A tárgyilagosságra törekvő szakirodalom az előítéletek és tilalmak rabságában Mindenekelőtt azt a kérdést tegyük fel, mit tudnak kezdeni történészeink az ún. kettős fejedelemség, illetve a szakrális fejedelem kérdésével?
Erdélyi István Őseink nyomában című könyvében40 foglalja össze a XX. századi magyar őstörténet-kutatást. Döbbenten olvassuk a könyvet: őstörténészeink nem a magyar őstör
ténetet kutatják. Lavíroznak a tabuk között. Sokan közülük csak megbámulják a kijelölt tilalomfákat, és be sem mennek az erdőbe. Szerencsére ott vannak tesszük mi hozzá
-[38] Eckhardt Sándor: 1940. 155.
[39] Szász Béla: 1994. 349.
[40] Erdélyi István: 2004.
a kivételek: László Gyula, Bakay Kornél, Makkay János és maga Erdélyi. De a többség nem törődik az ő eredményeikkel. A tabuk fontosabbak. (Nem tudjuk, Erdélyi István ponto
san ezekre a kérdésekre akarta felhívni a figyelmet, vagy sem, de az bizonyos, hogy könyve elsősorban erről szól.)
Erdélyi bemutatja - akarva-akaratlan - az őstörténet helytelen megközelítésének iskolapéldáit. Külön fejezetet szentel annak, mit tudnak kezdeni történészeink az ún. ket
tős fejedelemség, illetve a szakrális fejedelem kérdésével. Kiderül: semmit sem tudnak kezdeni vele. Útjukat állja egy félelmetes tabu. Ez: szakrális fejedelem a valóságban nem, csak a „primitív” népek hamis hitvilágában létezett. Annyit el szabad hinnie a történész
nek, hogy kivételt képez a Biblia világa: ott valóságosak a szakrális fejedelmek, persze csak addig, amíg a szakrális fejedelem kérdéskörét teológiai és nem történelemtudományi kérdésnek tekintik.
Az ősi magyar hitvilág kérdéséhez tehát elsősorban azért nem tudnak érdemben hozzászólni az ún. mérvadó történészeink, mert a vallástörténetet, hitvilág-történetet m inden esetben (azaz bármilyen vizsgálat bármilyen eredményétől függetlenül) hit
világ-fejlődésnek, hitvilág-tökéletesedésnek fogják fel. Másik baj, hogy - előbbinek ellent
mondva - gyakran a mai hitvilágot vetítik vissza a múltba, feltételezvén például, hogy az ősi magyar hitvilág nemcsak hasonlított a mai sámán-központú hitvilágokhoz, de csak
nem azonosítható is velük. Harmadik baj: a hitvilágokat materialista megközelítéssel vizsgálják, nem számolva az egyszerű igazsággal, hogy hitvilágoknak nem lehet hiteles materialista megközelítése. Ha materialista vagy ateista ember foglalkozik a régi hitvilágok kérdéskörével, akkor úgy jár, mint James G. Frazer, aki mindent tud a szakrális feje
delemről, de semmit sem ért.
(James G. Frazer talán a leghíresebb brit etnológus. Főművének, A z aranyágnak első kiadása 1890-ben jelent meg két kötetben, de 1911 és 1915 között megjelent a mű 12 kötetesre kibővített változata. Ebből is látszik, hogy Frazer lelkiismeretes kutató volt, hatalmas tudással és munkabírással. A szakrális fejedelem kérdésköreiről bizonnyal sen
ki sem tudott többet, mint ő - és abban is biztosak lehetünk, hogy munkásságával nem ártani, hanem segíteni akart.
Bizonnyal tudta is, hogy munkássága rendkívüli hatással van az őstörténet-kutatásra, de azt biztosan nem tudta, hogy végzetes hatással. Magyarul a terjedelmes műből Az aranyág című válogatás jelent meg.41 Ő hitette el azt, hogy a fejedelemség tulajdonképpen csak az ún. primitív népeknél szakrális jellegű. Akikkel e képtelenséget elhitette, az ősit azonosítani is kezdték a primitívvel. (Hogy a primitívek - nemcsak az egyiptomi, de a dél- és közép-amerikai primitívek is - miképpen voltak képesek piramisokat építeni, ezt Frazer és követői elfelejtették megmagyarázni.)
Úgy kutatják a mi mérvadónak tekintett történészeink is például a szakrális fejedelem kérdését, hogy fogalmuk sincs arról, ki a szakrális fejedelem, és ha kutatásaiknak az ősi magyar hitvilágra vonatkozó részét is komolyan vesszük, akkor tudományos fokozataik
kal együtt válnak szemünkben „őstörténeti csodabogarakká”.
De szerintünk „őstörténeti csodabogarakká” válnának (e kifejezéssel, melyet Zsirai Miklóstól vesz át, Erdélyi István bizonnyal nem őstörténész-akadémikusainkat minősíti)
[41] Frazer, James G: 1998.
166
még akkor is, ha tartózkodnának az ősi magyar hitvilág tanulmányozásától, mert különös módszertani hibát engednek meg maguknak: a hivatalos történésztársaik bármilyen állí
tását oly mértékben tekintetbe veszik, hogy egy idő után maguk az állítások - akár hite
lesek, akár hamisak - a tények helyébe tolakodhatnak, mintegy helyettesítvén azokat.
Élesebben fogalmazva: őstörténet-kutatásunkban éppúgy elfoglalják a tények helyét az állítások, mint a XVIII-XIX. századi hatalmas tekintélyű - és az indogermán világtörténel
met impozáns felületességgel alátámasztó - német történészek és nyelvtörténészek m un
káiban. Tulajdonképpen az indogermán világtörténelmet megálmodók teremtették meg a „délibábos” történelem- és nyelvtudományt. (Szóltunk arról fentebb, hogy a szkíták iránivá, azaz indogermánná való átminősítése - minden értékelhető bizonyíték nélkül - tipikus példája az ún. délibábos történészkedésnek, illetve nyelvtörténészkedésnek.)
És az ókor vagy kora középkor megítélése milyen a magyar (és az egész európai) történelemtudományban?
Nem véletlen még az sem, hogy az európai történelemkönyvekben szereplő ókori vagy kora középkori uralkodók úgy viselkednek, mintha Machiavelli XVI. század eleji könyvéből léptek volna ki, mégpedig illusztrálandó, hogy milyen a machiavellista ural
kodó. Ne lepődjünk meg tehát azon, hogy a legalaposabb, legtárgyilagosabb Atilla-kutatók is úgy foglalkoznak Atillával, mintha tipikus machiavellista uralkodó lenne.
Szász Béla A hunok története. Attila nagykirály című könyvét olvasva előbb úgy érez
zük, hogy végre megismerhetjük az igazi Atillát. Elámulunk a Szász Béla alaposságán, mérhetetlen szorgalmán, tárgyilagosságán, de a könyv felének elolvasása után elbizony
talanodunk.
Elbizonytalanodunk, mert a Frazer-betegség elhomályosítja a Szász Béla látását is, és lelkesen bizonygatja, hogy akármilyen nagy király volt Atilla, nem azonos a mondák, legendák Atillájával, nem szakrális király, minden tettének ésszerű, materialista magya
rázata van. És könyvének XII., A történelmi Atilla című fejezetében42 úgy veszi védelmé
be Atillát, hogy közben Napóleonná alakítja:
Atilla - mint minden ókori vagy kora középkori keleti uralkodó - „hitt rendelte
tésszerű küldetésében. A világ urául rendeltetett ki, nemcsak m int a tan-huk leszár
mazottja, hanem mint az isteni eredetű kard birtokosa is, mellyel az istenség kezébe adta a világ fölötti hatalmat. Attilában a reális hatalmi célok és az elhivatottság érzelme így egyesülnek hatalmas erővé. Ha megkérdezi kámjaitól a jövendőt, ezt nem azért teszi, mintha valamilyen misztikus intéstől várná a döntést, vagy ilyen módon akarná megtudni, hogy mit kell tennie, hanem azért, mert éppen az isteni küldetés tényéből folyik, hogy az istenséggel állandóan érintkezésben kell állnia. De ha hajlamos is a lovasnomád ezekre a keleti miszticizmusokra, annyira nem kerül hatásuk alá, hogy tisztánlátását és cselekvő- képességét befolyásolnák és az élet realitásaival szembehelyezkedjék.”
Különös, hogy Szász Béla milyen makacsul bizonygatja, hogy Atilla király hadvezéri magatartása mennyire XIX. vagy XX. századi. Annyira „modern” ez az Atilla, hogy de
hogyis hihetett az Isten-ostora szerepben:
[42] Uo. 369-385.
Ha hitt is „az isteni rendeltetésben, ezt az Európa és a világ feletti uralomra értette, és korántsem gondolt arra, hogy neki az lenne a hivatása, hogy a bűnbeesett emberiséget megbüntesse.”
Módszerét aztán Szász Béla le is leplezi - hitet téve a materialista megközelítés mellett:
Mindaz, amit Atilla alkotott, „összeomlott 453 után, alig egy évtized lefolyása alatt.
A történelem örök tanúsága szerint a világbirodalmakat csak olyan szervező zsenik tud
ják összetartani, mint Nagy Sándor, Caesar vagy Dzsingiz kán, Napóleon. Velük rend
szerint a nemzeti alkotó géniusz is hosszú időre kihamvad.”
Szász Béla államférfiúi kvalitásokat keres (és talál), de a szakrális királyt nem veszi észre. (Egyébként Amadé Thierry is így jár.43)
A gyűlölködő szakirodalomról - részletesebben
Azt hihetnénk, hogy ha a történelemtudomány nem tud megbirkózni a hun birodalom rejtélyével, akkor legalább annyit megtesz, hogy a legismertebb hun király uralkodásának bemutatásakor elbizonytalanodik. De nem. Határozott történészeink véleménye róla.
Az Atilla-szakirodalomban a mélypont a legújabb kori szakirodalom.
Döbbenten olvassuk a legújabb szakirodalmat. A történészek lázas igyekezettel ha
misítják meg a hun világot és Atilla uralkodását. A magyar történészek is.
(Azokra a magyar szerzőkre gondolunk, akik nemcsak hogy nem a hunok törté
netét írják meg, nemcsak hogy egy meghamisított hun világot mutatnak be - határozott hangvétellel, minden kétely nélkül színtiszta igazságnak tekintve mindazt, amit a leg
elfogultabb nyugat-európai és magyar történészek írtak a hunokról; hoztunk fel már erre példát fentebb - , de úgy személyeskednek, fölényeskednek, gyűlölködnek Atilla megítélésekor, hogy arra nincs más magyarázat, mint az, hogy magyarként - elfelejtve, hogy sietve állást foglaltak már abban a kérdésben is, hogy a magyaroknak nincs közük a hunokhoz - igyekeznek túltenni német, olasz, francia vagy angol történésztársaikon a hunok rágalmazásában.)
Szóltunk azokról a magyar történészekről is, akik méltóképpen (elmélyülten, tárgyi
lagosan) foglalkoznak Atillával (Szász Béla a régebbiek közül, Bakay Kornél a kortársaink közül), de most már ideje azokról is részletesebben szólnunk, akiknek az iskolai és az egyetemi oktatás hamis Atilla-képét köszönhetjük.
1940-ben egy olyan tanulmánygyűjtemény jelent meg (Attila és hunjai, szerkesztette Németh Gyula), amely legalább három hamis premisszát sulykol a gyanútlan olvasó tudatába:
• Atillának és hunjainak vajmi kevés köze van a magyarsághoz;
• ha mégis volna köze, nem lenne érdemes érdemben foglalkozni sem Atillával, sem hunjaival, mert mind Atilla, mind hunjai története csak nemzeti szégyenérzetünket növelhetné;
• Attila és hunjai megsemmisítették volna a görög-római gyökerű európai civilizációt, de az emberiség és a magyarság szerencséjére alulmaradtak a küzdelemben, és még idejében eltűntek a történelem színpadáról.
[43] Vö. Thierry, Amadé: 2001.
168
A Váczy Péter tanulmánya a legdöbbenetesebb. (Címe: A hunok Európában.) Fentebb felhívtuk már rá a figyelmet, de foglalkoznunk kell még vele.
Váczy nem is próbál tárgyilagos lenni: ő úgy foglal minduntalan állást, mintha nem is mai, hanem korabeli bizánci vagy római főhivatalnok lenne. Talán főbíró, akinek meg
adatott, hogy ítélkezzen Atilla felett. El is ítéli, meg is ítéli, és minden ellenfelét felmenti.
Az Atilla meggyilkoltatására készülő bizánci császárnak is igazat ad. És vele együtt érezve sopánkodik, hogy a gyilkossági kísérletet Atillának sikerült lelepleznie.
Figyeljük Váczy különös panaszát:
„... a nomádokat nem lehetett kielégíteni. Mindig a zsákmány volt gazdagságuk legfőbb forrása. Nem hiába írja Claudianus a hunokról: »eleségük az, amit zsákmányolnak^ Jorda- nes is, Priscos nyomán, csalárd, ragadozó népnek tartja őket. Ammianus Marcellinus szerint kapzsik, pénzsóvárak, megbízhatatlanok, auri cupidine immensa flagrantes,44 Pedig amikor művét írta, még nem élt Ruga vagy Attila. A békét Attila, miután egyedül maradt a trónon (445), már 447-ben megszegte, és nagyszámú seregével Trákiába nyomult. Egy bizánci had
vezér, a barbár eredetű Arnegisclus merészen szembeszállt vele a parti Dáciában, de Attila győzött, és az egész Balkán-félsziget le a Thermopylákig és Konstantinápolyig újra átélte a hun invázió borzalmait. Több mint 70 város, köztük Marcianopolis és Serdica, a barbárok martaléka lett. A következő évben (448) a hun fejedelem megint háborúval fenyegetőzött, ha a Duna bizánci oldalán nem marad pusztán ötnapi járóföldnyi területsáv, Pannóniától egészen a trák Novae (Szvisztov)-ig. Az illír vásárt se tartsák ezentúl a Duna Partján, hanem Naissus (Nis) piacán, amelyet így Attila határvárosnak szánt. Attila, évszázados nomád hagyományt követve, amolyan gyepű-elvét kívánt felállítani. Alighanem meg akarta gátolni, hogy elégedetlenkedő népei bizánci területre szökjenek.
A megkínzott, anyagilag végsőkig kiszipolyozott császári udvar már csak Attila halá
lától várja jobb napok virradatát. Gyilkossági terve azonban nem sikerül.”45
Felfoghatatlan gyűlölettel ír Atilláról Bóna István is a Magyarország története első kötetében. Testvér- és rokongyilkos az ő Atillája, ráadásul hülye, mert nemcsak ellenségeit alázza porig, hanem saját népét is. Bóna olvasója csak ámul: a hunok hogyhogy nem pró
bálják meg meggyilkolni naponta legalább tízszer ezt az eszeveszetten vérengző zsarnokot.
Legalább azért, hogy ne tudja teljesen tönkretenni a hun birodalmat is.
„A hunok királyi nemzetségét - rajzolja meg Bóna a machiavellista Atilla portréját, teljesen megfeledkezve arról, hogy az V. század emberei nem lehetnek pontosan olyanok, mint a XV. vagy XVI. századé - Attila kezdettől fogva kíméletlenül üldözte, így készítette elő saját egyeduralmát és fiai örökösödését. Az utolsó áldozat a sorban Bleda nagyfejede
lem volt, akit 445-ben Attila tőrbe csalt és saját kezűleg gyilkolt meg. (...)
Ettől kezdve Attilát, főfeleségét, Arykant (Kreka, Rékám), fiait s anyai nagybátyját, Ajbarsot (Oibarsius), valamint az egyébként ismeretlen Eskamot, Attila egyik apósát leszámítva, a hunok háttérbe szorulnak a birodalom legfelsőbb vezetésében. Attila mellett kiválasztottjai bukkannak fel, iráni, római és görög kalandorokból, renegátokból, germán
[44] Az arany birtoklásának mérhetetlen vágyában égnek.
[45] Váczy Péter: 1940. 90-91.
vazallus királyokból álló tehetséges csoport, az abszolút hatalom rendíthetetlen hívei, részesei és élvezői.”46
Az elszánt és kérlelhetetlen zsarnok Atilla Bóna István „látomásában” amennyire nagy gazember, annyira tehetségtelen uralkodó:
„A saját hatalmától megistenült nagykirály politikájában és hadvezetésében követ- kezetlen volt, emiatt végül hibát hibára halmozott. Lerombolta mindazt, amit politikus elődei nagy gonddal felépítettek. Annyira saját személyében összpontosította a hatalmat, hogy annak halála után törvényszerűen össze kellett omolnia.”47
Természetesen ő is sajnálkozik azon, hogy a bizánci császár, illetve főhivatalnoka nem tudta Atillát meggyilkoltatni.48
Olvassuk ismét bele Sághy Marianne-nak fentebb már idézett tanulmányába. Most az Atilláról szóló részt olvassuk el.49 Érdemes, annak ellenére, hogy a Sághy által bemutatott Atilláról is kiderül - legalább annyira, mint a Bóna által bemutatottban -, hogy eléggé szánalmas figura: nemcsak babonás, de tehetségtelen, sőt kissé idióta, de legalább zsarnok:
A Bizánc ellen folytatott sikeres hadjárat után, Atilla elérkezettnek látja az időt „Bléda meggyilkolására és az egyeduralom megkaparintására. A gyilkosságot saját kezűleg haj
totta végre bizalmas embereire, a szkír Edikára és a gepida Ardarikra, a hun központi hatalomból eddig kirekesztett germán vazallusokra támaszkodva.
Attila (445-453), Európáé orbator, »a Nyugat elárvítója« azért maradt meg oly félel
metesnek a nyugati népek emlékezetében, mert szakítva a korábbi szövetségesi politiká
val, a hun nagykirályok között ő fordult elsőként a Nyugatrómai Birodalom ellen.”
Mi történt Atilla halála után? A tanulmány szerzője így örvendezik:
„A hun birodalom, miután hetven évig furfangos félelemmel irányította a Római Birodalom mindkét felének bel- és külpolitikáját, elenyészett, mint a köd. A bizánci sereg
ben továbbszolgáló hun íjászok kivételével - Attila unokája, Mund Jusztinianosz császár hadvezéreként 560-ban esett el egy hun nyílvesszőtől - a nomád hunoknak, ellentétben a germán népekkel, nyomuk sem maradt Európában: Attila emléke csak mint rossz álom élt tovább a germán legendákban.”
így mutatja be bizony Atillát a történelemkönyv, mely nem Rómában, Bukarestben vagy Berlinben jelent meg, hanem Budapesten, mégpedig 2004-ben.
A szerzőnek, Sághy Marianne-nak a mentségére természetesen nem hozzuk fel, hogy az Atillára tisztelettel emlékező magyar hagyományokról mit sem tud, az Atilla-ellenes szakirodalmat pedig elmulasztotta kritikával olvasni.
Magát a történészi hozzáállást persze megértjük. Abból a hamis premisszából indul ki Sághy (azaz az általa szolgai alázattal komolyan vett szakirodalom), hogy ami hun, az alsóbbrendű, ami viszont római, illetve bizánci, az felsőbbrendű.
[46] Bóna István: 1984. 281.
[47] Uo. 284.
[48] Uo. 272.
[49] Sághy Marianne: 2004. 92-94.
170