Franciaország köztársaság ma még. Váltig dühöng ezen Paul de Cassagnac. Egyelőre nincs monarchája Franciaországnak. Csak egy. Ezt az egyet Alfred Capusnek hívj ák.
Alfred Capus monarcha. Sőt despota. Alfred Capus egy személy-lıen: a doge és a ,,tízek”. Félelmetes ennek az embemek a minden-lndása és a hatalma - a maga birodalmában. Ez a birodalom pedig a színházak vidéke. Alfred Capus ,,Színház-ország” fejedelme, ıııivel ő a francia színpadi írók egyesületének a plenipotenciáriusa.
All`ı`ed Capus mindent lát és mindent tud. V. kisasszony, a kiváló llnlnl drámai szende még csak nagy titokban alkudozik X. direktor ı'ııı`al, Alfred Capus már tudja, lesz-e az alkudozásoknak eredmé-nyllk vagy sern. N. direktor azon töri a fejét, miből fizesse ki hol-nap a művészek gázsiját, Alfred Capus már azt is tudja, ki fog I<ı'llcsöııt adni a szegény modern és párizsi Rettegri Fridolinnak.
Alfred Capus mindent tud, mindent megszagol. Ugy kell lenni, hogy ő a gondolatokon, a homlokráncokon, a mosolygásokon is ınegérzi a ınasztix-szagot.
45
Tegnap Alphonse Franck úrral beszéltem, a Gymnase színház szeretetreméltó direktorával. El volt keseredve, s nagy keserűsé-gében éppen a próbákat ellenőrizte a színpadon. Nem tréfadolog az, mikor az embernek már majdnem a kezében van négyszázezer frank, s akkor jön egy kellemetlen és komoly úr, aki ridegen és szárazan adja ki az ordrét:
-~ Ön ezt a kis summát nem fogja elfogadni!
Szegény Franck úr! S ráadásul pörölik. Még esetleg ő fog fizetni azért, mert nem fogadott el négyszázezer frankot.
Alphonse Franck úr meg akart szabadulni néhány részvénye-sétől a színházának. No meg egy kis pénzt is akart volna, hogy a „Le Retour de Jérusalem” csinos sikere után még jobban utána vethesse magát a sikernek. A pénzt Roy úr adta volna. Roy úr, a tőkepénzes Roy úr, aki passzióval fekteti be a pénzét színházakba, s akinek suttyomban van is már két színháza Párizsban. Az ,,Athénée” és a ,,Folies Dramatiques”.
Már-már egy harmadik színházat is szerzett volt Roy úr, a Bouffes-Parisiens-t, mely azóta már meg is boldogult, akkor azon-ban megakadályozták. Kicsoda? Alfred Capus úr. Most már iszonyú óvatossággal közeledett Roy úr a Gymnase felé, mikor értesült hogy Franck úrnak pénzre van szüksége. Megvolt az alkú, megvolt minden, s ekkor megjelent, Capus-Diabolus, s így szólt Franck úrhoz:
- Mi, a francia színpadi írók egyesülete, Önt bojkotálni fog-juk, ha azonnal nem nullifikálja azt a szerződést, melyet ön Roy urral kötött.
Franck kétségbeesve engedelmeskedett. Roy úr viszont pöröli Franck urat. Párizsi irodalmi és színházi emberek pedig miről sem beszélnek most másról, mint erről a kis afférről.
A francia színpadi írók egyesülete óriási hatalom. Alakult az írók védelmére a színházakkal szemben. Ma azonban már nagyon is nagy hatalom. Ma már a színházaknak kell gondolkozniok, miképpen védjék meg magukat az egyesülettel szemben, mely tel-jesen tirannizálja a színházakat. Mikor nő meg ennyire a magyar színpadi írók egyesületének a hatalma? Ma csak két színház van Párizsban, mely e hatalommal szembe mert szállani. A Roy úr két színháza az ,,Athénée” és a ,,Folies Dramatiques”, melyeknek igazgatói Deval és Richemond urak. Persze, Alfred Capus itt is interveniált. A bojkott sem késett. Azonban Deval és Richemond uraknak szerencséjük volt. Találtak két írót, akik nem tagjai a színpadi írók egyesületének, de akik írtak a két lázadó színháznak olyan két kasszadarabot mint a pinty. Az egyik a „Le Prince Consort” Budapesten a „Királynő férje” címmel éppen most
46
diadalınaskodik, a másik darab az ,,Une Nuit de Noces”,mely ııeııı rosszabb a címénél.
Éppen ez a siker bántja nagyon Alfred Capust, s ezért vigyáz ıı színpadi írók egyesülete, hogy Roy úr meg ne kaparintson még egy színházat. Majd csak eljön a sora - gondolja Alfred Capus
ınikor leszámolhatunk a két lázadóval.
- Színlıáz-trösztöt nem fogunk tűrni!
Ez a színpadi írók egyesületének a jelszava:
- Nem engedjük át a kapzsi tőkének a művészet csarnokait..
A szíıılıázak direktorai írók vagy művészek legyenek.
Ilyen kissé ósdi frázisokat dörög Alfred Capus úr. Elég jól ı`iposztoztak Deval és Richemond urak, mikor gúnyosan ezt válaszolták:
- Jó, jó. l)e ııc ha ragudjanak azért az író urak, ha a művészet-lıez is kell pénz. lliszeıı talán az író uraknak is jó dolog az, ha nekilıık diı`ekl.orokuak van, honnan adjuıık pénzt.
Nincs is szó ill lröszlről. Csak arról van szó, hogy a színpadi lıol. ev,vesllleléııek fáj a uıerészség, anıellyeleddigvaló föltétlen lıalalıııál. ki ıneı`lék kezdeni. „Roy ura” csaknem mindegyik párizsi .-»/.lıılıázııak vaıı, sa fiatalabb fraııciaírók nem a színházak trösztjét szidják, lıaııcın az Alfred Capus úrék trösztjét.
Alfred Capus úr úgy beszél, mintha a párizsi színházak a pénz-éıdek ıııocskos vizeitől távol a művészet szent kristályforrásai vol-ııılınık. Nincs az Alfred Capus egyesületében egyetlen ember, aki ezl koıııolyaıı hinné. Az irodalomnak nincs oka rettegni a színház-lıllszllől, mint ahogyan nincs sok oka örülni most, amikor az ő ııevébeıı ıııűködik egy tröszt. Az irodalomnak akkor lesz egy kis oka örfılııi, ha teljesül majd az az éppen párizsi jóslás, mely látja lzoıeledni az üdvös elválasztódást amikor is majd kevesebb lesz a
„zl ıılıáz, több a mulató. A Roy urak siettetnék ezt az elválasztódást.
.\ı Alfreıl Capus urak késleltetik. De a Roy urak nem beszélnek ııodnlonıról. Mért beszélnek az Alfred Capus urak?
HN 1904. április 30. A. E.
zo. PÁR1zsr szoMoRÜsÁooK
Párizs, ápr. 30.
llgye sztrájkolt a szilágysági vasút is, kedves szerkesztő úr?
Ki'-l. lıét óta nem látok ,,Szilágy”-ot. Ugy-e sztrájkol mindenki oılahaza, az én országomban? Mi, szegény magyar nomádok a nagy
47
idegenségben iszonyú dolgokról fantáziáluıık. Mi úgy sejtjük, hogy siralomvölgy a föld, melyet Magyarországnak neveznek. Ugy sejtj ük, hogy vérben forog otthon minden szem, s husángot emelget minden kéz. Tegnap délután egy kis miniszteri segédfogalmazó, szeretetre-méltó budapesti fiú, ki tanulmányút címén kószálgat külföldön, halálos sápadtsággal az arcán, állott előmbe a nagy bulváron:
_ Meglásd, hogy odahaza kiüt a forradalom . . .
Rendes szimptoma ez a rémlátás minden magyar ember nosztal-giás lelkében. Egy barátom itt élt Párizsban, mikor Bánffy Dezsőt fojtogatta volt az obstrukció. A magyar; lapok sorai között iszonyú dolgokat sejdített meg az én barátom. O is forradalomról fantáziált s haza akart rohanni, hogy beálljon honvédnek.
Így voltunk s így vagyunk most mi is. Én magam is - a nyo-morék, a mindig lázas és beteg, akinek, hejh, elég sok a maga nyomorúsága is s akinek talán éppen a fantáziája a végzete -fantáziálok, hogy nagy abaj otthon s tűnődöm, hogy nem jó volna-e hazamenni .
*
De mégsem megyek haza. Pedig a grófnak igaza van . . . A gróf? A gróf szerencsétlen egy fráter. Magyar huszártiszt volt még nemrégiben, s nagyon vígan élt. Egy szép napon megállapí-totta, hogy neki el kell hagynia Magyarországot. Ide jött Párizsba.
Itt kóborog már a bulvárokon néhány hónap óta egy árva fillér s egy mentő idea nélkül. Valamely délelőttön behívtam a grófot egy nagy kávéházba az Opera táján egy pohár árpalére. Künn a teraszon gurmyasztottunk. A napsugaras tavaszban valósággal ficánkolt, tobzódott az élet. A fényes automobilok, kocsik szinte egymáson nyargalásztak. A gróf keserűen szürcsölte a rossz, keserű sört, s mondott valamit, amit ő nagyon bölcsnek ítélt s amibe ő egy reve-láció fenséges ünnepiességét akarta önteni:
- Higgye el nekem, mélyen tisztelt uram, nincs más különbség Párizs és Nyíregyháza között, mint hogy Nyíregyházán valamivel ihatóbb ital a sör. . .
A grófnak igaza van, de én mégsem megyek haza. Lehet, hogy csupán enerváltságból, de lehet az is, hogy nem tartom érde-mesnek egy fáradságos, hosszú útra azt a kis különbséget, ami a párizsi és a nyíregyházi, vagy mondjuk a budapesti sör között van . . .
*
Néha hazaáruláson kapom magamat. Fojtogatja a lelkem a keserűség, s nem birok egy szentenciával, mely újra és újra
föltá-4.8
ıııad bennem s azt mondja, hogy semmi sincs jól odahaza minálunk.
Erdekes dolog, hogy ilyenkor nem szidom a zsidót. Lehet, csak azért, mert azután szégyellném magam. Meg hát eszembe jut:
az ördögbe is, vagy három esztendeig radikális-liberális és zsidó-szabadkőmíves lapot szerkesztettünk odahaza, csak nem cáfoljuk egészen meg magunkat! . . No és más oka is van ennek. Kezdek Marxszal gondolkozni a zsidókérdésről. A zsidók jórészével még meg lehetne egy társaságban, igazságban, haladásban és kultúrában élııi, de az a nagyobb baj, hogy a keresztyének legnagyobb része elzsidósodott . . Valahogy félve és borzongva gondolok arra, hogy végre is csak otthon kell élnem és dolgoznom majd egyszer.
Mi lesz akkor? Sok megalázást már nem igen fogok kibírni. Nálunk pedig úgy nevelik az írómesterség szerencsétlen fiataljait, hogy kézcsókra lépdeltetik elő, s ıniııdeııt elkövetnek, hogy kiforgassák öııınagukból őket. Kis országokban általában gyilkolják az egyéni-ségckct. N álnıık azonban valóságos hekatonrba-rendszer van, s relleııeles, hogy a reılakcióba került, nagy dolgokra termett talen-lıııııoklıól ıııilyen ı`olıaınosaıı iı`l.ják ki éppen azt, ami e talentumokat lıılenluuıokká teszi: az újat, a színeset, az érdekeset és erőset.
ll!
lliszcn nincs is az jól, hogy az érvényesülés éppen azon az ösvéııyeıı a legnehezebb, melyen voltaképpen a piszkot, a lármát, a dnlakodást, a piaci életet megvető lelkeknek volna szabad csak szálldosniok fölfelé, mind magasabbra. Egyszerűbben szólván:
lıul a dolog, hogy írónak és művésznek kell éppen legtöbbet birkóz-niıı. 'l`ermészetes dolog tehát, hogy ott, ahol konszolidált kultúr-állapotok nincsenek, azt az ösvényt, mely az eszmék és álmok embe-ıeil várja, cllepik az akrobaták, a kemény izmúak, erős inúak,
\-aslag arcbőrűek. I
N o és nagy baj, hogy igen szegények vagyunk mi, Arpád fiai.
Legenda szól arról, hogy Herczeg Ferenc fogatot tartott szinte lelesztcndeig, s Kiss Józsefnek örömkönny csillogott a szemében, nıikor azt újságolta nekem, hogy alig három év alatt kétezer pél-dáııyt adtak el összes verseinek gyűjteményéből a könyvboltosok.
Egy fiatal francia regényíróval diskuráltam ezekről a dolgok-ıol. llogy ınegmosolyogta ő ezeket a kicsi, magyar méreteket.
l"llvcn-lıatvanezer frankot keresni egyetlen könyvvel, vagy szín-ılaınbbal nem is esemény Franciaországban.
*
Nőııe, nőıre előttem a papiros-csomó. De ugye elég volt e párizsi szoırıorúságokból, kedves szerkesztő úr? Van, ugye, otthon s elég szoınorúság? Ugy tetszik: egyre nő Magyarországon
_' Ady osszes prózai művei V. 49
azoknak az embereknek száma, kik reggelenként két ballábbal kelnek ki az ágyból, s akik még a hannatcsöppben is hibát lelnek.
Lehet, hogy ezek a békétlenek igazságtalanok. De én beteg, mindig lázas, nyomorék ember azt vallom, hogy nálunk a harmatcsöpp sem egészen korrekt . . . Aki pedig Leibniz híveként nézi odahaza a dolgokat s e földi élet magyar rendjét, aki tehát derűs és mege-légedett, nevesse ki ezt a kis írást, s magyarázza úgy, hogy beteg ember írta, aki egy kicsit poéta is s aki nagyon szomorú életet él a víg párizsi rengetegben
Szilágy 1904. május 5. Ady Endre
21. „LA PLUS FAIBLE”
[Saját levelezőnktől]
Párizs, május elején A „Comédie-Française"-nak új darabja van. Marcel Prévost írta. „La plus faible”, ez a darab címe. Régen megitták az áldomá-sát is ennek az új darabnak. A „La plus faible"-ről már jóelőre többet beszéltek és írtak, mint amennyit egy kevesebb szerencséjű író darabjáról egy befejezett, kétségtelen, nagy siker után. Mikor a francia írók egyesülete a maga szokásos évi lakomáját tartotta, Jules Claretie, a „Comédie-Française” igazgatója olyan tószttal üdvözölte az egyesület elnökét, Marcel Prévost-t, mely reklámja volt a „La plus faible”-nek. Mint a nő fölszabadításának lovagját köszöntötte Marcel Prévost-t, annak a közeledő emberségesebb kornak a prófétáját, melyben a nő nem lesz mindig la plus faible.
Az „Erős szűzek” írója azonban meglepetésben utazott ezúttal is. Új darabjában nincs egy homlokráncnyi lázadás. Az új kor prófétája fölcsapott kuruzslónak. A „La plus faible”-nél alig-alig írtak mostanában szentimentálisabb históriát.
Germaine odahagyja a férjét, s szeretője lesz Jacques Nerval-nak, a kitűnő írónak. A kitűnő írónál nagyobb egoista aligha léleg-zett még a földön. Nem lát s nem honorál semmit. Mibe sem veszi, hogy Germaine provokálta maga ellen a társadalmat, s ami súlyo-sabb: a társaságot, mikor elszánta magát erre a szabad szerelmi életre. Nem látja, hogy Germaine-nél különb asszonya senkinek sem volt még a világon, hogy Germaine megérti, átérzi, óvja, elősegíti, ápolja, imádja őt.
50
Pedig ott van ıııellettük a Nerval legjobb barátja, a csodálat-raméltóan nemes Gourd, aki titokban, lemondással, szinte nem is emberi fölemelkedettséggel imádja Germaine-t s aki elégszer figyel-mezteti barátját, hogy milyen kincset bír Germaine-ben. Nerval fél, hogy karrierjét tönkreteszi, ha nőül veszi szeretőj ét. Egy párbajban súlyosan megsebesül Nerval. Germaine-t, a kétségbeesett, jajongó, halódó Germaine-t nem engedik a sebesült, imádott férfi ágyához.
Nerval családtagjai, sőt Nerval nővére, Lebrun asszony, aki való-ságos vipera a maga burzsoá erkölcsösségében és korlátoltságában, elhiteti Nervallal, hogy Germaine Gourd-nak a szeretője. A jámbor ııézőnek véresre tépődik a szíve, míg végre kiderül a szerelmes, ártat-lan Germaine-nek ártatártat-lansága. Az új Margit nem pusztul el. Ner-val, a kitűnő író, levonja a nagy konzekvenciát. Kigyógyul egoizmu-sából, belátja, hogy aki egyébként is gyönge, azt gonoszság volna minden nemességével, szerelmével úgy tartani maga mellett, hogy a világgal szemben még gyöngébb és még lealázottabb legyen. Ergo nőül veszi Germaine-t, anıinek a csodálatranıéltó Gourd örvende-zik talán a lcgősziııl.ébbcıı.
l".z volna talán a ıııorál is. A publikurııııak s a kritikának nem volt sok kedve még ahhoz sem, hogy ezt a morált kihámozza a darabból. Az udvarias ınegállapodás az, hogy Prévost darabja nagyon érdekes és megható história. Akart-e vele egyebet is az Író, aki szeret ınindig reformátorként is jelentkezni? O tudja.
Egyik híres munkájában önmagát rajzolja Marcel Prévost.
Az egyszerű lelkű, szántóvető ősök gyermekét, ki közbeeső, kiké-szltő generációk nélkül, egyszerre lesz komplikált lelkű, intellek-luális életű, modern lény, eszmékkel harcoló kultúrember. Az ilyen lélek vibrálni fog mindig. Vibrálni és ingadozni. Marcel Prévost, aki lizeııötéves korában a líceumban kikiáltott volteriánus volt, eg/.nllált és regulázhatatlan, réme a derék szerzetesatyáknak, aki elel e elején gazdálkodott, földdel és borral spekulált, aki nyugodtan xallja he, hogy ő a falut szereti, s nem érzi jól magát Párizsban s .ıııellell Párizsról ír mindig, aki volt pornográf és evangélista, .ıl.l n ıııoderıı ember lelki és testi aberrációit néha szinte beteges n voııvöı`íiséggel írta le, hogy egy új művében az emberi
regeneráló-«lz'ıı.ııal<. fejlődésnek legyen a legkomolyabb apostola, - Marcel I'ıı-vosl kiszáınítlratatlan s érdekes lesz mindenha.
A „l.a phıs faible” semmi. Egy vibráció. Egy szeszély. Azért ı olı-lo-H, ıneı`t Marcel Prévost írta.
I'.'V ıoo.;. május 5. A. E.
l' 51
22. A MARSEILLAISE
Nincsen forradalmi dal sem, ha forradalom nincs, s a leglázítóbb nóta sem lázít, ha bátran és szabadon lehet bárhol énekelni.
A Marseillaise-nél forradalmibb dal aligha van még egy, s a ,,Marsellaise" forradalmisága nemcsak histórikum, mert a nemzet-közi, forradalmi szocialista pártok lefoglalták ennek a csodálatos, lángoló dalnak a muzsíkáját s himnuszukat, az ,,Internationale”-t erre a muzsikára éneklik. És mégis a Marsaillaise ma már udvar-képes. Hogy ez egy kicsit különös, az most jutott a franciák eszébe, mikor az olasz király a Marseillaise-zel tisztelte meg az ő kedves vendégét, Loubet-t, a francia köztársaság elnökét. A Marseillaise és az olasz királyhimnusz váltogatták egymást a találkozáson, s a franciák csak most csodálkoznak, hogy mostanában a fejedelmek is megbecsülik a francia barátság kedvéért a híres forradalmi dalt, s a Kvirinálban vígan csenghetett ugyanaz a nóta, amely mellett sztrájkoló olasz munkások ezrei tüntetnek. E kérdés körül egész vita indult a francia lapokbarr. A rojalista lapok azt mondják, hogy most már csak az hiányzik, hogy a Carmagnole legyen udvar-képes, melynek hangja romboló, fosztogató s gyilkoló ösztönt ébreszt a csőcselékben. Egy francia író elmésen szólott bele a vitába, s megnyugtatja az ijedősöket, hogy a nótáknak aligha lesz szerepük a jövő esetleges forradalmaiban. A kérdés annyiban érdekes, hogy íme az egykori forradalmi dalt ma egyformán hallgatják a királyi udvarokban és a szocialista tömegekben is. Ma már senki se reszket a Marseillaise hallatára, s talán valamikor a Carmagnole is jámbor nóta lesz. Csak szokásból, konzervativizmusból fognak az emberek ragaszkodni a néhai forradalmak tüzes dalaihoz. Mert _ írja a francia író - bizonyos, hogyha valaha az anarchisták jutnak ura-lomra, ők is éppen olyan konzervatívek lesznek, mint mindazok, kiké a hatalom .
BH 1904. május 7.
52