Párizs, április 20.
llıı,\'aınız a l"ı-ııliııaınl llrunetierc, aki a minap veszekedett, hogy ll Izıızgo loılolikns li'-ı`l`iı'l ugyan, de - szocialista, ugyanaz a lleııllnaıııl Ilınııelleıe, aki azl. lılrdeli, hogy az enıberiségnek szük-z..~,n~ lan .ı el-ız-fi ln'ılıoıı'ı|<ıa, ngvunaz a I~`erdinand Brunetiere, aki a lılılıııııaııv ı«„lıl|el lıelelenlelle, ugyanaz a Ferdinand Brunetiere, al-l anal laıol lwaıılllı-lı-ll ıııngılııil ıın'ıı', aki tudós, elokvens, szellean », ha „ll na lolılıllıııııv. ugyszelleanaz a ll`eı`diııaııd Ilrunetiere most -ızahllıe lıelllll nu ıııılıkal lıljılaluıasalıb vsllılbe, ıııiııt a. tudomány.
A lfeııllınuııl llı ıuıelleıe esllıljeérdekes, tanulságos és szenzációs, ınlvı-l ıı ııanv pnlılllııııaol l'áı`izshan isjobban érdeklikatudományos laılıılııifolr, ııılııl a lluloıııáııyok.
A ılı ıel. ı'--i luılós llı`uııel.iere bele akart ülni Emile Deschanel oıolo I„- .ı „L`ol|ı`-ge de l~`ı`ancc” francia irodalomtörténeti tanszé-lofla Nııgv en jeles polc ez, de valamiről megfeledkezett Ferdinand Ilıına-llz'~ıe_ Meg|`eledkeze1.t arról, hogy azoknak, kik ma Francia-oınıajg soısál. iıılezik, ııcın lelıct egészen közömbös, milyen elvek hlıılelınlııek a szinte legmagasabb francia professzori katedráról.
l „ali a lellıllk kozt nıászkáló liberalizmus magyarázhatja mindig ılınııııgıı veszléıe u gondolatszabadságot. Igen, a gondolat szabad, llınııelleı`e lıirdetlıct, amit csak akar, de a francia kormánynak van aıınvl esze, hogy a növekvő reakció idején nem ajánlja föl alııınıga egvik bástyáját az ellenségnek, a legveszedelmesebb, úgy-ııeveıell „l nıloınányos” reakciónak. A „College de France” tanárai
»mıva/lıılc. Szavaztak napokon keresztül, s a sok szavazás ered-nıı'-ııve az lel l., hogy Brunetiere, aki az első szavazásnál aránylag a leglolılı voksot nyerte, az eredményre vezető, utolsó szavazásnál
\-eg re is kihukott a jelöltek közül. A „College de France” első helyen Ala-l l,el`ı`anc-t, ıırásodik helyen Gaston Deschamps-t jelölte Emile lleselnıııel ürökébe. Az első titkára, a második helyettes tanára a ,.l`ol|ege de France”-nak.
A klerikális sajtó iszonyú lármát csapott, hogy a kormány pıes-.ziı ınálta a „College de France” professzorait, hogy sérelem esett
37
a gondolatszabadságon s hogy Combes már a cezárizmusra is rálici-tál. Maga Brunetiere sem viselkedett valami férfiasan. Reportereket fogadott, szitkozódott s becsmérelte szerencsésebb riválisait stb.
A kínos affér azonban még itt sem ért véget. A francia akadé-miának is van jelölőjoga s az ,,Académie Française” halhatatlan-jainak legtöbbje elv- és fegyveıtársa Ferdinand Brunetiere-nek.
Az Akadémia összeült, hogy jelöljön. Ekkor Brunetiere egy gyönyörű pózzal bejelentette, hogy ő ezennel nem kíván többé a
„College de France” professzorai közé jutni, s az ő esetleges jelölé-séről tegyen le az akadémia.
És mi történt ekkor? Megkezdődött a szavazás. Az első szava-zásnál az urnába hull 2 voks Abel Lefrancra s 25 - fehér lap. A máso-dik szavazásnál, a másomáso-dik helyre tudniillik, Gaston Deschamps kapott 4 voksot, Abel Lefranc szintén 4-et, még két jelölt összesen hármat s 16 fehér lap esett az urnába.
Vagyis a francia akadémia, ha Brunetiere nem lehet a „College de France” irodalomprofesszora, nem adja a szavazatát senkire.
Sakk a kormánynak, a közvéleménynek, a „College de France”-nak.
A kutya ugat s a karaván, azaz a francia akadémia nem jelöl.
A legérdekesebb pedig a dologban az, hogy igen sok liberális francia is tapsol az akadémiának. Mert ha - így mondják - a császárság idején egy Michelet-nek, egy Quinet-nek nem rótták föl bűnül republikánus voltukat, Brurretiere is lehet a „College de France” professzora, ha mindjárt klerikális is.
Egyáltalában őrült gabalyodás van e fura affér körül, amely-nek a vége azonban már bizonyos. Ferdinand Brunetiere csődbe került, s ma olyan erős és elszánt harcot folytat a francia kormány-politika a reakcióval, hogy meg nem hátrál egy tucat akadérniai demonstráció elől sem. A doktrinér liberálisok pedig hiába sóhaj-toznak a go ndolatszabadság miatt, a gondolat szabadsága a tudo-mány szaba dsága, s ezen a mezőn Ferdinand Brunetiere nem rekla-málhat sem mit, mióta a csődöt bemondta.
BN 1904. április 22. A. E.
16. A SZÁJÖBLÖGETŐ víz
Párizs, április 20.
A szegény Beöthy László írta vala egy novellájában:
-- Bizony, bizony, mondom nektek: meg ne igyátok ebéd után a szájöblögető vizet.
38
A Beöthy László novelláit nem igen olvassák már az emberek, ıııııi nagy kár. Lám, pár hónappal ezelőtt két jeles és neves magyar képviselőnek támadt lovagias ügye a szájöblögető víz miatt. Az egyik tréfából ráfogta a másikra azt, amitől minden jámbor lelket ov Beöthy László, persze nem a Király színház kitűnő direktora vagy a bihari főispán, hanem a néhai, a szomorú jókedvű Beöthy László.
Az embereknek gyűjteniök kellene az olyanfajtájú tanácso-kal, mint például ez a Beöthy László-féle. Milyen iszonyú tragé-diák történnek olyan kicsiségek miatt, mint a szájöblögető víz Iolkortyantása, vagy olyan végzetes botlások miatt, hogy valaki késsel eszi a halat! A modern tragédiaírók azért csinálnak férc-nınııkákat, mert ókori szemmel nézik a tragikumot. A modern lıngikumot a szájöblögető víz táján kell keresni.
A napokban kemény tollharcot kezdett egy neves francia pub-lıeisla egy komoly, derék orosz úriemberrel, aki azt a
vigyázatlan-».á|.~_ol követte el, hogy egy tudományos vita során nem nyilatko-roll eléggé udvariasan és hízelgően a francia nációról.
A francia publicista két gyilkos, okos, hosszú cikkel rohant az oı`oszra, s mikor ezt már kellő módon összefojtogatta, így adta ıııeg neki a kegyelemdöfést:
Különben, kár is erre az úrra annyi szót vesztegetni. Egy eııılıerrel, aki a lılgra főtt tojást pohárba tölteti s kanállal eszi, nem is kellene szobaállni. Én láttam egyszer, hogy ez az úr így fogyasz-lıılla a lılg tojást.
l"`.s evvel ,,ki volt végezve” az orosz. Egy emberre, aki a híg lojásl. polıárból eszi, kár szót vesztegetni.
Azonban történnek e világi életben furcsa esetek. Ugyan-zı|.'l<ol`, ınikor az oroszt ,,kivégezték” a híg tojás miatt, iszonyúan lol kellett szisszennie a francia sajtónak. Egy vagy két nagy angol lap párizsi levelezőjének eszébe jutott, hogy miután a politikai lıı'-lıesség lıclyreállott a francia-angol egyezménnyel, illenék valami eıılekeselılı és pikánsabb új afférról gondoskodni Anglia és Francia-oıs/.ı'ıg között. Az angol lapokban aztán megjelent egy pár párizsi level. lizek a levelek minden érzékenyebb francia arcba belekerget-lek a vért. Arról zengtek tudniillik, hogy az úgynevezett francia ı'-lel se ııeın okos, se nem esztétikus, s hogy a francia társaságbeli szo-lol.-lok egy igazi kultúrember szemében rettenetesek. Megkritizál-lalı ezek a párizsi levelek mindent. - A francia házirendet s az egész átlagos francia életberendezkedést. Megkritizálták a franci-ılloıl olllıon, az utcán, látogatásokon, színházban, úton, ven-ılı'-glőlıeıı, kávéházban. Az ebédlőben, sőt a - fürdőszobában
lı1_
39
Napokig tartott az angol és francia lapok veszekedése, míg az affér nagy kimagyarázásokkal békés véget ért. Marokkóban tudni-illik könnyebb kiegyeztetni az angol és francia érdekeket, mint a szájöblögető víz táján, azon a vidéken, ahol a szokás, ízlés, tónus, stb adiıigáló hatalmak.
Hogy a francia férfiak rosszul öltözködnek, hogy a legtöbb francia rosszul táplálkozik, hogy a francia szalonok nagyobb része csak hírből ismeri az ízléses fesztelenséget, az őszinte udvarias-ságot s az igazi esprit-t, és még egy légió ilyen sértést még talán zsebreraktak volna a franciák. De a goromba angolok a nőkről, a francia nőkről mondtak legtöbb gorombaságot. Szinte szégyen-kezüıık. Ezek az angolok azt mondják, hogy a francia nők toalett-jében csak az a részlet perfekt, melyért a szabónők, divatáru-cégek, ékszerészek és suszterek kezeskednek. A többi részlet nem.
Már a fürdőszobából eredendő bűnökkel suhan ki a francia nő, aki különben az angolok szerint még sokkal jobban fél a víztől és _a szellőztetéstől, mint a francia férfi. Erről már Erzsébet, azaz Erzsike is szól az ő viziteiben. Erzsébet látogatásai egy nagyon kedves és híres angol könyv. Egy fiatal angol leány, csodálatosan friss, józan, naiv és elmés megfigyeléseit közli ez a könyv. Most fordították le franciára. Erzsébet ellátogat francia rokonaihoz is, s íme, csak mutatóban egy-két szentenciája Erzsébetnek.
- Egy francia marquis-val ismerkedtem meg. Rettenetes rosszul vasalt ing volt rajta. Ha én marquis volnék, nem viselnék rosszul vasalt inget. Hát te mama?
Erzsébet tudniillik anyjához írott leveleiben közli az ő kis megfigyeléseit. Egyik levelében ezt írja:
- A francia hölgyek nedves fűben is könnyen táncra kere-kednek, s nem félnek, hogy meghülnek. Nedves fűben nem hül meg az ember, de a hosszú mosakodástól és a nyitott ablaktól igen.
- Csodálatos, ugye mama?
- Itt a mi rokonainknál nagyon nagy házat visznek. Minden-kinek külön inasa van. De nekem a múltkor egy fürdőkád kellett, s a szobalányom a rengeteg palotában egy kicsit és nyomorúsá-ságosat is csak nehezen tudott keríteni.
. . .Ilyenek s hasonlók az Erzsébet megfigyelései - francia földön.
Hogy mindez érzékenyebben fáj a franciáknak még Elzász-Lotharingiánál is, az természetes.
Az ember mindent megbocsát, elfelejt. De azt nem felejti el, ha megissza a szájöblögető vizet s ezért rápirítanak vagy nem issza meg, de ráfogják, hogy megitta.
BN 1904. április 24. Ady Endre
40
17. DON QUIJOTE A SZINPADON [Saját levelezőnktől]
Párizs, április hó Él itt Párizsban, álmokon innen és álmokon túl, egy poéta.
Automobilja nincsen, de van néhány száradt koszorúja, s volt neki egy cipőboltja is. Gringoire-ok nincsenek ma már. De ügyetlen, rongyos, nagy gyermekek ma is akadnak. Ügyetlen, rongyos, nagy gyermek ez a poéta is. Jacques Le Lorrain a becsületes neve. Nem ıııai gyermek és mindig egyforma gyermek. Fátumát is csak álmod-ja talán, mert az ilyen ügyetlen, rongyos, nagy gyermek mindig álnıodik.
Iró cıııberck értik, ıııit jcleııt az, ha egy írót jól ismernek és sok ra tartaııak az írók. Jacques Le Lorrain-ırak nincs oka panasz-ra. Alig volt húsz esztendős, s már költő-testvérévé fogadta Théo-doıe de llaııville. Mikor ıncgjelent egy verskötete, Jean Richepin ıı_vı'ıjlotla felé a babért. Bccsülte Sarcey és diadalhoz akarta segí-lcııi Alexandre Dumas.
Mindezek után pedig a publikum, amelynek könyveket ille-ııék vásárolnia, a publikum, mely ítélkezik verses és prózai szín-darahok fölött, a publikum jóformán ma sem ismeri Jacques Le
|,oı`ı`aiıı-t, aki pedig írt már színdarabot, verses könyveket, sőt
ı'l'gl"llyeket ÍS.
Kisebb és szerencsétlenebb nációk írói számára szinte kínálja ınagát szomorú vigasztalásként a Jacques Le Lorrain esete.
Az édesapja suszter volt Le Lorrain-nak. Ezelőtt nyolc eszten-dővel a párizsi lapok fura kis szenzációval pirítottak a publikumra.
ligy zseniális francia poéta beleharapott a dikicsbe, hogy éhen ne lıııljoıı. Jacques Le Lorrain fölcsapott suszterırek, s cipőboltot nyitott.
A ınodern Hans Sachs maradt, aki volt. Ügyetlen, rongyos, nagy gyermek. A cipőbolt megbukott és Jacques Le Lorrain vissza-jött kenyérért a literatúrához.
Azaz visszatért Dulcineához. . . A megsűrűsödött keserűségek egy órájában megszáll mindannyiunkat egy hirtelen sejtelem. Meg-rcped sorsunk sötét kárpitja, s mi hirtelen látjuk, hogy mi már nagyon régen élünk, régiek a mi álmaink, a mi boldogságaink, a mi csalódásaink. Óh, ember az emberek között, bölcs a bölcsek között, néhai spanyol Cervantes !. . . Don Quijote, a szegény, a hős, derék lovag, az ügyetlen, rongyos, nagy gyermek, az álmodó, a bolond, ma is él.
4I
Jacques Le Lorrain megtette magát Cervantes posztumusz hősének. Drámát, verses drámát írt Don Quijote-ról. . Önmagá-ról. És akadt nagy csodaképpen színház, amely előadatta a darabot. A Victor Hugo-színház volt ez a színház. És azóta minden -este áhitatos, nemes nagy publikumnak szaval az álmok lovagja:
Tudni akarjátok, ki vagyok? Halljátok.
Kóbor lovag vagyok, ki vad dühvel telve Irtja a gazságot, s akinek a lelke
Atölel bús anyát, koldust, elesettet, S szereti azokat, kiket nem szeretnek.
Hazátlan csavargó.
Bolondja vagyok a napnak, égnek, térnek S a szőke gyermekek bizó, kék szemének.
Még a rablókat sem vetem meg, ha hősek, Büszke homlokuak, vidámak, erősek.
Kényszerből gyáva, hős vagy gyönge az ember S mindenki annyit ér, amennyit tesz és mer.
Óh, mert mindenek fölött a lelke legyen nagyságos az ember-nek. Legyen sasszeme, széles homloka s magas, miként egy kapu.
Legyen hatalmas, súlyos, hódító és ragyogó alakja. Legyen szíve tele remegő érzésekkel, s legyenek szemei telve borongó álmokkal. .
És legyen egy Dulcineája. Erre pazarolja rá minden ékességét.
És ha Dulcinea kirabol, megöl egészen bennünket, az övé legyen azért az utolsó álmunk, s haljunk meg szerelmes himnuszt zengedez-vén róla.
Jacques Le Lorrain Don Quijote-ja elmegy Dulcineája kedvé--ért a rablókhoz, s bolond nagy hitével meginditja a banditákat, kik életben hagyják, s visszaadják Dulcinea elrabolt gyöngysorát.
Don Quijote ujjong. Szidja a kishitű Sanchót. Rohan Dulcineájá-hoz s végzete elé. A bolond, álmodozó lovagot kineveti, megcsalja s megöli az ő Dulcineája. O nemes, nagyhitű bolond és álmodozó marad azért utolsó percéig, s egy hunyó, futó csillagnak kiáltja oda, hogy ő még mindig hisz, s Dulcinea, te csodás, tiszta, szent, fényes ábránd egyszer realitássá fogsz válni. .
A verses dráma csodálatosan hatott és hat. Valami szent egy-szerűség, ritmus és szinte félelmetes varázs árad a rímes, ékes alexandrinusokból. Mintha kilüktetne belőlök a fátum érverése, mely a maga megváltozhatatlan törvényei szerint futja és árasztja be a világi dolgokat s az emberi lelkeket. Kell élniök és vérezniök
42
a Don Quijote-oknak! Kell és lesznek mindig Don Quijote-ok!
Talán ezek az igaziak, a kiválasztottak, a valóban élők. . Talán ezek. Talán nem. A végzet rettenetes, a valóság elviselhetet-len és az álom gyilkos. De Don Quijote-nak örök élete van mégis, és Dulcineához visszatér mindig Don Quijote. .
. . . Enfin, mintha Don Quijote megtörte volna a Jacques Le Lorrain fátumát. A poéta győzött. És győzött a Victor Hugo-szín-ház, és győzött az irodalom, amelynek annyiszor jut a színpadokon Don Quijote-szerep. . . Talán nem is tud örülni a diadalának Jacques Le Lorrain. Mert különösek ezek a fatális, ügyetlen, rongyos, nagy gyermekek. . És Don Qiujote is hiába hozta vissza a banditáktól Dulcinea gyöngysorát. Don Quijote hiába tesz mindent. .
PN 1904. április 28. A. E.
18. A TŰZESÖVEL FENYEGETETT PÁR1zs
[Saját le'velezőnktó'l ]
Párizs, április végén (Watren ár. - A modern Sodoma. - A feszület ellen. - A keresz és Szokratész pohara. - Greulinget sajnálják. - A rendőrség és a
„házi mulatságok” - Somoskői. - Popescu Eliza anyja.) Watreıı úr Neuilly-ben lakik, itt a szomszédban mindjárt.
Mintha odahaza Kispesten vagy Budakeszen laknék. Watren úr e pillaııalıbaıı bizonyára iınádkozik, mindenekfölött a dicső szent Milıálylıoz, aki régi védőszentje Párizsnak s akinek a lováról szomo-ı'ı'ıaıı énekelt a ,,Csikósbőrös kulacs” poétája, néhai való Csokonai Viléz. Watren úr rettenetes, égi kinyilatkoztatás tudója. Tudja, hogy Párizst Sodoma és Gomorrha sorsa fenyegeti. A haragos egek lılzesől. kllhlenek Párizsra. Még azt is tudja, hogy Párizsnak tizen-egv kerlllctét enıészti meg az egek pusztító tüze. Éppen Párizs lcozepérc éhesek a tüzes és haragos egek.
Térjetek meg, istentelenek és gonoszok, - kiáltja ide Neuilly-lıől, lıol persze biztosságban van Watren úr. - Térjetek meg, nıerl az egek tüzes haragja tornyosul felettetek.
Aııı Watren úr hiába prédikál, jajgat és imádkozik. Párizs ııeııı akar nıegtérni. Az egekből egyelőre víz csurog, sok csurog, ınıııdig csurog.
*
43
Drumont, Desmoulins és társai urak azt mondják, nem is volna csoda, ha Watren úr próféciája beteljesülne. Már a vízözön kevés vohra. Tűzeső kell ide, mely elpusztítsa a republikánus szek-táriusokat, radikálisokat, szabad gondolkozókat és szabadkőmíve-seket. Ime, most már a feszületeket, képeket s a többi kegyes és vallásos szereket sem tűrik e sátán fajzatjai. Az igazságszolgálta-tás terrneiből, a hivatalos bürókból kiszórják a feszületeket.
- Legalább mint szimbólum, az emberi megváltás, önfel-áldozás és igazság szimbóluma ihlessen meg benneteket a kereszt!
És mit válaszolnak a megátalkodott gonoszok?
- A kereszt felséges szimbólum, de nem szuverénje a szim-bólumoknak. Hát a Szokratész méregpohara? Hát a Giordano Bruno, Husz János, Jeanne d'Arc és annyi sok más máglyája?
Az emberi haladásnak nemcsak egy mártírja volt. A keresztnek nincs privilégiuma. . .
És e blaszfémiára sem indul meg az egek haragja. Watren úr, mi lesz a tűzzel?
*
Hisz már csak azért is megérdemelné a tűzesőt ez a modern Szodonra, mert nemcsak szereti és pártolja a bűnt, de valósággal megszenteli. Tavaly ősszel egy Greuling Frigyes nevű svájci kalandor megölte a kedvesét, a szép Popescu Elizát, egy Párizsban tartóz-kodó román színésznőt. Nemrégiben állott az esküdtek előtt Greu-ling. Húsz éves múlt ez a suhaırc. Szép és elegáns fiú. Kisült róla, hogy közönséges ,,raszta”, hitvány alak. Az esküdtszék előtt szí-nészkedett, pózolt, verseket szavalt.
- Nem vagyok bűnös, - mondotta. - Csak egy bűnöm van: ennek a kornak a gyermeke vagyok, túlfinomult, betelhetetlen.
A terem telve volt elegáns hölgyekkel, s ezek a hölgyek majd fölfalták a szemükkel Greulinget, s mikor az esküdtszék bűnösnek mondta ki s tíz évre ítélte, egész Párizs méltatlankodott.
Mint ahogy méltatlankodott s méltatlankodik Párizs a Bulton-affér miatt is. Bulton angol piktor, kinek műtermében tizenkilenc urat csípett különös mulatságon a rendőrség. A magyar lapok - dicséret nekik - egészen röviden írtak volt ezekről az „antik orgiák”-ról, „fehér éjszakák”-ról, melyekről a párizsi lapok hetekig közöltek részleteket, brr! részleteket.
A rendőrség letartóztatta mind a tizenkilenc urat, s Bulton még mindíg fogságban van, a többi is csak kaució árán szabadult ki. És Párizs dühöng.
- Hiszen ez rendőri omnipotencia!
- Mi köze a rendőrségnek egy „házi mulatság”-hoz?
Valóban úgy áll a dolog hogy a párizsi rendőrség nagyon is
44
aktív mostanában. Talán nemsokára nem lesz már a régi Eldorádó Párizs azoknak, akik másutt kedvük szerint és biztosságban nem élhetnek. E tárgyban mint hivatott és zseniális embert Victor Veysey urat szeretném megkérdezni, aki a saját házában s igen előkelően él az avenue Carnot 10. száma alatt. Victor Veysey úr valamikor ismertebb nevet viselt, Somoskői-nek hívták. A hírhedt magyar kalandor azonban most nagyon zárkózott - főképpen honfitársaival szemben. Ami nem csoda. - Úgy mondják, hogy a honfitársak, kik Párizsba kerültek, többnyire meg akarták pum-polni. Szerettem volna beszélni a nevezetes emberrel, de ő bizony a levelemre sem válaszolt. Lehet hogy pumpoló magyart sejtett bennem is. Azonban erről s ezekről majd máskor, ha ugyan Watren úr jóslata addig be nem teljesül s meg nem emészt bennünket az egek tüzes haragja. . Most még azonban egyre és egyre csak víz csurog az egekből. . . Szegény Popescu Eliza anyja is meggyilkolt leánya temetésén „modern Szodonıá”-nak átkozta Párizst, s szin-tén tűzesőt emlegetett.
PN 1904. április 29. A. E.
19. sz1NHAz-TRÖszT és IRC)-TRÖSZT
[A Budapesti Napló levelezőjétől]