erre mind az öt harckocsi átállt a felkelők oldalára."
Tudjuk azt is, hogy ki adta ki a parancsot az őrnagyot megölő lövésre. Ő így emlékezett: „Közben a Rádió elé érkezett 5 magyar harckocsi... Rövid időn belül nyilvánvalóvá vált az is, hogy a harckocsik a felkelők oldalára álltak. Egy honvédőrnagy a harckocsi tetejéről üdvözlő beszédet intézett a tömeghez, mire M. szds. - így írt magáról a visszaemlékező, egyes szám harmadik személyben -
Tudjuk azt is, hogy ki adta ki a parancsot az őrnagyot megölő lövésre. Ő így emlékezett: „Közben a Rádió elé érkezett 5 magyar harckocsi... Rövid időn belül nyilvánvalóvá vált az is, hogy a harckocsik a felkelők oldalára álltak. Egy honvédőrnagy a harckocsi tetejéről üdvözlő beszédet intézett a tömeghez, mire M. szds. - így írt magáról a visszaemlékező, egyes szám harmadik személyben -