Közös szünapomorf jellegük, hogy csápostoruk gyűrűzött, és a csápnak csak a tőízében van izom. Az ízeltlábúak legsikeresebb osztálya. Az eddig leírt fajainak száma egymillió körüli, vagyis az összes állatfaj körülbelül 80 százaléka közéjük tartozik. A még le nem írt rovarfajok száma is igen nagy, különböző mértéktartóbb becslések alapján összesen 4-10 millió fajuk élhet. Egyesek hatalmas egyedszámban és egyedsűrűséggel fordulnak elő.
A rovarok sikerességüket elsősorban kitines külső vázuknak köszönhetik. Külső vázuk egyes, egymással szemben mozgékonyan eltolható lemezekből és az ezeket összekapcsoló hártyákból áll, így a fokozott védettség mellett mozgékonyságukat is megőrizték. A kitin poliacetil-glükozamin, vagyis a cellulózhoz hasonló, hosszú molekulákból álló vegyület. A felületi hámréteg választja ki. A szklerotoninnak nevezett anyag is szilárdítja. A rovarok kitinkutikulája háromrétegű: a külső vékony réteg az epikutikula, alatta a tömegesebb exokutikula található, amely az alapra merőlegesen csíkolt szerkezetű. A legalsó réteg, az endokutikula a legvastagabb, és az alappal párhuzamosan csíkolt. A kutikulán rendszerint különböző felületi képződmények találhatók. Ezek kialakulásukat tekintve különbözők lehetnek.
– Skulpturális képződmények. Az exokutikulából származnak. Szőrszerű nyúlványok, apró dudorok, bemélyedések, ráncok, pontok stb. lehetnek.
– Valódi szőrök és pikkelyek. A kutikulát termelő mátrixból erednek, de az exo- és az endokutikula is részt vesz felépítésükben. A szőrök nagyon változatosak. Az egyszerű szőrök mellett gyakoriak az elágazó, oldalfüggelékeket is viselő szőrképletek is. Néha illatmirigyekkel állnak kapcsolatban. A pikkelyek speciális, ellaposodott szőrképletek.
A kutikulába csak vékony, nyélszerű részük mélyed bele. A pikkelyek elsősorban a lepkékre jellemzőek. A pikkelyek a háztető cserepeihez hasonlóan fedik egymást. Rendszerint színesek.
– Tömegesebb ki- és betüremkedések. Nagyobb dudorok vagy bemélyedések a test felületén.
– Belső felületi kiemelkedések, az izmok tapadására szolgálnak.
Sok rovar színes. A színek kétféle eredetűek lehetnek.
A kémiai színek a kutikulába ágyazott fekete, barna, sárga vagy vörös pigmentektől származnak. Ha az exokutikulában található a festékanyag, akkor vedléskor az állat színe elhalványodik. Az ilyen rovarok színe az állat halála után is megmarad, a belőlük készített preparátumok megőrzik eredeti színüket. Ha a festékanyag az endokutikulában vagy a mátrixban található, az állat színe nem változik meg a vedléskor, de az ilyen rovarokat szinte lehetetlen eredeti színükben megőrizni. Egyes rovarok kutikuláját színes mirigyváladék fedi. Ez az állatról rendszerint könnyen letörölhető.
A másik lehetőség a fizikai, vagy struktúrszínek. A kutikula szerkezete olyan lehet, hogy a fényt megtöri, fényvisszaverődés, fényinterferencia lép fel. A fémes és színjátszó színek mindig fizikai eredetre utalnak. A kétféle színhatás az esetek többségében kombinálva jelentkezik.
A rovarok viszonylag kisméretűek, hosszuk 0,25mm és körülbelül 50cm, szárnyfesztávolságuk 0,5mm és 30cm között váltakozik. Kis méretük légzési mechanizmusukkal van összefüggésben. A trachearendszerből a szövetekhez, sejtekhez ugyanis diffúzióval jut el az oxigén. A diffúzió azonban lassú folyamat, és csak kis távolságoknál hatékony.
Ismerjük a maiaknál lényegesen nagyobb méretű (70-80cm) röpképes rovarok fosszíliáit is, ezek azonban olyan korokból származnak, amikor a légkör oxigéntartalma a mainál feltehetően sokkal magasabb volt. A kis méret azonban előnnyel is jár. A rovarok olyan ökológiai szerepeket is betölthetnek, amelyeket a nagyobb állatok nem.
A rovarok adaptációs képessége igen magas. Légköri oxigént hasznosító állatok, így szinte nincs olyan hely a bioszféra szárazföldi részén, illetve az édesvizek sekélyebb régióiban, ahol nem élnek. A tengereket azonban nem uralják. Bár sok a parton élő faj, a tipikusan tengeri fajok száma minimális. Életmódjuknak megfelelően végtagjaik, szájszerveik különböző feladatokra módosulnak.
Az összes állat között a gerinceseken kívül egyedül a rovarok képesek aktívan repülni. Ez az egyik legfontosabb tényező a szétterjedésükben. Könnyebben el tudnak menekülni ellenségeik elől, a repülés megkönnyíti a párok egymásra találását, elősegíti az új élőhelyek kolonizálását.
A rovarok szaporodása és egyedfejlődése igen változatos. Sok faj képes egyivaros –megtermékenyítés nélküli – szaporodásra (parthenogenezis), de többségük kétivarosan szaporodik. A megtermékenyülésük belső. A peték alakja, nagysága, száma, szikanyaguk mennyisége igen változatos. A petéket kívülről héj (chorion) burkolja. A rajta található kis nyíláson, a mikropylén át hatolnak be a hímivarsejtek. Gyakran találkozhatunk bonyolultabb felépítésű petékkel is, amelyek felszínén főként szellőztető berendezések vannak. A petét a megtermékenyülés után gyakran tojásnak nevezik. Az embriogenezist követően az abból kikelő állatot pedig lárvának. Amennyiben a lárvának látható szárnykezdeménye van (exopterigóta fejlődés), azt nimfának is nevezik. Előfordulhat, hogy a pete még az anyaállat testében annyira megérik, hogy a pete lerakásakor a lárva egyből kibújik. A jelenséget lárvarakásnak (ovovivipariának) hívjuk, és például az ágyi poloskánál fordul elő. Ha a lárva az anya testén belül elhagyja a petét, valódi elevenszülésről (vivipariáról) beszélünk (levéltetvek, sok légyfaj). Előfordul, hogy a nőstény ivarjáratainak speciális részeiben a posztembrionális fejlődés nagy része is lezajlik. Ilyenkor a nőstény már utolsó stádiumú lárvát hoz a világra, amit bábszülésnek (pupipariának) hívunk (például a kullancslegyeknél vagy a cecelegyeknél). A lárva bizonyos időközönként vedlik (ecdysis). A Hexapodán belül a legősibb Protura kivételével – ahol az egyedfejlődés szelvényszerző (anamorfózis) – mindenhol, így az Insecta osztályban is állandó szelvényszámú az egyedfejlődés (holomorfózis), amelynek során különböző számú vedlés közbeiktatásával fokozatosan növekszik és fejlődik a lárva egészen az ivarérettségéig (imágó), azután viszont több vedlés nem tapasztalható. A holomorfózisnak több változata lehetséges.
I. Kifejlés (epimorfózis): Az exopterigóta lárva azonos életmódú és morfológiájú, mint az imágó, hasonló kinézetű, csak a szárnyai és ivarszervei fejletlenebbek, és kisebb méretű, a fejlődés során az imágó állapot előtt nincs közbeiktatott nyugalmi állapot (báb). Ezeket elsődleges, vagy primer lárvának nevezzük.
II. Átváltozás (hemimetamorfózis): Az exopterigóta lárva az imágótól lényegesen eltérő életmódot folytat, ehhez olyan, úgynevezett lárvális szervek szükségesek, amelyek az imágóra már nem jellemzőek. Rendszerint az imágóétól eltérő élőhelyen (pl. vízben vagy talajban) fejlődnek. Bábstádium itt sincs, az utolsó stádiumú lárva egy (ritkán két) vedlés során lényeges küllemi és életmódbéli változásokon megy keresztül, mintegy „átváltozik”. Ezek az úgynevezett másodlagos, vagy szekunder lárvák.
III. Teljes átalakulás (holometamorfózis). A teljes átalakulással fejlődő rovarok lárváinak látható szárnykezdeménye nincs (endopterigóta fejlődés), életmódjuk igen változó mértékben térhet el az imágóétól, szervezetük fejlettsége pedig igen változatos. Ezek a harmadlagos, vagy tercier lárvák, amelyek morfológiájuk és életmódjuk alapján tovább csoportosíthatók.
III/1. Protopod lárvák. Potrohuk szelvényezetlen vagy a szelvényezettségnek csak jelei láthatók rajta. Végtagjaik is kezdetlegesek. Endoparazitoid hártyásszárnyúaknál fordul elő.
III/2. Polypod lárvák. Torukon kívül a potrohon is viselnek „lábakat” (polypod = soklábú), de ezek általában rövid és vastag, ízeletlen végtagok, úgynevezett állábak. Például a lepkék lárvája, a hernyó ilyen típusú.
III/3. Oligopod lárvák. Csak a toron találhatók lábak (3 pár), a potrohon nem. Több változata is van:
III/3/a. Scarabaeiform lárva vagy pajor. Zömök, vastag testű, rendszerint a hasoldaluk felé kifli alakban meggörbült lárvák. Kutikulájuk lágy. Lassan mozognak. Rendszerint növény- vagy korhadékevők. Ilyenek például a cserebogarak lárvái.
III/3/b. Campodeiform lárva vagy futóka. Hát-hasi irányban kissé lapított, keményebb kutikulájú lárvák. Rágójuk hegyes, erős, lábaik erőteljesek. A potroh végén rendszerint két nyúlvány van. Az előző lárvatípushoz viszonyítva gyorsabb mozgásúak. Többségük ragadozó, mint például a fátyolkák lárvái.
III/4. Apod lárvák. Sem torukon, sem potrohukon nem viselnek végtagokat. Fejük kialakulása alapján három típusukról beszélhetünk:
III/4/a. Eucephalikus lárva. Fejük normálisan fejlett, rajta rágó szájszervek vannak. Például a cincérek lárvái.
III/4/b. Hemicephalikus lárva. Fejük aránylag kicsi, gyengén fejlett. Például a lószúnyogok lárvái.
III/4/c. Acephalikus lárva. Fejtokjuk nem különült ki. Ebbe a csoportba tartoznak a felsőrendű legyek lárvái, az ún. nyűvek.
A tercier lárvák báb állapoton (pupa) mennek keresztül mielőtt imágóvá alakulnának. Sok lárva labiális mirigyének váladékából maga köré védő szövedéket, gubót sző. A báboknak három típusát lehet megkülönböztetni:
– Szabad báb (pupa libera). A báb felületén a későbbi imágó végtagjainak és szárnyainak kezdeményei szabadon fekszenek, onnan műtéti beavatkozás nélkül, kísérletileg felemelhetők. A legtöbb bogár bábja ilyen.
– Fedett vagy múmiabáb (pupa obtecta). A végtagkezdemények a testet fedő kutikula alatt jól láthatók, de műtéti beavatkozás nélkül nem emelhetők fel. Ez a bábtípus a lepkékre jellemző.
– Tonna- vagy hordóbáb (pupa coarctata). Az utolsó lárvakori bőr a bábon marad, rajta átlátszatlan tokot képez.
Ez alatt szabad báb helyezkedik el. A legtöbb légynek ilyen bábja van.
A rovarok teste három fő testtájra: fejre (caput), torra (thorax) és potrohra (abdomen) tagolódik. A fejtokot hat szelvény alkotja. A három száj előtti (praeoralis) szelvényen találjuk a csáppárt, a szemet és a felső ajkat (labrum), a három száj mögötti (postoralis) szelvényen pedig a szájszerveket. A szájszerv alaptípusa a rágó szájszerv, amelyet a páros rágó (mandibula) és állkapocs (maxilla) valamint a páratlan alsó ajak (labium) hoz létre. A többi szájszervtípus (nyaló, szúró-szívó, szívó) ennek különböző módosulataként alakul ki. A felső ajak nem végtag eredetű, hanem a fejtok leízesülése, többnyire csak elölről és felülről takarja a szájrészeket, néha azonban közvetlenül is a táplálkozás szolgálatában áll. A rovarok csápja is rendkívül sokféle lehet, és az adott csoportra jellemző. A
csápnak csak a tőízében (scapus) van izom. Ez mozgatja a második ízt, a csatlóízt (pedicellus) és a csápostort (flagellum). A csápostor több gyűrűből áll, amelyek önálló ízeknek látszanak, ezek azonban nem valódi, hanem másodlagos ízek Ha a csápostor ízei egyformák, akkor homonóm (fonalas), ha különbözőek, akkor heteronóm csápról beszélünk. A főbb csáptípusok közé tartozik a bunkós csáp (az utolsó ízek kiszélesednek), a lemezes csáp (néhány végíz az egyik oldalon lemezszerű függeléket visel, amelyek egymáshoz képest mozgathatók), a fésűs csáp (az előzőhöz hasonló, de a lemezek nem mozgathatók), a fűrészes csáp (az ízek az egyik oldalon kissé, fogszerűen kiszélesednek), a serteszerű (az ízek egyre kisebbek), a tollas csáp (az oldalfüggelékek hosszúak, rajtuk másodlagos függelékek találhatók). A csáp fontos érzékszerv. A csatlóízben helyezkedik el a Johnston-szerv, amely a légmozgás- és helyzetérzékelés szerve, illetve néha hallószerv is. A csáp érzékszőrei (szenzillái) szag- és mechanikai ingereket is felfognak. A kitinlencsés szemek a legtöbb rovaron kétfélék. A fejtetőn és a homlokon helyezkedik el a három vagy kevesebb pontszem (ocellus), az összetett szemek (oculus) pedig kétoldalt. Ez utóbbiban a fiókszemek (ommatidiumok) száma a 30 ezret is elérheti.
Mindhárom torszelvényen – előtor (prothorax), középtor (mesothorax) és utótor (metathorax) – egy-egy pár ízelt láb található. A láb részei a csípő (coxa), tompor (trochanter), comb (femur), lábszár (tibia) és a lábfej (tarsus). Ez utóbbi utolsó ízén, a lábfejcsúcsízen vagy karomízen (praetarsus) rendszerint két karom is található. A járóláb alaptípus az életmód függvényében jelentősen módosulhat. Többek között lehet úszó-, ugró-, ásó- vagy fogóláb.
A közép- és utótoron helyezkedhetnek el a szárnyak, amelyek azonban nem végtag eredetűek, hanem a kültakaró kitüremkedései, kitinkettőzetek. Eredeti formájukban hártyásak, erezet (nervatura) feszíti, merevíti őket. Az első szárny megvastagodhat. Néha csak pergamenszerű (tegmen, pl. egyenesszárnyúak), máskor kemény szárnyfedő (elytron, pl. bogarak). Ha a szárnynak csak a tövi része kemény, félfedőről (hemielytron) beszélünk (pl. poloskák).
A második pár szárny gyakran az első alá hajtogatható. Előfordul, hogy egyik vagy mindkét pár szárny hiányzik.
Ha a szárnyak vagy szárnykezdemények sem embrionálisan, sem a fosszíliákon nem láthatók elsődlegesen szárnyatlan rovarokról beszélünk (Apterygota), szemben a szárnyas rovarokkal (Pterygota) Ha valamelyik ivaron vagy az embriológiai fejlődés valamely szintjén, esetleg a fosszíliákon megtaláljuk a szárnyat, másodlagos szárnyatlansággal állunk szemben (pl. bolhák).
A potrohszelvények száma legfeljebb 12 lehet, de leggyakrabban csak 11. A szelvényeknek azonban sokszor csak egy része látható, az utolsók behúzódnak a potroh belsejébe, és a tojócső, illetve a hím párzókészülék kialakulásával összhangban nagymértékben módosulnak. A potroh végén gyakran páros fartoldalékot (cercus) találni. Minden szelvényt egy háti (tergit), egy hasi (sternit) és két oldalsó lemez (pleurit) alkot.
Alosztály: Archaeognatha – Ősrovarok
A rágó a fejhez, a lábszár a combhoz egy bütyökkel ízesül, emiatt Monocondylia (egybütykűek) néven is ismerik őket