Ha saját világáról vall népünk, előszeretettel láttatja fának. Keresztény világunkról a leg
szebb hitvallások egyike e búcsúszentlászlói imádság:
„Ég szülte Földet, / Föld szülte fát, / Fa szülte ágát, / Ága szülte bimbaját, / Bimbaja szülte virágját, / Virágja szülte Szent Annát, / Szent Anna szülte Máriát, / Mária szülte Krisztus urunkat, / A világ megváltóját.”1
De ideillő a klézsei csángó monda Szent László királyunk fájáról, történelmünknek ez a nagyon kerek és pontos kifejezése:
„... A zt mondják, azt még Szent László király ültette vót. De az ulyan fa, annak emlékére ültette, mikor kiverte az idegenyeket az országbúi. De mikor még jöttek a tatárok, akkor még elfogott száradni. Mikor még azt is kihajtotta, még kizöldült. Ha jöttek a törökök, akkor még kiszáradt. Mikor kihajtotta a törököt az országból, akkor még kizöldült. Mikor a németeket verte ki Rákóczi, akkor szépen kizöldült, és aztán után, mikor Rákóczinak leverték a kato
náit, akkor kiszáradt. Mikor negyvennyócba Kossuth katonái jöttek, akkor még kizöldült, de aztán még kiszáradt, és úgy maradott szárazon mind máig, és ki tudja, kifog-e zöldülni vaj eccer?”1 1 2
[1] Erdélyi Zsuzsanna, 1976/182.
[2] Bosnyák Sándor, é.n./119.
Támadhat iszonyú vihar a fára, megsérülhet miatta, ágaiból is letörhet valamennyi, még törzse is meghasadhat, de ezeket túléli! Zord tél idején is él a korona a rügyeiben.
Csak akkor pusztul el a fa, ha gyökerestül tépik ki, vagy ha gyökérzetét végzetesen meg
sértik. így van világfánk esetében is. Szinte mindig él a remény, hogy kizöldüljön!
Ha világunk fa, nyilvánvaló, hogy mi, éppen élők vagyunk e fa zöldellő, fénnyel
„működő” alkotói, s minden más megfásodott alkotója - gyökérzet, törzs, ágak, gallyak -, a mi eleink és a mi múltunk. A múlt tehát nem független tőlünk, szerves kapcsolat
ban állunk vele. A múltunk is mi vagyunk. Amint a fa megfásodott alkotói segítik a zöldellő, virágzó és termést hozó szerveit, múltunk is úgy segíti, tartja és táplálja a mi jelenvalóságunkat. Történelmünk ismerete és vállalása nélkül is lehet persze az egyén független és szabad, de ez csak a fáról leszakadtak függetlensége és szabadsága. Nem sokat ér!
Leszögezhetjük, népünk úgy viszonyul múltja történéseihez, amiképp a lombkorona viszonyul önnön fájához. Belőle él, ez teszi lehetővé, hogy az égi fényt megkösse, és létét fenntartsa, gazdagítsa. A történelem tehát egyszerre a lombkorona alatt és őbenne van, úgy rétegeződik, mint az évgyűrűk. Mindegyik működik és hat, bármelyik jelenvaló. Akár beljebbi, akár kijjebbi. Figyeljük meg Pora Péter gyimesfelsőloki bácsi elbeszélését! Meg
jelenik benne Szent László, Horthy Miklós, Hunyadi János, Mátyás király, Atilla és Szent István. Nem úgy, hogy mindegyikőjüket elhelyezi tudományosan a vonalas időben, hanem úgy, amint a fatörzsben az évgyűrűk szállítják az éltető vizet és tápanyagot a koronába: a beljebbi (korábbi) ugyanúgy jelenvaló, mint a kijjebb lévő (későbbi):
„Há itt Szent Lászlónak vót a kápolnája a régi üdőbe, akkor. Itt vót az ország útja essze- köttetése, minden. Jött ki (Szent László) Pogánhavasról, Szépvizről. És itt, mikor mentek a búcsúra, jöttek a Tatros menti magyarok, akik elmenekültek. Itt összpontosultak, úgy men
tek Csíksomlyóra. Itt megpihentek, amikor mentek es, s amikor jöttek es, mer nagyocska kápolna vót, de tönkretették (valakik).
Aztán még tovább, Pogánhavason ki, vótam olyan tizenötéves, bévótunk a szentpéteri vásárra Szépvizre, s édesanyámnak az anyja, nannyám, (mikor) jöttünk Szépvizről, azt mondta: - Gyertek, fiaim, ide ne! Valamit mutatok. - Ott Szent László jött a lovával, még akkor a kő lágy volt. A kőbe látszott, hogy úgy a lova elsikozott. Vizelt a lova, s úgy a követ elmosta. A kő még azután erősödött meg.
Szent László, ő egy finom ember volt. Ő volt a vezér. Egy szent ember volt! Ő vitte a csapatokat, harcolt az ellenségvel. Mikor mentek Oroszhegynek neki, ott egy kősziklának, békerítették. Úgy meg volt a hadseregje szomjazva, szomjukkal már nem bírtak se az állatok, se ő. Akkor letérdelt, imádkozott. A kardját felhúzta, s keresztet húzott a kősziklára, s víz fakadóit. Ma már sokan járnak oda. Ott van egy kápolna, mosakodnak s megjavulnak.
Oroszhegyen, ott a kösségtől ki, egy búcsút tartanak. Akkor még es ott ment tovább egy kicsint, az ellenség érte be. A (hely) nevét nem tudom. Egy ilyen nagy hegy kétfelé nyílt.
Mikor ő átment, az ellenség érte el. Kétfelé nyílt a hegy, s az ellenség oda mind béhullott. S a hegy úgy esszecsukódott, de olyan tíz méterre le, most es látszik, hogy kétfelé esett volt ott.
Bénőtte a borsikabojt, minden. Ó, sokat létezett ki, ezeken a hegyeken, mindenütt. De olyan este volt, Szépvizre ment bé, lóháton, s megeresztette a féket, s azt mondta: - Igyál, lovam, ebbül a szép vízből! - S úgy aztán Szépviz lett belőle, arról nevezték! Ó, Szent László egy finom ember volt!
84
- Kik ellen harcolt? - A török volt akkor a legjobban, a törökkel harcolt, el Budapesttől, mindenhol.
- Milyen színű volt Szent László lova? - Szent Lászlónak fehér, finom fehér lova volt! Mint az öreg Horthy Miklósnak is fehér lova volt. Mert Mikor Erdélyt kétfelé vágták, Horthy Miklós, ő elkésérte a Tiszáig fehér lóháton a hadseregjit, s aztán onnan elbúcsúzott, aztán a (katonák) jöttek tovább. Én Csíkszeredában, mer akkor 39-be tényleges katona voltam, megtörtént a bécsi döntés, Erdélyt kétfelé vágták, s akkor én - tizennyolc hónapot voltunk a románval kato
nák -, s itt a magyarok béjöttek, két hónapi átképzést kellett tegyünk. Én az öreg Horthy Mik
lóst láttam. Egyszer egyenruhában, de itt a vitézségtől nem látszott a mellyel Egyszer civilbe.
De egy finom magyar ember volt! Most es elnezem az újságba, egy finom magyar ember volt!
Egyet magyarázott nekünk, prédikált mondom, de finom, jó, kemény, finom ember volt! Libe
rális párti volt. Aztán ugye még a régi öregek beszéték, hogy mire van a déli harangszó? Mikor Hunyadi János Fehérnándor várán legyőzte az ellenséget, azt mondták, a déli harangszót a tiszteletjire (rendelték)/ Hunyadi János, ő Gyulafej érváron van eltemetve a nagy kalastorom- ban, s osztánjött Mátyás király! A z őfia volt. Ő, még ő volt egy finom vezér! Kiment a falura, hogy hát, hogy bánnak a néppel, mit csinálnak? Megfogadták szántani. Elszegődött, s fogta az ekét, s vezették az állatokat, s azt mondta, hogy Magyarországon azé a kormány, aki délkor vasasztalról eszik. Hát nem is tudtak semmit, (hogy ő ki). Délre hozták az ételt, s akkor kiál
tott, s az ekét felfordította, s arról ett. Akkor jöttek rá, akkor (kérték), hogy még maradjon.
Nem maradt tovább. Fizetést se vett el semmit, akkor tudták meg, hogy ő kicsoda! S aztán Ferenc Jóska volt még utolja felé, de neki még egy fia van, él, mert eljárt osztán a demokráci
ába, megnezte ő es, az apja sokat használta, a koronát.
- Mi tetszik tudni Atilláról? - Atilláról a legfontosabbat, azt, hogy őt, ha meg ne tudták volna gyilkolni, Magyarország soha nem csonkult volna meg, ő olyan vezér volt! S azért haragudtak a nagy államoknak a vezérei reá. S akkor egy olyan teremben hált, hogy csak egy ajtó volt, kemény ajtó, s de hát őrök őrzötték. Ő nem gondolt arra. Akkor az őrök altató cigarettát (kaptak), nem akkor, mikor szolgálatba voltak, azt már addig bérendezték vót, azt megszippantották, az volt az egész. A z ajtót reátörték, s Atilla még akkor sem ebredett meg. Keresztülszúrták az ágyba. Akkor Magyarország aztán megsemmisült, mer az erős vezér, aki igyenesen állott, meg volt halva. S akkor szabdalták föl, akkor vették el aztán Erdélyt. A 14-i háborúba. Erdélyt, s ahol laknak a csehek, ott, azt maga tudja. Szerbia es, ott a kikötőt, a magyarít es ők használják, a fim m i kikötőt. Akkor szabdalták fel, akkor semmisítették meg. Most es azt mondják, könyvek vannak arról, aki tudja, olvassa, hogy ha őt meg nem tudták volna gyilkolni, Magyarország soha meg nem csonkult volna. Egy olyan erős állam lett volna, azt mondja, őt csökkenteni nem tudták volna. Mer ők Isten hirivel működtek. Szent István úgy beléjük verte volt, hogy ők abból nem akartak kitérni.
Szent Istvánt, őt már vitte a gond, meg volt öregedve erősen, úgy mondták. Vót egy fia, úgy hitták, Szent Imre herceg. Fiatalon meghalt. Mer annak akarta hagyni (a trónt). Akkor Szent István bement a nagy kalastoromba, a templomba Budapesten. Letérdelt Mária szobra elejébe és imádkozott. Leöltözött. Ruháját, kardját, mindent lerakta, s azt mondta: - Átadom a magyarokat neked, mer egy fiam volt, elvetted őt tőlem, én megöregedtem.- Mindent átadott. És hamar időn belül meg is halt Szent István király. S osztán akkor ugye csonkult a világ, ugye, aztán a koronáját múzeumba tették, mindenüvé tették. Na, meg Ferenc Jóska használta a koronát. ... Szent István király kapta. Mer azt Rómából adták a talányoktól,
onnét. Másnak akarták adni, de azt mondták, Magyarországról egy olyan vezér van, annak kell odadni! Meg es kapta vót a kardot, az aranykardot esP
Még foglalkozunk az előbbi elbeszéléssel, de most tekintsünk újból a klézsei Szent László-fára! Magától értetődő, hogy amikor hőseink vezérsége és küzdelme által világunk állapota megjavul, a fa kihajt. Népünk, nemzetünk gyarapodni kezd és termést hozni.
Vegyük észre: amint a természeti fában mocorog a tél által lefojtott élet, bontakozni kezd az újra erősödő fény által, ugyanúgy segítik világfánk kikeletjét a mitikus hősök. Ők űzik el Isten nevében a sötétség, a szétesett, minőségeit vesztett világ képviselőit, hogy az élet újra legyőzze a halált. Mert minta, látszólag a tapasztalatható világban zajlott le az elregélt újjá- teremtés, de valójában az emberek benső világát érinti. A világ is úgy pogányul el, hogy először a szív döntései betegítik meg a lelket, aztán ez vetül ki a külső világra, az emberi kapcsolatokra. A mintául szolgáló mitikus történetnek persze egyszer éppen egy tér-időben lezajlott esemény volt magja, amikor egy történelmi személynek egész népére ható hősi helytállása következett be. Éppen ez az oka annak, hogy a történelmi nagyság - mitikus hős nyomait (lábnyoma, üléshelye, lovának patanyomai, forrásai, várai, stb.) népe megtalálja és számon tartja. Ezzel is hitvallást tesznek az utódok: a mi világunk a hős világa!
Szent László csángó pogányűző küzdelme, - ahogy ők mondják -, „verekedése” a terem
tett világ csúcsát jelző hegyről, a Pogány-havasról indul ki. Innét űzi a pogányokat a határon túlra, az ő saját világukba. Mindeközben minőséggé válnak a táj alkotói, nevet kapnak a megnevezetlenek, ezáltal keresztelőjük lesz Szent László király. „Verekedése” után a király visszatér otthonába, és táltosa szavára, a Lélek szavára belül, a lelkében folytatja győzelmi sorozatát. Jutalma a földi öröm, a húshagyati vigasság. A húshagyat így kezdet is, de vég is.
Evilági öröm ugyanis befordul a lélek benső világába, hogy húsvétkor aztán a benső, meny- nyei öröm fordulhasson ki a földi világba. A feltámadás és megváltottság mindent betöltő fenséges öröme! Fényben fürdik, megújult az egész világ! Szent László ezért űzte el a tatárt!
Világfánk eme kizöldellését, tavaszi élettanát közlik az alábbi mondák:
„Szent László csatába indult, a török üldözésekor rózsafűzérrel indult a harcba, felkötte a kardjára, s úgy indult el.”3 4
„Szent László a pogányságot üldözte, de semmilyen formában nem tudta kihajtani.
Semmi sem tudta megindítani. Akkor esszegyütött ilyen apró állatokat, ilyen báránt, borjut, mindenfélét. S akkor indította meg. Akkor mikor azok úgy bőgni kezdtek, azt mondta: - Na innét indulni kell, me így többet élni nem lehet.”5
„Ő hajtotta a pogányságot, s a kő lágy volt. Egy nagy kőbe rálépett a lova s megsikozott.
Úgy megsikozott, hogy majdnem elesett. A zt mondta: - Én Uram-teremtőm, ha kő, legyen kő! - Akkor erősödött meg a kő.”6
„De az ilyen egyenes talajok akkor vízbe vótak. Ilyen pessedékek vótak. Akkor rácsapott a vesszejivel, (mert) a lova erőst süllyedt benne, nem tudott menni. S azt mondta: - Én Uram-Te- remtőm, ahol föld, legyen föld! S ahol víz, legyen víz! Akkor válott ki a víz a földiül.”7
[3] Saját gyűjtés. Hagyományőrző: Pora Péter (*1917), 1996. pünkösd, Gyimesfelsőlok, Széphavas.
[4] Saját gyűjtés. Hagyományőrző: Virág Mihályné (*1935), 1992. pünkösd, Gyimesközéplok, Tarhavaspataka.
[5] Saját gyűjtés. Hagyományőrző: Bodor Róza Erős (*1917), 1990. júl., 1991. jún., Gyimesfelsőlok, Ugrapataka.
[6] Lásd: 5.
[7] Lásd: 5.
86
„Verekedett, üldözte Szent László a pogányokat, s így a pásztorok a hegyekről csatlakoz
tak utána. Szent László lovagolt, s akkor volt még a parasztoknak is lövik, s ott a pásztorok
nak, s ültek azok is lóhátra, s mentek utána. S csengő volt a nyakikon. De amint László ment elől, s utána ment azzal a sok csengős, lovas paraszt-pásztor, mindenféle (ember), vissza
fordult Szent László és azt mondta: - Ezek micsoda csángatók? - És akkor így elnevezték a moldvaiakat csángatóknak, s osztán csak csángók lettek, csak így mondták, hogy idejöttek Moldva felől, s Regát felől, mindenünnen, s jöttek Csíkból es, hogy itt ilyen vegyes nép fog
lalta el ezt a helyet.”*
„A pogányokkal s a pogán vezérrel ott megütközött. Akkor leverte őköt, és akkor úgy elmentek, hogy többet soha hírüköt ne hallották, s ezért nevezték el, kapta ezt a nevet:
Pogányhavas.”8 9
„S elszaladtak ott, mondják egy nagy hegyet, hogy Tarhavas, s akkor mikor elhaladtak (a tatárok), akkor azé hijják Tarhavasnak, mert megtarogatták (őket): - Menjetek! - Táro
gatták, hogy: - Menjetek! S azok szaladtak, aztán ezek tovább nem mentek, onnat meg
tértek vissza, Tarhavasról jöttek vissza.”10 11
„Verekedett a pogányval negyven esztendőt. Mikor hazajött, tátos lova vót. A zt mondta: - Uram! A vertet ne hadd el a veretlenért! A vert utat a veretlen útért. Ahol a világ jár, ott járj! Mer’ Szent Lászlóval még jött egy (ember), az sietett. A z elment, aszonta, hamarabb hazaérek. Verte az ösvént, s a tolvajok megfogták, s megölték. Szén László a lovának szót fogadott, az úton ment. A lova) mondta neki: - A z esti haragodat hadd reg
gelre, s a reggelit estére!
Hazaér. Amikor hazaért Szén László, akkor vasárnap este volt. Bénézett az ablakon, akkor meglátta feleségit, hogy két papval háttá a húst. Akkor Szén László kivette pistoját, hogy lője meg őköt. Akkor a lova az istállóban dergetni11 kezdett. Eszébe jutott, hogy mit mondott neki a lova: az esti haragját hagyja reggelre. Akkor békéredzkedett, hogy engedjék be, hogy háljon meg ott nálik, egy tő tesre12 feküdjék le. Na, azt mondja (a felesége) feküdjék le, és attak, kivittek neki egy pokrócot, egy lepedőt, mifélét, s lefeküdt a tőtösre. Akkor hogy hatták a húst, aszonták, küldjünk ennek az embernek a tőtösen ki egy pohár bort, egy kicsi ételt, valamit küttek ők neki. Amikor megitta (Szent László) a bort, mikor visszakütte, akkor a pohárjába a gyűrűjét belétette. S az (egyik férfi) béjött, akkor az asszon meglátta, hogy:
- Jaj, ez a László gyűrűje! Ez a László gyűrűje! Kérjük az embert, hol találkozott Lászlóval?
- Akkor ő béjött, s akkor megmondta, én vagyok László.... A két pap a fiai vótak. A felesége terhes volt, de ő (Szent László) nem tudta. S a fiai, negyven esztendőre megnőttek, s azok az őfiai vótak, a két pap. S akkor öröm, nagy öröm, s múlatság, s akkor: - Édes Mária, még rendelj nekem még két nap fársángot! - S azér’ hagyjuk mi a húst kedden.”13
[8] Saját gyűjtés. Hagyományőrző: Tankó Berta Mónus (*1926), 1990 aug., 1991. jún., Gyimesközéplok, Megálló.
[9] Saját gyűjtés. Hagyományőrző: Búzás József (*1918), 1990. aug., Csíkszentmihály.
[10] Saját gyűjtés. Hagyományőrző: Tankó Imre (*1910), 1990. júL, Gyimesfelsőlok, Görbepataka.
[11] trappogtatni, dobogni [12] padlózat
[13] Saját gyűjtés. Hagyományőrző: Bece Demeter (*1940), 1993. aug., Pusztina. A székely eredetű puszti- naiak ugyanúgy őrzik Szent Lászlóról a pogányűző hagyományt, mint gyimesi testvéreik.
„S akkor mulatni kezdtek vasárnap estétől és kedd estig mulattak, s akkortól maradt, hogy nem hagyjuk vasárnap este a húst, hanem kedden este. És miutánd befejezték a vigacs- cságukat, elaluttak, és még húsvét napján ébredtek fel.”14