Priszkosz rétor, az Atilla udvarában tartózkodó görög követség tagja a hunokról mint szkítákról tudósít.3
[3] Vö. Szabó Károly: 1878. Vő. Sebestyén László: 1997. 256-257.
Antonio Bonfini is szkítáknak tekinti a hunokat, s mint a magyarok elődeiről ír róluk.
Sok forrás és a magyar krónikák ismeretében. Utóbbiak íróihoz hasonlóan, ő sem hami
sítja meg forrásait, nem szépít, tárgyilagos óhajt maradni.4
Bakay Kornél arra hoz fel sok példát, hogy a régi forrásokban a „hun-magyar /hun- ni=hungari/ azonosság annyira természetes, annyira megkérdőjelezhetetlen volt, hogy például a XI. században, sőt még a XVI. században is (!) a kortárs magyarokat is hónok
nak mondták: 1052-ben Henrik német császár contra Hunnorum vezette a seregét (...), 1100-ban egy XII. századi forrás Sz. Lászlót az avarok kagánjának, a hónok királyának mondta (...), 1113-ban II. Bélát is rex Hunnorumnak írták (...). A XVI. századi európai történetírók közül nem egy (pl. Leunclavius) a magyarok nyelvét türknek tartotta. S az sem volt kétséges, hogy a hónok és az avarok egyazon vagy rokon-népek voltak. Ezt még a németérzelmű Paulus Diaconus is így rögzítette (596. évnél: hunni, quoquae qui et Ava- res dicuntur), s a jól tájékozott II. Jenő pápa ezt íratta le: Hunnia, quae et Avaria dicuntur.
J.W. Valvasor 1689-ben megjelent híres nagy könyvében (Die Éhre dess Herzogthums Crain) a legkézenfekvőbb megállapításként közli, hogy nagyot tévednek azok, akik a
[4] „Priscus historikus azt állítja - írja hogy ez szkíta, a Riphaeus-hegység szomszédságában élő hogy amikor a gótok Skandináviából kivonulva Szldtiába érkeztek, Filimer királyuk valamiféle varázs
lónőket leplezett le a táborban; mivel a király ezt az asszonyfajtát roppant veszélyesnek tartotta, paran
csára kikergették őket a pusztába, nehogy a katonákat megmérgezzék vagy elsorvasszák, ezek egy da
rabig az erdőben kóboroltak, és gonosz szellemekkel ölelkezve megfertőztették magukat; innen eredt ez a kegyetlen emberfajta, amely nem emberi nyelven beszél, hanem valami makogásfélével.
De inkább kövessük a görög Procopius historicust, Belizár tanácsosát, aki azt hagyományozza, hogy a hunok az ephthaliták népéből valók, egykor albánoknak nevezték őket, Ázsiában a perzsák szomszédai voltak, oly bátor lelkűek, hogy amikor határaikért nagy sereggel hadat vezettek Xerxes perzsa király ellen, őt megölték, Perzsiát pedig adófizetőjükké tették, a király fiát, Cabadest elfogták, és két évig uralkodtak a perzsákon;
nem írja, hogy démonoktól származnának, hogy embervérrel táplálkoztak volna, sem kegyetlenségükről és vadságukról nem tud. Sőt, ha az ephthaliták nevét értelmezzük, inkább jámboroknak és vallásosaknak találjuk őket, igazán és tökéletesen áldozóknak, mely vallásos érzületet, mint a nemzet természettől kapott tulajdonságát, jobban, mint másoknál, mindmáig felleljük a magyarokban, akik a hunok utódai. Procopiust támogatja Dionysius, aki úgy vélekedik, hogy a hunok a caspik és az albánok szomszédai, merészségük és erejük folytán roppant harciasak. Egy évkönyvíró szerint a hunok őse Hunor és Magor volt, ez azonban a népek eredetéről csak fecseg, mert a zsidó histórián kívül semmit sem olvasott. így tehát a harcias hunok a Maeotis-mocsártól a cimmer Bosporushoz átvonulva nemcsak a gotokat kergették ki a székükből, hanem az egész európai Szkítiát is meghódították, az ismételten elfoglalt Alsó- és Felső-Pannóniában pihentek meg, és ezeket róluk nevezik Alsó- és Felső-Hungáriának. Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít, hogy a magyarok a hunoktól erednének, azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyestbőr-kereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságra hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásánál járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről, követeket és ku
tatókat küldött oda, hogy a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól meglehetősen elnépte
lenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul. Mindezek alapján azt kell hinnünk, hogy a magyarok rokonságban állnak a hunokkal, akik az ázsiai Szkítiában elterjedtek és a Don forrásvidékén élnek, de nem azoktól a hunoktól származnak, akik Ázsiában maradtak, hanem azoktól, akik kedvezőbb éghajlatot keresve Európába vonultak.” (Bonfini, Antonio: 1995. 61-62.)
150
húnokat például germánoknak vélik (mint például Aventinus, Florentinus, Crantzius), ellenkezőleg, a húnok, az avarok és a magyarok (Ungarn) egy népnek tekintendő.”5
Milyen nyelven beszéltek tehát a hunok? A hunok szkíta nyelven beszéltek.
Fel kell itt vetnünk a szkíta kérdést, szólnunk kell a szkíta nyelv rejtélyéről.
Kiindulásunk a következő lehet:
Másodlagos kérdés, hogy az ómagyarokat miképpen nevezték, s az is, hogy ők magu
kat miképpen. Ómagyarnak az ómagyar nyelvet beszélők civilizációját nevezzük, akkor is, ha az ómagyarokat szkítáknak hívták, akkor is, ha óiráninak, akkor is, ha hunnak.
Nem fontos tehát az ómagyar nyelvet sem magyar nyelvnek nevezni, elnevezhetjük - mint sokan meg is teszik - óiráninak is, de hozzátéve, hogy akár óiráni, akár ómagyar, a lényeg ugyanaz: a mai magyarnak ez az archaikus változata.
így is fogalmazhatunk: a magyarság nem az, aminek hosszú ideig a legújabb kor történészei látták. A magyarság az a rejtélyes módon megmaradt népcsoport, amely őrzi egy, a görög-római civilizáció előtti jelentős civilizáció nyelvét, kisebb mértékben kultú
ráját és még kisebb mértékben - a szerves műveltség, a mitológia, az archaikus népmese által - a hitvilágát. E civilizáció többi népcsoportjai - lehettek akár százszor annyian, mint azok, akiknek utódai magyarul beszélnek - előbb nyelvet cseréltek, majd a nyelvcsere hatására jelentős mértékben változott kultúrájuk és hitviláguk.
Azonosíthatjuk-e egyáltalán az ómagyarság rokonait?
A lényegre tapint rá Bakay Kornél, amikor kijelenti:
„A magyar őstörténet szempontjából két alapkérdést kellene megválaszolni. Az egyik:
őseleink tagjai voltak-e a szkíta-hún kultúrkörnek? A másik: milyen etnikai elnevezésű népesség hagyatékát tekinthetjük - közvetve - ősugor/őshungár/ősmagyar hagyatéknak?
Mindkét kérdés nagyon bonyolult és igen nehezen adható régészetileg egyértelmű válasz rájuk. Mégpedig azért, mert a régészet önmagában valójában nem képes másra, mint a jelenségek, objektumok, rítusok, tárgyak, viseletek, készítési technikák összeveté
sére, összehasonlítására. Rokonságot, pusztán régészeti módszerekkel, csak abban az esetben merünk megállapítani, ha a temetkezési mód azonos, ha a viselet vagy a fegyver
zet egyforma, ha a készítési technika ugyanolyan. (...)
Az eddigi kutatási módszerek nem voltak eléggé egzaktak. Sem tárgyformák, sem sírformák, sem viseletek, sem fegyverformák önmagukban nem alkalmasak etnikai meg
határozásokra. Ezredévek nemzedéke ugyanis állandóan változott és változtatott az élet
módján, a szokásain, valamint a viseletén. De a legutóbbi időkig nem változtatott gon
dolkodásmódján és a szellemiségén. Valamint nem változott a nemzedékek genetikai felépítése és a származástudata sem.”6
Szükség van bizony a magyar nyelvtörténet tanúbizonyságára is:
Mindenekelőtt egy nagyon különös körülményre hívhatjuk fel a figyelmet: nyelvtör
ténészeinknek (ha nem vakítja el őket a kisebbrendűségi érzés: ha következtetéseket mernek levonni a Károli Gáspár és az újkor többi magyar bibliafordítójának a titkát meg
fejteni akarván) szembetűnik a különös nyelvtörténeti bizonyosság, hogy a magyar nyelv
is] Bakay Kornél: 1997. 29.
[6] Bakay Kornél: 2005. 212-215 és 317.
nek a fennmaradt bibliafordítások által jelzett fejlődését meg kellett, hogy előzze a nyelv-visszafejlődés rejtélyes folyamata.
Ahogyan Szőcs Istvánnak kialakult az a meggyőződése, hogy „a középkori magyar nyelv nem valami fejlettebb színvonalat képez egy előző kezdetlegesebb, ha- lász-vadász-pásztorkodó nomád népesség nyelvezetéhez képest, hanem egy megcsökött, elnyomott, illetve fejlődésében elrekedt nyelvállapotot tükröz”, valamint az, hogy „vala
mikor az ókorban egy fejlett és feltétlenül városias, legalábbis intellektuális művelődés hatott a magyar nyelv kezdeti szakaszaira.”7 8
Nem csoda, hogy a bibliafordításokkal elkezdődő nyelvfejlődést a nyelv-visszafejlődés folyamata előzte meg, hiszen az első ezredfordulón a magyar nyelv hosszú évszázadokra elvesztette hivatalos megbecsültségét. És ha évszázadokon át nincs jelentős írásbelisége, nem meghatározó nyelve az állami és a hitéletnek, akkor fejlődésében szükségképpen megreked és visszafejlődik.
Felhívhatjuk itt a figyelmet többek között arra, hogy a magyar nyelv legnagyobb csodálatot kiváltó sajátossága nem más, mint az, hogy rejtélyes módon ellenáll a hatá
soknak, nem változtatja sem idő, sem körülmény: a kétezer évvel ezelőtt írott magyar nyelvű szent könyveket ma megértenénk, ha megtalálnánk.
Károli Gáspár bibliafordítása alapján igen sok nyelvtörténeti következtetés levonható, s ezek közül a legfontosabb: Károli magyar nyelve nem nyelvfejlődés (nem ötszáz, de nem is ezer év nyelvfejlődésének) eredménye, hanem nyelvújjászületésé. Károli nyelvében egy olyan régi nyelv támadt fel, amely réges-régen egy erős - nyugalmát biztosítani képes - ókori állam (hosszú évszázadokig fennálló birodalom?) hivatalos - vagy egyik hivatalos - nyelve volt, azaz az állami és a hitélet meghatározó nyelve. Gazdag, fejlett hivatalos nyelve.
A reformáció és a hitviták nem egy új nyelvet teremtettek, hanem egy régi, nagy múltú nyelvet újjáélesztettek. Megalkották e nyelv új írásbeliségét. Bibliafordítóinknak nem az volt a gondja, hogy a Biblia szavainak a magyar megfelelőjét megtalálják, hanem az, hogy a magyar szavakat miképpen írhatnák le magyar nyelven, de latin betűkkel.
Az ősi magyar hitvilág szókészlete tehát megmaradt, s ezért mondhatjuk, hogy a magyar nyelv szókincsének jó része több ezer éves.
László Gyula jegyzi meg a Gesta Ungarorumnak azt a részét kommentálván, amely arról szól, hogy Árpád magyarjai „háromszor kiáltották: Isten! Isten! Isten!”, hogy
„»pogány kori« istenfogalmunk és a keresztény hit Istene nagyjából egymást példázta.
A hitvilágra vonatkozó szavaink »isten« szavunk mellett is igen nagyszámúak, még a honfoglalás, a keresztény hit elterjesztése előtt. Például: a »jonh« (lélek, kihalt szavunk), de maga a »lélek«, »imád«, »menny«, »másvilág«, »id« (szent, kihalt szavunk, lásd id-nap
= ünnep), »ül«, »megszentel«, »boldog«, régi jelentése »szent«, azután: böjt, vétek, bűn, bocsájt, búcsú, hisz, hit, teremt, örök. Ügyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani honfoglalás kori magyarságunk nyelvével.”8
Foglalkozzunk még azzal, hogy miért minősíthetjük a szkíta kérdést kényes kérdésnek...
Állapítsuk meg mindjárt, hogy a magyarok önmagukat évszázadokon át szkítának hitték, miképpen más népek is így különböztették meg a magyarságot. Azt is vegyük
[7] Szőcs István: 1994. 15.
[8] László Gyula: 1999. 989.
152
figyelembe, hogy a magyarok történetét összefoglaló krónikások (Anonymus stb.), majd a humanista történetírók (Bonfini) még úgy tudták, hogy a Kárpát-medencében államot alapító szkíták történetét írják, és hosszú ideig úgy tudták mind a magyarok, mind a nagyvilág népei, hogy a Magyar Királyság - Hungária - államalkotó népe a szkíta nyelvet beszéli. Aztán legújabb kori „tudósok” (bár komolyan vehető új forrás, bizonyíték nem állt rendelkezésükre) „kimutatták” - ha nem tudományos felismerés alapján, akkor poli
tikai okokból? -, hogy a szkíták, ha már magyarnak (Hungarusnak) nevezik őket, akkor bizonnyal nem is ősi szkíta nyelvüket beszélik, s ha nem azt beszélik, akkor az bizonnyal ki is halt. így születhetett meg a szkíta nyelv eltűnésének elmélete és a szkíták indoger- mánosítása - összefüggésben a magyar őstörténet eltüntetésével.
Látni fogjuk lentebb, hogy a szkíták indogermánosítása tipikus példája az ún. déli
bábos történészkedésnek, illetve nyelvtörténészkedésnek. (Amikor arról szólunk, hogy az indogermán világtörténelmet megálmodók miképpen teremtették meg a „délibábos”
történelem- és nyelvtudományt. Elsősorban August Ludwig Schlözerre, kevésbé hírhedt elődeire és utódaira (Kaspar Zeuss, W. Tommaschek, Kari Müllenhof stb.), valamint magyar tanítványaikra gondolunk.
Ámde ha a magyarok nem szkíták és nyelvük nem a szkíták nyelve, akkor a magyar nyelv - vonják le egyik önkényes következtetést a másik után - bizonnyal egészen új keletű, hisz ha a magyaroknak értékelhető őstörténetük nincs, akkor ősi nyelvük sem lehet. De hogy őstörténet és ősi nyelv nélkül mégse maradjanak, ki lehet számukra találni ezt is, azt is, elég mindehhez megkérdőjelezni a régi szakirodalmat, elsősorban a magyar krónikákat.
Mára oda jutottunk, hogy mind a magyar, mind a nyugat-európai tudományos világ hiva
talos képviselői fölényes mosollyal követelik meg a mai kutatóktól, hogy mindaddig ne beszéljenek szkíta-magyar nyelvről, illetve szkíta-magyarokról, amíg be nem bizonyították, hogy a magyar nyelv, illetve nép valóban az, aki volt. Nem azt kellene bizonyítani inkább, hogy miképpen kopott ki mind az európai, mind a magyar köztudatból, hogy a szkíta nép és nyelv azonos az ómagyarral? (Lehetséges, hogy az ómagyar csak egyik meghatározó nyelve volt a szkíta világnak? Lehetséges, de e lehetőség is kikopott a köztudatból.)
Miképpen kopott ki mind az európai, mind a magyar köztudatból, hogy a szkíta nép és nyelv azonos az ómagyarral? A forrásokban, illetve a szakirodalomban a szkíta hosszú ideig szinonimája a hunnak, illetve a magyarnak. És mi történt? A szinonimák egyike elsorvadt, kikopott: a szkíta. A végeredmény? Ma már illetlenségnek számít felvetni, hogy a magyar nyelvnek köze volna a szkíta nyelvhez. Hát hogy ne számítana ez illetlenségnek, ha „komoly tudósok” egyszer már - minden bizonyíték nélkül, sőt kimondván, hogy néhány értelmezhetetlen szó kivételével nem maradtak fenn szkíta nyelvemlékek - irá
ninak, azaz indogermánnak nyilvánították a szkíta népet és nyelvet.
A szkíta-kérdés tanulmányozásának útjából mindazonáltal mintha eltűnnének az akadályok..
Hisz mai komoly történész vagy nyelvtörténész - az újabb kutatások eredményei ismeretében - már nem állítja, hogy a szkíta nyelv iráni, azaz indogermán lett volna.
Szóltunk már arról, hogy a délibábos történészkedésnek, illetve nyelvtörténészkedésnek, illetve hitvilág-történészkedésnek az ideje lassan lejár. Az August Ludwig Schlözer vagy a Kaspar Zeuss délibáboskodása például ma már annyira nevetséges, hogy újabb követőik bizonnyal nem lesznek.
Egyre többen veszik komolyan mindazt, ami hitelesnek tekinthető a szkíta múlt ku
tatásában, hisz mind az elfogulatlan nyugat-európai, mind az elfogulatlan magyar kutatás mintha már a XIX. században méltóképpen foglalkozott volna a szkíta-kérdés rejtélyeivel.
Már a XIX. század közepén, bizony.
Vegyük itt tekintetbe, hogy Henry C. Rawlinson miképpen találja meg a szkíta-rejtély egyik kulcsát: „Nem kívánom a szkítákat a Kaukázuson túlra követni, de elég bizonyíték van európai előrehaladásukra az ott ma is beszélt nyelvekben - a lapp, finn, észt és magyar -, valamint számos ugor nyelvben.”9
Nagy Géza 1895-ben írja: „A legkülönbözőbb oldalról vizsgálva a szkithák ethnikumának jelenségeit, tapasztaltuk, hogy a nyelvükből fennmaradt szók azzal a jelentéssel, amilyennel az ókori írók jegyezték föl, csakis az uralaltáji nyelvekből magyarázhatók meg.. .”10 11
Előzőleg Nagy Géza elmondja, úgy látszik, a szkíták nyelve „a szumir-akkaddal volt közelebbi rokonságban (vö. oiorpata, Oitosyros), de mindenesetre az uralaltáji családhoz tartozott. A szumir-akkád nyelvről ma még nagyon hézagosak ismereteink, helye sincs még kimutatva az uralaltájiságon belül, Lenormant szerint p. középhelyet foglalt el az ugor és török-tatár nyelvek között, míg Hőmmel az őstörökkel tartja testvérnyelvnek; a szókincséből azt látjuk, hogy ha geneologikus szempontból Hommelnek volna is igaza, az ugorsággal több olyan ponton érintkezik, amely érintkezési pontok a törökség és ugor- ság egymás közti viszonyánál nem mutathatók ki.”11
Az újabb kutatások valódi eredményei természetesen nagyon megnyugtatóak, hisz nem mást sugalmaznak, mint azt, hogy kétszáz éve hiába született „tudományos” döntés arról, hogy a szkíta népek nyelve iráni, a szkíta népek pedig irániak. E döntés ugyan a történelemhamisítás lavináját indította el, de ma már tudjuk, hogy az igazságot egyszerűen ki kell ásni a lavina alól.12
Moravcsik Gyula (is) kimutatja, hogy „Hérodotosz, Hippokratész, majd később Plinius közlései a szkítákról turáni népekre mutatnak, nem irániakra.”13
Nagyon gazdag szakirodalom igazolja - figyelmezteti kutatótársait Götz László -, hogy a szkíták nem lehettek perzsák. A szkíta-párthus kérdésről írja: „Elöljáróban le kell szögeznünk azt az igen sokat sejtető és nagyon fontos körülményt, hogy a valóban iráni perzsák a pártusokat sohasem tekintették maguk közül valóknak. A Sáh-Náme is feltű
nően hallgat róluk. Altheim is megállapítja (...), hogy a perzsák a pártus uralmat mindig idegen uralomnak tekintették.”14
Bakay Kornél miután meggyőzően bizonyítja - gazdag szakirodalom figyelem- bevételével hogy „sem a kimmerek, sem a szkíták esetében nem állítható, hogy
in-[9] Vö. Henry C. Rawlinson: Notes on the Early History of Babilónia. London, 1854. Idézi Imre Kálmán:
2002. 76-79.
[10] Nagy Géza: 2003. 39. Ilyen szempontból tartja magyarázhatónak, hogy „a szkitha szók és nevek is majd a törökség, majd az ugorság felé mutatnak.” De azt sem tartja lehetetlennek, hogy a szkítaság „kétféle elem
ből állt, úm. egy szumir-akkad féle elemből s aztán ugorokból, amelyek egymást áthatották anélkül, hogy teljesen összeolvadtak volna.”
doiráni nyelvű népek voltak, ez csak az egyik lehetséges feltevés”15, felhívja a figyelmet a szkíta-kérdésnek a régészet lehetőségeivel való megközelítése nehézségeire is, valamint arra, hogy a magyarság eredetének, őstörténetének a kutatása egyre reménytelj esebb:
„Az eddigi vizsgálódásunk arra az eredményre vezetett, hogy a Kr. sz. előtti IX—III.
századi szkíta kultúra előzményei, időben visszafelé haladva, a fémkorokig követhetők, vagyis a III. évezred második felétől a II. évezred végéig. A közép- és belső-ázsiai, a dél
szibériai, az Urál-vidéki, a kubáni, a Fekete-tenger-melléki, az ukrajnai, az aldunai, a kárpát-medencei szkítakori emlékanyag hordozóiban nem indokolt indoeurópai népeket látnunk, hanem helyénvalóbb feltételeznünk egy ragozó nyelvű ősugor-őshungár etni
kumot, amely a III. évezred derekán-végén, klimatikus változások és egyéb okok miatt Elő-Ázsia, a Dél-Kaukázus, illetve a Folyamköz térségéből vándorolt észak-északkelet felé, részben a Kaukázuson, részben Közép-Ázsián keresztül.”16
„A finnugor nyelvrokonság származás-elméleti alapjait - összegez Bakay - a genetikai vizsgálatok véglegesen lerombolták, így a magyarság uráli, finnugor és ugor őshazájának kigondolt képzeteivel a jövőben egyáltalán nem lehet számolni, sem időben, sem térben.
Azaz a 60. szélességi foktól északra eső térség, mint őstörténetünk elképzelt színtere, figyelmen kívül hagyható.”17
Valóban bízunk benne, hogy mielőbb fölénybe kerülnek a tudományos életben azok, akik felismerik, hogy ha történelemtudományról, nyelvtörténetről van szó, akkor semmi sem ártalmasabb, mint a tilalmak, a tabuk. Ha egy nép nyelvét nem szabad azon (régi vagy mai) nyelvekhez hasonlítani, amelyekhez valóban hasonlít, azon népnek, mely az illető nyelvet beszéli, a múltját veszik el. El lehet ezt tőle venni? Igen, de jogtalanul.
Arra a kérdésre, hogy ma Magyarországon a hivatalos nyelvtörténészeknek miért nem illik a magyar nyelvtörténet nagy kérdéseiben tisztán látni, csak azt válaszolhatjuk, hogy a jövő mindenképpen a hiteles összehasonlító nyelvtörténeté.
Hány esztendő vagy évtized múlva kerül fölénybe a nyelvtörténetben a valódi tu dományosság? Mikor jelenhet meg Magyarországon egy hiteles etimológiai szótár? Nem tudjuk.
Analógiával is szolgálhatunk a szkíta nép (népek?) és nyelv (nyelvek?) rejtélyes eltű
nésének, illetve nem kevésbé rejtélyes átváltozásának a felfoghatóvá tétele céljából. Fel
hívhatjuk bizony a figyelmet más népek nyelvének és - más vonatkozásban - eredetének nem kevésbé rejtélyes történetére. E népek és nyelvek titokzatos eltűnése, illetve „átvál
tozása” más népekké és nyelvekké hasonlóképpen történt, mint a szkíta nép és nyelv eltűnése, illetve átváltozása.
És hogy az analógia még hitelesebb legyen, máris bevalljuk, hogy a hasonlóság azért sem felfoghatatlan, mert tanulmányozásához nem kell kilépnünk a magyar múlt kérdés
köreiből. A jászok és a kunok történetére utalunk, hiszen ahogy a szkíták (nyelvükben és eredetükben) irániak lettek, úgy lettek a szkíta (azaz magyar) jászok és a kunok tatárok.
(Jegyezzük itt meg, hogy aki az ősi jász vagy kun nyelvet tanulmányozni akarja, men
jen egy időre azon nép utódjai közé, akik a moldvai városokat alapították - Jászvásártól
[15] Bakay Kornél: 2005. III. 39.
[16] Uo. 212-215. Különösen érdekes, amit a fémtükrök vizsgálata alapján állít. Uo. 272-279.
[17] Uo. 301-317.
Bákóig s akik utódainak egy kicsiny része még ősi nyelvükön beszél, eléggé hűen meg
őrizve a régi nyelvállapotot. A moldvai csángómagyarokról van szó, természetesen.) A szanszkrit nyelv „segítségét” is vegyük igénybe a hun-rejtélyt megfejteni akarván.
őrizve a régi nyelvállapotot. A moldvai csángómagyarokról van szó, természetesen.) A szanszkrit nyelv „segítségét” is vegyük igénybe a hun-rejtélyt megfejteni akarván.