Mintegy 400 ezer leírt fajával a rovarok, sőt az egész élővilág legnépesebb rendje, de a tényleges fajszáma ennek a többszöröse is lehet. Méretük 0,25 mm-től 18 cm-ig terjed, testük legnagyobb részét kemény kitinképletek borítják. Legjellemzőbb közös ismertetőjegyük a kemény szárnyfedő (elytron). Felülnézetben a bogár testén három rész különül el: a fej, az előtor és a szárnyfedők (tehát a közép- és az utótor, illetve a potroh felülről legtöbbször egyáltalán nem látható). A fejen egy pár összetett szem, valamint néhány esetben a homlokon egy-két pontszem található. Szájszervük rágó típusú. Csápjuk 11 ízből áll, a csápostor igen változatos méretű és formájú, alakulása ivari kétalakúságot is mutathat. Az előtor hátlemeze, az előhát (pronotum), szabad, mozgathatóan ízesül mind a fejhez, mind a középtorhoz, de a fej egy részét is beborítja. Az előtor oldallemeze az ősibb formáknál szabadon áll, ilyenkor mindkét varrat (alsó és felső) is látható, a levezetettebb csoportokban ez behúzódik a tor belsejébe, ilyenkor csak egy, az oldallemezt és a haslemezt elválasztó közös varrat látható. A középtorból felülről csak a pajzsocska (scutellum) látható. E rendszerint kicsiny, környezetétől gyakran színével is elkülönülő háromszögletű képlet a szárnyfedők tövénél, azok találkozásánál helyezkedik el. Egyes csoportoknál (pl. cickányormányosok) nem látható. A középtor az utótorral összenőve egységet képez, amelyet szárnyastornak (pterothorax) is neveznek.
Minden torszelvényen található egy pár légzőnyílás. A szárnyfedők többnyire kemények, néha azonban lágyabbak (pl. lágybogarak, bibircsesbogarak). Formájuk változatos, néhány csoportnál megrövidülnek, másoknál pedig a két szárnyfedő érintkezése (varrata) mentén összenőnek. Számos bogárnál az utolsó vagy az utolsó előtti potrohszelvény kilátszik a szárnyfedők alól. Az szárnyfedők felülete ritkán teljesen sima, általában gazdagon mintázott, rajta gyakran bordák, pontok figyelhetők meg, vagy szőrök, amelyek pikkelyszerűen ki is szélesedhetnek (pl. ormányosbogarak, porvák). A szárnyfedők a kitinpáncél többi részével együtt sokszor igen élénk színűek, kémiai és fizikai színek egyaránt előfordulnak. A bogarak többsége röpképes. A második pár szárny hártyás, a szárnyfedők alá van behajtogatva, a röpképtelen bogarak egy részénél hiányzik is (pl. nünükék, gyalogcincérek).
Néha egy fajon belül léteznek szárnyas és szárnyatlan egyedek (pl. egyes futrinkák). A repülésben csak a hártyás szárnyak vesznek részt. A torszelvények hasi oldaláról erednek a lábak. A futóláb, mint alapszabás mellett különféle módosulataik lehetségesek (fogó-, ásó-, ugró-, úszóláb stb.). A lábfejízek száma legfeljebb 5, de gyakran kevesebb, és fontos rendszertani bélyeg. Az első, középső és hátsó lábfej ízeinek számát a lábfejképlettel fejezzük ki, amely 3 szám egymás után (pl. 5-5-4). Az utolsó ízen páros karom ül.
A potroh 10 szelvényéből általában csupán 5-6 látható, a többi behúzódik a potroh belsejébe. A hát- és oldallemezek (tergitek és pleuritek) rendszerint hártyásak, a haslemezek (sternitek) viszont erősebben szklerotizáltak, mivel ezek közvetlenül érintkeznek a külvilággal. Minden potrohszelvény oldalán nyílik egy pár légzőnyílás. Az utolsó
szelvényekből alakultak ki a párzószervek. Sok fajt kizárólag a hím párzószerv felépítése alapján lehet pontosan azonosítani. A nőstények ivarkészüléke már korántsem ilyen változatos morfológiájú. A tojócső többnyire a potroh belsejébe húzódva található, csak a tojásrakás idejére nyúlik ki, ilyenkor meglehetősen hosszú és erős is lehet, és a tojásokat a szükséges helyre (pl. kéreg repedéseibe, növényi szövetekbe stb.) juttatja.
Tojásrakók, teljes átalakulással (holometamorfózis) fejlődnek. Szűznemzés csak elvétve fordul elő. A legnagyobb tojások akár 7-8 mm nagyok is lehetnek (pl. nagytermetű csíkbogarak, ganéjtúrók, futóbogarak). A tojásrakás a lárvák leendő táplálékforrása közelében történik, lehetőleg ragadozóktól védett helyen. A fák belsejében fejlődő bogarak a fa repedéseibe, a kéregbe petéznek (sok cincér, szúk, stb.), a katicák olyan helyre, ahol sok a levél- vagy pajzstetű, a levélbogarak pedig a tápnövényre vagy annak közelébe. Változatos ivadékgondozás is megfigyelhető.
Sok faj nősténye táplálékot halmoz fel ivadékai számára (ganéjtúrók, temetőbogarak stb.), mások védőtokba tojnak (óriáscsíbor), vagy leveleket sodornak össze e célra (levélsodrók). A lerakott tojások száma összefügg a rendelkezésre álló táplálék mennyiségével és a peték, majd a lárvák védettségével. A rejtett helyeken (pl. talajban, növények belsejében) fejlődőknél a tojások száma tízes nagyságrendű, míg a kitett helyeken fejlődőknél már több száz is előfordul. A hipermetaboliával fejlődő hólyaghúzók akár tízezer tojást is rakhatnak.
A bogárlárvák rendkívül változatosak, sajnos sok fajé még nem is ismert. Összetett szemük nincs, csápjuk kevés ízből áll. Oligopod vagy apod lárvák a jellemzőek. Az egyes bogárfajok lárváinak fejlődési időszaka igen különböző lehet. A szabad felületen élő katicák és levélbogarak gyorsan fejlődnek, és gyors a fejlődés ott is, ahol a táplálékmennyiség korlátozott. A védett helyeken élők fejlődése ugyanakkor hónapokig, évekig is elhúzódhat (pl.
cserebogarak, szarvasbogarak, cincérek). A bábozódás rendszerint a lárvakori élőhelyen történik, a vízibogarak kivételével, amelyek lárvái a szárazföldet keresik fel, és ott a talajban bábozódnak. Sok faj egyedei földszemcsékből, növénymaradványokból védőburkot készítenek maguknak. Bábjuk szabad báb (pupa libera). Kevés bogárnál előfordul az úgynevezett hipermetabólia: ennek során a lárvaalakok morfológiailag és életmódban is jelentősen különböznek egymástól, továbbá itt a valódi bábállapotot megelőzően egy „álbáb” stádium is beiktatódik, amikor a lárva hosszabb időn keresztül mozdulatlan és nem táplálkozik (rendszerint így vészeli át a telet).
Az európai bogarak többségének évi egy nemzedéke van, bár néhány csoportnál 2-3 is lehet (egyes szúk, levélbogarak, katicák stb.). Az imágók élettartama általában rövidebb, mint a lárvakor, néha csak néhány napig tart, mások pár hétig vagy hónapig élnek; nagyon ritka, hogy egy faj egyedei 1-2 évig is élnek imágóként.
Táplálkozásuk nagyon változatos; lehetnek ragadozók, dög- vagy korhadékevők, de a bogarak nagy többsége növényevő. Némelyek táplálkozása csak a lárvakorra szorítkozik, mások kifejlett korban is esznek. Sok faj gazdaságilag is jelentős, mint készletkárosító, erdő- ill. mezőgazdasági kártevő, vagy éppen hasznos a más kártevők vagy özönfajok elleni biológiai védekezésben. Sok bogár ciripeléssel hangadásra képes. Bogarak szinte minden lehetséges hazai élőhelyen előfordulnak, szárazföldi és édesvízi ökoszisztémákban egyaránt. Jelenleg négy alrendre (közülük kettő 100-nál kisebb fajszámú) osztják, melyek közül Magyarországon háromnak a fajai ismertek.
Alrend : Adephaga
Többségében szárazföldi ragadozó, de másodlagosan vízi életmódra áttért, esetleg növényevő, korhadékevő bogarak tartoznak ide. Lábfejképletük 5-5-5. Előtoruk oldallemeze szabadon fekszik, a hímivarszerv egyszerűsödött, több része összeforrt vagy hiányzik. Lárváik többsége is ragadozó, campodeoid típusú. A bogárfajok majdnem 10 százaléka ide tartozik.
Család: Carabidae – Futóbogárfélék
Mintegy 35 000 fajt számláló, nagy bogárcsalád, több mint 550 hazai fajjal. Az úgynevezett „nagy futrinkák”
termetes ragadozó bogarak, erőteljes futólábakkal, sokuk fekete, sötétbarna, vagy különböző fémes színekben játszó. Szemeik oldalirányban kiállóak, de nem feltűnően nagyok, csápjuk fonálszerű. Előhátuk gyakran szív alakú, a szárnyfedők általában befedik a potrohot. Sok nagytermetű faj röpképtelen, szárnyfedőik összenőttek, a hártyás szárnyak különböző mértékben elcsökevényesedhetnek. Végbélnyílásuk közelében sokszor páros bűzmirigy van.
Többségük éjszaka aktív, nappal rejtekhelyen tartózkodnak, veszélyt érezve megtorpannak, szétterpesztett lábakkal a földre lapulnak (tanatózis).
A legtöbb futóbogár azonban kistermetű, sokszor csak néhány milliméter hosszú. A fajok zöme ragadozó, ezek lárvái szintén ragadozó, hosszú testű, élénk mozgású campodeoid lárvák, de vannak dögevők, illetve növényevők is. Zsákmányukat külső emésztést követően szívják fel erre módosult rágó szájszervük segítségével.
Család: Cicindelinae – Homokfutrinkák
Cicindela-fajok – homokfutrinkák. Élénk mozgásúak, jól repülnek. Fémes zöld vagy bronzos színűek világos mintával, fejük a szemmel együtt szélesebb, mint az előtor, szemük nagy és kidomborodó, rágójuk feltűnően nagy, sarló alakú és fogazott, lábaik hosszú futólábak. Ragadozók, meleg időben a talajon futkosnak, vagy a talaj közelében repkednek. A napsütéses laza talajú, füves helyeket kedvelik, egyes fajok szikes területen élnek. Lárváik ragadozók, földbe vájt csövekből lesnek áldozatukra. Magyarországon az alcsaládnak 8 faja él.
Alcsalád: Carabinae
Calosoma-fajok – bábrablók. Nagytermetűek, röpképesek; szárnyfedőik párhuzamos oldalúak. Fatörzsön, ágakon, cserjéken élnek, hernyókat, bábokat esznek, és még a dúsan szőrözött hernyókat is elfogyasztják, amelyre sok más rovar nem, vagy csak kevésbé képes. Az imágók akár 2 évig is élhetnek. Valamennyi fajuk védett.
Calosoma sycophanta – aranyos bábrabló. 25-30 mm hosszú faj, szárnyfedői zöldes aranyos fémfényűek.
Palearktikus elterjedésű (Eurázsia mérsékelt övi részei és Észak-Afrika) erdőlakó. A lombkoronaszintben vadászik, zsákmányát rágóival széttépi és kibocsájtott emésztőenzimeivel elpépesíti, majd felszürcsöli. A kifejlett bogár két évig is élhet, ezalatt akár ezer hernyót és bábot elfogyaszthat lombos erdeinkben (különösen a tölgyesekben).
Lárvája azonos módon táplálkozik. Jelentős szerepe van a hernyók túlszaporodásának megfékezésében, a leghasznosabb futóbogárnak tekintik. Észak-Amerikába az oda korábban behurcolt gyapjas lepke (Lymantria dispar) elszaporodó populációinak megfékezésére sikeresen kb. 100 éve betelepítették.
Calosoma inquisitor– kis bábrabló. Az előző fajnál kisebb (13-21 mm), hátoldala egyszínű, bronzos, vagy kékes-feketés fémfényű. Lombos erdeinkben él, és jóval gyakoribb az aranyos bábrablónál. Elterjedése és életmódja megegyezik az aranyos bábrablóéval.
Carabus-fajok – futrinkák. Ebbe a nembe csupa nagytermetű futóbogár tartozik. Szárnyfedőik hosszú tojásdadok, hártyás szárnyuk részben vagy teljesen csökevényes, ezért röpképtelenek. A talajszinten élnek, általában éjszaka mozognak, a lárva és az imágó egyaránt rovarokkal, férgekkel, csigákkal stb. táplálkozik. Védekezésképpen a potrohvégükből rossz szagú, metakrilsav tartalmú váladékot ürítenek támadójuk felé. Évente egy nemzedékük van, és az imágók is kb. egy évig élhetnek. Valamennyi fajuk védett.
Carabus coriaceus– bőrfutrinka. A legnagyobb termetű futrinkafajunk (34-43 mm). Egyszínű fekete, szárnyfedői bőrszerűen ráncoltak. Nagy elterjedésű palearktikus faj. Ligetes erdőkben, erdőszéleken, száraz hegyoldalakon nem ritka, de sokszor kertekben is előfordul.
Carabus ullrichii– rezes futrinka. Kb. 20-32 mm hosszú, hátoldala rézszínű, szárnyfedőin ép és szakadozott bordák futnak. Első csápíze fekete. Közép- és kelet-európai faj. Dombvidékeink és az Alföld erdeiben, erdő közeli nyílt élőhelyein gyakori.
Carabus cancellatus– ragyás futrinka. Méretében és küllemében hasonlít a rezes futrinkára; általában bronzszínű, szárnyfedőin ép és szakadozott bordák váltogatják egymást, azonban csápjának első íze rendszerint vöröses, szárnyfedőinek csúcsa előtt beöblösödés látható. Palearktikus faj. Az Alföld száraz füves területeinek kivételével országszerte gyakori.
10.2. ábra. a) öves homokfutrinka, b) aranyos bábrabló, c) kis bábrabló, d) bőrfutrinka, e) rezes futrinka pár, f) ragyás futrinka
Carabus hortensis– aranypettyes futrinka. 25-30 mm hosszú, fekete alapszínű, kevés rezes árnyalattal, szárnyfedőin 3-3 sor bemélyedő aranyos gödröcske van. Európa legnagyobb részén előforduló, erdőlakó faj. Nálunk a Dunántúlon és az Északi-középhegység nagy részén él, Nyugat-Magyarországon különösen gyakori.
Carabus nemoralis– ligeti futrinka. 25-30 mm hosszú, fekete (felül barnás rézszínű), szegélye többnyire zöldes, hasonlít az előző fajhoz, de szárnyfedőin fekete gödröcskék vannak. Európai elterjedésű, de a Mediterráneum déli részéről hiányzik. Domb- és hegyvidékeink erdeiben gyakori.
Carabus violaceus – keleti kékfutrinka. 25-35 mm hosszú, feketéskék faj, a szárnyfedők szegélye többnyire ibolyáskék, de lehet aranyos vagy zöldes árnyalatú is. Európai elterjedésű, nálunk kizárólag a Dunától keletre, az Alföld egyes részein és az Északi középhegységben fordul elő. Erdőkben és üdébb réteken is megél. A Dunántúlon a tőle csak a hímivarszerv alakja révén megkülönböztethető dunántúli kékfutrinka (Carabus germarii) fordul elő.
Alcsalád: Harpalinae
Zabrus tenebrioides– gabonafutrinka. A fentieknél kisebb termetű (12-17 mm), szárnyas, szurokfekete vagy barna, gyengén fémfényű futóbogár. A csápok, tapogatók, lábszárak, lábfejek barnásvörösek, a szárnyfedők pontozottan barázdáltak. Eurázsiai elterjedésű. Előfordulhat erdőkben is, de elsősorban gyeplakó, illetve szántóföldeken gyakori mezőgazdasági kártevő. A kötött talajú területeket kedveli. A kifejlett bogár éjszakánként a gabona tejes szemeit fogyasztja, 30 mm hosszúra megnövő megnyúlt, hengerded lárvái nappal földbe vájt függőleges csöveikben tartózkodnak, éjjel a gabona fiatal, zsenge leveleit elfogyasztják, az idősebbeket pedig összerágják, amelynek hatására a növény elszárad. Lárva és imágó formájában telel.
Család: Gyrinidae – K eringőbogárfélék
Ovális alakú, fénylő sötét hátú bogarak, csápjuk rövid, fejük az előtorba behúzott. Ragadozók. Szemüket egy kitinléc kettéosztja, így a víz felszínén úszva a szem alsó része a vízben lévő, felső része pedig a levegőből várható ragadozókat figyeli. Csápjuk a vízfelszín rezgéseit érzékeli, a vízbe esett rovarokat azok vergődése alapján találják meg. A vízfelszín alá nagyon ritkán mennek. Két hátsó pár lábuk széles evezőlábbá alakult, az első megnyúlt, és a zsákmány megragadását szolgálja. Lárváik a potrohszelvényeiken lévő tracheakopoltyúkkal lélegző vízi ragadozók, de a szárazföldön bábozódnak.
Gyrinus substriatus– közönséges keringőbogár. Kicsi, 5-7 mm körüli vízibogár, sötét színű, fémes csillogású szárnyfedőit finom, hosszanti pontsorok díszítik, lábai sárgásak, hasoldala kissé vörhenyes. Palearktikus elterjedésű faj, patakjaink nyugodtabb szakaszaitól kisebb tavakig, csatornákig fordul elő. Gyakran csoportosan kering a felszínen. Veszély esetén potrohvégéből kiereszti bűzös, a vizet opálossá tevő mirigyváladékát.
Család: Dytiscidae – C síkbogárfélék
A lárva és az imágó egyaránt vízben él. A harmadik pár láb úszólábbá módosult. Egyes fajok hímjein az első lábfej három tőíze kiszélesedik és tapadókorongokat visel, amellyel a nőstényt tartják párzás során. Csápjuk viszonylag hosszú, fonalas. Ragadozók. Levegővételkor a bogár a potrohvégét dugja ki a vízből, és a tartalék levegőt a szárnyfedői és a potroha közötti térben tárolja. Álló- és lassúfolyású vízben élnek, egyes fajok hegyi patakokban is előfordulnak. Sokuk jól repül. Fajsúlyukat az utóbél hólyagjaikban tárolt levegővel vagy folyadékkal képesek változtatni. Lárváik vízben élő ragadozók, hatalmas hegyes, görbült rágóikkal viszonylag nagy zsákmányt is képesek elfogni. 3000 fajuk közül nálunk mintegy 110 él.
Dytiscus marginalis– szegélyes csíkbogár. 27-35 mm hosszú, a nagyobb termetű csíkbogarak közé tartozó sötét színű faj. Az előhát és a szárnyfedők körül sárga szegély húzódik. A hím szárnyfedői simák, a nőstényéin általában hosszanti barázdák találhatók. Lassúfolyású és állóvizekben él. Lárvája falánk ragadozó, gerinctelenek mellett ebihalakat és halivadékokat is elkap, sőt saját gyengébb fajtársait is megeszi, ezért a népnyelv vízitigrisnek nevezi.
Harapása fájdalmas lehet. A 6-8 cm-re megnőtt lárva ősszel a parton bábozódik.
Alrend : Polyphaga
Az alrendbe tartozó bogarak előtorának oldallemeze behúzódott a torba, így a háti és hasi lemezek közös, notosternális varrat mentén találkoznak. Igen gazdag csoport, az ismert bogárfajok kb. 90 százaléka ide tartozik.
Családsorozat: Hydrophiloidea – C siborszerűek
Állkapcsi tapogatójuk rendszerint jól fejlett, 4 ízből áll, hossza a csápét is meghaladhatja, sok esetben átvéve annak funkcióit. A csáp utolsó néhány íze bunkót alkot.
Család: Hydrophilidae – C siborfélék
2000 fajuk közül több mint 70 nálunk is él, amelyek között két igazán nagytermetű akad. Többnyire víziek, egyes fajok vízparton is élnek, de sokuk szárazföldi, ezek trágyában, gombák korhadékban fordulnak elő. A vízieknél a 3. és esetenként a 2. pár láb úszólábbá alakult, hasoldalukat pedig finom szőrzet borítja. Levegővételkor a elülső testvégüket dugják ki a vízből és bunkós csápjuk segítségével levegőt hajtanak a szőrzet közé, a víz alatt innen kerül a levegő a trachearendszerbe. Némelyek cirpelni is tudnak. Növényevők, esetleg dögevők, lárváik ragadozók.
Hydrophilus piceus– közönséges óriáscsibor. 35-50 mm hosszával a legnagyobb csiborfajunk. Egyszínű fekete, olajzöld fénnyel. Az utómellen középen hegyes, hosszú, hátrafelé irányuló tüskeszerű nyúlvány található, a potroh haslemezein pedig teljes hosszukban tetőszerű középél fut. Úszáskor ellaposodott végű úszólábait felváltva mozgatja.
A csendes, növényekben gazdag nagyobb állóvizeket kedveli. Alkonyatkor elhagyhatja a vizet, hogy újabb helyre repüljön. Vízpartoknál lámpafényre repül. Lárvája igen termetes, ragadozó, főként csigákat és más gerinctelen állatokat eszik, de a sérült, beteg és elhullott halivadékokat is elfogyaszthatja. Az imágó mindenevő, növényeken kívül a környezetében fellelhető lassan mászkáló állatokkal táplálkozik, de a haldögöt is megeszi. A nőstény a petéit jellegzetes alakú gubóba helyezi, vízinövények vagy vízbe hullott levelek fonákára. A gubó hosszú csövön keresztül áll kapcsolatban a légköri levegővel.
Család: Histeridae – S utabogárfélék
Testük zömök, kültakarójuk igen kemény, fényes fekete színű, piros foltok lehetnek rajta. Csápjuk bunkós, térdesen megtört. Végtagjaikat vagy azok egy részét sekély hasoldali mélyedésekbe rejtik. Az utolsó 2 potrohszelvényük kilátszik a szárnyfedők alól. Ragadozók, a dögben, trágyában élő, oda petézni járó rovarok lágy testű lárváit (leggyakrabban a légynyüveket) fogyasztják. Egyes fajok hangyabolyokban élnek. Veszélyt érezve tanatózissal, más néven katalepsziával védekeznek. Ez a módszer sok bogárra és egyéb rovarra is jellemző, ilyenkor magukat holtnak tettetve elkerülik a ragadozók figyelmét, mivel azok többnyire a mozgó állatokra vadásznak. Vannak olyan bogarak, amelyek merev végtagjaikat szétterpesztik (futóbogarak), mások maguk alá húzzák (sutabogarak). A merev végtagokat csak erővel lehet elmozdítani. Kb. 3600 fajuk ismert, Európában csak kis méretűek élnek (1-15 mm), nálunk eddig megtalált fajaik száma 100 körüli.
Hister quadrimaculatus– közönséges sutabogár. 7-11 mm hosszú lapított testű, kerekded bogár. Fénylő, feketés, sekély hosszanti barázdákat viselő szárnyfedőin két-két, változó méretű, néha egymással összeérő vöröses folt látható (lásd a nevét: quadrimaculatus = négyfoltos). Közép- és Dél-Európában elterjedt, nálunk gyakori. Főként tavasszal lehet megtalálni, nyílt területeken elsősorban trágyadombok, dögök környékén vadászik, és lárvája is hasonló életmódú.
Hololepta plana – lemez-sutabogár. 7-8 mm hosszú, az előzőnél kissé nyúlánkabb faj. Fényes fekete színű, szárnyfedői viszonylag rövidek. Testmagassága mindössze 1 mm. Kiválóan alkalmazkodott a fakéreg alatti életmódhoz. Európa erdős részein széles körben elterjedt. Mind a lárva, mind az imágó elsősorban fakéreg alatt fejlődő legyek lárváira vadászik.
10.3. ábra. a) aranypettyes futrinka, b) ligeti futrinka, c) keleti kékfutrinka, d) gabonafutrinka, e) közönséges keringőbogár, f) szegélyes csíkbogár, g) közönséges óriáscsibor, h) közönséges sutabogár, i) lemez-sutabogár Családsorozat: Staphylinoidea – H olyvaszerűek
Szárnyfedőik többnyire rövidek. Csápjuk lehet fonalas, gyöngysorszerű vagy bunkós, illetve szabálytalan alakulású.
Lábfejképletük 5-5-5. Legtöbbször campodeoid lárvájuk van. Ide tartozik a legkisebb ismert bogárfajokat tartalmazó paránybogárfélék (Ptiliidae) családja is.
Család: Staphylinidae – H olyvafélék
A mintegy 55 000 eddig leírt fajjal ez a bogarak – és az egész állatvilág – legnagyobb fajszámú családja.
Magyarországon eddig több mint 1200-at mutattak ki. Általában fürge mozgású, kistermetű, rövid szárnyfedőjű bogarak, a szárnyfedők legtöbbször csak a potroh első két szelvényét takarják. Hártyás szárnyaik általában mégis fejlettek, azokat speciális, többszörös hajtogatással „csomagolják” be a rövid szárnyfedőik alá. A többi potrohlemez hátlemeze keményebb az első kettőnél. A potroh igen mozgékony, a végén riasztó hatású anyagot termelő mirigypár nyílik. Legtöbb fajuk ragadozó, de akad köztük néhány korhadék, gomba- és növényevő is. Egyes fajok kizárólag hangyabolyokban fordulnak elő. Megtalálhatók talajon, nedves partokon, kövek alatt, trágyában, virágokon, gombákban, korhadó anyagokban.
Staphylinus caesareus– aranysújtásos holyva. Nagytermetű (17-25 mm), alapszíne fekete, szárnyfedői barnásvörösek.
A potroh hátlemezein kétoldalt 5 pár aranysárga szőrfolt található, erre utal a neve. Európában és a Közel-Keleten őshonos. Hártyás szárnya fejlett, kiválóan repül. Ragadozó, trágyában élő rovarokat és azok lárváit fogyasztja.
Legelőkön és földutak mentén az Alföld egy részének kivételével gyakori.
Ocypus olens– bűzös holyva. Legnagyobb holyvafajunk. Fénytelen fekete, 25-32 mm hosszú. Ha megijesztik, potroha végét felgörbíti, bűzmirigyeinek váladékát kibocsátja, rágóit széttárja, ami riasztó megjelenést kölcsönöz neki. Domb- és hegyvidéki erdőkben, erdőszéli kertekben országszerte gyakori. Éjszaka vadászik, apró gerincteleneket fogyaszt.
Paederus-fajok – partiholyvák. Közepes nagyságú fajok (7-8 mm). Fejük, szárnyfedőik és potrohvégük fekete, a többi rész sárgás. Vannak röpképes és röpképtelen fajaik is. Vízparton, nedves helyeken fordulnak elő.
Család: Silphidae - D ögbogárfélék
Nagytermetű bogarak, két alcsaládra különíthetők. A Nicrophorinae alcsaládban a szárnyfedők a potroh utolsó 3-4 szelvényét nem takarják be, a csápbunkó nagy, a test kevésbé lapított. A potroh ötödik hátlemezének
Nagytermetű bogarak, két alcsaládra különíthetők. A Nicrophorinae alcsaládban a szárnyfedők a potroh utolsó 3-4 szelvényét nem takarják be, a csápbunkó nagy, a test kevésbé lapított. A potroh ötödik hátlemezének