Révai József és Marosán György egyértelműen a tüntetés megtartása ellen foglaltak állást, s arra is hajlandónak mutatkoztak, hogy szükség esetén a
„proletárdiktatúra védelmében, a nép érdekben" fegyverrel lépjenek fel a tüntetők ellen. A fegyveres erőkért felelős két miniszter, Piros László belügy- és Bata István honvédelmi miniszter ekkor még azt állították, hogy a rendőrség és a honvédség képes a rend biztosítására.
Ács Lajos viszont amellett kardoskodott, hogy nincs ellenforradalmi veszély, vagyis tartózkodni kell az erőszaktól, s a megoldás egyik elemeként azt javasolta, hogy Nagy Imrét vegyék be a legfelsőbb vezetésbe. Mező Imre és Köböl József pedig a feszült budapesti helyzetről számoltak be a PB előtt, majd eltávoztak az ülésről.
Eközben továbbra is sorra érkeztek a különböző tömeg- és párt-szervezetek küldöttei, s egyre-másra számoltak be a fenyegetőnek vélt mozgásról. A PB szigorúan zárt rendje fokozatosan megszűnt, és ami a párt történetében szokatlan volt, megszűnt az úgynevezett irattermelés is, vagyis nem volt már mód, sem idő arra, hogy az elhangzottakról a történéseket dokumentálandó írásbeli jegyzeteket készítsenek.
Végül 11 óra körül megszületett a döntés a tüntetés betiltásáról. Ez a későbbiek folyamán perdöntő fontosságúnak bizonyult. Mező és Köböl a döntés ismeretében távoztak a budapesti pártbizottságra (Köztársaság tér), s a PB adminisztrációja körtelefonon értesítette a kerületi pártbizottságokat a tüntetés betiltásáról. Közel kétórás késéssel, 12 óra 53 perckor a Kossuth Rádió is bemondta, hogy a tüntetést megtiltották.
A helyzetre jellemző - s ez egyben a Politikai Bizottság rossz hely-zetfelismerésének a bizonyítéka is -, hogy a különböző szervezetek, köztük a kerületi pártbizottságok is élesen tiltakoztak a PB döntése en. A tiltakozásnak kettős oka volt. Egyrészt a közép- és alsószintű vezetők közül is sokan voltak, akik vagy meggyőződésük alapján, vagy a tömeghangulatot ismerve a változások hívei voltak, s így a tüntetés megakadályozása nem állt érdekükben.
Míg mások, a Rákosi-Gerő vezetés elszántabb hívei is tisztában voltak azzal,
36
hogy a kerületi pártbizottságok eszközök hiányában a döntést nem képesek érvényesíteni.
Sokat nyomott a latban az is, hogy akkorra már utcán volt az október 23-i Szabad Nép, a kommunista párt lapja, s benne a vezér-cikk, az »Új tavaszi seregszemle«. Ebben a szerkesztőségi cikknek számító írásban még a Szabad Nép is a változásokat támogatta. A cikket megelőzte a szerkesztőség október 22-i memoranduma, amelyben h22-itet tettek a változások szükségessége mellett, kinyilvánították szolidaritásukat a lengyel változásokkal, s azt követendő mintaként ajánlották a pártvezetés figyelmébe.
Október 23-án délelőtt a Szabad Nép szerkesztőségében rendkívüli taggyűlést tartottak, ahol jelen volt Horváth Márton főszerkesztő is. Horváth sokáig a Rákosi – Révai - féle politika és kultúrpolitika elkötelezett híve volt.
Pálfordulása - amely a változások támogatásában mutatkozott meg - feltehetően sokak számára jelzés értékű lehetett. A főszerkesztő-helyettes, a bigott kommunista Bethlen Oszkár végig kitartott Gerő mellett, de szinte magára maradt. A rendkívüli taggyűlés után egy küldöttség Horváth vezetésével az Akadémia utcába ment, hogy a PB fogadja őket. Horváthék ott tudták meg, hogy a tüntetést betiltották, és a PB java része ellenük van. Gerő Ernő, majd Marosán György és Révai József kemény és kegyet-len vitában támadták a szerkesztőséget az »Új tavaszi seregszemle« miatt. Marosán és Révai újra kifejtették: ha szükséges, akkor lövetni kell a tömegre. A Szabad Népesek részéről Lőcsei Pál újságíró vitte a szót, s keményen kikelt a doktriner vezetés ellen: azonnali személy-cseréket sürgetett a PB-ben és a KV - ben is.
A PB és Gerő ekkor még erősnek érezte magát. Visszavágásként, s a Szabad Nép »lázadásának« elfojtása érdekében úgy döntöttek, hogy Révait és Friss Istvánt küldik ki a szerkesztőségbe, politikai ellenőr gyanánt.
A Szabad Nép újságírói azonban nem maradtak egyedül. Rövidesen megjelent a Politikai Bizottságban a Budapesti Pártbizottság küldöttsége is;
tagjai szintén tiltakoztak a tüntetés betiltása ellen. A budapesti központ és a kerületek vezető küldöttei állásfoglalása meg-egyezett abban, hogy a felvonulást betiltani eszközök híján értelmetlen és céltalan. Ők legfeljebb azt tudják vállalni, hogy megkísérlik megakadályozni a diákok és a munkások tömegeinek egyesülését.
Késő délelőtt küldöttség küldöttséget követett. Szinte egymás sarkát taposta a DISZ Központi Vezetősége küldöttsége, a Petőfi Kör delegációja, a Szabad Ifjúság című lap reprezentánsai. A küldöttek még össze is keveredtek egymással.
A DISZ küldöttségének indulását még megelőzte egy vezetőségi ülés. A vita során, dél körül tudták meg a DISZ vezetői, hogy Kopácsi Sándor, a budapesti rendőrfőkapitány nem hajlandó fegyvert fogni a tüntetők ellen. Ezután érkezett az Akadémia utcába Tánczos Gábor, a Petőfi Kör titkára, illetve a DISZ képviseletében Gosztonyi János, Huszár Tibor és Hollós Ervin. (Ez utóbbi később a megtorlások egyik vezetője.)
Bár a pártközpontba érkező információk alapján egyre inkább világossá vált a
37
kép, hogy a tüntetést megakadályozni nem lehet, a PB a józan önmérséklet helyett egyre a felelősöket kutatta a kialakult helyzet miatt. A PB-tagok élesen bírálták a DISZ-t, de leginkább a Petőfi Kör felelősségét hangoztatták.
Miközben a PB a DISZ és a Petőfi Kör vezetőit »oktatta« - súlyos politikai felelőssége felismerése helyett már jó ideje várt a meghallgatásra az Írószövetség küldöttsége is. Tagjait Hegedűs miniszterelnök, Apró Antal és Rónai Sándor fogadták, majd megkésve megérkezett Gerő is. Itt a legfontosabb kijelentés Gerő szájából hangzott el. A párt első embere ekkor még azt mondta, hogy lövetni akkor sem fognak, ha a tömeg nem oszlik szét. Persze Gerő mindezt annak tudatában jelen-tette ki, hogy egyre világosabb volt a számára:
az egybegyűlt és nem külön csoportokra osztott tömegre nincs is kivel lövetnie.
Mindezek után hangzott el az ominózus bejelentés a rádióban, hogy a tüntetést betiltják, és a Központi Vezetőség a problémák orvoslására október 31-én ül össze.
A rádióbeli „szózat" idejére tehát a PB már ismerte a különböző, elvileg tőle függő szervezetek állásfoglalását, s kezében volt a rádió pártszervezetének levele is, amit a Központi Vezetőséghez intéztek. Ebben a felterjesztők arról írtak, hogy elkerülhetetlen a demokratizálódás, az ezzel együtt járó személycserék, a sajtószabadság, az egyenjogú külpolitika, s mindezt a lengyel események figyelembe-vételével kell véghezvinni.
Gerő és társai előtt ekkorra már világossá válhatott: ha hatalmukat meg akarják tartani, akkor vagy mederben tartják a tüntetést, vagy erőszakkal számolják fel. Felismerték, ha a tüntetés akár békésen is célt ér, akkor az ó hatalmuknak vége.
Gerőék azt is világosan láthatták, hogy számukra pillanatnyilag az egyik legnagyobb veszedelmet a tömegkommunikáció lázadása jelenti. Követel a párt lapja, a Szabad Nép, és követel a párt rádiója is. Ellenlépésként a fokozott ellenőrzés megvalósítása érdekében Révai és Friss a Szabad Néphez, Kádár a rádióba ment, míg Marosán a SZOT kézbentartását kapta feladatul. Kovács István a Budapesti Pártbizottságon próbált a helyzet ura lenni, míg Apró Antalt a munkásfellegvárnak tekintett Csepelre és Angyalföldre küldték ki.
Ha a küldöttségjárás másra nem volt jó - ne feledjük, pártállami időket élt a nép, szoros ÁVH-felügyelet alatt -, az Akadémia utcába özönlő középszintű pártvezetők szavai meggyőzhették a legfelsőbb vezetést arról, hogy a pártfegyelem fellazult, szinte már nincs is. A válság egyértelműen kiéleződött, még az elszánt párthívek is féltek a kemény, erőszakos fellépéstől a tömegellenkezés miatt, s javaslataik lényege: a vezetés fogadja el a legfontosabb és teljesíthető követeléseket. Természetesen pártberkekben a szovjet csapatok kivonása - lásd MEFESZ - pontok - és a többpártrendszer visszaállítása szóba sem jöhetett.
A történések e szakaszában azonban a PB még csak a saját támogatói és a kezelhetőnek vélt belső ellenzék hangadóival találkozott. Gerőék ekkor joggal gondolhatták, ha ezzel a társasággal egyezségre jutnak, akkor a karhatalmi erők
38
támogatásával együttesen léphetnek fel az utcán lévő tömegek ellen.
Délután két órakor Hegedűs András miniszterelnök rendkívüli tájékoztatót tartott a minisztertanács számára. Itt többek között a következőket mondta:
„Nálunk valamiféle polgári-liberális, kispolgári, a Szovjetuniótól távolodni akaró irányzat kezd erősen mozgolódni. Ezt az irányt e pillanatban az egyetemi ifjúság képviseli, amely éppen most tüntetően vonul fel az utcán. A PB ismeri az eseményeket, azt is tudja, hogy ezek lelkiismeretlen emberek, akik a maguk kis pecsenyéjét akarják megsütni, és úgy határozott, hogy Gerő elvtárs ma este 8 órakor a Rádióban beszédet mond, melyben többek között bejelenti, hogy jövő szerdára összehívják a Központi Vezetőséget."
Ezután a magyar miniszterelnök - saját tanúságtétele szerint mintha békeidő volna, napi munkájának intézéséhez kezdett.
Hegedűs arrogáns tájékoztatója alapján könnyen arra a következtetésre juthatnánk, hogy a hatalom magabiztos volt, és egyáltalán nem félt a kibontakozó tüntetéstót. Következtethetünk arra is, hogy a hatalomnak fogalma sem volt a valóságos helyzetről, s ezért mutatott olyan magabiztosságot Csakhogy a tények mind a magabiztosságot, mind a tájékozatlanságot cáfolják Friss István például 1956. december 2-án október 23-ra emlékezvén így fakadt ki:
„Én 23-án délután felvetettem az elv-társaknak, hogy miért nem hívjuk ki a munkásokat az utcára... Az volt a válasz: nem tehetjük, mert nem tudjuk, miért tüntetnek a munkások" A hatalom tehát pontosan tudta - így Hegedűs és Gerő is -, hogy a munkások - a diákok mellett - már az utcán vannak, őket megszólítani nem tudják, mert azok a Rákosi – Gerő - Hegedűs - féle pártvezetéssel semmi-lyen közösséget nem vállalnak, sőt megbuktatásukért tüntetnek. Továbbá a hatalom már megkísérelte mozgósítani erejét a pesti utca ellen.
Kopácsi Sándor, budapesti rendőrfőkapitány így emlékszik a tüntetés előtti meghallhatására: „Piros miniszter harapós hangulatban fogadott. Ez az egykori mészároslegény alig volt idősebb nálam. Minisztersége előtt az ÁVH Karhatalom és a határőrség parancsnoka volt. Csak másfél éve lett miniszter.
Engem nem nagyon kedvelt. Kádár iránti szimpátiám, Szilágyi Jóskával való barátságom és csodálatom Nagy Imre iránt, kissé elfogulttá tette velem szemben.
Kopácsi! Szép kis slamasztikába kevertek bennünket a maga barátai! - mondta keserűen.
A tüntetésről beszél, miniszter elvtárs? Most érkeztem haza szabadságról és a jelentések szerint nagyrészt ifjúkommunista diákok szervezik a tüntetést.
Majd mindezt elmondhatja az elvtársak előtt.
Beléptem a tanácsterembe. Üdvözöltem az öt miniszterhelyettest és pillantásom a miniszter jobbján álló üres székre esett. Ez volt Jemeljanov szokásos helye.
Pőcze miniszterhelyettestől megkérdeztem, hol van a szovjet tanácsadó? Pőcze suttogva válaszolt:
- Visszahívták! Moszkvába távozott.
A miniszter belépett, ismeretlen civil ruhás ember társaságában. Az idegen kék szeme és saját fontosságának tudata a német tiszteket juttatta eszembe, akik a háború alatt a gyárban az ágyúk átvételét ellenőrizték. A miniszter bemutatta:
Elvtársak! Az új tanácsadó elvtárs... Most érkezett Moszkvából.
Felállással üdvözöltük. Fejbiccentéssel és hideg pillantással válaszolt, Mindenki helyet foglalt. A miniszter megnyitotta az értekezletet.
Meghívtam Kopácsi elvtársat, a főváros rendőrfőkapitányát, hogy adjon magyarázatot: milyen tervei vannak az előttünk álló feladatok megoldására.
Mint tudják, a reggeli órákban bejelentettem a tüntetés betiltását.
39
Minden szem rám szegeződött. Felálltam.
-- EIvtársak! Egy kérdéssel szeretnék kezdeni! Mit kell tennünk, ha a be-tiltás ellenére mégis lesz tüntetés? Információim szerint az egyetemi ifjúság tüntetni akar a tilalom ellenére. Mi legyen a válaszunk erre az esetre?
A teremben csend lett. A miniszter türelmetlenül legyintett.
Ön azért van itt, ezredes elvtárs, hogy válaszoljon erre a kérdésre.
Rendben van, elvtársak! Ahhoz, hogy egy tüntetést megakadályozzunk, megfelelő felszereléssel kell rendelkezni. A háború előtt a Horthy - rendőrségnek volt gumibotja. Nekünk nincs. Ugyancsak rendelkeztek karddal... A kardlappal ütve még mindig vérontás nélkül tudtak szétverni egy tüntetést. Nekünk kardunk sincs. A jól kiképzett lovas rendőrség apróbb csoportokra bonthatta a tömeget.
Nálunk néhány hete kezdődött el a lovas tanosztály kiképzése. Tűzoltóink sincsenek kiképezve, hogy vízágyút használjanak csoportosulás esetén. Csak veszélyes lőfegyverekkel rendelkezünk. Pisztoly, géppisztoly és puska.
De minden puskának van puskatusa! - vágott vissza a miniszter ironikusan.
Valóban. De tegyük fel, hogy a puskatussal adott ütés nem elegendő érv a diákok szétoszlatására. Tételezzük fel, hogy ellenállnak, esetleg ellentámadásba mennek át. Megindul a lövöldözés. Miniszter elvtárs! Ki vállalja a felelősséget, hogy a tömegre lövetett, és esetleg számos ember meghalt?
Az új szovjet tanácsadó haragosan összevonta a szemöldökét. A miniszter is összeráncolta a homlokát.
Mi a végső következtetése, ezredes?
Mi a következtetés? A helyzet rendkívül feszült. Mindenki keresi a megoldást a politikai válságra. - A miniszter kedvetlenül fintorgott, az új tanácsadó arca haragos grimaszba torzult. - Úgy gondolom, hogy tévedés egy politikai problémát rendőri eszközökkel megoldani, és ezért nem helyeslem a Rádióban beolvasott betiltási parancsot. Szeretném tudni, hogy a legmagasabb pártszervek ismerik-e a helyzetet és mi a véleményük róla?
Piros László alig tudta visszafojtani feltörő indulatát:
Igen! Én tájékoztattam Gerő elvtársat. Amint mindnyájan tudják, most érkezett meg Jugoszláviából. Érkezése után összehívta a Politikai Bizottságot és pillanatnyilag is a betiltott tüntetés felett vitatkoznak.
Mindenki meglepetésére az új szovjet tanácsadó felállt. Hátrasimította haját és intett a tolmácsnak, majd beszélni kezdett, szinte minden szótagot külön hangsúlyozva.
- A fasiszták és imperialisták csapatai kimerészkednek Budapesten az utcára és önök között még van vezető, aki azon töpreng, szabad-e ellenük fegyvert használni!
A tolmács fordított és mi leesett állal hallgattuk. Aztán sorjában hallhattuk, hogy az egyetemisták álcázott kapitalisták, hogy a földbirtokosok csatára készülnek az utcán és „most jött el az ideje annak, hogy a fasiszta alvilágot megleckéztessük". A Pravda stílusában fogalmazott agresszív, hidegháborús zsargont zúdított ránk. A miniszterhelyettesek zavartan néztek egymásra. Ez a stílus 1956 őszén Magyarországon már nem volt divatban. Világos, hogy a belügyminiszter helyettesei nem voltak demokraták. Hittek az erőszak alkalmazásában, ha a szükség úgy kívánja. Ez az ásatag nyelvhasználat azonban még őket is zavarta. Várakozással tekintettek felém. Megköszörültem a torkomat:
40
Megengedi, miniszter elvtárs? Csak néhány szó. Azt hiszem, a Moszkvából érkezett tanácsadó elvtársnak nem volt elég ideje, hogy informálódjon országunk állapotáról. Azt kell mondanom, nem fasiszták és imperialisták tervezik a tüntetést, hanem egyetemisták: munkások és parasztok gyerekei. Az 'értelmiség színe-virága követeli jogait, és szimpátiáját akarja kifejezni a lengyelek iránt.
Minden szavamat lefordították. Paprikavörösen nézett rám a kis civil és a miniszter fülebe súgott valamit. Dühe állandóan növekedett.
A miniszterhelyettesek egymás után szót kértek, s azt javasolták Pirosnak, hogy ne vállaljon egyedül felelősséget a tüntetés betiltásáért. Kérje a párt Poli-tikai Bizottságát, hogy döntsenek ők e fontos kérdésben. »Rendben van« - mondta rövid habozás után a miniszter. Felemelte a vörös telefont és tolmá-csolta Gerőnek a kérést. Gerő azt kérte, hogy Piros tartsa a vonalat, amíg a döntés megszületik. Csendben várakoztunk. Az ismeretlen szovjet tanácsadó hosszan nézett rám, majd egy notesz fölé hajolt és néhány szót írt bele.
Hirtelen meghallottuk Gerő rekedtes hangját a telefonban. Piros arckifejezése meg-változott, feszült vonásai megenyhültek, hangja alázatos lett.
Igenis, Gerő elvtárs! Rendben van, Gerő elvtárs! Parancsait végrehajtjuk, Gerő elvtárs!
A Politikai Bizottság úgy határozott, hogy visszakívánja a tüntetés betiltását és a hírt közölni kell a rádióban. Két miniszterhelyettes és én azt a parancsot kaptuk, hogy személyesen jelentsük be a hírt a Műegyetemnek, ahol a tüntetésre készülő egyetemisták gyülekeztek. Egyben hívjuk fel a figyelmüket arra, hogy igyekezzenek kézben tartani a tüntetést.
Az új szovjet tanácsadó felállt, még egy utolsó dühös pillantást vetett rám.
Sietve hagytuk el a konferencia színhelyét. A felvonulás órája közeledett."
A honvédség vezetői, egy időben a rendkívüli minisztertanácsi üléssel, szintén a tüntetés kezelésének kérdéséről tanácskoztak a Honvédelmi Minisztériumban.
Az ülés menetét és az ott lefolyt vitát a fennmaradt iratanyagok alapján - az iratok 1956 decemberében, 1957 elején születtek - jól ismerjük Az egész délután tartó vitában - miközben a tüntetés javában folyt a fővárosban - 17 óra körül Ko-vács István és Hegyi Imre vezérőrnagyok feltették ugyanazt a kérdést, ami a rendőrség vezetőinek tanácskozásán is elhangzott, igaz, némiként más politikai éllel. Kovácsék a következőt kérdezték: „Ki vállalja a felelősséget egy esetleges fegyverhasználat elrendeléséért, és a hadsereg fegyverhasználata vajon nem egy klikk hatalmát védelmezi-e?"
Jellemző módon a kérdésre nem a honvédelmi miniszter, hanem Hazai Jenő vezérőrnagy, politikai főcsoportfőnök, a hadsereg politikai vezetője adta meg igencsak elgondolkodtató válaszát: ...Az esetleges fegyverhasználatra a KV többségének bizalmát élvező miniszter fog parancsot adni."
A honvédség néhány vezetője pontosan tudhatta, hogy az irányítás Gerő Ernő és társai kezében van, vagyis a jelzett »klikkérdek« csak-is és kizáróan a Gerő-féle »klikk« érdeke lehetett. S ennek a csoportosulásnak volt a HM - en belül az egyik vezető reprezentánsa a politikai főcsoportfőnök, a köztudottan rákosista beállítottságú Hazai Jenő vezérőrnagy. A Hazai-féle megnyilvánulásnak azonban volt még egy érdekes és az események szempontjából döntő fontosságú momentuma. Hazai azzal nyugtatta társait, hogy van egy miniszter a KV -n belül, aki a többség bizalmát élvezi, s ha kell, ő fogja kiadni a tűzparancsot.
Október 23-a eseményeinek egy mai napig nem tisztázott kérdésével állunk
41
szemben. Több forrásból tudjuk, hogy létezett egy katasztrófaterv, amely vagy természeti, vagy társadalmi katasztrófa esetén lép érvénybe a válságkezelés érdekében. Ha például ár-víz, földrengés vagy más egyéb katasztrófa következne be, a honvédségnek is kell rendelkeznie egy olyan tervvel, amely alapján a mentésben közreműködik. Ilyenkor az improvizációs cselekvésnek csak akkor van helye, ha az egy központilag kidolgozott tervhez illeszkedik.
Vagyis előre meg kell tervezni, hogy mely alakulatok hová indulnak, hol vetik be őket a védelembe stb.
De ki kellett terjednie az ún. katasztrófatervnek egy esetleg kirobbanó társadalmi-politikai válság kezelésére is. Mint tudjuk, ilyen is létezett. E terv ismeretében jelentette ki 1956 nyarán Lascsenkó, a Különleges Hadtest parancsnoka, hogy a Magyar Néphadsereg és a belbiztonsági szervek önmagukban is képesek egy esetleges megmozdulás kezelésére. Ez a terv negyvenhárom éven keresztül a le-véltárak polcán lappangott, de ma már ismert.
Tudjuk, mennyi belső karhatalmistának kellett védenie békeidőben a Sztálin-szobrot, s hánynak egy esetleges ellenséges megmozdulás esetén.