Ki az ún. hivatalos, mérvadó történész? Aki tiszteli a tabukat, megfelel a mindenkori elvárásoknak, önkéntes rabja az előítéleteknek. Jutalma pedig az, hogy bekerül abba a körbe, ahonnan az akadémikusok, az egyetemi tanárok, az elismertek és díjazottak, tehát a
„szakma” hatalmasai kerülnek ki.
Különös drámai helyzet: a mai hivatalos történelemtudós nem feszültségben él - jól értsük: nem az igazságkeresés feszültségében él -, hanem rettegésben. Attól retteg, hogy rásütik a bélyeget, hogy nem tiszteli a tabukat, nem felel meg az elvárásoknak, nem rabja a kötelező előítéleteknek.
Miképpen védekezik szegény történész rettegésében? Nem mer véleményt mondani, nem meri levonni azokat a következtetéseket, amelyeket a tanulmányozott forrásokból
144
levonhat... Mit tehet ehelyett? Tudatosan vagy kevésbé tudatosan, de szentnek és sérthe
tetlennek tekinti az elvárásokat, a tabukat és a kötelező előítéleteket.
Ő az, aki hiába kiált fel munka közben, hogy végre látja az összefüggéseket, végre látja az igazságot, a papír fölé hajolva elbizonytalanodik, és rettegve fordul szembe mindazzal, amit hitelesnek lát. És rettegésében így képessé válik levonni annak a következtetésnek az ellenkezőjét, amelyet igaznak hisz.
Védekezni persze hogy védekezik közben, például azzal, hogy rettegésének okait nem vallja be. Rettegésének okait elfelejteni is képessé válhat! És arcán egy idő után már nyoma sincs a rettegésnek - akkor sem, amikor éppen akadémiai székfoglalóját tartja -, hisz biztos abban, hogy senki sem fogja azzal vádolni, hogy nem felelt meg az elvárásoknak, nem tiszteli a tabukat, a kötelező előítéleteket... Nem rabja ő már semmiféle „veszélyes”
szenvedélynek, az igazságkeresés szenvedélyének sem. Ő már nyugodt: ő megfelelt az elvárásoknak, tisztelte a tabukat, a kötelező előítéleteket...
Sietünk hozzáfűzni fentiekhez: szerencsére léteznek ún. „lázadó” történészek is, akik egyszerűen azért tekinthetők lázadónak, mert történészi lelkiismeretük elvárásain kívül semmiféle elvárásnak nem óhajtanak megfelelni. A legfontosabb elvárásoknak sem rende
lik alá munkásságukat, és ezért tudományos fokozat és komoly jövedelem nem is illeti meg őket. Mindazonáltal ha korunk történelemtudományát valakik még megmenthetik, ők azok.
Melyek a legfontosabb elvárások, illetve tabuk?
Néhányat felsorolunk azok közül, amelyek a hun-korszak vagy Atilla uralkodása rej
télyeinek a megoldását is lehetetlenné teszik.
Első: a hivatalos történésznek el kell felejtenie mindent, ami igazolná a metafizikai világ létezését. Persze nem követelik meg, hogy a történész nyilatkozatban vonja kétségbe a metafizikai világ létezését, de azt már igen, hogy történetírói munkája közben ne vegye tekintetbe, hogy a metafizikai világ létezik. De mi történhet, ha a történész hívő ember?
Ez esetben létező számára a metafizikai világ a hét egy napján, amikor a templomba megy, de nem létező a hét többi napjain, amikor íróasztalánál ül vagy könyvtárban vagy egye
temi katedrájánál vagy akadémiai tanácskozáson.
Második: a magyar őstörténetben nem lehet szó semmiféle kinyilatkoztatásról, külde
téstudatról, a magyarság akkor sem lehet Isten által valamely feladatra kiválasztott nép, ha a források erről szólnak.
Harmadik: a magyar nyelv rejtélyét (bár e rejtély éppolyan megrendítő és magasztos, mint a piramisok rejtélye) nem szabad megfejteni, nehogy kiderülhessen, hogy valamely birodalom (birodalmak?) állami és hitéletének „hivatalos” nyelve volt.
Negyedik: nem szabad felismerni, hogy magyar szakrális királyság valóban létezett.
A legfontosabb kötelező előítéletet is nevezzük meg:
• Az ősi magyar hitvilág, hitélet, vallás primitív. (A valóság: rendkívül fejlett.) Ezért az ősi magyar hitvilágot nem is lehet megismerni, esetleg „fennmaradt elemeit”
tanulmányozni, majd találgatni, hogy ezeket is honnan kölcsönözték őseink.
Fentebb már megneveztünk egy Atillára vonatkozó előítéletet:
Isten ostorának lenni azt jelenti, mint vadállatként nekirontani az Isten-szerető világ
nak. (Ez - látni fogjuk - így is felvethető, ha a történész előítéletek rabja: ha Isten ostora
keresztény birodalmak ellen vezet hadjáratot, keresztény városokat foglal el, akkor azonos az Antikrisztussal.) Az sem számít, hogy a hunok egy olyan görög-római világot támad
nak meg, amely dekadens, romlott. Reménysége e világnak a kereszténység, de utóbbi éppen válságban van. S az sem számít, hogy a régi krónikások még tudták, hogy Isten ostorának azt illik nevezni, akit az Isten teremtette, de bűnössé vált világot Isten akaratá
ból megtisztítja.
(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a XX. vagy a XXI. századdal foglalkozó történész sincs kedvezőbb helyzetben:
Egy pusztító divatnak nem szabad ellenállnia.
E pusztító divat lényege: a történészeknek igen nagy csoportja vállalja, hogy megfelel egy olyan elvárásnak, amelynek nevén nevezése, a minősítése, megítélése sem könnyű, de szembefordulni vele rendkívül nehéz, már csak azért is, mert e szembefordulás rend
szerint nem jár következmény nélkül.
Csak bonyolítja a kérdést, hogy azon történészek egy része, akik megfelelnek ez elvá
rásnak, még hiszi is, hogy helyesen cselekedett.
De még jobban bonyolítja a kérdést, hogy ez elvárás ártalmatlannak tűnik mindaddig, míg nem vesszük tekintetbe, hogy a gyakorlatban miképpen érvényesül.
Ne halogassuk tovább, nevezzük meg azt a legsúlyosabb elvárást, amely rettegésben tartja a hivatalos történészek döntő többségét. A lényege ez elvárásnak: megköveteli, hogy a történész kövessen el mindent, hogy munkája ne szolgálhasson - a legcsekélyebb mér
tékben sem - alátámasztására a legelítélendőbbnek kikiáltott elméletnek, az ún. össze
esküvés-elméletnek.
Jegyezzük itt nyomban meg: összeesküvés-elméleteket persze hogy nem szabad kita
lálnia a történésznek... De az elvárás, amelyről beszélünk, nem elégszik meg a hamis összeesküvés-elméletek elítélésével, hanem - és ez által válik veszélyessé - elfogadtatja az összeesküvés-elmélet feltétlen tilalmát. Ez elvárásnak nem lenne súlya, kötelező ereje, ha megtagadása nem járna nagyon súlyos szankciókkal.)
A baj az, hogy a történelemtudomány az elvárások teljesítésébe, a tabuk és a kötelező előítéletek tiszteletébe belepusztulhat, a történelemtanítás pedig értelmét veszítheti.
Utóbbinak első jelei: a történelem, mely valamikor - még a XX. sz. első felében is - a tanulóifjúság egyik legkedveltebb tantárgya volt (mert a történelemóra is az egyik legiz
galmasabb tanóra volt), mára az egyik legunalmasabb tantárggyá vált. Az igazság meg
találásának, kimondásának a feszültsége ahogy kialudt a hivatalos történetírásban, kialudt a történelemtanításban is.
De ha az igazság megtalálásának, kimondásának a feszültsége kialudt, nincs többé különösebb jelentősége a források lelkiismeretes tanulmányozásának.
Derűlátásunkat megőrizni akarván szóljunk még néhány dicsérő szót az igazmondást feltétel nélkül vállaló történészekről. Lázadó történészeknek neveztük őket, de e minősí
tés talán félreérthető. A történészi becsvágynak, azaz az igazságkeresés, igazmondás kényszerének a rabjai ők. Jutalmuk: nem lesz belőlük professzor, akadémikus vagy gazdag ember. E „jutalmon” kívül is van mitől rettegniük, persze: attól rettegnek, hogy munkájuk hiábavaló. Ha történelemkönyvük megjelenik is, nem jár érte sem nagy honorárium, sem tudományos elismerés, sem kitüntetések, de nagyobb baj, hogy ha nem hivatalos törté
nészként (az elvárásokkal mit sem törődve!) az évezred legszínvonalasabb, leghitelesebb 146
történelmi munkáját írnák meg, akkor sem számíthatnak munkájuknak még a figyelembe vételére se: a tudományos akadémiák, az oktatási minisztériumok, az egyetemek, a szak- folyóiratok hatalmasságai tudomásul se vennék munkájuk létezését. S ha egy történelmi munkát nem nyilvánítanak tanári segédkönyvnek, kötelező irodalomnak, ha tankönyvek írásakor figyelembe sem veszik, akkor bizony nincs is hatása.
Mindazonáltal a „lázadó történész”, aki csak a hazudozásra kényszerítő elvárások ellen lázad, nem óhajt a hivatalos történészek közé kerülni. Ennek árát ugyanis megfizethetet- lennek tartja.
Igen, aki foglalkozni kezd a hunok történetével, döbbenten tapasztalja, hogy rejtélyek halmozódnak rejtélyekre. De a hunok rejtélye mellett megjelenik a hunokkal foglalkozó történelemtudomány rejtélye is.
Rejtélyek ezek, bár könnyen megfejthetők. Rejtélyes gyűlölettel írnak európai törté
nészek (köztük magyarok) a hunokról vagy Atilláról, de e rejtélyes gyűlölet egyáltalán nem felfoghatatlan. Gyűlöletük nem is valódi. Következménye választásuknak. Nem lenne kötelező választaniuk, de választanak. Mi van e választási kényszer mögött? Nagyon rövi
den már itt elmondjuk:
A hunok egy olyan görög-római világot támadnak meg - felhívtuk már erre a figyel
met fentebb -, amely dekadens, romlott. Reménysége e világnak a kereszténység, de utóbbi éppen válságban van. Válságba a keresztény egyházakat - bizony eléggé rejtélyes módon - éppen az taszítja, hogy a keresztény vallás államvallássá lett.
A hunok hadjáratai talán nem is értelmetlenek. A metafizikai megközelítés vállalásá
val találhatjuk meg az értelmét e hadjáratoknak.
Adott lenne a történész számára a lehetőség, hogy bemutassa, a görög-római világ az V. században mégsem annyira dekadens, mégsem annyira romlott, de nem teheti: a for
rásokkal ily mértékben nem fordulhat szembe. A források dekadens, romlott görög-római világról szólnak.
Mindazonáltal a különös választási kényszer lényegét talán mégsem olyan nehéz felfogni:
Dekadens, romlott ez a világ, de ez a fejlett világ, a civilizált világ, és a történész nem is áll a dekadencia vagy a romlottság pártjára: ő a fejlődés, a civilizáció pártjára áll. De ezt csak akkor teheti, ha el tudja fogadni, hogy a korabeli fejlett, civilizált világot támadó hím világ elfogad- hatatlanabb, rosszabb, kegyetlenebb stb. E hun világtól igyekszik el is határolódni. Miközben elhatárolódik tőle, értelmezi. A magyar történész Váczy Péter például ítélkezik, de úgy, hogy közben azonosul a korabeli bizánci főhivatalnokokkal, és végtelenül sajnálja, hogy azoknak nem sikerül Atillát meggyilkoltatni. Eckhardt Sándor meg különös magyarázatát adja annak a rejtélynek, hogy Atillát Isten ostorának nevezték: ha Isten ostora keresztény birodalmak ellen vezet hadjáratot, keresztény városokat foglal el, akkor azonos az Antikrisztussal. (Erről is szól
tunk fentebb, a hivatalos történészek rejtélyét megfejteni akarván.) Szerencséje persze, hogy nem hisz a történelem metafizikai megközelítésében, így nem fogja fel, hogy az Isten-tagadás bűnébe esett, amikor Isten ostorát, Isten küldöttét nevezte Antikrisztusnak.
(Váczy Péter és Eckhardt Sándor Atilláról szóló tanulmányához lentebb még vissza
térünk.)
A XX. század végének, XXI. század elejének történésze azért képessé válhat túltenni Váczyn vagy Eckhardton.
Mi történik? A jelenkor történészei mintha el is akarnák tüntetni a hun világot.
Az Osiris tankönyvek sorozatban 2004-ben megjelent Európa ezer éve (A középkor I—II.) című könyvben, amely az Előszó szerint „lenyomata az ELTE két tanszékén [Egye
temes Történeti Tanszék és Kelet-Európa Története Tanszék] az elmúlt évtizedekben végzett oktatómunkának”, Sághy Marianne tanulmányát olvashatjuk, melyben bizony több más képtelen állítás mellett azt is megtaláljuk, hogy a hun birodalom abban a nagy kor
szakában, amikor mindkét római birodalom rettegte, tulajdonképpen már hun sem volt:
„A hunok V. századi birodalma jórészt alávetett germán királyságokból állt és hamar elvesztette etnikai jellegét.” Majd: „A hunok különböző letelepedett népeket kergettek maguk előtt, akik részben beolvadtak a hunokba, részben pedig igyekeztek átvenni a hun íjazó harcmodort és lovastechnikát, és utánozták sztyeppéi művészetüket. Attila biro
dalma azonban úgy etnikumát, mint műveltségét és főként politikai tájékozódását tekintve már »germán-római« volt” Majd: „a hunok nyugati terjeszkedése egyben bukásukat is jelenti, mert a meghódított germán királyságok beolvasztásának eredményeképp a hun hatalom egyfajta germán »megabirodalommá« vált.”2 (Lentebb többet is idézni fogunk e tanulmányból.)
Bevalljuk, nem lepődtünk meg túlságosan olvasás közben, m ert utóbbi képtelen kijelentésnek legalább ismerjük az eredetét. Spekuláció eredménye, de egyáltalán nem felfoghatatlan spekulációé. A romantikus európai történetírás - elsősorban a német - választ keresett arra a kérdésre, miképpen vált birodalomteremtővé, legerősebbé a késő középkorban az a germánság, amely a kora középkorban a hunok mellett még alárendelt szerepet játszott. Az ellentmondást a legtetszetősebb, de legképtelenebb állítással oldották meg: már a hun birodalom is germán volt, sőt germán-római, s ha így volt, akkor a német-római birodalom megszületésében és tündöklésében semmi sincs, ami nem szük
ségszerű.
De ha már a hun birodalom is germán volt, sőt germán-római, akkor azzal a ké
nyelmetlen kérdéssel sem kellett érdemben foglalkozni, hogy hova tűntek a világhódító hunok. Ezenkívül nem kellett érdemben foglalkozni a szkíta kérdéssel, az avar kérdéssel vagy a magyar kérdéssel, s még arra sem kellett válaszolni, hogy a germán népcsoportok közül hány lehetett hun eredetű. A magyar történész, aki bemásolja magyarok számára írott könyvébe, hogy a hun birodalom „úgy etnikumát, mint műveltségét és főként poli
tikai tájékozódását tekintve már »germán-római« volt”, vagy más hasonló megállapítá
sokat fogad el minden kétely nélkül, semmi mást nem tesz, mint igazodik, megfelel: ő magyar történész létére ugyanazt mondja, amit a német, tehát elfogulatlan. Hogy amit bemásol a saját könyvébe, az semmi másnak, mint merő spekulációnak az eredménye, az mit számít?
Mondottuk fentebb: a kereszténnyé vált bizánci és római császárságot a hunok a kor legerősebb hadseregével támadják. De mások is támadják - nem hadsereggel, hanem szóval. Kik ők? Éppen a korszak leghitelesebb keresztényei. A korszak keresztény szentjei.
Erre hívják fel a figyelmet a germán és az olasz hun-mondák, Atilla-mondák, erre hívják fel a figyelmet a hun hadjáratokról vagy az Atilla tetteiről szóló nyugati keresztény legen
dák. A hunok és Atilla ellenségeinek alkotásai e mondák és legendák, de nem egyszerű
[2] Sághy Marianne: 2004. 88-92.
148
sítik le, nem hamisítják meg oly mértékben a hun-történetet, az Atilla-történetet, mint a legújabb kor történészei, mert ők még fel tudják fogni a korszak nagy drámai helyzeteit, s nem tartják jobbnak Atillánál sem a bizánci, sem a (nyugat) római császárt, akik a kor
szak nagy keresztényei szemében nem barbárok, nem pogányok, de ateisták (tetteikkel Isten-tagadók), keresztény ateisták. A mondákban és a legendákban ezért Atilla valóban Isten ostora.
A hun birodalom rejtélyének a megoldását különös módon nehezíti az Atilla-rejtély.
Atillát kiemeli a történelemtudomány - nemcsak a hivatalos történelemtudomány - a hun uralkodók közül, és ezzel a hun birodalom történetét át is alakítja a véletlenek olyan különös játékává, amelynek azt a címet lehetne adni, hogy A hunok tündöklése és bukása.
De Atilla - s ezt ma már persze nehéz elhinni - a hun királyok között nem annyira külön
leges, kiemelkedő személyiség, mint a XVIII-XIX. század fordulója történelmében Napó
leon az európai uralkodók között. Nem Atilla teremti az erős hun birodalmat, és nem az ő váratlan halálának a következménye a hun birodalom bukása - hiába állítják ezt „ko
moly” történészek.
Fűzzük még hozzá előbbiekhez:
A XIX. vagy a XX. században felnőtt történész ráadásul - a legújabb kor eszméi által elvarázsoltan - magabiztosan ír a hun uralkodókról, köztük Atilláról, hisz a forrásokat és a régi szakirodalmat nemcsak tanulmányozta, de azokat fölényes mosollyal már le is érté
kelte, például nem tesz úgy, mintha nem tudna az Atilla-történet csodás eseményeiről, de erőfeszítést sem tesz a felfogásuk érdekében, kigúnyolja inkább a régieket a csodákkal együtt. De „elfogulatlanságból” jelesre vizsgázva nemcsak Attilát, hanem ellenfeleit is.
(A szakrális királyt nem veszi észre. Nem is veheti észre, mert ha elfogadja, hogy nincs szakrális király, akkor minden uralkodó szükségképpen machiavellistává válik az ő sze
mében.)
A hunvilággal is foglalkozó mai, ún. hivatásos (nem hivatalos, hanem hivatásos!) történészek közül felkészültségével és tárgyilagosságával Bakay Kornél emelkedik ki.
Kedvünk lenne itt külön fejezetet szentelni a Bakay-rejtélynek. De rejtélye túlságosan is könnyen megfejthető. Bakay rejtélye tulajdonképpen ennyi: nem próbál meg megfelelni a tudománytalan (de a hivatalos tudományosság által a tudományosság alapjának te
kintett) elvárásoknak, és nem rabja a kisebbrendűségi érzésnek sem. Vonatkozik rá mindaz, amit a „lázadó” történészekről elmondtunk.
A legjobb hun-történetet vagy Atilla-történetet bizonnyal ő fogja megírni. Készü
lődésének is felfoghatjuk a hunokkal vagy Atillával foglalkozó tanulmányait.
Mielőtt még mélyebben beletekintenénk rejtélyek világába és a szakirodalom káo
szába, tegyük fel a legegyszerűbb kérdéseket: