Hosszú, karcsú potrohú, négy erős hártyás szárnyú, nagyméretű rovarok. Ősi csoport, képviselőik már 150-200 millió éve is hasonlóan néztek ki a maiakhoz. Közeli rokonaik (Protodonata) közül kerültek ki a legnagyobb ismert valaha élt repülő rovarok (Meganeuropsis), mintegy 70 centiméteres szárnyfesztávolsággal. Két hatalmas összetett szemük, három pontszemük és igen rövid, serteszerű csápjuk van. A szájszervük erős, lefelé álló (hypognath) rágó szájszerv. Ragadozók, nappali vadászok, színpompás fajaik vannak. Toruk erős, benne fejlett repülőizomzat található. Végtagjaik járólábak, azonban elsődleges funkciójuk a zsákmány megragadása, amiben erős karmaik segítik őket. Potrohuk végén kisebb fartoldalékok láthatók. A hímeknek a második potrohszelvényén található a párzószerve, ahová a potrohvégi ivarszervükből maguk juttatják el a hímivarsejteket. Párzáskor a nőstényekkel gyakran szív, vagy karika alakzatban összekapaszkodnak, és így akár repülni is képesek. Ez a jellegzetes póz úgy jön létre, hogy a hím a potroha végén lévő fartoldalékaival szó szerint nyakon ragadja a nőstényt, amely eközben a potrohvégét előrenyújtja a hím második potrohszelvényén lévő párzószervéhez, melyet a hím előzőleg feltöltött spermával. Természetesen mindez a levegőben, röptükben történik. Ezután a hím gyakran egészen a tojások lerakásáig együtt marad a nősténnyel, így akadályozza meg a más hímekkel való párosodást. Egyedfejlődésük általában 1-3 évig tartó hemimetamorfózis, ahol az utolsó lárvából közvetlenül az imágó alakul ki (heterometabolia).
Lárváik vízben élnek és az imágókhoz hasonlóan ragadozók. Kétféle lárvális szervük is van. Az egyik a tracheakopoltyú, amely többféle lehet, a másik pedig a változatos formájú fogóálarc. Ez az alsóajakból (labium) kialakult, a has alá bicskaszerűen behajtható és onnan hirtelen kinyújtható lapított, vagy kissé ívelt végű, két végkarmot viselő szerv az áldozatok gyors elkapását és fogva tartását szolgálja. Világszerte jelenleg közel hatezer fajukat tartják számon, amelyek majd mindegyik kontinensen előfordulnak. Magyarországon nagyjából 70 fajuk él.
Alrend: Zygoptera – Egyenlőszárnyú szitakötők (kisszitakötők)
Kisebb termetű, karcsú testű fajok, amelyeknél a hatalmas összetett szemek a fej két oldalán helyezkednek el,
szárnyizomzatnak megfelelően toruk is kevésbé erőteljes. Két, szinte teljesen egyforma szárnypárjukat nyugalomban a test fölött függőlegesen összecsapva tartják. Lassabb, inkább csapongó, pillangószerű röptűek. Vízpart környékén ülő rovarokra vadásznak, a lárvák vízi élőhelyeitől nem nagyon távolodnak el messzire. Karcsú, mozgékony potrohú lárváik a potroh végén található három tracheakopoltyúval lélegeznek. Ezek a két fartoldalékból (cercus) és a végfonálból (filum terminale) alakultak, és lapított, lándzsás alakjuk után „fűzfalevélkopoltyú”-nak is neveznek.
Fogóálarcuk kevésbé erős, lapított végű. Többségük lassú folyású vagy állóvizekben fejlődik.
Család: Calopterygidae – Színesszárnyú szitakötő-félék
Szárnyuk nem nyeles, már a tövén jelentősebben szélesedni kezd. Az ivarok színezetükben eltérnek egymástól.
Nálunk 2 fajuk él.
Calopteryx virgo– kisasszony szitakötő. Hossza 45-50 mm. A hím szárnya és teste is fémesen fénylő egyszínű acélkék. A nőstény szárnya áttetsző barna, teste fémes zöld. Hegy- és dombvidéki patakok, kisebb folyók környékén repül. Hatalmas elterjedésű faj, előfordul Nyugat-Európától Japánig, emellett Észak-Afrika egyes részein is megtalálható. Lárvái oxigéndús, tiszta folyóvizet igényelnek, egy-két évi fejlődés után válnak imágóvá, és a nyár folyamán találkozhatunk velük kifejlett állapotban. A víz tisztaságára érzékeny, védett faj.
Calopteryx splendens– sávos szitakötő. 40-45 mm hosszú, a kisasszony szitakötőhöz hasonló faj. A fémes kék színű hím átlátszó szárnyán fémes-sötétkék harántsáv van. A nőstény szárnya átlátszó, halványzöld árnyalatú, teste is fémesen csillogó zöld. Elterjedése Eurázsia mérsékelt övi része. Nálunk lassú folyású patakok, folyók, vizesárkok mentén fordul elő, inkább sík- és dombvidéki, gyakoribb faj, a víz oxigénellátottságára és tisztaságára kevésbé érzékeny. Tavasz végétől ősz elejéig repül, lárvaként telel át.
Család: Coenagrionidae – Gyalogszitakötő-félék (légivadász-félék)
Szárnyuk nyeles és átlátszó. Kistermetűek, karcsúak, potrohuk rendszerint szárnyuknál hosszabb. Ide tartoznak a leglassabb röptű szitakötők. Lárváik állóvizekben élnek. Magyarországon 12 fajuk él (pl.Coenagrion, Erythromma, Ischnura).
8.1. ábra. a) tiszavirág imágó, b) tiszavirág lárva, c) elevenszülő kérész (szubimágó), d) egyenlőszárnyú szitakötő lárvájának fogóálarca, e) kisasszony szitakötő hím, f) sávos szitakötő hím, g) szép légivadász
Alrend: Epiprocta
Ebbe az alrendbe a korábban külön alrendben számon tartott ősi Anisozygoptera fajok (jelenleg mindössze négy ismert) és a szintén alrendként számon tartott nagyszitakötők tartoznak, ez utóbbiakat jelenleg infraRend szinten különítik el.
Anisoptera – Egyenlőtlenszárnyú szitakötők (nagyszitakötők)
Erőteljesebb, nagyobb testű állatok. A két pár szárny nagy felületű, alakra különbözik egymástól. Szárnyaikat nyugalomban vízszintesen kiterjesztik Szemeik olyan hatalmasak, hogy szinte az egész, többé-kevésbé gömbölyded fejet lefedik, így látószögük rendkívül széles. Toruk általában kiszélesedő, benne hatalmas, a szárnyakat közvetlenül mozgató izmok helyezkednek el (közvetlen repülés), amelyekkel mindegyik szárnyukat külön-külön, nagy precizitással, egyúttal igen erőteljesen képesek mozgatni. Így nagyon gyors röptűek és zsákmányukat, a különböző repülő rovarokat is a levegőben kapják el. E tulajdonságaik miatt sokszor a levegő sárkányaiként) is emlegetik
őket (angol nevük: dragonfly). A lárvák vízi élőhelyétől messze eltávolodnak vadászat közben, és akár néhány ezer méteres magasságba is feljuthatnak a sztratoszférában, ahol a szelek sok száz kilométerre is elsodorhatják őket eredeti szaporodóhelyüktől. Nagytermetű, robusztus lárváik a kívülről nem látható, úgynevezett végbélkopoltyú segítségével lélegeznek, amit a víz hirtelen kipréselésével gyors helyváltoztató mozgásra is használhatnak.
Fogóálarcuk erős, segítségével akár kisebb gerinceseket (halivadékokat, ebihalakat, gőtelárvákat) is zsákmányolhatnak.
Család: Aeshnidae – Karcsúacsa-félék
Az első és a második szárny háromszöget formázó, erek által határolt terei, az úgynevezett szárnyháromszögei egyformák. A potroh hosszú, kör keresztmetszetű. A lárvák megnyúltabbak, fogóálarcuk lapos, hosszú, és az arcnak csak egy részét fedi (síkálarc). 11 fajuk él nálunk.
Anax imperator– óriás szitakötő. Az egyik legnagyobb termetű szitakötőnk, testhossza 7-7,5 cm, szárnyfesztávolsága 9,5-11 cm. Erőteljes, igen gyors röptű, színes faj, tora zöldes árnyalatú, a hím potroha kék, középvonalában változó szélességű fekete sáv húzódik végig, a nőstény a hímnél valamivel nagyobb, és potroha alapszíne inkább zöldesbe hajló. Európa középső és déli részén, valamint Észak-Afrikában őshonos. Élőhelyei nagyobb álló- (tavak, árkok, kubikgödrök) és lassú folyású vizek. Lárvális fejlődése körülbelül egy évig tart.
Aeshna cyanea– sebes acsa. Termetes szitakötőnk, hossza kb. 65-77 mm, szárnyfesztávolsága 10-11 centiméter.
Feje és tora zöld alapon fekete sávokat visel, hosszú, hengerded potrohán inkább a feketébe hajló sötétbarna dominál, rajta a hátoldalon a nőstényeknél inkább zöldes foltokkal, míg a hímek potrohának utolsó háti foltjai élénk kék színűek. Oldalán szintén kékes, esetleg zöldes-kék foltok sorakoznak. Európa legészakibb és legdélibb részeit kivéve a kontinens nagy részén elterjedt. Nálunk elsősorban domb- és hegyvidéki, ahol erdei vagy legalábbis árnyékolt vizekben (tavak, nagyobb pocsolyák, lassúbb folyású vizek, illetve lassúbb patakszakaszok is) fejlődik általában két évig. Az imágók májustól egészen októberig megtalálhatók. A nőstények tojásaikat vízparti mohapárnákba, nedves talajba rakják. Nagyon gyors röptű faj, ritkán száll le. Az ország erdős részein nem ritka.
Család: Cordulegasteridae – Hegyiszitakötő-félék
A legnagyobb európai szitakötőfajokat tartalmazó család, melyeknek mindegyik faja meglehetősen ritka és veszélyeztetett. Általában fekete alapon sárga sávokat, foltokat viselnek, hosszú, hengeres potrohuk a karcsúacsafélékre emlékeztető. A lárvák ugyanakkor zömökebbek, fogóálarcuk sisakszerűen domború és az arcot egészen a homlokig elfedi (sisakálarc). Magyarországon két fajuk él.
Cordulegaster bidentata – hegyi szitakötő. A család Magyarországon élő két faja közül a gyakoribb. Fekete alapszínű, igen nagytermetű faj, az egyik legnagyobb európai szitakötő. Testhossza 75-85 mm, szárnyfesztávolsága 100-105 mm. Torán sárga harántsávok, potrohán pedig szelvényenként egy sárga gyűrű látható, és a nőstények tojókészüléke egyszínű fekete. Európa középső részének alacsonyabb hegyvidékein szórványos előfordulású.
Magyarországon az Északi- és a Dunántúli-középhegység néhány pontján és a Kőszegi-hegységben fordul elő.
Tipikus élőhelyei a jó állapotú erdőkben folyó patakok forrásrégiója, felső szakasza. Gyorsröptű, ám feltűnő, nyáron látható imágói a patakok mentén vadásznak, zömök, nagyra növő lárvái pedig forrásokban és azokhoz közeli patakszakaszokon fejlődnek 4-5 évig. Fokozottan védett.
Család: Libellulidae – Laposhasú acsa-félék
Szárnyuk tövi része sárgás, barnás színű lehet, két pár szárnyuk szárnyháromszögei alakra és méretre különbözőek, de a második párról hiányozhatnak is. Fejük nagy, a tornál többnyire szélesebb. Potrohuk kevésbé megnyúlt, általában hát-hasi irányban lapított. A zömök lárváknak sisakálarca van. Magyarországon 19 fajuk ismert.
Libellula depressa– laposhasú acsa. Közepes termetű faj, hossza 38-50 mm, szárnyfesztávolsága 75-80 mm. A hím potroha hamvas kék, a nőstényé sötétsárga, barna foltokkal. Szárnyai tövi részén kiterjedtebb sötétbarna folt látható. Európa legnagyobb részén elterjedt, nálunk országszerte közönséges. Lárvája állóvizekben, csatornákban fejlődik.
Neoptera
A Palaeopteráktól eltérően hátsó szárnyaik ízesülése bonyolultabb, az axilláris lemezek mentén azok összehajtogathatók. A szárnyak leghátsó, anális mezeje szárnyalapmezővé (neala) szélesedett. A legtöbb rovarrend ide tartozik.