KÖD-DARABOK NAPFENY-oRsz_õ'roBóL 1

Az orr

Gascogne nemes, bárdolatlan, bús lovagja, Cyrano, - itt, Délen, sokat szomorkodom, és a te alakodat vájom és vájom újra ki a múltból. Az igazi alakodat s az igazi fátumodat_ Nem a Ros-tand-Coquelin-félét. Ez talmi. Nem szeretem Rostand-t. Ékes beszédű kókler. Coquelin pedig akkor is agyonszavalna téged, ha élnél. Hát még igy, mikor befúltál egy rímtengerbe_ (Hogy adna is a magyarok istene Pethes Imrének erőt: javítsa meg a,Rostand darab-ját az ő nagy, ölő és elevenítő színész-értelmével.) Oh, te verekedő, szegény orras legény, te, az igazi, - de értelek, de siratlak_ Te egy nagy titkot szimbolizáltál: minden az orr. Ha ezer kínnal, remény-telenséggel keresem az élet szuprémumát, a bonum pozitivumot,_

egyet lelek: jó, ha az embernekorra van. Mi van még ilyen bizonyos

137

élet-jó? Pénz? Siker? Csók? Mámor? Nem, nem. Semmi sincs olyan bizonyosság, mint ez: jó, ha az embernek orra van. És a fátum az ember orrán lovagol. Az orr - az élet. Baj, ha az orr csúnya. Ha nagy. Ha magasan hordj ák_ Ha nagyon disztingvál az illatok között.

Ha nagyon héber. Óh, az orr! _ _ _ Mióta vallom, hogy az életet csak a bolyongás teszi elviselhetővé, idevágytam mindig az azúr-tenger sziklás, virágos, sugaras partjaira. Ide vágytam, még Párizs-ból is. Ide, ide. Azt hittem, itt megnyugszom egy kicsit. Azt hit-tem, végre himnusz fakad föl szomorú lelkemből. És soha sem voltak átkosabb óráim, mint itt. Nem csalódtam. Ehhez nem igen értek már. Nincs kínzó vágyam. _ _ Az orrom fáj. Egy furunkulus támadt az orromban s nem a fájdalom fáj _ A fizikai fájdalom becses és szent.

Az ember érzi, hogy él. De a tudat, hogy az orrom nem ép. Dagadt-ságát, vörösségét megnézik_ Óh, ez nem hiúság. Ez csak rettenetes memento-zúgás: ,,látod, ez az egy földi bizonyosság van, s neked még -ebben sem telhetik örömed_“ A nagy, igazi tragédiákhoz nem kell tömeg-gyilkosság. Elég egy furunkulus. Nevessenek. Kész és rette-netes tragédia-téma. Volt egyszer egy szegény ember, aki egy kicsit vénen, egy kicsit árván addig bolyongott, míg végre is elért a mese-tengerig_ És kék volt a tenger és illatoztak a virágok. És ragyogott a nap. És szép volt minden. És a szegény bolyongó ember érezte, hogy csak itt és csak most tudna egy kicsit boldog lenni, megnyu-godni. És boldogság és nyugalom helyén pokolra lelt. Mert az orra fáj. _ _ Gascogne nemes, bárdolatlan, bús lovagja, értelek és siratlak.

Valahányszor az ember egy kis életelégtételt, egy kis boldogságot kaphatna a sorstól, a sors - ki az orrokon ül - elront mindent, fájdalmasan beleütve mindenbe - a saját orrunkat_ _

II.

A galambok

A Monte-Carlói kaszinó-park galambháza mellett ültem. A te n-ger zúgott. A szél fölsüvített ide. A fejem kínosan lüktetett. Az előbb

`támolyogtam ki a játék-teremből. Veszítettem. Nem sokat. De nekem ez sok volt. Az idegeim össze Voltak tépve. Káromkodtam és simi szerettem volna. Hát nem sejthettem ezt előre?. _ _ A galambok ellenben vidámak Voltak. Turbékoltak, sőt csókolóztak. Ez derűs és buta jelenet volt, mint minden nyilvánulása az élet tenyésző erejé-nek. És a kis szamár szárnyasok megnyugtattak egy kicsit. Nem-sokára kezdődik a galamblövészet. Ezek a kis galambok passziózó úri pisztolygolyók számára tartatnak itt. S ők, a kis oktalanok

138

milyen vidámak. Még szeretkeznek is. Be ostobák is a galambok!

Föltekintgetek a kaszinó felé. Hölgyek és urak ba_l_<tatnak arról.

Egyik-másikuk vidám, mintha nyert volna. Ejha! Ontudat nélkül rángatom elő az erszényemet. Belenézek. Két csillogó arany. Ennyi maradt. Még jó, hogy ez megmaradt. Hanem . . . Hátha emberséges volna másodszor a rulett-golyó. Hátha! Evvel a két árvával még sokat lehetne szerezni. Fölkelek s indulok föl a játék-terembe a golyó kegyére bízni újra magam. Mögöttem mintha csúfondárosan turbékolnának a pisztoly-golyóra hizlalt ostoba galambok.

III.

Uti nóta Úgy járok az azúr parton, Mint királyfi. . Azaz pardon:

Mint új rangú magyar báró, Pénzözönben, fényözönben Nyakig járó.

Meg is ismer tán a tenger:

Sápadt ember, álom ember, A vagyona néhány nóta.

S ez is nyomja egy bizonyos Idő óta.

Így van, így van. . _ Ezt se költöm. . . Odahaza, magyar földön

I§elletlen a régi fajta, Uj tábor van rangra, pénzre, Könyvre, dalra . . .

Ki itt jár az azúr parton, Azt sem tudja merre tartson, Nem új magyar s nem is báró:

Régi magyar, ennélfogva Világ-járó .

139

IV.

Levél

Kedves szerkesztő uram és bátyám, adjon bűnbocsánatot, s eszközölje azt ki nékem a „Szilágy” olvasóitól is. Azért, hogy olyan sokáig hallgattam. Lám, hiú, vén gyerek vagyok, aki hinni akarja s hiszi, hogy szeretik és várják olykor az írását. Otthon, a familiá-ban . . . Mert hisz az én lelki familiám, nevelő családom a „Szilágy”

volt. Ha a ,,Szilágy"-nak írok, haza írok, s a messzeszakadt, idegen-járó fiúnak szabad a lelkéből szólnia, még tán hiúnak is lennie, ha haza ír. Ilyenkor vér ömlik a betűkbe . . . Szeretettel iídvözlök min-denkit, s lélekkel fogadom, szaporább írású leszek ezután, ha lelki és fizikai nyomorúságaim végre maradozni kezdenek,amire nagyon is rászolgáltam már.

(Nizza, október 7.)

Szilágy 1904. október 20. Ady Endre

64. A VÁLÁS ELLEN

[Saját tudósítónktól]

Párizs, okt. 17.

Hétezernégyszázhatvan (7460) házasságot bontottak fel az 1898-ik évben Franciaországban. Hétezerhétszáznegyvenegyet (7741) 19o1~ben. Statisztikus bölcsek szerint ez a szám az elmúlt évben vidáman ugrott át a nyolcezren, s bizonyosnál bizonyosabb, hogy egy-két év alatt tízezerig meg sem áll.

A statisztika azt tudja, hogy e házasságokat jórészt gyerme-kekkel áldotta meg a jó, avagy balsors. S azt is tudja, hogy a szét-vált házastársak csak egymásból józanodtak ki s nem a házasság-ból. Háromezer férfi nösült meg újra az 1901-ben elváltakból, s kétezerhétszáznegyvenkilenc sietett új ra férjhez. Ezek siettek az új rózsaláncok felszedésével. De hát a többi? Nagyobb részük szintén így fog tenni. A statisztika mondja, mely jósolni is tud. És rendjén van-e ez így?

Erre már nem a statisztika válaszol, hanem a moralista, a szociológus s az államférfiú. És e kérdés újra-újra ott libeg, ing a francia társadalom feje fölött. Jobban, mint valaha. Nemcsak

tudó-140

sok, szociológusok nyúlkálnak felé, de erős hangú, divatos szépírók is. Bourget regényt írt Un divorce címen a válás ellen, a Margueritte testvérek válasz-regényt írtak Les deux vies címmel. A kiadók jó vásárt csapnak. Az epigonok új regényeket írnak. A revük, hírlapok hozzászólásra dobják föl a kérdést, s a publikum vitázik azzal a morális reakcióval s megkomolyodással, melyet néhány év óta minden gondolkozó ember belső örömmel lát növekedni a francia társadalom lelkében s amely művészetben, irodalomban, színpadon viharosan, szinte betegesen kezd előtörni.

Kár, hogy a politika itt sem hagyja szabadjára a társadalom becsületes, őszinte erkölcsépítő munkáját. A mai kormányzati szel-lem némely ellenesei azt hiszik, hogy okvetlenül kötelességük dog-matikus meg nem alkuvással szentenciázni a házasság fölbont-hatatlansága mellett. A naiv radikális hívő pedig úgy képzeli, hogy őt lenézné minden páıtfele, ha nem a szabad házasság mellett kiabálna.

De még a politikai düh ez okvetetlenkedése mellett is igen érdekes tanulságot szűrnek le a viharzó viták. A házasság épségének hite a férfiban zˇngott meg. A férfiak kívánják a válást s az új, esetleg újra és újra új házas-próba lehetőségét. A nők elitje s a nők általá-ban az egy és egyetlen házasság elszánt védelmezői, s érveléseik-ben mindig és mindig a gyermek sorsa szólaltatja, irányítja őket.

Es e nagy vitában alig-alig kölcsönöznek fegyvert az egyházi fegyvertárból. Ismerten katolikus és buzgóan vallásos francia nők néhánya sem mondja: a válás ellen vagyok, mert a házasság szent-ség. Mindnek humánus, morális, sőt tudományos argumentuma van. És álláspontjukat szédítő magasra emelték a férfiaké fölé, kik a legtöbbször radikális és szocialista kortesbeszédekből s politikával itatott áltermészettudományos cikkecskékből szerzik bölcsességü-ket a válás mellett, vagy pláne a házasság ellen.

Egy nagyon elmés francia nőíró azt mondja: „Míg a házasság a mai emberi társadalom szülője és lelke, bűn és ostobaság a házas-ság lazítása. Azokat megértem, kik őszintén és vadul a szabad egyesülés elvét hirdetik. Ezek egy eszme apostolai. Velük nem vitá-zom, s ő velük sok idő múlva lesz csak dolgunk, ha ugyan lesz valaha, mit nem hiszek. Am hogy azok gyöngítsék a házasságot, akik házasodnak mégis; ez - ismétlem, bűn és ostobaság."

Ez a mai francia társadalom többségének a véleménye. Meg-lepő dolog s Franciaországra vall. A házasság ellen francia elmék-ből indult az ostrom, s most Franciaország társadalma tömörül a házasság védelmére.

BH 1904. október 23.

r4r