A szERELnEs GYERMEKEK

Nagyon bűnösek a nagyok, mikor elfelejtik, hogy ők is voltak kicsinyek_ Iszonyúan bűnös az a mód, mellyel mi a gyemekeinket neveljük. Mi elfelejtjük mindig, hogy a mi gyermekeink is emberek.

Bután és cinikusan hangozzék bár: a csikónak szabad lónak lenni, a bocit is kis marhának látjuk, de a gyermekben nem akarjuk meglátni a kis embert, az eszes kis embert, akinek vére van, agyveleje van.

Idegei, vágyai, céljai, eszméi, örömei, fájdalmai vannak. Elfelejt-jük. Csak emlékeznünk kellene, de nem akarunk emlékezni. Nem akarunk úgy közeledni a gyermekhez, mint ember az emberhez.

Mindig azt hisszük, hogy mi kivételek voltunk. Igaz, hogy mi már hat éves korunkban tisztában voltunk az egész gólya-teóriával, igaz, hogy mi már nyolc éves korunkban csalódott szerelmesek voltunk, igaz, hogymi már tizenhárom éves korunkban túl Boccac-ción és túl a ,,Karthauzi"-n egészen olyanformájú életcsömört érez-tünk, mint milliomos és három X-es vivőrök, igaz, hogy mi már tizenhat éves korunkban átesve néhány világfelfogáson, szerencsé-sen eljutottunk Schopenhauerhez. No, dehát ez ritka kivétel, állítjuk. Holott csaknem minden szenzibilisebb lelkű gyermek tizen-hat éves koráig megfutja egészen az életet. A kis emberek csodála-tos módon, álomszerűen prekapiskálják mindazt, amit egy ember-lény kap az élettől. Ezt nem volna szabad a nagyoknak elfelejteni.

Nem volna szabad a csöndes és élettelen porcelán-babát vagy a gondolattalan kis állatot tenni gyermek-ideállá. Nem volna szabad

108

annyira riadoznunk a gyenneklélek megértésétől. Búsongó, titkolózó beteg kis filozófusok ezért válnak gyermekeinkből. Nagyon árvák, nagyon boldogtalanok néha ez[ek] a kis emberek. És ez nem száll el nyomtalanul. Növekedve, át és átöröklődik a jövő generációkba.

il!

Meg kell érteni a gyermeklelket, s óvó, bizalmas társul kell odaadni neki a mi voltaképpen egyazon, csak éppen terjedelmesebb, fölnőtt lelkünket.

Ez a kis elöljáró filozófia bizonyosan illuzonárius [!] értékű, s alighanem kétséges sikerű.

A gyermeket, a kis embert, nagyon sok idő múlva fogja még egészen komolyan venni a fölnőttek országa. Egyszer majd idővel bizonyosan komolyan veszi. Vannak már jelek, hogy így lesz. A francia, az angol, a német irodalomba kezd bevonulni a gyermek.

Azaz nem a gyermek, hanem a kis ember, ami nagy különbség.

Gondolkodók és művészek kezdenek foglalkozni a gyermeklélek-kel. Ez egy gyermek-emancipáció kezdete. Óh, nem az a célja, hogy a kis emberek utánozzák a mi alapjában sokkal alsóbbrendű, silány életünket. Hanem, hogy az Élet és Természet határai között szabad legyen a gyermekeknek azoknak lenni, amik. Ismerj ék el a gyerme-kek emberségét.

*

A gyermek szerelméről akartunk azonban írni. A francia taná-rok és tanítók fölfedezték, hogy a gyermekek szerelmes természe-tűek. Oh, milyen korszakos fölfedezés !_ _ A gyermekek mióta csak gyermekek élnek a földön, mindig szerelmesek voltak. Sokkal, de sokkal szerelmesebbek, mint amilyen szerelemre mi nagyok képe-sek vagyunk. Oh, az mesébe illő, fölséges szép dolog volna, ha mi olyan nagyon, olyan szépen tudnánk szeretni, mint a gyermekek szeretnek az ő miniatür, hogy újra használjuk a furcsa szót: preka-piskált, kis ember-életükben. Gondoljon csak kiki vissza a maga alacsony éveire, első vágyakozására a leány-játszótársak után, első regényére, első sejtelem-rohamára, első csalódására. Aztán a többire_

A gyermekek igézetes szépen tudnak szeretni. A világ első poé-tája volna, ki meg tudná szólaltatni művészettel azokat az érzése-ket, melyeket a gyermek-lélekből a hatalmas élet szemlélete s a szexusok kétfélesége vált ki. Nem az a baj, hogy a gyermekek szeretnek, hanem az, hogy a legújabb időkben bennünket, nagyokat kezdenek utánozni a szerelmeikben. Egy tizenöt éves fiú itt

Párizs-109

ban nemrégiben agyonlőtt egy tizenhárom éves leányt s agyon-lőtte magát, mert a leány - nem akart az övé lenni. A Bois-ban, a Luxembourg-kertben néha olyan merész és ijedelmes gyermek flir-teket zavarnak meg a véletlen sétálók, hogy Prévost sem merne erről írni, még ha fiatalabb is volna vagy húsz évvel. A párizsi postahivatalok a miniszterhez készülnek fordulni: tiltsa meg, hogy poste-restante leveleket gyermekek is átvehessenek. A szülők és taní-tók rájöttek, hogy tizenegy-tizenkét éves szerelmes leánykák s lurkó fiúk poste-restante leveleznek. Egy francia tanártól hallottam, hogy egy tizenhat éves gazdag líceumi növendék a zsebpénzét egy tizenöt éves midinettre költötte. Ezek már rettenetes dolgok. Eze-ken már változtatni kell. És ez így van ám, szinte így van Budapesten is, nemcsak Párizsban. A veszedelem pedig röviden ez: a kicsinyek a nagyok szerelmeit kezdik utánozni. Nem az a baj, hogy a gyermekek szerelmesek. Ez ellen nincs metódus, nincs pedagógia, nincs medi-kámentum_ A gyermekek mindig szerettek. A nemi titkok sejtései mindig egymáshoz terelték s terelik a leánykákat és fiucskákat.

Ez ellen csak egy segítség van: őrködve, barátkozva, bizalmat ébresztve foglalkozzunk gyermekeink lelkeivel, s együtt neveljük a leányokat és a fiúkat. Az elzárt, külön internátusok, iskolák, zárdák mennyi szerencsétlenséget okoztak már! A rejtegetés, a.

titkolózás, a félemlítés hány gyermeket cibált már ki a maga boldog gyermekségéből, s tett koravén emberkévé. Vigyázzatok, szigorú és feledékeny fölnőttek. Gyermekeitek már poste-restante leve-leznek !.

*

Mit fog a francia iskolai bölcsesség a szerelmes gyermekekkel mívelni? Nem tudjuk. Jót nem várunk. Lesz új és még nagyobb titkolózás, elzártság, félemlítés s úgynevezett szigor. Csak arra nem kerül bizonyosan még sor, hogy emancipáljuk a gyermeket. Ismer-jük el róla, hogy ők a mi elő-élőink, eszes lények, sőt modern lények. Idegekkel, érzésekkel, gondolatokkal, célokkal, sőt önálló életfelfogásokkal. Kezeljük hát őket emberekként. Tanuljuk meg az ő logika-ábécéjüket. Csak vissza kell emlékeznünk a magunk gyermekségünkre. Hassunk idegeikre, érzéseikre, képzelő erejükre úgy, mintha felnőttek volnának. Értsük meg őket. Iszonyú forra-dalmi gondolatnak tetszik, pedig jámbor igazság: értsük meg szerel-meiket. A gyermekek ma elhagyottságukban, meg nem értettségük-ben sokszor nagyon szerencsétlen lények_ Még szerencsétlenebb lények lesznek, ha lassanként elfelejtik egészen a fiatalságukat, s életüket a zsarnok nagyok élete szerint kezdik titokban berendezni_

IIO

Ki van boldogságra teremtve, ha nem a gyermek? S a szerelem is hol igazán fölséges és fulánktalan, ha nem a gyermeknél? Nem a szerelemtől kell elzárni a gyermeket, hanem a mi szerelmeinktől, s megértéssel 'kell dolgozni az emberiségnek azon a fájdalmas és mégis gyönyörű álmon, hogy a szegény, kétlábú tollatlan állat lehessen egy kicsit boldog is a földön. Gyermekkorában tudniillik.

BN 1904. augusztus 23. Ady Endre