ROSTAND És SARAH

[Párizsi levél]

I.

Rostand

Ne haragudjék meg az én kedves Papp Viktorom, hogy én most néhány írássort küldök ő ellene. Kedves ő nekem az ő fiatal-ságával, lelkesedésével, nagy értelmével s nemes erdélyiességével, mely, hajh, ritka ma már a magyar irodalmi berkekben. Erről vala-mikor, még külön írok a „Szilágy”-nak. Hitté formálódott bennem egy idő óta, s istenítéletet állanék ki e hitemért, hogy minket, modem, semmi magyarokat csak az erdélyi szellem föltámadása tehet valamikké.

Történelmi magyar társadalom, sajátos és értékes csak Erdély-ben fejlett. A magyarországi magyarság csak vérzett, vegetált, hullott török és német nyomorúságok között. Élni sohasem élt. Er-dély sokszor úszott vérben, sanyarúságban, de élt is. Élhette a maga életét néha. Es ilyenformán a lehetõ' magyar kultúra csak 176

erdélyi alap okra rakódhat. Akkor lesz társadalmunk, irodal-munk, művészetünk, igaz külön magyar életünk, ha fölkeltjük az erdélyi hagyományokat. . .Mindezt csak idevetjük most, mert Papp Viktor ellen s Rostand-ról akarok írni. No, az furcsa volna, ha mi ketten akarnánk eldönteni, mit ér Rostand, s poéta-e vagy sem?

Nem is kerül sor erre. Csak össze akarjuk tépni azt a kosár virágot, melyet a „Szilágy” közönsége által akar a divatos francia férfiú lábai elé szóratni Papp Viktor. . _ Monsieur, vagy ha így akarja Papp Viktor, Maitre Rostand, kiválóan józan férfiú. Ma még elvárja a publikum a különködést a maga kedvenceitől, s elég fájdalmas lehet ez ,,Cyrano" lantosára. Mikor a bábszínházat játsszák, csak azt teszi, amit egy nagyon párizsi magyar író szokott tenni, ki érdekesség okából török szoárékat rendez, lábmosással, iszonyú kornisz török kávéval, ópiummal s a szösz tudja még, hogy mivel, holott ő maga mindezt szivesen fölcserélné egy alapos töltöttká-posztás lakomával. Rostand is szívesen mulatna derék burzsoá módon, tenniszezne, vadászna inkább, de ez nem illik egy nagy poétához. Tehát utazik, bábszínházazik s „keresi a harmóniát", mert ez így illik egy nagy poétálıoz. De lıát ez mindegy. Rostand nős ember, jó családapa, jó polgár. Pompás két fia van, szép legé-nyek lesznek. A felesége gyönyörű asszony s poéta. Annyira poéta, finom, számyaló, új és asszonyos, hogy a rossz nyelvek egy idő-ben komolyan terjesztették a hírt, hogy nagy részidő-ben s jobb rész-ben ő írja az ura írásait. Ez a vérbeli párizsi pletyka nyilván - pletyka, de magam is különb poétának tartom Madame Rostand-t, mint Monsieur Rostand-t. Majd egyszer lefordítom egy-két poémáj át.

Rostand végtelenül iigyes író. A világ szocializálódik, nivellálódik.

Az irodalom egyre nagyobb tömegeké, tehát egyre közönségesebb lesz. A középszerűségek aranykora e kor, melybe léptünk. Az ügyes és szapora kezű embereké, akik ki tudják lesni a nagy tömegek gusztusát, s van hozzá erejük és arcbőrük, hogy ezt szolgálják - a művészet szent nevében. Ne tessék szentségtörőnek tartani. Ez már nem egészen a ,,Cyrano" íróját illeti. O már annyira ügyes, hogy ügyessége zsenialitás. Haza gondoltam. _ _ De Franciaország-ban sincs ez másként. Nem kisebb ember hirdette ezt a múlt napok-ban, mint Brunetiêrc. _ _ Szóval Rostand nem az egészen, kinek az én Papp Viktorom színező lelke elmondta, s pingálta a minap a publi.kum elé. Zseniális kézműves, hangulatgyáros, rímbűvész.

Es zseniális ember, is ha tetszik. De nem vátesze korának. Pedig talán ez volna a költő? Azért egy szóval sem mondom, hogy nem irigylem tőle a sikerét, a gyönyörű villáj át lent Délen, párizsi hotel-jét, automobilját. De ez más kérdés, nemde? Óh, nagyon sokan vallják őt még poétának is. Ebben sincs szégyen. De intellektuális

12 Ady összes prózai művei V. 177

kultúrájú embereknek illik kijózanodniok a Rostand-okból. A világ rendje nem bölcs, nem jó. A siker ritkán szegődik az igazi érték-hez. Helyes. Ezt nem lehet megváltoztatni. De a gondolkozó embe-reknek nagy szellemi szövetkezésben egész világon össze kell tar-taniok egy óriási kérdésben. Az ügyes sikerlovagok ellen. Helyes:

kapjanak ők meg mindent, sikert, vagyont, hírt. De égesse a lelkü-ket a bizonyosság, hogy van Moszkvában, Upszalában, mit én tu-dom [!] hol, van mindenütt néhány ember, kiket nem tudnak elkáp-ráztatni s kik a jövendő jósai, a jövendőé, mely azt fogja mondani róluk: a nap lovagjai voltak, az akkori má-é, nekünk, az emberinek, az örökemberinek, nincs közünk hozzájuk. Modem életfelfogás sze-rint ilyen minden: a momentán siker. De higgye el nekem Papp Viktor, hogy Rostand, a szerencsés Rostand, kit csak kevesen nem tartanak poétának, sokkal szerencsétlenebb a kevés ember miatt, mint volt Baudelaire annak idején azért, hogy csak kevés ember ismeri el poétának. A szellemi életben különösebb törvények van-nak, mint a fizikaiban. Jó, hogy vanvan-nak, ki tenne másként?.

Udvözlöm Papp Viktort. Ne csináljon e kis ügyből polémiát. Nem volna érdemes. Nem is nagyon érdekli a publikumot. Aztán én már nem akarok sohse polemizálni_ Majd egyszer, otthon, élőszóval talán elvégezhetjük.

II.

Sarah

_ Sarah egy, Sarah nagy. Sarah Bernhardt tudniillik. Nincs mása.

Ó a legnagyobb francia asszony. Neki minden szabad. Még olyan nagyon udvariatlannak is lenni, mint amilyen hozzám volt. Egy barátja ajánlólevelére utalva kértem meg tömjénes levélben, mikor fogadhat nehány percre. A nagy Sarah, kinek titkárja, levélírója annyi van, amennyi kell, egy zokszót sem üzentetett szegény fejem-nek. „Mit akar ez a barbár, - vélte a nagy asszony. Még a nekem szükséges párizsiakat sincs időm fogadni. Majd még időt veszte-getek egy szenegáli idegenre" En a nyakam teszem le, hogy a nagy Sarah nem tudja, milyen országban van Budapest. Sőt arról sem bizonyos, hogy Európában van-e. Pedig az utolsó két században sokszor járt ott s rakott zsebre becsületes magyar összegeket. Nehogy valaki azt higgye, hogy a magam megaláztatása fáj. Sacrebleu ! Ne-kem már megveregették a vállam budapesti reporterek. Es ha holnap Faragó Jenő vagy Weiss Izor [*] jeles magyar írók azt mond-ják rólam, hogy nem tudok értelmesen írni, én ezt illő respektussal 178

elfogadom. Engem már nem lehet _megalázni, sem kitüntetni_ Pláne Sarah Bernhardt-nak igaza volt. Ö már aformákon régen túlteheti magát. Túl is teszi. Régen. Nem akarok goromba lenni, de leg-alább is hetven esztendeje. Hogy ez a nő fenomén, egyetlen és dicsőséges, ezt mindenki tudja róla. Azt azonban kevesen, hogy az asszony-ego legbrutálisabban ebben az asszonyban nyilatkozott meg mostanig. Ez: a Néró, vagy, hogy gálánsabbak legyünk: a nő-Napóleon. Ő, csak ő! _ _ _ Ez az asszony komolyan hiszi, hogy a francia gloire-nek legalább felét ő sugározta. Dusét kóristánénak tartja, s féltékeny minden országok színésznőire. Ha rajta állana, csak ő léphetne színpadra az egész világon. Minden halott és élő kicsiny ő mellette. Az időszámítást is megváltoztatná, ha rajta állna, s a históriai könyvekbe pl. ilyen passzusok kerülnének: ,,a sedani vereség akkoriban történt, mikor a nagy Sarah a zöld szalon-ját berendezte" Ö lenéz minden poétát, akinek a darabjában szalon- ját-szik, s ezeket gondolja: „kénytelen vagyok ilyen silányságokat vinni diadalra, persze, mert nincs időm, hogy magamhoz méltó darabokat írjak" Ő: minden. Ő mindenek fölött. Es most, azaz dehogy most, harminc-negyven év óta az idővel áll harcban, s még ez is sikerül neki.

Párizsban, a gonosz Párizsban, már mosolyognak ugyan, ha csak hallanak róla. Kamcsatkában, Londonban, Budapesten és Konstatinápolyban azonban még mindig ő az, kinek Mohamed csak prófétája. A művészet már leszámolt vele. A színpad histórikusai megállapították már róla régen, hogy talán Talrnát kivéve hasonló színpadi zseni még nem élt. Ez neki mind kevés. Ó örökké akar élni, s miután riválisa nincs, le akarja főzni - önmagát. Mindezeket szintén Papp Viktor tárcája juttatja az eszembe. Hölgyeim és uraim, gondolják csak meg: szinte hetvenéves ez az asszony. Hiszik-e, hogy a régi nagy maradhatott? Hiszik-e hogy e nyomorult sár-golyón, melyen sajnos, nem történnek csodák, Sarah Bemhardt, a hetvenéves Sarah Bemhardt tud egyedül csodákat művelni?. _ _ Az az igazság, hogy elvakít mindenkit a nimbusz. No, meg aztán teszünk mi a többiről, mi skriblerek. Sarah nem az önmaga, hanem a tömegszuggesztió csodája. Csak egy józaneszű uram-bátyám látná, kész volna az ítélettel: „Mit akar ez a vén boszor-kány a színpadon?” Ha én mondanám ezt, agyonütnének persze érte. Nem is mondom. Pedig ez az igazság.

Szilágy 1905 január 5. Ady Endre

12* 179