Bár tudományos nevüket (hemiptera = félig szárnyas) tövi felén szklerotizált első pár szárnyukról (hemielytrum) kapták, ez csak a poloskákra jellemző. A korábban több rendként tárgyalt szipókások legfőbb valódi közös ismérve a változatos, de mindenképp igazi bábállapot nélküli posztembrionális egyedfejlődésük mellett a sajátos felépítésű szipóka megléte. Ez hosszúkás, folyékony táplálék kinyerésére alkalmas szúró-szívó szájszerv. Az alsó ajakból megnyúlt, a szipóka többi részét burkoló cső alakul ki. Ebben fut a két pár szúróserte, ami a két állkapocsból és a két rágóból módosult. A két, nagyjából félkör keresztmetszetű megnyúlt állkapocs egymás mellett fut, összefekszik
és összetapad. Benne az összefekvésnél két párhuzamosan futó barázda alakít ki két kis átmérőjű csövet. Az egyikben az állat nyált juttathat a táplálékba (nyálcsatorna), a másikon pedig a folyékony táplálékot szívja fel (tápcsatorna). E középen elhelyezkedő, megközelítőleg kör keresztmetszetű komplexumhoz kétoldalt fekszik hozzá a rágókból alakult szúrósertepár. Állkapcsi- és ajaktapogatók híján a táplálkozás pontos helyét az alsó ajak kihegyesedő végének receptoraival választja ki az állat. Táplálkozáskor általában csak a szúróserték hatolnak be a szívás helyén.
Alrend: Heteroptera – Poloskák
A szipókások legváltozatosabb, fajokban leggazdagabb alrendje, mintegy 40 000 leírt fajjal. Méretük a milliméteres tartománytól 12 cm-ig terjed. Tudományos nevüket, ami „felemás szárnyút” jelent, az első pár szárnyukról kapták, melynek töve erősebben szklerotizált, a csúcsa pedig hártyás. Az így módosult szárnyat félfedőnek (hemielytrum) nevezzük. A második pár szárnyuk, amennyiben fejlett, hártyás. Szárnyaikat nyugalmi állapotban vízszintesen a hátukra fektetve, részben átlapolva hordják. Fejlett előtoruk mögött, a háti oldalon található a középtor háti lemezéből kialakult, háromszög alakú pajzsocska (scutellum), amely különböző nagyságú az egyes csoportoknál. A fejükön általában jól fejlett összetett szemek vannak, sok csoportnál emellett két pontszem lehet. Csápjuk változatos alakulású. Szipókájuk a fej elején ered, nyugalmi állapotban a has alá hajtva tartják; a növényevőké rendszerint hosszú és vékony, a ragadozóké pedig általában rövidebb, kissé hajlott és vastag. Lábaik változatosak, gyakran módosultak (úszóláb, fogóláb, ásóláb). A kifejlett poloskáknak tori bűzmirigyeik vannak, melyek az utótor oldallemezén nyílnak a szabadba, váladékuk riasztó hatású, ami a legtöbb poloskának jellegzetes szagot („poloska-szag”) kölcsönöz. Potrohuk lapított vagy hengeres, a lárvák esetében hátoldalán bűzmirigyek nyílnak, ezek több csoportnál a kifejlett állapotban is megmaradnak, másoknál elcsökevényesednek. Néhány ektoparazita csoport kivételével tojásrakók. Egyedfejlődésük az epimorfózis tipikus formája. Magyarországon előforduló fajaik száma 800 körüli.
Nepomorpha – Vízipoloskák
Többnyire víz alatt élnek, ugyanakkor sok esetben röpképesek. Csápjuk rövid (3-4 rövid ízből áll), a hátoldal felől nézve gyakran nem is látható. Többségük ragadozó. Szipókájuk rövid és erős, nyáluk rendszerint mérgező, szúrásuk fájdalmas lehet. Harmadik pár lábuk úszólábbá módosulhat, ilyenkor lapított, és úszószőrök találhatók rajta; első pár lábuk fogóláb lehet. Egyes fajaik hangot adnak ki, és fejlett hallószervük is van. Röpképes fajaik általában jól érzékelik a fény polarizációját, és a levegőből a polarizációs mintázat alapján keresik a vizeket, így azonban az ahhoz hasonló mintázatú felületek, pl. mezőgazdasági fóliák, metálfényezésű gépjárművek, felmelegedett aszfalt, kátrány, gyakran megtévesztik őket. Közéjük tartoznak az akár 10-12 cm-re is megnövő tutajpoloska-félék (Belostomatidae), amelyek a rovarok között a legfájdalmasabb szúrásokkal védekeznek, és kisebb vízi gerincesekre vadásznak; Délkelet-Ázsia egyes részein kedvelt csemegének számítanak.
Család: Nepidae – Víziskorpió-félék
Ragadozók, első pár lábuk bicskaszerűen visszahajtható fogólábbá alakult. A potroh végén egy hosszú légzőcső (sipho) helyezkedik el, ezen keresztül légköri levegőt lélegeznek, ha a felszínre dugják a víz alól. A lárvák légzőcsöve gyakran fejletlen, ilyenkor a potroh légzőnyílásain keresztül jutnak légköri oxigénhez. Középső és hátsó lábaik járólábak, lassan mozognak az aljzaton, illetve a vízi növényzeten. Lesből támadó ragadozók.
Nepa cinerea– víziskorpió. Hát-hasi irányban lapított, tojásdad testű, szürkésbarna, fejlett szárnyú, ám röpképtelen faj. Hossza légzőcső nélkül 16-22 mm. A palearktikumban mindenütt előfordul. Nyugodt álló- vagy lassabb folyású vizek sekély parti zónájában országszerte gyakori, rovarokra és olykor halivadékokra, ebihalakra is vadászik. A lapos hátára rárakódott moszatoktól mozdulatlanul szinte észrevehetetlen.
Ranatra linearis– botpoloska. Teste botszerűen megnyúlt, barna, légzőcső nélkül 30-40 mm hosszú, röpképes faj.
Palearktikus elterjedésű. Nagyobb, mélyebb, hínárban gazdag álló és lassú folyású vizekben él, általában a víz alá merülő növényzetbe kapaszkodva várja a zsákmányát, amely ízeltlábúakból, esetleg halivadékból, ebihalakból áll.
Országszerte gyakori.
Család: Notonectidae – Hanyattúszópoloska-félék
Hasuk lapos és dúsan szőrös, hátuk azonban domború, és a búvárpoloskákkal összehasonlítva jóval nagyobb a pajzsocskájuk. Mint nevük is mutatja, a vízben hanyatt úsznak, az úszólábbá módosult, megnyúlt harmadik pár lábukkal evezve, meglehetősen gyors haladásra képesek. Nyugalmi helyzetben a víz felszínén lebegnek,
levegővételhez a potrohuk végét kissé kinyújtják a vízből. Jó repülők és gyakran fényre is repülnek. Ragadozók, szúrásuk fájdalmas.
Notonecta glauca– tarka hanyattúszópoloska. Sárgásbarna színű, 14-16 mm hosszú, kissé megnyúlt testű faj.
Nagy, de nem kiálló összetett szemei majdnem az egész fejét beborítják. Palearktikus elterjedésű. Álló- és lassabb folyású folyóvizekben egyaránt megél. Falánk ragadozó, ízeltlábúak és férgek mellett gyakran kistermetű halivadékot is zsákmányol. Tojását vízinövények szárába rakja, évente egy nemzedéke van, a telet pedig imágóként vészeli át.
Család: Corixidae – Búvárpoloskafélék
Kisebb termetű, legfeljebb 15 mm-es poloskák, kis pajzsocskával. Szipókájuk rövid, nem ízelt, a fejhez mozgathatatlanul kapcsolódik. Alakjuk a hanyattúszó poloskákéhoz valamelyest hasonlít, azonban a második pár lábuk is megnyúlt, bár az nem lett lapos úszóláb. Az első pár lábuk ugyanakkor rövid, lábfeje egyízű, lapátszerűen kiszélesedő. Szaggatott úszásmódjuk jellegzetes, és az előző családtól eltérően rendszerint hasukat lefelé fordítva úsznak. A víz alatt a hasi szőrzetük közé és a szárnyak alá tapadó levegőbuborékból lélegeznek. Jól repülnek, főleg éjjel hagyják el a vizet. Állandó, sekélyebb vizekben élnek, fajaik többsége moszatokkal táplálkozik, de van közöttük néhány ragadozó is. Bizonyos fajaik ciripelésre képesek.
Gerromorpha – Kétéltűpoloskák
Túlnyomórészt a víz felszínén élnek, de a parton is előfordulhatnak. Hasoldaluk és lábfejeik gyakran víztaszító szőrzetet viselnek. Ragadozók.
Család: Gerridae – Molnárpoloska-félék
A víz felszínén élő nyúlánk testű poloskák. A hazai fajok teste barnás színezetű,7-16 mm hosszú. A hasoldalt bársonyos szőrzet borítja, ami megvédi őket az átnedvesedéstől. Szipókájuk erős. Az első pár lábuk rövid, zömök, a második és harmadik pár hosszú, lábfejük megnyúlt és víztaszító szőrzetet visel, karmaik rendszerint oldalt erednek. Lábaik és víztaszító potrohvégi szőreik segítségével gyorsan (akár több mint 1 m/s sebességgel) és biztosan tudnak közlekedni a víz felszínén. Szárnyaik sokszor fajon belül is változó fejlettségűek (szárnypolimorfizmus), így röpképességük is változó. Ennek a diszperzióban van szerepe. Ragadozók, első lábukat a vízbe mártva érzékelik a felszínre hullott rovarok vergődése keltette hullámokat. Gyakran egy-egy nagyobb zsákmány körül kisebb csapatnyi molnárpoloska gyűlik össze, és közösen fogyasztják el azt. Nálunk élő fajaik álló vagy lassan folyó vizek felszínén élnek. A legismertebbek aGerris-fajok, pl. a 10-16 mm hosszúGerris lacustris– tavi molnárpoloska.
A családba tartozó kistermetűHalobates-fajok a rovarok között egyedülálló módon a nyílt tenger lakói.
Család: Hydrometridae – Vízmérőpoloska-félék
Karcsú, megnyúlt testű, viszonylag kistermetű, állati táplálékot fogyasztó poloskák. Elvékonyodott, hosszú fejükkel és torszelvényeikkel, valamint vékony lábaikkal leginkább apró botsáskákra emlékeztetnek. A hosszuk 9-15 mm.
Lassú mozgásúak, vízparton vagy a víz felszínén mászkálnak.
Hydrometra stagnorum– vízmérő poloska. Nagyon vékony testű, feketésbarna színű, 9-13 mm hosszú faj. Feje szélsőségesen megnyúlt. Palearktikus elterjedésű, Magyarországon is gyakori, bár kevéssé feltűnő. Nyugodtabb vizek parti zónájában él, kisebb rovarokra vadászik, de rovarhullákat is elfogyaszt. Nálunk évente két nemzedéke fejlődhet ki.
9.1. ábra. a) szipóka sematizált keresztmetszete, b) víziskorpió, c) botpoloska, d) tarka hanyattúszópoloska, e) búvárpoloska, f) tavi molnárpoloska, g) vízmérő poloska
Cimicomorpha – Vérszívópoloskák
Nagyon változatos életmódú, táplálkozású és küllemű, alapvetően szárazföldön élő poloskák tartoznak ide. A legfajgazdagabb poloskacsoport.
Család: Tingidae – Csipkéspoloskafélék
Apró, néhány mm-es, rendszerint többé-kevésbé lapított testű poloskák. Nevüket jellegzetes, csipkeszerű első pár szárnyukról kapták. Növénynedveket szívogatnak, gyakran szűk gazdanövénykörre specializálódtak. Több mint 50 fajuk él nálunk.
Corythucha ciliata– platánfa-csipkéspoloska. Ez a fehéres áttetsző alapon a toron és az első szárnyakon két-két kisebb sötét foltot viselő 3-5 mm-es csipkéspoloska-faj Észak-Amerikából került át Európába az 1960-as években, mára pedig elterjedt a kontinens középső és déli részén. A platánfajok kártevője. A telet imágóként a kéreg repedései között vészeli át, majd a lombfakadástól őszig a levelek fonákán található. Évente több nemzedéke fejlődhet ki, nyár végére sokszor tömeges, ilyenkor a fertőzött fák a szokásosnál jóval hamarabb lehullatják a lombjukat.
Család: Reduviidae – Rablópoloskafélék
Testük megnyúlt, fejük kicsi és hátsó részén nyakszerűen elkeskenyedik, szemeik rendszerint nagyok és oldalra kiállók. Ragadozók, néhányuk vérszívó. Áldozataikat erős, görbe szipókájukkal nyársalják fel, nyáluk méreganyagokat és emésztőenzimeket tartalmaz, amelyek jelentős mértékű külső emésztést végeznek; legtöbbjük szúrása igen fájdalmas. Lábaik többnyire erősek, egyes fajaik első pár lába fogólábbá módosult. Közép- és dél-amerikai termetes vérszívó fajaik a veszélyes Chagas-kór kórokozóját (Trypanosoma cruzi) terjesztik. Több mint 6000 leírt fajjal a szipókások második legfajgazdagabb családja. Nálunk kb. 15 fajuk ismeretes.
Reduvius personatus – szemetes zugpoloska. Kifejletten 16-22 mm-es, sötétbarna színű, szőrös testű és lábú poloska. Lárvája hosszú szőrökkel borított, ezáltal egész testére por és piszok tapad, ami kiváló rejtőzködést biztosít neki. Európában őshonos, de a természetes élőhelyek (erdők) mellett lakásokban vagy egyéb emberi építményekben is élő, gyakori faj. Az emberre veszélytelen, falánk, ízeltlábúakkal táplálkozó ragadozó, lárvaként telel, évente egy nemzedéke van.
Család: Cimicidae – Vérszívópoloska-félék
Hát-hasi irányban lapított, tojásdad testű, igen rövid szárnyú élősködők. A lárvák és az imágók egyaránt madarak és emlősök vérét szívják.
Cimex lectularius– ágyi poloska. Barna, vérszívás után egészen sötét színű, lapított testű poloska, hossza 5-6 mm.
Eredeti elterjedését a Mediterráneumra teszik, azonban ma már kozmopolita. Az ember ektoparazitája. Nappal repedésekben rejtőzködik, éjjel aktív. A sebbe bocsátott nyála hatására a poloskaszívás helyén viszkető hólyagok nőhetnek, sőt allergiás reakciókat is kiválthat. Az éhezést több hónapon át is elviseli, mivel bélrendszerében meglehetősen sok vért képes elraktározni. Erős, jellegzetes poloskaszaga van. Évente több átfedő nemzedéke lehet, átlagosan néhány hónapig él, azonban kísérletesen bizonyították, hogy bizonyos körülmények között még táplálékmegvonás mellett is akár két évig életben maradhat.
Család: Miridae – Mezeipoloska-félék
Lágy testű, kistermetű, 2-15 mm hosszú, ovális testalakú poloskák, a hártyájukon az ívelten futó erek általában két sejtet zárnak közre. Nincsen pontszemük. Legtöbbjük lágyabb növényi részeket szívogat, de akadnak közöttük állati táplálékon élők is. Leggyakrabban réteken, gyepekben lehet velük találkozni, innen ered a nevük. Több mint 10 000 fajukkal a poloskák fajokban leggazdagabb családja. Több mint 300 fajuk él nálunk.
Pentatomomorpha – Címerespoloskák
Az ide tartozó poloskák többnyire erősen szklerotizáltak. A legtöbb faj első szárnya tipikus félfedő. A talajon vagy a növényzeten élnek, legtöbbjük növényevő.
Család: Scutelleridae – Pajzsospoloskafélék
Nevük onnan ered, hogy a pajzsocska erősen megnagyobbodott és megkeményedett, az egész hátat, beleértve a szárnyak nagy részét is, a potroh végéig befedi. Növényi nedveket szívogatnak.
Eurygaster maura– mórpoloska, teknőspoloska. Barnás alapszínű, gyenge mintázattal, domború háta némileg teknősre emlékeztet. Hossza 8-11 mm. Európa nagy részén elterjedt. Különböző fűféléken, többek között gabonákon is szívogat, kártevő. Nálunk is közönséges. Évente egy nemzedéke van, imágóként telel át.
Család: Pentatomidae – Címerespoloska-félék
Az előző családhoz hasonlóan a pajzsocska itt is megnagyobbodott, de a potrohnak csak a feléig-kétharmadáig ér, így az első pár szárny nagy része kilátszik alóla. Sok közülük viszonylag nagytermetű és élénk színekben pompázik.
Testük rendszerint némileg lapított. Általában növényi nedvszívók, egyik alcsaládjuk azonban ragadozó életmódra tért át. Nálunk közel 60 fajuk ismert.
Eurydema oleracea– paréjpoloska. Viszonylag kicsi, 6-7 mm hosszú, fémesen csillogó, zöldtől a kéken át a feketéig változó alapon sárga vagy vörös foltokkal tarkított faj. Neve onnan ered, hogy elsősorban keresztesvirágú gyomokat szívogat, termesztett káposztafélék kártevőjeként is számon tartják. Európa jelentős részén elterjedt, Magyarországon is gyakori. Évente egy nemzedéke van, utolsó stádiumú lárvaként telel át.
9.2. ábra. a) platán-csipkéspoloska, b) szemetes zugpoloska, c) ágyi poloska, d) zebra-mezeipoloska, e) mórpoloska, f) paréjpoloska
Dolycoris baccarum – bogyómászó poloska. Színe szürkés világosbarna, lilás árnyalattal, a pajzsocska csúcsa sárgásfehér. Hossza 10-12 mm. Európa szerte elterjedt, nálunk is gyakori faj, kertekben, réteken, erdőszéleken egyaránt előfordul. Elsősorban gyümölcsökön szívogat. A gyümölcshéj viaszbevonatában jól oldódó, védekezéskor kibocsátott váladéka okozza a „poloskamászta” málna, szeder vagy ribizli bűzös szagát-ízét. Évente egy nemzedéke van.
Graphosoma lineatum– csíkos pajzspoloska. Két alfaját különböztetik meg, nálunk aG. l. italicumfordul elő. Az imágók jellegzetes hosszanti, vörös-fekete csíkozása miatt könnyen felismerhető, lárvái azonban barnás alapszínű rejtő színezetűek. 8-12 mm hosszú. A palearktikum nagy részén előfordul. Melegkedvelő, nálunk gyakori, napsütötte réteken, útszéleken, főleg ernyősvirágzatúak virágain sokszor tömegesen találkozhatunk vele. Évente egy nemzedékes.
Pentatoma rufipes– vöröslábú címerespoloska. Nagytestű (13-15 mm), barna poloska, lábai és a pajzsocska csúcsa rendszerint sárgásvörös. Előtora kétoldalt levágott csúcsú nyúlványba kihúzott. Eurázsia mérsékelt övi részein elterjedt. Lombosfákon él, vegyes táplálkozású, leginkább hernyók és bogyók nedveit szívogatja. Tojásait a nyár folyamán kéregrepedésekbe rakja, amelyek áttelelés után a következő tavasszal kelnek ki, és nyárra fejlődnek imágóvá.
Palomena prasina– zöld bogyómászópoloska. 12-14 mm hosszú, többnyire fűzöld testű és lábú faj, amelynek áttelelő példányai azonban barnává válnak. Európa legnagyobb részén előfordul, északon majdnem a sarkkörig.
Magyarországon gyakori. Polifág, fákon, cserjéken gyakori, sokszor lédús termések nedveit szívogatja. Imágóként telel, a nőstény tavasszal rakja le 20-30-as csoportokban fényes tojásait általában levelekre. Évente egy nemzedéke fejlődik. Meglehetősen hasonlít hozzá, de többek között a szárnyak hártyája is zöldes aNezara viridula– zöld vándorpoloskának. A faj vélhetőleg észak-afrikai eredetű, de mára minden kontinensen széthurcolták, Európában sokáig csak a mediterrán területeken fordult elő, de az utóbb időben jelentősen kiterjesztette areáját Közép-Európában is, jelenleg Budapesten és környékén helyenként tömeges, megjelenésére pedig az ország nagy részén, éveken belül számítani lehet.
Aelia-fajok– szipolypoloskák. Testük hosszúkás, fejük háromszög alakú, színük világosbarna. Átlagosan 8-9 mm hosszúak. Fűféléken, gabonán szívogatnak, elszaporodva komoly gabonakártevővé válhatnak.
Coreidae – Karimáspoloska-félék
Megnyúlt testük, a címerespoloskákénál rövidebb pajzsocskájuk van, és a potroh két oldalán gyakran fejlett, éles peremet viselnek, amiről a nevüket is kapták. Általában barnás vagy feketés színűek, 5-15 mm-esek. Talajon vagy a növényzeten élnek, növényi nedveket szívogatnak. Világszerte mintegy 1800, nálunk kb. 40 fajuk ismert.
Coreus marginatus– közönséges karimáspoloska. Nagy testű (10-13 mm), barna színű faj. A fején egy pár előre álló szarvacskát visel, amiről már lárvakorban is felismerhető. Eurázsia mérsékelt övi részén elterjedt. Üdébb réteken, gyomtársulásokban, bozótosokban országszerte találkozhatunk vele, legkedveltebb tápnövényei a keserűfű-félék (pl.Rumex– lósóska). Évi egy nemzedéke imágóként telel.
Család: Lygaeidae – Bodobácsfélék
Kisebb termetű, többé-kevésbé lapított testű, rendszerint fekete vagy barna alapszínű, de sokszor piros-fekete mintájú poloskák tartoznak ide. Általában talajon, növények tövében vagy hajtásain tartózkodnak, sok fajuk melegkedvelő és szárazságtűrő. Elsősorban növényi magvakat, nedveket szívogatnak, de ragadozók is lehetnek.
Lygaeus equestris– lovagbodobács. Fekete-vörös színű, 10-12 mm hosszú, nyúlánk testű faj. Fontos bélyeg a hártyán lévő fehér pont és a szemek mellett fekete sávval szegélyezett piros folt a fejen. Sokszor csapatosan figyelhető meg. Fő tápnövénye a méreggyilok vagy vadpaprika. Ennek méreganyagai a bodobács szervezetében is jelen vannak, így feltűnő színe kifejezetten a figyelem felkeltésére szolgál (aposzematikus jelzés). Kifejlett egyedeit nyáron és ősszel láthatjuk országszerte, meleg, délies lejtőkön, gyepeken és erdőszéleken egyaránt.
Család: Pyrrhocoridae – Verőköltőpoloska-félék
Rendszerint aposzematikus színezetű, néha sötétbarna, sokszor rövid szárnyú fajok tartoznak ide, amelyeknek nincsen pontszeme.
Pyrrhocoris apterus– verőköltő poloska. Vörös-fekete poloska (a lárvák vedlés után egy ideig fehérek), az első pár szárny hártyája és a második pár hártyás szárny rendszerint hiányzik – erre utal (pontatlanul) a latin „apterus”
(= szárnyatlan) fajnév; az egyedek kis részén azonban fejlett szárnyakat találunk. 10-12 mm hosszú. Eredetileg palearktikus elterjedésű, de Amerikába is behurcolták. Magyarországon országszerte közönséges, ember lakta, bolygatott élőhelyeken sokszor tömeges, főleg olyan helyeken, ahol fő tápláléka, a mályvavirágúak rendjének tagjai (pl. hárs, mályva) megtalálhatók. Ezen kívül további különböző magvakat is kiszív, mint az akácét, de legyengült, elpusztult rovarokból is táplálkozhat. Legtöbbször imágóként telel.
9.3. ábra. a) bogyómászó poloska, b) csíkos pajzspoloska, c) vöröslábú címerespoloska, d) zöld bogyómászópoloska, e) zöld vándorpoloska, f) szipolypoloska, g) közönséges karimáspoloska, h) lovag bodobács, i) verőköltő poloska Alrend: Auchenorrhyncha – Kabócák
A kabócákat korábban Homoptera néven a növénytetvekkel együttes rendként tárgyalták. Rendszerint két pár hártyás szárnyuk van, melyeket nyugalomban háztetőszerűen egymás mellett pihentetnek a potrohuk fölött. Fejük általában viszonylag nagy és széles, a poloskákéhoz hasonló, de annál vékonyabb és rövidebb szipókájuk a fej alsó részén, hátratolódva, toroktájon ered, és nyugalmi állapotban hátrafelé, a has alá nyúlik. Minden kabóca szárazföldi, és a növénytetvekhez hasonlóan mindegyik növényi nedvszívó. Mivel a fogyasztott, zömmel különböző cukrokat tartalmazó táplálékukban a szén és a nitrogén aránya erősen a szén irányába eltolt, abból jelentős feleslegük keletkezik a fehérjékhez képest. Így a növénytetvekhez hasonlóan a cukor nagy részét emésztetlenül ürítik ki.
Magas cukortartalmú ürülékük ragadós, édes folyadék, melyet mézharmatnak neveznek. Sok fajuk jól ugrik, az ugróízület a harmadik pár láb csípője (coxa) és tompora (trochanter) között van. Bizonyos csoportjaiknál gyakori a hangadás képessége, ilyenkor fejlett timpanális hallószervük is lehet. Egyedfejlődésük rendszerint epimorfózis.
Fulgoromorpha – Lámpáskabócák
Többségében trópusi elterjedésű csoport, amelynek azonban vannak mérsékelt övi képviselői is. Fejükön a homlok és a fejpajzs között varrat található, a középtor hátlemezén pedig kétoldalt egy-egy kis kitinlemez (tegula) van.
Lárváik viasztermelése sokszor igen jelentős.
Család: Flatidae– Lepkeszárnyúkabóca-félék
Többségében trópusi és szubtrópus elterjedésű család, amelynek Európa déli, mediterrán éghajlatú részein élnek őshonos fajaik. Középtoruk jól fejlett, és a kabócák között nagynak számító első szárnyaik vannak.
Metcalfa pruinosa– amerikai lepkekabóca. Kistermetű, kb. 4-7 mm hosszú, de feltűnő rovar. Alapszíne fehéres, testét és nagy, szinte lepkékére emlékeztető szárnyait apró viaszszemcsék borítják. Eredetileg észak- és közép-amerikai faj, amelyet az ember hurcolt be Európába, ahol az utóbb évtizedekben jelent meg néhány országban (pl.
Ausztria, Franciaország, Olaszország, Svájc). Magyarországon 2004-ben észlelték először Budapesten. Azóta sokfelé megfigyelték. Ha megjelenik, lárváit könnyű észrevenni, mert nagy tömegben lepik el a tápnövényük hajtásait, és gazdagon beborítják a mézharmatukba beleragadó, amúgy a testüket fedő viaszszálaikkal. A legkülönbözőbb kétszikű növényeken megtelepedhet a fügétől kezdve a ribizlin és az őszibarackon át a citrusfélékig, emiatt komoly gazdasági károkat is okoz, de özönnövényeinken is elszaporodhat, például az akácon vagy a bálványfán. Évi egy nemzedéke van, a telet tojás formájában vészeli át.
Ausztria, Franciaország, Olaszország, Svájc). Magyarországon 2004-ben észlelték először Budapesten. Azóta sokfelé megfigyelték. Ha megjelenik, lárváit könnyű észrevenni, mert nagy tömegben lepik el a tápnövényük hajtásait, és gazdagon beborítják a mézharmatukba beleragadó, amúgy a testüket fedő viaszszálaikkal. A legkülönbözőbb kétszikű növényeken megtelepedhet a fügétől kezdve a ribizlin és az őszibarackon át a citrusfélékig, emiatt komoly gazdasági károkat is okoz, de özönnövényeinken is elszaporodhat, például az akácon vagy a bálványfán. Évi egy nemzedéke van, a telet tojás formájában vészeli át.