Nagy Imre, túl az »ellenforradalom« - koncepció cáfolatán, rámutat az »ancien régime« lényegére és arra, hogy a „győztes proletárforradalom rendszerében nem lehetséges semmiféle forradalom, csak ellenforradalom". Rákosi rendszerének lényegét ugyanis nem proletárhatalomként definiálja. Álláspontja
155
szerint ugyanis 1949 után a rendszer nem munkáshatalom:
„Bonapartista diktatúrává fejlődött, ahogy azt a társadalom erkölcsi válságáról írt cikkemben részletesen kifejtettem. Ez tette szükségessé és indokolttá a forradalmi megmozdulást, amely előzőleg az 1945-46-os években, amikor a demokratikus kérdések megoldása napirenden volt, nem ment végbe. A Rákosi-féle bonapartista diktatúra mellett sem a nép, sem a munkásosztály nem volt a hatalom tényleges birtokosa, s a népi demokratikus intézmények nem a proletárdiktatúra funkcióit töltötték be. A nép forradalmi fellépése tehát a népi hatalom, a munkásosztály vezető szerepe és a szocialista demokratizmus megvalósulásáért, a bonapartista diktatúra ellen indokolt és jogos volt. Ezt a kérdést ki kell még dolgozni, alaposan elemezve a felszabadulás óta eltelt időszak politikai fejlődését."
Nagy Imre éppen olyan jól tudta, mint Kádár János, hogy a forradalom azért tudott létezni a november 4-ét követő fegyveres intervenció után, mert csaknem a régi rendszer államapparátusának szétesésével egy időben kialakultak a forradalom alulról építkező választott szervei, a forradalmi bizottságok (egyes helyeken 1848 hagyományának emlékére »bizottmányok«), majd a munkástanácsok, amelyek a november 4-e utáni szakaszban a munkásmozgalom sajátos eszköztárára - a sztrájkokra, tömegtüntetésekre - támaszkodva, a Kádár - kormánnyal szemben az egész országban valóságos hatalmi bázist jelentettek.
Kiemelkedő szerepet játszott az 1956. november 14-én megalakult Nagybudapesti Központi Munkástanács, amelyet megalakulása napján célszerűnek látott fogadni Kádár János, kormányának több tagjával. A munkástanácsok szerepét a forradalom második - november 4-e utáni - szakaszában a salgótarjáni sortűzzel kapcsolatosan már érintettük.
Vizsgáljuk meg, miként értékelte a munkástanácsok megjelenését Kádár, és mit látott ezekben a spontán színre lépő, alulról szerveződő testületekben Nagy Imre 1956. november - decemberében. Mindkettőjük álláspontjában közös, hogy a munkástanácsok fellépése nyomán valóságos kettős hatalom jött létre.
Arra a tényre, hogy Magyarországon a munkásság és a parasztok keltek fel a kommunista hatalom ellen, Moszkvában is felfigyeltek. Az október 28-i ülésen Kaganovics - korábban hivatkozott felszólalásában - figyelmeztetett: „Bizonyos engedményeket kell tenni a munkásoknak, parasztoknak, Kádárnak útmutatást kell adnunk, hogy így semlegesítse [ti. a mozgalmat]."
A Budapestre küldött Szuszlov jelenti a Politbüronak: „Az üzemekben spontán módon tanácsok alakulnak."
A munkástanácsok - a forradalom katonai megtörése után - valójában a lakosság döntő többsége által legitimnek tartott, demokratikus elveken felépülő népi szervek voltak, amelyek a társadalom többségének akaratát testesítették meg. A munkástanácsok tehát országszerte lényegesen többet jelentettek a csődbe jutott szakszervezetek helyébe lépett érdekvédelmi testületeknél.
Túlléptek azon a határon is, amelyet a munkásság politikai akaratát kifejező
156
testületek rendszerében lehet azonosítani. A munkástanácsok a forradalom második szakaszában a nemzeti akaratot és a nemzeti érdekek védelmét vállalták, és - erejükhöz képest - küzdöttek érte. Ezért képezhettek a kádári hatalommal szemben valóságos hatalmi központot. S ami külön ingerelte a kommunista restauráció vezetőit - különösen Kádárt és Marosánt -, hogy a mun-kástanácsok ugyanannak a munkásosztálynak a szemben állását juttatták kifejezésre, amelyeknek kizárólagos képviselőiként éppen ők kívánták magukat láttatni. A munkástanácsok mögött felsorakozott kétkezi dolgozók tömegei nagyobb politikai veszélyt jelentettek a restaurációra, mint az értelmiségiek (írók és egyetemisták) ellenállása. Többek között ezért fordult a hatalom a legdurvább eszközökkel a munkásság ellen, mint azt a decemberi véres események elemzésénél már láthattuk.
Az MSZMP IKB november 16-i ülésén Kádár János beszámolt a „Budapesti Munkástanács küldötteivel folytatott beszélgetésről".
Kádár szavait a jegyzőkönyv így örökítette meg: „A munkásdelegációk a főbb kérdésekben egyetértettek a kormánnyal: a nyugalom helyreállításában és a munka felvételében. A hangadók többsége tisztességes ember, szeretnének már ebből - a részben maguk által teremtett - kilátástalan helyzetből kilábalni. A szakszervezetekre nagyon haragszanak, mert az elmúlt években érdekükben igen keveset tettek. Fellépnek a sztrájk befejezése mellett, de félnek a felizgatott munkásoktól és az íróktól. Mi megmondtuk, hogy nem ismerjük el budapesti hatalmi szervnek a munkástanácsot." Kádár mesterségesen jelentékteleníti a munkástanácsokat, amelyeket - ha lehet - a saját szolgálatába szeretne állítani. A november 14-én megalakult Nagy-budapesti Központi Munkástanács 19 tagú küldöttsége valójában nem hódoló látogatást tett Kádárnál, akit nem ismertek el az ország törvényes kormányfőjének, csupán mint a hatalom de facto birtokosával tárgyaltak vele.
A Nagybudapesti Központi Munkástanács kifejezésre juttatta, hogy a szocializmus elvi alapjait vallja magáénak, ezért védik a termelőeszközök társadalmi tulajdonát, ugyanakkor követelték: Nagy Imre vegye át a kormány vezetését, a szovjet csapatok vonuljanak ki, többpártrendszer működjön, tartsanak szabad és titkos választásokat. Mindezt a küldöttség kifejtette Kádárnak, azonban ezekről nem esett szó az IKB előtt, mint ahogy nem esett szó a munkásküldöttségnek adott válaszról sem.
Az elfogadott határozat rávilágít Kádár szándékaira: „Egy-két emberüket, a legtehetségesebbeket, közelebb kell hozni a vezetéshez. Felelős: Biszku elvtárs. A budapesti munkástanácsot meg kell erősíteni 10 politikai munkatárssal. Felelős:
Biszku elvtárs."
A munkástanácsok »hámba fogására« napvilágot látott „A Népköztársaság Elnöki Tanácsának törvényerejű rendelete a munkástanácsokról". Ebben a hatalom egyértelművé teszi, hogy a munkástanácsokat meg kívánja fosztani minden politikai, hatalmi jogosítványtól, és a gyár-kapukon belülre, egyfajta másodrangú szakszervezeti szerepre szorítja vissza a testületeket. Az a tény,
157
hogy a munkástanácsok a szocializmus elvi alapjaihoz való ragaszkodásukat deklarálták, megfosztotta a kádári politikát attól a lehetőségtől, hogy egyszerűen polgárinak (vagy/és fasisztának) nyilvánítsa legveszélyesebb ellenfelét. Az nyilvánvaló, hogy Nagy Imre politikájának folytatását követelni az akkori körülmények között hadüzenet értékű lett volna, különösen annak tudatában, hogy mindkét fél tisztában volt avval, milyen tényleges befolyással bírnak a munkástanácsok a munkástömegekre, sok helyen a parasztságra is, s hogy maradéktalanul bírják az értelmiség támogatását is. Mindez abban a politikai helyzetben, amikor Kádárt a szovjet csapatokon kívül csak néhány pufajkás szabadcsapat támogatta, így társadalmi támogatottsága csaknem nulla volt. „Ez az ellentmondás megöl bennünket - panaszolta Kádár az IKB tagjai- nak - minden bevetett szovjet egységgel erősebbek leszünk katonailag és gyengébben politikailag..."
A kormány mindenesetre fegyveres erővel akadályozta meg az Országos Munkástanács megalakítását, mert abban egy ellenkormány megalakulásának lehetőségét látták.
November 25-én a kormány és a munkástanácsi vezetők között tárgyalások kezdődtek, azonban a kormány továbbra is merev állás-pontja miatt a megbeszélés hamarosan megszakadt.
A december 2-i és 3-i IKB - ülésen már több szó esett a munkástanácsokról.
Erről Kádár így beszélt: „Budapesten a budapesti munkástanács kétféle játékot űz. Mennél szebb hangot ütnek meg velünk, annál többet tesznek a parasztok, munkások lázításában. Ok magukat a munkások védelmezőjének nevezik. Ezt feltétlenül figyelembe kell venni... Ezek a munkástanácsok igen jelentős politikai hatalmat képviselnek. Nincs okunk rá, hogy lebecsüljük. A Bp. - i munkástanács elnöke, amikor azt mondta, 10 millió embert képvisel, persze túloz, nem ekkora a hatalmuk, de nem mondani meg, hogy befolyásuk jelentős, azt jelentené, hogy önmagunkat csapjuk be."
December 2-án Kádár egyenes választ adott a kettős hatalom létével kapcsolatosan is: „A kettős hatalom kérdése. Itt se sokat kell kerülgetni a dolgot.
Bizony van. Vannak olyan törekvések, hogy a kettős hatalom az ő hatalmukká váljon. A kettős hatalom kérdésénél felmerül az osztályjelleg meghatározása: a másik hatalom a burzsoázia, a fasizmus hatalmának készül." Végül tehát - a szocialista elvek hangoztatása és a társadalmi tulajdon védelmében tett nyilatkozatok ellenére - a munkástanácsok hatalma megkapta a „fasiszta"
címkét, s elindulhatott a fegyveres erő a munkástanácsok által képviselt nemzeti hatalom felszámolására.
Nagy Imre természetesen egész másként értékelte a munkástanácsok megjelenését és szerepüket a forradalom történetében. Nagy Imre megítélése szerint a munkásosztály a munkástanácsokat „nagy vívmánynak tekintette", nem félt a kettős hatalom okozta bonyodalmaktól.
„A nemzeti függetlenség, szuverenitás és egyenjogúság mellett a mun-kásosztály másik általános követelése volt a munkás-tanácsok elismerése. Ezeket a szerveket nagy vívmányainak tekintette, amelyeknek fontos szerepet szánt az
158
ország gazdasági rendszerében és biztosítékát látta bennük annak, hogy a régi hibák nem térnek vissza és a munkásosztály biztosítja a maga számára az ország vezetésében való és őt megillető helyet. Kettős hatalomra gondolt talán a munkásság? Nem valószínű! A kettős hatalom veszélye azáltal keletkezett, hogy a kormány és a párt ellenforradalmi szervnek minősítette és élesen szembefordult velük. Kétségtelen, hogy a munkástanácsokat az ellenség, a reakció is igyekezett felhasználni, és oda a maga embereit beültetni. Az is valószínű, hogy a munkásság képviseletében sem a legmegfelelőbb emberek kerültek oda. Működésükben sem rendelkeztek jóformán semmi tapasztalattal, nem látták tisztán feladataikat, a kezdet sok nehézséggel párosult, zűrzavar is tapasztalható volt. Mindezeket a kezdeti hibákat, bajokat meg kellett volna és meg is lehetett volna szüntetni, a fiatal munkás-tanácsokat az oda nem való elemektől meg lehetett volna tisztítani. Alkalmassá kellett volna tenni arra, hogy a népi demokratikus rendszer, a kormányzat szilárd alapjává váljon és a munkásosztály a munkástanácsok intézményén keresztül a proletárhatalomnak ne csak névleges, hanem tényleges birtokosa legyen. A kettős hatalom veszélye elhárult volna azzal, ha a munkás-tanácsok a munkáshatalom, a proletárdiktatúra és annak kormánya szervévé válhattak volna. A kormánynak tehát a helyett, hogy élesen fellépett a munkástanácsok ellen, rájuk kellett volna támaszkodni. Kétségtelenül a hatalom új, sajátos formája és szerve jött volna létre, amely azonban minden más szocialista és népi demokratikus hatalmi szervnél szilárdabb alapokra, a munkásosztályra építette volna a népi hatalmat."
Nagy Imre jól tudta, hogy a munkástanácsok éppen a Kádár-kormány ellenében jelentettek kettős hatalmat, s ezért a Kádár vezette hatalom nem támaszkodhatott a Nagy Imre nevével fellépő és a nemzeti ügyet képviselő munkástanácsokra, amelyek a végsőkig helytálltak a forradalom ügye mellett.
Nagy Imre felfogása a munkástanácsok szerepéről mindenesetre szervesen következik mindabból, amit a Rákosi-rendszer »bonapartizmusáról« és forradalom jogszerűségéről vallott.
A szocialista Bill Lomax, a magyar forradalom egyik jelentős nyugati történetírója ugyancsak nagy jelentőséget tulajdonított a munkástanácsoknak, s kiemelten foglakozik a Nagybudapesti Munkástanáccsal. Álláspontja lényegében nem tér el Nagy Imre nézeteitől. Lomax a munkástanácsokban - szemben a kádári propagandával - valódi, alulról építkező munkásönkormányzati szerveket (a forradalom talán legfontosabb szervezeteit) lát, és tiszteli ezeket, mint a forradalom motorját és irányítóit. Abban tévedett azonban, hogy „Kádár már-már a határán lenne annak, hogy valamilyen kompromisszumot kössön a Központi Munkástanáccsal, de erősebbnek bizonyulnának nála a kemény vonal képviselői a kormányban és a pártvezetésben".
Ezzel a megállapítással joggal szállt vitába Krassó György, amikor ezt a jegyzetet fűzte a megállapításhoz: „Semmilyen adat sincs arra, hogy Kádár valóban meg akarta volna valósítani ezt az elképzelést." Valójában Kádár a munkástanácsokkal mindvégig csak taktikai okokból tárgyalt, célja a munkástanácsok megsemmisítése, a kizárólagos hatalom megszerzése volt.
159
A salgótarjáni vérengzés után a munkástanácsok »törvényen kívül helyezése«, a január 11-i csepeli sortűz, majd a következő hetekben a munkástanácsok féllegális körülmények között folytatott küzdelme idején a harc visszavonhatatlanul eldőlt. Kádár János az 1957. február 26-i IKB - ülésen kijelentette: „A munkástanácsokkal a legközelebbi perspektíva világos. Nincs mit mondanunk róla a határozatban. Szép csöndben elszürkítettük a munkástanácsokat, s ez a jó." A munkástanácsokat formálisan csak 1957.
november 17-én szüntette meg a NET.
Más, ugyancsak lényeges kérdésekben is mélyreható ellentéteket lehet kimutatni Kádár és Nagy Imre nézetrendszere között. Mi most csak a legalapvetőbbekre tértünk ki, annak bizonyítására, hogy Nagy Imre a legfontosabb kérdésekben - amellett, hogy nem tagadta meg marxista világnézetét - a nemzet sorskérdéseit illetően a nemzet érdekeit védte, s így joggal ajánlhatta magát az utolsó szó jogán a nemzet védelmébe.