A történelem mitikus szemléletét ma a szaktudomány képviselői tudománytalannak tart
ják. Arra is törekednek, hogy a személyes istenhit se hassa át a tudományos interpretációt, mert az is tudományellenes tényező számukra. Ezért aztán egy egyszerű parasztember történelmünkről szóló elbeszélései legfeljebb szánakozó mosolyt csalnak ajkukra, vagy csupán néprajzi ügyként kezelik.
Figyeljük meg Kerekes Gyula magyardécsei gazdaember tatárjárást felidéző mondá
ját! Megállapíthatjuk olvasván, hogy Rogerius 13. századi leírásán és Juliánusz beszámo
lóján alapul. Azáltal, hogy mondává változott, változott-e a lényege? Bekövetkezett-e a történelmi eseményre vonatkozóan emiatt hamisítás?
„Ez akkor történt, amikor osztón a tatárok mán elindultak, hogy hódítsák meg Magyar- országot. S akkor az a Juliánusz szerzetes hetedmagával elindult, hogy keressék fel az ősmagyar hazát, Ázsiába. És vitt magával három ilyen postagalambot. És azt mondta a királynak, Béla királynak, IV. Béla király volt akkor a király, ez 1245-be vót. A zt mondta, hogy mikor ő oda megérkezik, akkor ő ír egy levelet, és az egyik galambbal hazaküldi, hogy mit csinálnak ott a tatárok. Hát a tatárok már akkor készülődtek, hogy jönnek. És akkor ő küldött egy levelet, és megírta a királynak, hogy készülődjetek, mert a tatárok indulnak Magyarország ellen.
Meg is jött a galamb, meg is érkezett a királyi udvarba, de az vót a helyzet ugye, hogy akkor, nagyon sok nagyúr volt, úgyhogy a királyt lekacagták, hogy hát a király ilyesminek felül, hogy postagalamb hozta Ázsiából ezt a hírt, hogy hát a tatárok mán jönnek - még nem voltak elindulva -, csak készülődtek. Nem csináltak semmit. Vót egy Csák Máté nevű nagy, az volt a legnagyobb gazdaember abba az időben. És kigúnyolta a királyt, hogy ne beszéljen ilyen butaságot.
Na jó, eltölt az idő, a tatárok meg elindultak. Megint küldött egy galambot Juliánusz.
Az is eljött a királyi udvarba. Aztán megírta, hogy vigyázzatok, készülődjetek, mer a tatárok már el is indultak. Hát aztán, ezek akkor se készülődtek fel. Nem csináltak semmit, ezek a nagyurak, múlattak Budapesten a nagy kávéházba.
Na de osztón a tatárok egyszer megérkeztek itt a Felvidékre. Me akkor még Felvidék Magyarországhoz tartozott. Megérkeztek oda a Felvidékre. És hát kevés katona vöt, ha nem készültek fel, ott valamennyi volt ott a határszélen. Azokkal meg is ütköztek. És volt egy András nevű tábornok, magyar tábornok, az meg is sebesült. És akkor úgy véresen még magához vett vagy négy huszárt, és bévágtatott Budapestre a kávéházakba. Megnézte, hogy mit csinálnak ott az urak. Hát persze, még akkor is múlattak, nem tudták má Magyarország veszélybe van. Hát hogy bément, meg is fogta osztón szidni üköt. Odaugrott egy nagyúr, jól pofon verte a tábornokot, hogy mit zaklatja üköt. Na de csak voltak ott is okosabb emberek, akik osztón látták, hogy a tábornok már meg van sebesülve, véres is. Akkor már osztón eléggé
fogtak ők is jobbra, balra, de már késő volt. Ha nem szervezkedtek hamarább, hogy legyen elég katonájuk.
Na osztán, mentek ők is, ahogy mentek. Kimentek, találkoztak osztán a tatárokkal. És ezek békerítették magukat szekérrel. Tehát szekértábort csináltak a magyarok. A tatár kán meglátta egy nagy hegyről. A zt mondta a többinek, hogy na, nézzétek, úgy néznek ki ezek a magyarok, úgy, mint a juhok az isztrongába16! Nem baj, azt mondja, mer aztán holnap meg is támadjuk, kiverjük üköt onnan. Hát úgy lett. Megtámadták, és akkor már eléggé kiáltották a nagyurak, hogy mentésetek meg a királyt! Mentsétek meg a királyt!
Hát a király osztán kiugratott, vöt egy erdő nem messze, s kiugratott az erdő felé, és még ment utána néhány húszár. Mentek a tatárok is utána, de aztán mikor mán elérték, akkor megütközött egy pár magyar huszár a tatárokkal, azokkal, akik mentek. És amég ezekkel ott verekedtek, addig a király aztán menekült. Úgyhogy kétszer úgy megtámadták volna, csak hogy aztán mindig a magyarok megállították és visszaverték. Úgyhogy a királynak osztán sikerült bemenni egy erdőbe harmadmagával. Két huszár ment vele. Aztán beértek az erdőbe. S a tatárok nem mentek utána. A z erdőbe már nem mentek utána.
Hát bizony, nagyon szerényen éltek, mert csak madártojást kaptak. Akkor nem volt egyéb, tavasz volt, madártojás. Azzal éltek egy pár nap. Hát az a két ember járt ott jobbra-balra, s egyszer ráakadtak egy nagy alagútra. A király csak ott volt egyhelybe. S az alagúton átmentek.
Hát egy nagy hegy alatt vezetett át, s túlmentek az alagúton. Hát ott volt egy folyó. Ők meg
nézték a folyót, nem volt olyan óriási széles, de sebes volt, így mondták. S ük osztán vissza
mentek. S azt mondták a királynak, hogy tanáltak egy alagutat, s át is mentek rajta, egészen túlmentek. S ott, azt mondja, hogy ott láttak egy folyót, egy folyóvizet. A zt mondja a király, hát igen, igazatok van, ott van a határszél. Odáig tart a magyar határ, s onnantól arra az osztrák határ. Ne nem baj, azt mondja, jó helyen vagyunk, mer holnap osztán átmegyünk mind a hárman az alagúton, és átmegyünk oda Ausztriába. Mer azt mondja, az én sógorom ott király, hátha hogy befogad bennünket.
Hát úgy is csinálták. Átmentek osztán másnap az alagúton, s túlmentek Ausztriába. És elmenetek a király úrhoz. Hát a király megnézte tetőtől talpig őköt, s azt mondta a sógorá
nak, én befogadlak, de csak úgy, hogyha adsz törvényesen három vármegyét! Másképpen, azt mondja, szolgáltatlak vissza a tatároknak!
Hát nem volt már, hogy mit csináljon a magyar király, muszáj volt adjon neki három vármegyét. És így osztán háttá meg, hogy ott maradt, hogy nem szolgáltatta vissza a tatá
roknak. Na hát, ő ott élt három évig. Aztán mikor a tolvaj tatárok, hát ezek már kezdtek -még egy évig jól éltek de aztán má kezdtek megéhezni, hát ők nem vetettek. S az embere
ket mind kikergették. Mind erdőkbe és nádasokba éltek az emberek. És akkor küttek ki szerzeteseket, hogy a népet hódítsák meg, hogy jöjjön mindenki haza és vessenek.
Hát sok osztán hazajött, és vetettek, és ősszel mikor osztán kellett volna szedni, akkor megint nekik mentek és mészárolták le, és akkor osztán a gabonát ott hatták, és ük osztán szedték le. Mert ezek megint visszaszaladtak, ki hunnatjött, nádasokba, erdőkbe. Hát úgy
hogy osztán az volt a szerencse, hogy azokból, akik megmaradtak magyarok és a király is, hogy megholt a tatár kán. Ott, ahonnat ők eljöttek Ázsiába, tehát afőnökjük. És ez akart lenni afőnökjük, ez, aki ide jött Magyarországra.
[16] A fejős juhok kosárja, más szóval karámja.
92
És így aztán három év után összeszedte a hadsereg)ét és elment osztán vissza. És ekkor a király hazajött Magyarországra. És akkor persze, ő is aztán küldött ki erre-arra, hát nem tudták, hogy ugye a nádasokba, erdőkbe éltek, nem tudták, hogy mi történt, hogy hát elmen
tek a tatárok, vagy nem mentek el? Hát osztán küldött ki így embereket, hogy mondják meg az embereknek, jöjjenek haza nyugodtan, mert a tatárok elmentek. így aztán kezdett Magyarország megint helyrejönni.”17
Ugye, hogy nincsen ellentmondás a tudomány által feltárt tények és a mondái üzenet között! A monda, mivel közösségi megörökítés, nem információkat akar elsősorban köz
vetíteni, hanem a történelmi események lényegét. (Tudom, hogy egy történészt zavar, hogy a mondában 1245 a dátum, meg például Csák Máté felbukkan időnek előtte, de a mondában lényegtelen ez a pontatlanság.) Nagy adatmennyiséget nem lehet százezrek és milliók által átörökíteni nemzedékről nemzedékre, de szellemi magokat igen. A mondák a világfa magjai. Bennük rejtőzködik. A mondákban a nép igéit találjuk meg. Ezek az igék olyanok, mint az Egy. Az Egy nélkül nem létezhet más szám. Minden más szám az Egy kifejtése. A nép igéi feleletek Istennek és a nép tanúságtevése Istenről. Hűségnyilatkozatok, így alkalmasak arra, hogy a világújjáteremtés mintái legyenek. Ezáltal töltik be feladatu
kat, a nép fennmaradását, vagyis hogy minden nemzedék beavatott legyen istenadta közösségébe.
A világfa termései szükségképpen mitikusak, sőt mítoszok. Létrejöttükhöz kell az égi fény, és kell a fa egész működése. A fa koronájából tekintve a múltra, onnét elindulva a gyökérzet felé, szükségképpen a teljes törzshöz érünk, bármely pici rügyből is indultunk ki. Népünk is így láttatja történelmét.
A mítosz tehát szükségszerű, a mitikus elemek éppen hogy a lényegre törést segítik elő. Hogy galambokkal küldi a létveszély hírét Juliánusz a királynak és az uraknak a kávéházba; hogy erdő fogadja be a menekülő királyt; hogy galambtojások mentik őt meg az éhhaláltól, mindezen mitikus elemek nem az 1241-42-ben történt események rekonstrukciói, hanem a bekövetkezte óta a nép emlékezetében létező tatárjárás jelleg
zetes vonásai. A történelem az adott hely adott időpillanatainak történéseit kutatja.
A néphagyomány a bekövetkezett eseményhez fűződő viszonyt tartja fenn. A történe
lemtudomány kerüli a szimbólumokat, a néphagyománynak viszont természetes esz
köze. A történész az esemény jelenét szeretné ábrázolni, a néphagyomány időtlenné emeli fel a történést. Az Istenhez kapcsolja. A népmondákban a cselekvéseknek, a tár
gyaknak ezért növekszik meg a jelképtartalma. De azt is hangsúlyozni kell, hogy a szimbólummá válás nem jár valótlanná válással. Juliánusz barát például nem vándor
madárral üzen haza. Az erdőben nem rovarokkal táplálkozva csillapítja éhségét a király.
Budapesten az urak nem csárdákban mulatnak. Az országhatár nem egy díszkőburko
latú sáv. A galamboknak, a madártojásoknak, a kávéházaknak, az alagútnak és folyónak pontos funkciója van. A lélekmadár, az új élet - új világ modell, a „léhaság-központ”, egy másik világtól való elválasztás jelölése mind-mind a menekülő mitikus hős külde
tését szolgálja. Ha egybegyűjtenénk a IV. Béla királyról szóló mondákat, meglátnánk, hogy pogányoktól űzötten hinti el országában a majdani újjászületés magjait. De itt erre most nem térhetünk ki.
[17] Saját gyűjtés. Hagyományőrző: Kerekes Gyula, kb. 75 éves, 1995. máj., Magyardécse.
Felbukkant a magyardécsei elbeszélésben, mint már említettem, Csák Máté, mint a tatárveszélyre fittyet hányó urak leggazdagabbika. Súlyos tévedés-e ez? Csák Máté itt már mitikus szereplő, nem a 13-14. századi történelmi személy. Azaz ő mégis, csakhogy szemé
lye magába gyűjtötte a felelőtlen és maguknak élő urak százait, és így e mondában típus
jelölővé vált. Ily módon tekintve őt, nem áll ellentmondásban szerepeltetése a történelmi igazsággal. Gyakran lelünk arra a mitikus hagyományban, hogy egy hős személye magába foglalja több, hozzá hasonló történelmi alak személyét, vagy hasonló történelmi helyzet szereplői ugyanazt a küldetést kell, hogy végezzék. Koppány személyében például össz
pontosul a régi hit képviselőinek ellenállása Szent István törekvésével szemben. Vagy Szent László lovának és Rákóczi lovának ugyanúgy meglátszik a patanyoma a sziklában, hiszen mindketten világújjáteremtő hősök, kik a holt kövön hagyják az élet győzelmének jelét.