A tudományok működésének ilyen leírása rendkívül idegen lehet igen sok diszciplí-na, elsősorban a társadalomtudományok képviselői számára. Egy történész például akár kikérhetné magának, hogy ő valamifajta rendszerek jövőbeli állapotaival foglalkozna, hi-szen kifejezetten a múlt a kutatásának tárgya, s ott is az események, s nem rendszerek.
Úgy véljük, hogy mindez csak értelmezés kérdése. A társadalommal foglalkozó tudo-mányokat tekinthetjük egy egységes „konglomerátumnak". Mondhatjuk azt, hogy mind-egyik ilyen diszciplína egy szupertudomány része. Ez a szupertudomány a társadalommal foglalkozik. Alaprendszere a társadalom, amelynek elemei emberek, s erről a rendszerről próbál meg olyan leírást adni, mint amit mi a fentiekben formálisan közöltünk. A történe-lem például a társadalom egyes, szintén rendszerekként értelmezhető részeit, e rendsze-rek állapotait és ezen állapotok lehetséges dinamikáját, egymásba való átalakulásaikat, a társadalom belső kölcsönhatásait elemzi. Ezzel a szupertudomány számára szállít fontos információkat.
Vajon miért érezzük mégis úgy, hogy a társadalomtudományok esetében nehezen al-kalmazhatók a fenti formális eszközök? Ennek okát nem abban látjuk, hogy a társadalom-tudományok alapvetően „mások" lennének. Sokkal inkább a következőkben:
1. Az anyag szerveződési szintjei jellemezhetők aszerint, hogy a vizsgált szinten egy elem vajon csak egyetlen rendszernek az eleme, vagy esetleg több rendszeré is.
Egy proton csak egy atommagnak lehet része, egy atommag csak egy atomnak, egy atom csak egy molekulának, s így tovább, egy szív csak egy embernek mint biológiai rendszernek lehet az eleme. Ezen a szinten, vagyis nagyjából a biológiai egyed szint-jén azonban ez a „rend" megszűnik. Egy ember tartozik a családjához, a neméhez, a nemzetiségéhez, az országához, a fajtájához, a pártjához, a munkahelyi közösségé-hez, a társadalmi rétegéközösségé-hez, a baráti társaságához. Egy elem számtalan részrendszer eleme, s ez jelentős mértékben megnehezíti a rendszerelemzéseket, hiszen a rész-rendszerek csak igen nagy elhanyagolásokkal, egyszerűsítésekkel tekinthetők zárt-nak.
2. A társadalom elemei, az emberek rendkívül bonyolult létezők. Ez azt jelenti, hogy a minél pontosabb, kimerítőbb jellemzésükre egyre több és több paramétert kelle-ne használni. A fizika nagyszerűen elboldogul az elektron tízegynéhány paraméte-rével. Igen jó modelleket képes felépíteni e kis számú paraméter használatával is.
Az emberek állapotának jellemzésére sokkal-sokkal több paraméterre lenne szük-ségünk, ezek többségét nem is tudjuk ma még kellően adaptív módon meghatároz-ni (pl. a személyiség vagy a társadalmi helyzet jellemzése bizonyos paraméterek-kel), nem is beszélve arról, hogy e paraméterek a legtöbb esetben a valós számok halmazánál sokkal összetettebb struktúrákból veszik értékeiket.
3. A természettudományok általában kevés elemmel rendelkező rendszereket vizs-gálnak. Ha sok elemmel találkoznak, akkor a nagyszámú elem egységét egyetlen entitásnak tekintik, s globális paramétereket alkotnak rá. Egy tartályban lévő gáz molekuláit külön-külön rendszerelemeknek tekintve nem írhatja le a termodina-mika a folyamatokat, de a gáz egészét jeliémezheti annak térfogatával, nyomásá-val, tömegével, hőmérsékletével stb., vagyis a teljes gázmennyiséget tekintheti egy nagyobb rendszer egyik elemének.
44
4. A természettudományos vizsgálatokban - a legtöbb esetben - nem nehéz olyan modelleket alkotni, amelyekben a rendszerelemek közötti kapcsolatok is rendkí-vül egyszerűek. A társadalom esetében az ilyen modellalkotás rendkírendkí-vül nehéz, mert az emberek igen bonyolult, sok-sok jellemző által meghatározott kapcsola-tokban állhatnak egymással.
Általánosságban ezek tehát azok az okok, amelyek miatt a társadalomtudományok jó-val nehezebben tudják végrehajtani azt a programot, amit fentebb leírtunk. Bizonyos egy-szerűsítésekkel kell élnünk, vagyis modelleket alkotunk, a modellek részismereteket szolgáltatnak. Az így szerzett tudás adaptivitása már társadalmi folyamatokban méretődik meg.
Mégis, milyen egyszerűsítésekkel kell élnünk? Mivel a társadalom részrendszerei nem hierarchikus struktúrában kapcsolódnak egymáshoz, ezért vagy azt kell tennünk, hogy a lehetséges és szükséges mértékig ki kell tágítanunk az elemzés körét, vagyis ma-gasabb szinten elhelyezkedő rendszereket kell kiépítenünk modellünkben, vagy mester-ségesen le kell zárnunk rendszerünk határait. Ez utóbbi azt jelenti, hogy csak olyan rend-szermodellt építünk fel, amelyben a környezet állandónak tekinthető, vagy legfeljebb előre jól megadható, a vizsgált rendszertől független változások jellemzik. Erre azért van szükség, mert ha olyan rendszert vizsgálnánk, amely úgy hat környezetére, hogy annak állapota jelentős mértékben függ ettől a hatástól, akkor a rendszerleírás lehetetlenné vál-na. Ilyen helyzetben ugyanis a környezet változásai, s így vizsgált rendszerünkre való ha-tásai is kiszámíthatatlanná válnak. Ha ismernénk a környezet állapotának változását a vizsgált rendszer és önmaga állapotai függvényében, akkor viszont pusztán annyi történ-ne, hogy rendszerünket egy újabb rendszerelemmel, a „környezet" nevűvel egészítenénk ki. Ez éppen a másik megoldás, a rendszer bővítése: a környezetet, illetve annak elemeit felvesszük a rendszerbe. A társadalomtudományok nem hierarchikus társadalmi rendsze-reket vizsgálnak, a kölcsönhatások nagyon gyakran egyáltalán nem elhanyagolhatók, a környezet és a rendszer együtt, egymásra hatva változik, vagyis a vizsgálat szintjét maga-sabbra kell helyezni.
Az egyszerűsítés további módja a rendszerelemek állapotait leíró paraméterek szá-mának radikális csökkentése. Egy gazdaság szereplői felmérhetetlen számú állapotpara-méterrel lennének leírhatók. Nagyon sok közgazdasági elemzés azonban ezek közül csak néhányat, a felállított modell szempontjából alapvetőket használja. Amikor pedagógiai vizsgálatokban a gyerekek személyiségét néhány jellemzővel írjuk le, akkor is ezt az egy-szerűsítést végezzük el, a kialakított modellben egy leegyszerűsített kép szerepel, a rend-szer „állapotai" a lehetségesnél sokkal kevesebb paraméterrel lesznek leírhatók. Lénye-gében ugyanilyen egyszerűsítés, ha a rendszer elemei között lehetséges számtalan kapcsolat helyett csak néhányat veszünk figyelembe.
Modelljeink tehát olyan képződmények (kognitív rendszerek), amelyek tudományo-san kezelhető, „számításokat" lehetővé tevő bonyolultságúak. Az előző fejezetben kifejtett is-meretelméleti megfontolások értelmében nem kell megmérnünk a valóságtól való távol-ságukat, sőt ez lehetetlen vállalkozás lenne, „csak" az a kérdés, hogy az így kialakított modellek mennyire adaptívak.
Mielőtt egy konkrét példa elemzéséhez látnánk hozzá, még egy általános fogalmat kell bevezetnünk, megmagyaráznunk. Ez a rendszerleírás során használt matematikai 45
struktúrák fogalma. Azért kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel, mert a rendszerek elem-zése során kétféle struktúrafogalommal is találkozunk, s nagy a veszélye ezek nem vilá-gos elkülönítésének.
Az egyik struktúrafogalmat már bemutattuk, ez volt a rendszer struktúrája. Ez nem más, mint az elemekhez rendelt állapothalmazok halmaza (s persze maga a hozzárende-lés), illetve a minden elemre megadott állapotfüggvények halmaza. Ebben a struktúrafo-galomban tehát az van benne, ami a rendszer felépítése, belső rendje, belső és külső köl-csönhatásainak rendszere. Lényegesen eltér ettől a . rendszerleírás során is használt matematikai struktúrafogalom. Ez a probléma akkor vetődik fel, amikor a rendszerleírás-ban az egyes elemek állapothalmazainak leírásához érünk. Ezeken az állapothalmazokon értelmezhetők ugyanis matematikai struktúrák. Egy matematikai struktúra nem más, mint egy (vagy több) alaphalmaz, illetve az ezen az alaphalmazon (ezeken az alaphalmazo-kon) értelmezett relációk halmaza. A relációk (egészen elvont értelemben) az alaphal-maz(ok)ból képezett Descartes-szorzatok részhalmazai. Kicsit közérthetőbb nyelven a relációk az alaphalmaz elemei közötti kapcsolatokat írják le, mint amilyenek a kisebb-na-gyobb viszonyok vagy a műveletek, a hasonlóságok stb. A pszichológiában különösen nagy a veszélye annak, hogy rendszerek struktúráját kíséreljük meg matematikai struktúra-ként leírni, pedig a két fogalom egészen mást jelent.