A szovjet beavatkozás volt az a vízválasztó, amely november 4-e után a restauráció erőit elválasztotta a nemzettót. Nagy Imre ezzel kapcsolatban így fogalmazott „Ezt [ti. a szovjet katonai beavatkozást] egyébként a nemzeti kormány nem kérte, és mivel 1956. november 7-ig más kormány Magyarországon nem volt, más sem kérhette. A Kádár-kormány 1956. nov. 7-én tette le az esküt, ekkor lépett hivatalba. Ezt megelőzően sem közjogilag, sem ténylegesen (tehát sem de jure, sem de facto) nem tölthette be a magyar kormány szerepét. Annál kevésbé, mert Kádár és későbbi »kormányának« tagjai vele együtt, vagy külön-külön ismeretlen helyen tartózkodtak és sem az ország lakossága, sem a külföld nem tudott létezésükről. Kádár és Münnich 1956.
november 1-én történt szökésüktől 1956. nov. 7-ig nemcsak, hogy nem kormányoztak, de semmi jelet sem adtak magukról. Valahol külföldön, a Szovjetunióban tartózkodtak és kezdték meg szereplésüket. 1956. nov. 7. -ig a nemzeti kormány volt de jure hatalmon, ez volt nemzetközileg elismerve, ezzel voltak diplomáciai kapcsolatok. 1956. nov. 7-ig a Szovjetunió kormánya sem szakította meg vele a kapcsolatokat, ami nem akadályozta meg abban, hogy a törvényes kormány megdöntésére fegyveres harcot indítson. A nemzeti kormányt a szovjet csapatok fegyveres hadműveletei megakadályozták alkotmányos működésében. A Kádár-»kormány« 1956. november 7-ig sem de facto, még kevésbé de jure nem kormányzott Magyarországon. Ezt akarta áthidalni Sepilov külügyminiszter a Nagy-kormány menedékjoga kérdésében a jugoszláv és szovjet kormány között Moszkvában 1956. nov. 4. utáni napokban folyt tárgyalásokon, amikor is 1956. november 4-vel antidotált [sic!] lemondó nyilatkozatot követelt tőlem, amit én megtagadtam. 1956. november 4-i lemondási nyilatkozatommal áthidalták volna a Kádár - »kormány törvénytelenségét és azt a súlyos nemzetközi lépést, hogy a második szovjet intervenció a törvényes nemzeti kormány tiltakozása ellenére történt, s a
»Kádár-kormány« a szovjet csapatok magyarországi meg-szállását és hadműveleteit már csak a súlyos harcok befejezése után »kérhette«, vagy szentesíthette. A szovjet csapatok második intervencióját és fegyveres beavatkozását Nagy Imre kormánya nem kérte, s Kádár »kormánya« is csak november 7-e után vehette tudomásul a befejezett tényeket, esetleg antidatálva [sic!] »kérhette« a beavatkozást".
„Kádár és kormánya" számára Nagy Imre lemondó nyilatkozata országlásuk első heteiben égetően fontos volt. Kádár a jugoszláv vezetők szemére is hányta, hogy Nagy Imrét mint magyar miniszterelnököt fogadták be a nagykövetségre.
Kádár november 9-én a jugoszláv nagykövet tudomására hozta: „Azt javaslom, mondják meg nekik, hogy adják írásba, hogy önmagukat mint minisztereket megszűntnek tekintik és mondjanak valamit a jelenlegi kormánnyal kapcsolatban. Feltétlenül ki kell jelenteniük, hogy ez ellen a kormány ellen sehol
149
sem fognak fellépni. Amíg ezt nem mondják, semmiféle kérdésről tárgyalni nem lehet." Kádár álláspontja a november 23-i IIB referátumában változott meg, ahol külön napirendi pontban referált „Nagy Imre és csoportjának ügyének elintézé-séről". Kijelentette Kállai Gyula kérdésére: „Nem kell lemondó nyilatkozat, ezen már túl vagyunk."
Mindez persze nem jelentette azt, hogy a Kádár-kormány legitimitása szilárdabbá vált, csupán annak a beismerése volt, hogy Nagy Imrétől hiába várják a hőn áhított lemondást és hatalmuk elismerését. Kádár is jól tudta kormányának alkotmányos elégtelenségét. Már idéztük az MSZMP KB egyik zárt ülésén 1958-ban mondott szavait: „Született valamikor ez a forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelynek akkor, bizonyos helyzetben 8 minisztere volt összesen. Es ez részben nem teljesen alkotmányos formák között született, hanem részben személyes találkozás, részben telefon útján." Kádár legitimitása valóban orvosolhatatlan hibában szenvedett, s nem csak formai okokból. Köz-hely, hogy Moszkva bizalma nélkül senki sem gyakorolhatta Magyarországon a hatalmat. Igaz ez a szovjet birodalom valamennyi hódított országára, amelyeket Moszkva valójában a szovjet tagköz-társaságok egy speciális
„alfajaként" kezelt. Igy volt ez Nagy Imre esetében 1953-ban, s valójában 1956. október 23-án is. Mégis lényeges a különbség a két időpont között. 1953-ban Moszkva választotta Nagy Imrét, mint megítélése szerinti olyan alternatívát, amely megoldja a Rákosi okozta „katasztrófapolitikát". 1956 októberére valójában Moszkva kényszerpályára került és az „olcsóbb"
megoldást kereste. Mikoján a Politbüro október 23-i ülésén úgy vélekedett:
„Nagy nélkül nem lehet úrrá lenni a mozgalmon, így nekünk is olcsóbb."
Hruscsov óvatosabb: „Nagyot vonjuk be a politikai tevékenységbe. De egyelőre ne tegyük meg [miniszter] elnökké. Budapestre Mikoján és Szuszlov elvtárs repül-jön. Az események azonban túllépnek Hruscsov óvatosságán, s a szovjet vezetés kénytelen belenyugodni Nagy Imre miniszterelnökségébe. A 28-i fordulatot követően a Politbüróban Nagy Imre ellen fordul a hangulat - Vorosilov Nagy Imrét »likvidátor« -nak nevezte, Molotov óvatosabban fogalmazott: „Nagy már-már ellenünk fordul" -
Hruscsov azonban még azon az állásponton van „Támogatni kell ezt kormányt...
Beszéljünk Kádárral és Naggyal - támogatjuk." Kétségtelen, hogy Hruscsov már számol azzal az eshetőséggel: „Nagy ellenünk fordul, követelni fogja a tűz beszüntetését és a csapatok kivonását, utána jön a kapituláció." Bulganyin így érvel: „Le kell vonnunk a következtetést: vannak Budapesten olyan erők, amelyek meg akarják dönteni Nagy és Kádár kormányát. Legyen az állá pontunk, hogy támogatjuk a jelenlegi kormányt."
Október 30-án Nagy Imre helyzete a szovjet vezetésen belül tovább romlik.
Malinyin jelentése szerint „Nagy kettős játékot játszik", Hruscsov úgy értékeli a helyzetet: „A 6 ból 5 szilárdan tartja magát", tehát Nagy Imre már nem élvezi a bizalmat. Bár Nagy Imre személyes sorsa ekkor még nem dőlt el. „Ha Nagy beleegyezik, vegyük be miniszterelnök-helyettesnek" - javasolta Hruscsov (s a
150
felvetés nem váltott ki ellenvéleményt). Mindazonáltal ami ez után történt, valójában taktikázás Nagy Imre és kormánya megdöntésére.
Kádárt és Münnichet ezzel szemben mindvégig a Politbüro bizalmi embereként kezelik. Velük kapcsolatban nem merült fel, hogy a „tűz beszüntetését és a csapatok kivonását" fogják követelni. Kaganovics már az október 28-i ülésen irányítható, bizalmi emberként beszél róla: „Kádárnak útmutatást kell adnunk, hogy így semlegesítse [a mozgalmat]." S bár Kaganovics az október 28-i kormánynyilatkozatot felrótta Kádárnak („Kádár megingott"), mégis alkalmasnak ítéltetett a rá váró fel-adatra („A legfontosabb, hogy Kádártól nagyobb határozottságot követeljünk"). 30-án Mikoján arról tájékoztatta Hruscsovot, hogy „Kádár jól viselkedik". Így született - s később rájuk alapozottan valósult meg - a „legrosszabb variáns", a „nekünk, magunknak kell majd kineveznünk egy kormányt" lépés. A döntés október 31-én megszületett - bár ekkor még miniszterelnökként Münnich neve merült fel.
November 1-tói minden, amit a szovjet vezetés a Nagy Imre kormány irányában tesz, félrevezetés: „Nem szabad elemista módon felfogni
a dolgot. Még van három nap gondolkodási időnk, még jönnek a tanácsok az elvtársaktól. A taktika: tartsuk fenn velük a kapcsolatot."
November 2-án Münnich, Kádár és Bata már a Politbüro ülésén Moszkvában tartózkodott, ahol Kádár beszámolt az október 23 óta történtekről. Úgy vélte,
„a kommunisták erkölcsi pozíciója nullával lesz egyenlő", ha katonai erővel avatkoznak be a szovjetek. Münnich hozzászólásában a radikálisabb: „Az a meggyőződés, hogy csakis a Szovjet-unió támogatásával létezik és tud fennmaradni [a hatalom]... Nincs több erőnk... nemigen lehet bízni abban, hogy politikai harc útján sikerül megbirkózni az eseményekkel." Bata egyértelműen a keményvonalas mellett szólt:
„Katonai diktatúrával kell rendet teremteni." Az ülés végül elfogadta a
„Vihr" (Forgószél) hadművelet tervét és Konyev marsall 1. sz. napiparancsát.
A magyar ellenkormány szovjet kinevezése a november 3-i Politbüro ülésén tehát megtörtént (Mikoján terjesztette elő a kormány élére Kádárt.) Kádár, aki előző nap még kritikusnak látta a katonai beavatkozást, kijelentette: „Nem szabad átengedni egy szocialista országot az ellen-forradalomnak. Egyetértünk önökkel. A helyes lépések - forradalmi kormányt kell alakítani." Ezek után a szovjet csapatok kivonása és az ismételten visszatérő megjegyzés, hogy ti. a katonai kapcsolatok erősítésével gyengülnek a politikai pozíciók, s hogy „a kormány ne legyen bábkormány", aligha vehető komolyan. Kádár ne tudta volna, hogy mit jelent egy szovjet invázióval hatalomra juttatott ellenkormány fejének lenni? A kemény valóság az - s ezt igazolják Kádár későbbi cselekedetei a decemberi sortüzektől a megtorlás jogon kívüli és „jogi" keretek között folytatott cselekményein keresztül a társadalom szovjet szolgaságba süllyesztéséig -, hogy Kádár minden látszatvitája ellenére vállalta és a Politbüro megelégedésére végigjátszotta a „helytartó" dicstelen szerepét.
Ugyanezen az ülésen Hruscsov, aki 30-án még Nagy Imrét miniszterelnök-
151
helyettesnek el tudta képzelni a Kádár-kormányban, kijelentette: „Azt hitték, opportunista, pedig áruló... Mi letartóztattuk volna N (agy) I (mrét).. Ha N (agy) I(mre) nem mond le akkor az ellenség szolgálatában áll."
A szovjet katonai beavatkozás elutasítása vagy elfogadása - tudjuk Molotovtól: „Csapataink segítségnyújtása - ez a minimum." tehát a víz-választó.
A SEMLEGESSÉG ÉS A NEMZETI