Okkal állapíthatná meg a kései szemlélő, hogy ez a hadsereg valóban dezorganizált állapotban volt. Es ez részben igaz is. 1956. október 23-a előtt sorra születtek a hadseregben a takarékoskodás jegyében a végig nem gondolt intézkedések Az egyik ilyen intézkedés a honvédségnél alkalmazott
43
gépkocsivezetők gazdaságosabb foglalkoztatását célozta meg. A rendelet kibocsátása előtt több olyan, a laktanya elhelyezkedésének megfelelő gépkocsi központ létezett, ahonnan a célzott katonai objektumot néhány perc alatt a beszállítandó tisztekkel együtt el lehetett érni. Az új rendelet ezeket a köz-pontokat összevonta egy központba, s így az objektumok elérése kö-rülményesebb volt, hosszabb időt vett igénybe. Amikor végre a HM riadóztatott, a tömegekkel teli utcán a tisztek zöme akkor sem tudott volna időben beérni saját laktanyájába, ha azt mindenképpen el is akarta volna érni.
'A hadsereg szervezetlensége mellett legalább ennyire fontos volt a felső vezetés politikai arculatának sokszínűsége. Ahogy a társadalomban folyamatos volt az erjedés, úgy ez a folyamat a főtisztek soraiban is végbement, főként ha azt is hozzászámítjuk, hogy napirenden voltak az alakulatátszervezések, illetve megszüntetések, s jó né-hány főtiszti és középtiszti egzisztencia is komoly veszélybe került. A hadsereg döntő többsége maga sem tudta, hogy ebben a képlékeny állapotban ragaszkodjon-e a régi kommunista vezetéshez, vagy a sok szempontból szimpatikusabb Nagy Imre-féle reformelképzelésekkel szimpatizáljon. Ennek egyenes következménye lett az óvatos kiváró és halogató politika.
Nem lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a hadsereg épp-úgy, mint a Kopácsi-féle szürke rendőrség önbecsülésében is sértett állapotban volt. Az igaz ugyan, hogy az 1953-as Nagy Imre-féle reform az ÁVH korlátlan hatalmát meg akarta tömi, de ez akkor sem sikerült. Rákosi visszatérése után pedig, Piros László minisztersége alatt az ÁVH újra nagyhatalom lett, s lényegesen nagyobb jogosítvánnyal rendelkezett, mint a rendőrség vagy a hadsereg. Ezt a nem is nagyon burkolt alá-fölérendeltségi viszonyt a már többször említett karhatalmi riadó-terv is tükrözte. Abból a különben nem alaptalan felfogásból kiindulva, hogy a hadsereg feladata a haza védelme, az ÁVH feladata a belső rend biztosítása. A honvédség e koncepció szerint teljesen alárendelt Szerepre kényszerült az ÁVH-val szemben.
A még az első - tehát 1953-as - Nagy Imre-kormány alatt készült tervezet a hadsereg feladatait a következőkben határozta meg:
saját objektum őrzése és „védelme esetleges belső megmozdulás esetén”,
a párt-, kormány-, ipari-, közlekedési-, távközlési- és más épületek működőképességének biztosítása „a már kirendelt és a BM alárendeltségebe tartozó csapatokkal" együtt.
Kimondja a riadóterv azt is „A honvédség csapatai... kötelesek a karhatalmi intézkedéseket az illetékes BM fegyveres csapatai parancsnokának útmutatása és irányelvei alapján összműködésben végrehajtani."
Indokolt esetben honvédalakulat bevetését kérheti
„- a Honvédelmi Miniszter,
a Magyar Néphadsereg Vezérkarának Főnöke,
a helyőrségparancsnok." Viszont egyik helyőrségből a másikba csak a miniszter vagy a vezérkar főnöke engedélyével vezényelhetők át és vethetők be
44
csapatok.
Azt már láttuk, hogy ki engedélyezheti a honvédségi alakulatok bevetését, az viszont még tisztázandó, hogy ki kérheti.
Kérheti a honvédségi csapatok beavatkozását -- az állami vezetés egy politikus személyében,
a BM fegyveres alakulatai parancsnokai, egészen a börtönparancsnokig bezáróan. Joga van kérni a beavatkozást a párttitkároknak egészen a községi titkárig bezáróan. Természetesen a hierarchia élén a megyei titkár állt.
Nagyon fontos ennek az állapotnak és a lefektetett direktíváknak a figyelembevétele ahhoz, hogy valóban megértsük, mi határozta meg a forradalom és szabadságharc alatt a fegyveres erők mozgását és tevékenységét.
Vajon tartották-e magukat az utasításokhoz, vagy esetleg politikai megfontolásból nem teljesítették az elvárásokat, illetve történt-e a 13 nap alatt valamelyik testület részéről politikailag motivált „túlteljesítés"?
Most csupán egyre érdemes különös gonddal odafigyelni! Mind Hazai Jenő, mind a tervezet említést tesz egy (!) miniszterről, mint olyanról, akinek a
beavatkozást elrendelő joga van. Ugyanezzel a ki-tétellel találkozhatunk már az ötvenes évek elején különböző ÁVH-s tervezetekben is. '56 egyik nagy kérdése - s a választ még mindig nem tudjuk , ki lehetett ez a miniszter? (Aki az elvtársak többségnek bizalmát bírta Hazai Jenő vezérőrnagy szerint?)
Azért igazán érdekesek ezek a tanácskozások, mert történeti értelemben véve
„légüres" térben folytak le. A 14 óra előtt indult megbeszéléseken még nem tudták a tanácskozásra összejövők, hogy a tüntetést végül a PB engedélyezi, hiszen 13 órakor még a betiltásról született határozat, s csak 14.23-tól lett világos, hogy a PB meghátrált, és a tüntetők legális körülmények között indulhatnak meg az előre ki-jelölt útvonalakon. Jelzés értékű az is, hogy a tüntetés engedélyezése vagy nem engedélyezése a viták során szervesen összekapcsolódott a lövetéssel, illetve a fegyverhasználat nélküli lebonyolítás reményével. Megjegyzendő az is, hogy azok, akik a tüntetés „elfajulása esetén"
a fegyveres beavatkozást részesítették előnyben, a beavatkozó alakulat beavatkozásáról és nemzetiségéről nem ejtettek szót. PiroE belügyminiszter a Kopácsi-féle jelentés alapján a rendőrség nevében hátrált meg. Bata, aki először katonásan azt jelentette, hogy a honvédség a bevetésre is készen áll, szintén meghátrált. Elvileg egy eset-leges fegyveres beavatkozásra már csak a különben feladatkörét tekintve is erre alkalmas ÁVH maradt. Épp ezért érdekes két megjegyzést ideiktatni. Münnich Ferenc, aki november 4-e után a kádári iriegtorlás egyik kulcsembere lett, 1956. november 11-én a következőket mondta: „A felkelés estéjén jöttem haza Jugoszlávfából. Az első be-nyomásom: a Gerő-beszéd nagyon lesújtó volt. Ebből azt láttam, hogy Gerő nem belső megoldást keres, hanem külső erőkre akar támaszkodni."
Münnich Ferenc szerint tehát Gerő Ernő eleve külső intervencióban gondolkodott.
Egy másik autentikus szereplő, Nagy Imre Snagovban írt feljegyzései során szintén említést tesz arról, hogy Gerő megfontolt politikai szándékok alapján eleve a szovjet beavatkozást részesítette előnyben. Nagy Imre messze tovább ment, mint Münnich. Ő Gerő tudatos provokációjáról beszélt.
45