A hátrányos helyzet és az iskolai eredményesség összefüggéseinek azonban nemcsak motivációs aspektusai vannak: az iskolai tanulás intellektuális teljesítmény, amelynek ní-vója tükröződik az ennek megfelelő tesztekben, osztályzatokban. Az intelligenciamérés maga beiskolázási problémáknak köszönheti születését, és megítélése már a keletkezés óta fontos szerepet játszik a felzárkóztatás lehetőségeit latolgató vitákban. A hatvanas évek IQ-vitáját kirobbantó Jensen éppen a felzárkóztató oktatás sikertelenségével támasz-totta alá érvelését, amely voltaképpen valósággá változtatta volna a meritokrácia mítoszát.
A hatvanas évek társadalmi felelősséget érző értelmisége számára nem volt kétséges, hogy a gyenge tanulmányi eredmény és a hátrányos társadalmi helyzet együttjárásában a társadalmi helyzet az ok és a gyengébb iskolai teljesítmény az okozat. Az összefüggésnek azonban van egy másik olvasata is: lehetséges, hogy fordítva van. A magas intelligenciájú-ak, a jó képességekkel megáldottak többre viszik, jobban boldogulnintelligenciájú-ak, a gyengébb képes-ségűek pedig a periférián maradnak, tehát a képességek az ok, a társadalmi hátrány az okozat. Nem az iskolában és máshol tanúsított intellektuális teljesítmény a társadalmi hát-rányok következménye, hanem fordítva: azok kerülnek a társadalom perifériájára, akik gyengébb intellektuális teljesítőképességük következtében nem tudják megragadni a kedvező lehetőségeket, nem tudnak szert tenni a szükséges kompetenciára.
Vessünk egy pillantást a képességek fejleszthetőségének vagy öröklöttségének sok vitát kiváltott problémáira. Az öröklés vagy környezet (az angol szóhasználatban nature or nurture, természet vagy nevelés) befolyásának mértéke és aránya a pszichológia minden területén a legfőbb kérdések közé tartozik, és természetesen mindig nagy társadalmi ér-deklődés kíséri. (Gondoljunk csak például a közelmúltban a homoszexualitás vagy az ag-resszív viselkedés okaival kapcsolatos feltételezésekre.) A képességek öröklöttségének vagy környezeti meghatározásának kérdése közvetlenül is politikai ügy, többek között ép-pen az egyenlő eséllyel való összefüggései miatt. A tudományos és köznapi szemlélet hul-lámzásainak kiváló indikátorai a ciklikusan fellángoló IQ-viták. Stephen Jay Gould a közel-múltban magyarul is megjelent könyvében, melynek kibővített második kiadását éppen az IQ-vita újbóli kirobbanása indokolta, szenvedélyesen bírálja az intelligencia öröklött voltát hangoztató álláspontokat (Gould, 1999).
Nézzük az IQ-mérés történetének néhány, Gould könyvében szereplő, ám egyéb-ként ritkán idézett fordulatát. Már az intelligenciamérések kezdete előtt is voltak törek-vések az értelmi képességek alkati sajátosságokkal való összekapcsolására, és a naiv, pusztán a kor tudományos szemléletéhez alkalmazkodó kutatók (mint például Galton vagy az agykutató Broca) mellett igen korán megjelentek a fehér rassz felsőbbrendűségének „tu-dományos" bizonyítói is. (E törekvés maradványa, hogy Down, a 21 triszómia első leírójának elnevezése alapján a köznyelvben ma is mongoloid idiótának nevezik a Down-szindrómaként
is emlegetett értelmi fogyatékosságot, Gould, 1999,143. o.) Az igazi fordulatot azonban az in-telligencia mérésének Binet által a századforduló környékén kidolgozott skálája jelentette.
Binet maga, miként Gould könyvéből kiderül, felfedezte a minden későbbi kritika kö-zéppontjában álló jelenséget, nevezetesen, hogy a veleszületett értelmi képességek és a szerzett tudás nehezen (e sorok írójának sok más szakember által is osztott véleménye szerint egyáltalán nem) választható szét a mérések szintjén. Binet mindemellett tiltako-zott az ellen, hogy az intelligenciát számmal jellemezzük, látva az intellektuális képessé-gek összetett voltát. Az ellen is tiltakozott, hogy az intelligenciamérés eredménye döntő-en befolyásolja a gyerekek sorsát (Gould, 1999,160-161. o.). Az IQ-teszt azonban elindult világhódító útjára, és hatalmas karriert futott be többek között Amerikában, ahol a 20. század első évtizedeiben még a bevándorlási kvótákat is a becslés alapján megállapított -intelligenciához kötötték.
Az intelligencia és a társadalmi boldogulás között a későbbi leghíresebb tudományos botrány középpontjába került CyrilBurt is kézenfekvő összefüggést látott. Az öröklésku-tatók érthetően nagy jelentőséget tulajdonítanak az egypetéjű ikrek vizsgálatának: hiszen ők azok, akiknek genetikai állománya megegyezik, a köztük lévő különbségek tehát egy-értelműen a környezeti hatásoknak tulajdoníthatók. Igaz, miként Atkinson és munkatársai (1994) felhívják rá a figyelmet, a helyzet jóval összetettebb ennél. Az egyén már egészen kicsi korától szervezi és szelektálja is a környezeti hatásokat, ami meglehetősen kétsé-gessé teszi a lineáris, mechanikus hatásból kiinduló értelmezéseket. Csakhogy az egype-téjű ikrek a legtöbb esetben azonos környezetben nevelkednek, ezért az öröklés és a kör-nyezet hatásainak elkülönítése továbbra is nehézségekbe ütközik.
Ezért különleges érdeklődésre tarthatnak számot azok az esetek, amelyek külön ne-velt egypetéjű ikrek sorsát követik figyelemmel. Burt ilyen eseteket ismertetett. Kutatá-sainak adatai szerint az együtt nevelt ikrek IQ-ja 0,94-es, a külön nevelteké 0,77-es szin-ten, tehát igen magasan korrelált. Burtot a képességmérés területén végzett tudományos tevékenységéért lovaggá ütötték, majd hamarosan kiderült, hogy adatait meghamisította:
a legfeltűnőbb az volt, hogy miközben a referált esetek száma változott, a korrelációs ada-tok a harmadik tizedesig azonosak maradtak, ami statisztikai lehetetlenség. Később más csalásaira és adatmanipulációs tetteire is fény derült (Gould, 1999, 238. o.; Roediger és mtsai, 1984, 364. o.)
Burt munkáján kívül még három olyan tanulmányt adtak közre, amelyek külön nevelt ikrek intelligenciájának hasonlóságait tanúsították. Ezek 12,19, illetve 37 ikerpár adatait dolgozták fel és 0,62-0,77 közötti korrelációt találtak. A bírálók azonban kiemelték, hogy valamennyi kutatásban problémák vannak az adatok értelmezésével: a külön nevelődő ik-rek voltaképpen csak részben nevelkedtek külön, a szülők gyakran saját testvéreiket, szüleiket vonták be az ikrek nevelésébe, akik azonos iskolába jártak, hasonló társadalmi környezetben éltek. Vagyis a környezeti feltételek nem voltak függetlenek. A használt mérési módszerek sem voltak objektívek, vagy nem volt nemzeti standardjuk (Roediger és mtsai, 1984).
Bár Cyril Burt tudományos botránya nagy port vert fel, a mai pszichológushallgatók tankönyveikben nagyon hasonló adatokkal találkoznak, mint amilyeneket ő nyilvánosság-ra hozott: például a már idézett Atkinson (1994, 355. o.) vagy más tankönyvek, kéziköny-vek is hasonló számokat közölnek. Úgy tűnik - a dolog nem példa nélkül való - , hogy egy valamikor meggyőzőnek tűnő véleményt nem könnyű kiiktatni még a tudományból sem.
184
Ráadásul sajátosan alakul az intelligencia öröklöttségére vonatkozó elméletek és viták sorsa is. Néhány évvel ezelőtt közfelháborodást keltett Murray és Herrnstein T h e Bell Curve (A haranggörbe) című könyve, amely nyíltan és immár a teljes tudományos szakap-parátus - mérések, statisztikák - felvonultatásával igyekszik alátámasztani az intelligen-cia öröklött voltát, etnikai kötöttségeit és az ennek nyomán kialakult hatalmi-társadalmi pozíciók jogosságát, „érdemek szerint való" voltát. Ugyanakkor - miközben egyre több, különböző tulajdonság, mint például az agresszív viselkedés, a diszlexia, az álmatlanság vagy az elhízás öröklött voltát bizonygató tanulmánnyal találkozunk - növekszik az intelli-gencia öröklöttségét bizonyító tudományos közlemények száma is.
Az intelligenciaviták egyik sarkköve Spearman ún. g faktorra vonatkozó feltételezé-se, amely már Burt elméletének kidolgozásában is alapvető szerepet játszott. Spearman jól ismert álláspontja szerint a mentális teljesítmények alapja egy általános képesség, a g faktor, amelyet fizikai analógiára mentális energiának nevezett. Úgy vélte, hogy e tisztán minőségi faktor minden fajtájú megismerőtevékenységben nyújtott sikeresség alapja. A g faktorral kapcsolatos feltételezések abból indulnak ki, hogy a különböző intelligenciapró-bákban nyújtott teljesítmények meglehetősen magas szinten korrelálnak, ezért Spearman nyomán sok más kutató is feltételezte, hogy ennek oka egy biológiai szinten létező adottság.
Ag faktor léte vagy nem léte ma is sok kutatót foglalkoztat. Jensen 1998-ban új könyvet je-lentetett meg ag faktor létének alátámasztására, amelyben a g faktort a rövid távú (munka-) memóriával és a feldolgozás gyorsaságával hozza összefüggésbe. A „Psycoloquy" internet vitafórumon (http://www.cogsci.soton.ac.uk/psycoloquy) zajló vitában jó néhányan igen ha-tározottan kiállnak nem csupán amellett, hogy a g faktor biológiailag is létezik, hanem azt is öröklött sajátosságoknak tudják be, hogy a feketék intelligenciatesztekben nyújtott teljesít-ménye rendszeresen alacsonyabb a fehérekénél.4
Ám miként Gould felhívja rá a figyelmet, önmagában az a tény, hogy oksági összefüg-gés van a különböző feladatokban nyújtott teljesítmények színvonala között, éppúgy lehet az öröklöttség, mint a környezeti meghatározottság bizonyítéka. Tegyük hozzá azt az ér-vet, amely joggal szerepelhet bármely tulajdonság örökölhetőségéről szóló vitában: mate-rialisták lévén nem feltételezzük, hogy a tulajdonságoknak ne volna valamilyen organikus alapja. Vagyis nem lennénk meglepve akkor, ha egy bonyolult agyvizsgáló gép a sejtek kap-csolataiban vagy működésében regisztrálható organikus különbséget találna egy magas és egy alacsony intelligenciájú gyerek agyának összehasonlításakor. A kérdés továbbra is az marad, meddig és hogyan módosítható ez az agyi képlet vagy funkció? A harminc év után is-mét megszólaló Jensen álláspontja szerint - amelyet a már említett „Psycoloquy" levelező-listán, 2000. január utolsó napjaiban adott közre - a g faktor csak biológiai eszközökkel mó-dosítható.
Vegyük figyelembe ezzel szemben, mi történik akkor, ha a fiatal állatot néhány hétig sötét helyiségben tartjuk születése után: az állat vak marad, mégpedig látóidege látványos sorvadása miatt. Vagyis szervi szintű változás következett be egy környezeti feltétel hatá-sára, olyan képesség tekintetében - a látás - , amelynek öröklött volta nem vonható két-ségbe. Nyilvánvalóan nincs olyan szervi tulajdonság, amely környezeti hatásra ne volna módosítható - hisz éppen ez a tény indokolta a genotípus és a fenotípus közötti
különbség-4 A legélesebben Rushton vette védelmébe Jensent. A vita 1999 novemberében kezdődött és jelenleg is tart.
tételt. Másként fogalmazva: a környezeti hatások „lefordítódhatnak" az organizmus válto-zásaira. Kérdés, hogy mitől és hogyan - és akkor már ott is vagyunk az oktatás hatékony-ságára vonatkozó vitáknál. A Colé házaspár fejlődéslélektani tankönyve egyébként kiváló és meggyőző metaforát idéz az intelligencia öröklött és környezeti komponenseinek köl-csönhatására: Lewontin növényélettani példáját. Miként minden növénytermesztő tudja, a jobb genetikai adottságokkal rendelkező növény is alacsonyabbra nő a rossz talajban, míg a kiváló talajban a gyengébb adottságú magasabbra nő (Colé és Colé, 1997,518. o.). Hason-lóképpen fontos tekintetbe venni az emberi tanulás jellegzetességeit. Az emberrel foglal-kozó tudományok lényegében egyetértenek abban, amit Somlai Szocializáció (1997) című munkájában megállapít: az emberi tanulás öröklött programja éppen a környezet általi szo-cializációs hatások befogadására teszi alkalmassá az egyént, nem csupán egy előre megha-tározott kognitív program kibontására.