Németország

A német államokban az 1848/49-es forradalmaktól való félelem nyitotta meg az utat az 1815-ben létrehozott Német Szövetséget alkotó államok számára a polgári alkotmányos fejlődés előtt. IV. Frigyes Vilmos porosz király például proklamációt adott ki a népképviseletről és a polgári jogokról, amely Poroszország alkotmányos monarchiává alakításának ígéretét tartalmazta, sőt a forradalmi események hírére még 1848 tavaszán alkotmányozó nemzetgyűlést is összehívott. Bár ezt a gyűlést − mely kidolgozta az ún. Waldeck Karta néven ismert alkotmánytervezetet − IV. Frigyes Vilmos később felfüggesztette, a király maga 1848 decemberében oktrojált (azaz királyi rendelettel kihirdetett) alkotmányt adott ki. Az uralkodó saját alkotmánya erős királyi végrehajtó hatalmat biztosított, de a törvényhozást elvileg megosztotta az uralkodó és a kétkamarás parlament között, s rendelkezéseket tartalmazott a „poroszok jogairól” is. Ezzel egy kis időre Poroszország is alkotmányos monarchiává vált. Az alkotmányt egyébként 1850-ben több helyen is az alsóházzal szemben a királyi hatalom javára módosították, s beemelték a szövegbe a háromosztályos választójogot is, ami ugyan mélyen antidemokratikus volt,¹⁴⁰ és hosszú időn keresztül akadályozta a porosz konstitucionalizmus továbbfejlődését, ez a rezsim mégsem volt már a régi típusú porosz abszolutizmus.

Ami az egységesülő Németországot illeti, 1848. március 31-én Frankfurtban több dél-német állam képviselői egy ún. „előparlamentet” (Vorparlament) tartottak abból a célból, hogy egy össznémet alkotmányozó gyűlést készítsenek elő. A tavaszi általános választások után 1848.

140 IV. Frigyes Vilmos elérte, hogy több főrendet nevezhessen ki a felsőházba, s a közvetlen és általános férfi választójogot felváltotta az egyenlőtlen (három osztályos) és közvetett választójog.

május 18-án a frankfurti Szent Pál-templomban (Paulskirche) tartott Nemzetgyűlés már kifejezetten abból a célból ült össze, hogy egy egységes német alkotmányt fogadjon el. Az 1849. évi ún. paulskirchei (frankfurti) alkotmány Németországban is utat nyithatott volna a kormányzati rendszer parlamentarizálódásának irányába,¹⁴¹ még ha maga úgy is rendelkezett, hogy a Német Birodalom szövetségi alkotmányos monarchia.¹⁴² Az alkotmány ugyanis több olyan intézményt ismert, amelyek máshol elősegítették a parlamentáris kormányforma kifejlődését, mint például a miniszteri ellenjegyzés, a miniszteri tisztség és a parlamenti tagság kompatibilitása, vagy az uralkodó parlament-feloszlatási joga.

Az alkotmány szerint az államfői jogkört az örökletes alapon uralkodó császár gyakorolta,¹⁴³ s erre a tisztségre 1849 márciusában a legnagyobb és legerősebb német fejedelemség, Poroszország királyát választották meg. Az uralkodó volt a birodalom képviselője, a fegyveres erők főparancsnoka, akinek joga volt kinevezni és felmenteni a minisztereket, és ugyancsak kiterjedt jogosítványai voltak a kétkamarás törvényhozással kapcsolatban is.

Jóllehet az alkotmány kimondta a miniszterek felelősségének elvét is, és a császár döntéseit legalább egy miniszternek ellenjegyeznie kellett, nem részletezte e felelősség jellegét, illetve tartalmát.

A frankfurti alkotmány központi kérdése azonban nem a kormányforma, hanem Németország egysége volt, ahogy sokkal fontosabb volt a két legnagyobb tartomány (Poroszország és Ausztria) jogainak garantálása és egyben hatalmának korlátozása, mint a miniszteri felelősség részletes szabályozása.

A forradalom bukásával ekkor még az egységes német alkotmányos monarchia kísérlete is kudarcot vallott, miután a porosz király elutasította a császári koronát (hiszen inkább volt dei gratia Poroszország uralkodója, mint egy olyan Németország császára, amelyben a korona a nép akaratán nyugszik), hamarosan pedig az alkotmányozó gyűlés is megszűnt. Mindazonáltal a német fejedelemségek többé-kevésbé alkotmányos monarchiák maradtak, vagy azzá váltak, a legfontosabb politikai törekvés pedig a német egység létrehozása volt. Az alkotmányos és a nemzetállami ambíciók a gyakorlatban azonban Németországban nem érvényesültek

141 BEYME 1970, 158.

142 HUCKO, Elmar M.: Introduction. In E. M. Hucko (ed.): The Democratic Tradition. Four German Constitutions. Berg, Oxford−New York−Munich, 1989. 10.

143 A német alkotmányozók az 1830. évi francia júliusi monarchia, valamint az 1831. évi belga alkotmány mintájára (amelyek a „franciák”, illetve a „belgák” királyaként − „roi des Français” és „roi des Belges” nevezték meg az uralkodót) „a németek császára”-ként jelölték meg az államfői tisztséget, ami azt volt hivatott jelképezni, hogy az uralkodó legitimációja a néptől származik.

egymással párhuzamosan vagy egyenrangúan.¹⁴⁴ Amíg az egységes német állam megteremtése lendületesen haladt előre az 1834. évi német vámunió létrehozása óta, a német konstitucionalizmus fejlődése az 1860-as években megrekedt azon a ponton, amelyen túl alighanem már a parlamentáris kormányzás következhetett volna. Az évtized elején kitört alkotmányos válság ugyanis tulajdonképpen a liberális parlamentarizmus és a hagyományos abszolutista kormányzás közötti konfliktus volt.¹⁴⁵ A politikai és közjogi krízis tárgya a hagyományos uralkodói felségjogok talán legfontosabb eleme, a hadsereg feletti irányítás volt, amelynek során kibékíthetetlen ellentét alakult ki a hadsereg parlamenti ellenőrzését követelő, a törvényhozásban legnagyobb frakciót jelentő liberális frakció, valamint az uralkodó irányítási prerogatíváját megőrizni kívánó kormányzat között.¹⁴⁶ A konfliktus akkor fordult át válságba, amikor a parlament 1862-ban nem akarta megszavazni a katonai költségvetést, ami − egy korabeli műszóval élve − exlex, azaz törvényen kívüli állapotot eredményezett volna.¹⁴⁷ A megoldást Otto von Bismarck, egy konzervatív, ultraroyalista porosz politikus porosz kancellári kinevezése jelentette, aki vállalta, hogy egy kisebbségi kormány élén bármilyen eszközökkel keresztülviszi a költségvetést, illetve a hadsereg megerősítésére irányuló reformot. Bismarck hajlandó volt arra, amire akkor már még Poroszországban is kevés politikus vállalkozott volna, vagyis az alkotmányellenes eszközökkel való kormányzásra.¹⁴⁸

Az 1862−1866 közötti porosz alkotmányos válság története különösen azért figyelemre méltó a számunkra, mert világos példája a parlamentáris kormányzás elutasításának, vagy ha úgy tetszik, ellehetetlenítésének. Mert bár az 1850. évi porosz alkotmány egyáltalán nem ismerte (el) a parlamentáris kormányformát, az alkotmány szerint a költségvetést a törvényhozásnak

144 Ezt fejezi ki Bismarck azon hitvallása is, mely szerint: „Az első helyen a nemzet áll… minden, ami ezután következik, a liberális, reakciós vagy konzervatív alkotmány − uraim, egészen nyíltan megvallom, számomra csak a második helyen áll, a berendezés luxusa, amelynek ideje csak azután jön el, ha a ház már felépült.” Idézi:

VORLÄNDER, Hans: Die Verfassung. Idee und Geschichte. Verlag C. H. Beck, München, 2004. 70.

145 WEHLER, Hans-Ulrich: The German Empire 1871−1918. Berg Publishers, Providence, Oxford, 1993. 21.

146 A konfliktus közvetlen kiváltó oka a von Roon hadügyminiszter által 1860-ban előterjesztett hadseregreform ügye volt, mely egyebek mellett a hadsereg megerősítésére, három éves kötelező sorkatonai szolgálat bevezetésére irányult.

147 1866-ig ez minden évben megismétlődött, azaz az exlex állapot több évig tartott.

148 Bismarck a híressé vált ún. Lückentheorie-re hivatkozva próbálta legitimálni nyilvánvalóan alkotmányellenes

− azaz a parlament által jóváhagyott költségvetés nélküli − kormányzását. Ennek lényege az volt, hogy a porosz alkotmányban joghézag van abban a tekintetben, hogy az alkotmány nem rendelkezik arról a helyzetről, amikor nem sikerül költségvetést elfogadni. Bismarck érvelése szerint ilyenkor a király előjoga, hogy felhatalmazza a kormányt arra, hogy az utoljára elfogadott költségvetés alapján kormányozzon. SCHOEPS, Julius H.: Der Weg ins Kaiserreich. In J. H. Schoeps (Hrsg.): Preussen. Geschichte eines Mythos. Weltbild, 2001. 135. és Schapiro: i.m.

236−237.

kellett elfogadnia, s a korszak parlamentáris kánonja szerint a kormány politikai felelősségének kikényszerítésére az országgyűlés költségvetési joga az egyik legfontosabb eszköz még akkor is, ha a felelősség kikényszerítésének nincsenek írott vagy bevett intézményei (például formális bizalmatlansági indítvány). Az elmélet szerint ugyanis, ha a parlament nem fogadja el a költségvetést, akkor ezzel ellehetetleníti a végrehajtó hatalom, azaz a kormányzás és a közigazgatás működését, ami előbb-utóbb a kormány bukásához vezet. Márpedig a válság idején Poroszországban a parlamenti többség elutasította a költségvetés elfogadását, mégsem tudta kikényszeríteni a kormány meghátrálását. Ez súlyos és megrendítő csapás volt a német parlamentarizmus fejlődésére, hiszen azt bizonyította, hogy a hagyományos duális, vagyis az uralkodó és a népképviselet közti hatalommegosztás elvén alapuló doktrína a gyakorlatban a fejedelmi hatalom túlsúlyával együtt érvényesül, s hogy a törvényhozásnak nincsen módja a kormány politikai felelősségre vonására. Így hát Poroszországban a parlament a költségvetési jogból nem volt képes kifejleszteni a végrehajtó hatalom politikai felelősségének intézményét.

A konfliktusból Bismarck megerősödve került ki, s az alkotmányosságon esett folt is eltűnt, miután az ország háborús sikereit követően a parlament Bismarck javaslatára olyan felhatalmazási (indemnitási) törvényt fogadott el, amely visszamenőleg, az 1862 és 1865 közötti időszakra is jóváhagyta a költségvetést. Poroszország 1866 és 1871 közötti győztes háborúi (Dániával, a Habsburg Birodalommal, III. Napóleon Franciaországával) pedig stabilizálták, illetve konzerválták a monarchikus hatalmat − igaz, most már alkotmányos keretek között.

E háborúk eredményeként megszületett az egységes Németország is az ún. „kisnémet”

koncepció alapján, vagyis Ausztria kizárásával.¹⁴⁹ Az egységes Németország megalakulása elvileg megfelelő alkalmat teremtett volna a kormányzati rendszer parlamentarizálódása számára, de valóban csak elvileg − gyakorlatilag erre semmi esély sem volt, hiszen ez a német nemzet számára kiemelkedő siker jelentős részben egy olyan politikusnak − Bismarcknak − volt köszönhető, aki teljesen idegenkedett a kormány parlamenti ellenőrzésétől, s aki nyilvánvalóan saját politikájának sikerét is látta a német egység kivívásában.¹⁵⁰ Emellett egy

149 Már a Frankfurti Nemzetgyűlés vitáinak jelentős része is a létrehozandó német egység formájáról, illetve tartalmáról szólt: az Ausztria nélküli ún. kisnémet (kleindeutsch), illetve az Ausztriával együtt megvalósítandó nagynémet (großdeutsch) egység alternatívájáról. Poroszország katonai győzelme Ausztria felett 1866-ban a javára döntötte el a német hegemónia több évtizedes kérdését.

150 Egy korabeli liberális képviselő, Friedrich Kapp szerint „Bismarck csak egyetlen kormányformát ismer el:

saját magát”, s a Reichstagban „eunuchokra” van szüksége, „akik nem nyithatják ki a szájukat”. Idézi: WEHLER: i.m. 56.

olyan uralkodó − I. (Hohenzollern) Vilmos császár − lett az államfő, aki a régi autoritárius tradíciókat képviselte, s aki az egységes német állam 1871. évi birodalmi alkotmánya szerint von Gottes Gnaden Deutscher Kaiser, azaz „Isten kegyelméből német császár” volt.

Valójában az egységes német állam megteremtése inkább elodázta, vagy legalábbis levette a napirendről a parlamentáris átalakulás kérdését.

Az 1871. évi alkotmány 25 korábbi német államból, köztük 4 királyságból (Poroszország, Bajorország, Szászország és Württemberg), 18 nagyhercegségből és hercegségből, és 3 szabad városállamból jött létre. Az alaptörvény tulajdonképpen az 1867-ben létrehozott Észak-Német Szövetség alkotmányának alig módosított kiterjesztése volt.¹⁵¹ Az államfő a császár volt, akinek címét a porosz uralkodóéhoz kötötték.

Bár az alkotmány egyes intézményei − mint például a császári aktusokhoz szükséges szövetségi kancellári ellenjegyzés, vagy a Birodalmi Gyűlés általános (férfi), egyenlő, titkos és közvetlen választójog alapján való megválasztása − elvileg megteremtették egy parlamentáris kormányzás legfontosabb intézményeit, az 1871-es birodalmi alkotmány tudatosan nem volt parlamentáris. Más rendelkezései ugyanis nem kedveztek a parlamentarizmus kialakulásának. Így például az, hogy az új szövetségi államnak nem volt kormánya, s nem voltak miniszterei¹⁵² − az alkotmány csupán a birodalmi kancellári tisztségről rendelkezett, mely összeférhetetlen volt az alsóházi (Reichstag-) tagsággal, s a szövetségi kancellárt a császár nevezte ki. Ehhez nem volt szükség a törvényhozás invesztitúra- (beiktatási) szavazására, mint ahogy az alkotmány nem ismerte a bizalmatlansági szavazás intézményét sem. Megjegyzem, még az alkotmány előkészítése során 1869-ben volt olyan javaslat, hogy a szövetségi miniszterek felelősek legyenek a Reichstaggal szemben, azzal (is) érvelve, hogy ez nem lenne összeférhetetlen a szövetségi államszerkezettel.¹⁵³ Bismarck azonban nemcsak azt vitte keresztül, hogy ne legyen felelős minisztérium, hanem azt is, hogy egyáltalán külön szövetségi kormány mint olyan se legyen. Így az 1871. évi alkotmány szerint az egyetlen felelős miniszter maga a birodalmi kancellár volt, de ő is csak a császárnak tartozott felelősséggel, a végrehajtó hatalom minden más hatósága pedig csak

151 Formai értelemben egyébként a Német Birodalmat az Észak-Német Szövetségbe tömörült államok és a dél-német fejedelemségek hozták létre.

152 Jellemző módon még a „minisztérium” kifejezést is kerülték a szövetségi „hivatalok” elnevezésében.

FROTSCHER, Werner−PIEROTH, Bodo: Verfassungsgeschichte. Verlag C. H. Beck, München, 2005. 226.

153 BEYME 1970, 235.

magának a kancellárnak volt felelős.¹⁵⁴ Ez annak ellenére volt így, hogy az alkotmány 17.§-a szerint a császári aktusok ellenjegyzésével a birodalmi kancellár „átveszi a felelősséget”.¹⁵⁵ Az alkotmányban tehát nem szerepelt a birodalmi kormány intézménye, s nem voltak minisztériumok sem; a legfontosabb központi hivatalok (Reichsämter) a Kancellári Hivatalból nőttek ki (élükön a kancellárnak felelős államtitkárokkal). Jóllehet a birodalmi törvények végrehajtása a birodalmi alkotmány szerint a császár feladata és jogköre volt (aki azt a birodalmi kancelláron keresztül gyakorolta), az igazgatás javarészt a tagállamok saját igazgatási apparátusára maradt. Az egyszemélyi felelősség felfogásán az sem változtatott, hogy egy 1879-es törvény felhatalmazta a kancellárt államtitkárok kinevezésére, akiket ettől fogva mégiscsak minisztereknek neveztek.

A parlamentáris kormányzás irányába való fejlődés számára sajátos akadályt jelentett az is, hogy a birodalmi kancellár − egyben porosz miniszterelnök¹⁵⁶ − volt az elnöke a Bundesratnak, azaz a tagállamok képviseletét ellátó Szövetségi Tanácsnak is, s a német politikai és közjogi gondolkodás számára nehézséget jelentett annak elfogadása, hogy a tartományok szuverenitását megtestesítő kamara első embere a közvetlenül és népképviseleti alapon választott szövetségi alsóháznak legyen politikailag felelős. Ezen a ponton tehát a föderális államszerkezet és a parlamentáris kormányforma szembekerült egymással,¹⁵⁷ mely konfliktus nem merült fel Európa más, hagyományosan unitárius szerkezetű államaiban.

154 SCHMITT: i.m. 332. SZABÓ István: Német alkotmányfejlődés. 1806−1945. Szent István Társulat, Budapest, 2002. 111.

„A kancellár hivatalai, és azok elöljárói … tanácsa [csak] neki voltak alárendelve, és miniszterekként sem jogi, sem politikai felelősségük nem volt”. LABAND, Paul: Das Staatsrecht des Deutschen Reiches. Band 1. Tübingen, 1911. 374. Beyme szerint az alkotmány felelősségi klauzulája alatt a kevéssé konkretizált morális felelősséget értették, a valóságban azonban a Reichstagnak még az interpellációs jog kiterjesztéséért is küzdenie kellett, annak érdekében, hogy szavazás legyen az interpellációra adott válasz után. 1910-ben pedig bekerült a házszabályba, hogy az interpellációk kapcsán vitát lehet folytatni arról, vajon a Reichstag helyesnek találja-e a kancellár eljárását az interpelláció tárgyát illetően. Ennek nyomán azután az interpellációt „vattába csomagolt bizalmatlansági szavazásnak” is nevezték egyesek. BEYME 1970, 238., 251.

155 Ezt erősíti az is, hogy az utalást a porosz alkotmányból vette át a Német Szövetség 1867-es alaptörvénye, és így került az 1871-es alkotmányba is, márpedig Poroszországban az 1850-es alkotmány alapján fel sem merülhetett a miniszterek politikai felelőssége. SHEPARD, Walter J.: Tendencies Toward Ministerial Responsibility in Germany. The American Political Science Review, Vol. 5. No. 1. February 1911. 61. Shepard ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a birodalmi kancellár elvileg nem lehetett (volna) felelős a császárnak, hiszen a cikkely célja épp az volt, hogy a császárt mentesítse a felelősség alól. Ugyanott. Hasonló következtetésre juthatunk, ha azt feltételezzük, hogy a kancellár felelősségét előíró rendelkezés célja − az ellenjegyzéssel együtt − épp a császári hatalom alkotmányos korlátozása volt. A gyakorlat azonban felülírta ezeket a közjogi okoskodásokat − a birodalmi kancellár valójában csak a császárnak volt politikailag felelős.

156 Az a szabály, mely szerint a birodalmi kancellár a porosz miniszterelnök, nem jelent meg kifejezett formában az alkotmányban (az első világháborúig egy-két kivétellel valamennyi kancellár porosz volt).

157 BEYME 1970, 243. Sokan erre való bizonyítéknak tekintették azt is, hogy a szintén szövetségi Egyesült Államokban sem parlamentáris, hanem elnöki rendszer működik. Lásd ehhez: SCHMITT: i.m. 333.

A parlamentarizmus sikertelenségéhez a német közjogi gondolkodás valószínűleg azzal is hozzájárult, hogy nagyon erős hagyománya volt benne annak a duális felfogásnak, mely a közhatalmat az uralkodó és a népképviseleti parlament között osztotta meg, s a jó kormányzás kulcsát e viszony kiegyensúlyozottságában látta. Nem véletlen, hogy még a parlamentáris kormányzást támogató Robert Mohl is annak bizonyítására törekedett, hogy a parlamentarizmus nem ellentétes a német közjog dualista felfogásával, amelynek elengedhetetlen összetevője a monarchikus elv.¹⁵⁸ Ennek az elvnek a domináns felfogása azonban összeegyeztethetetlen volt a népszuverenitással, mert az uralkodói akaratot kivonta a parlamenti ellenőrzés alól,¹⁵⁹ a kormányzást viszont bevonta az uralkodói ellenőrzés hatókörébe, amelynek következményeként a miniszteri felelősség nem válhatott politikai jellegűvé, hiszen az lényegét tekintve a királyi (császári) akarat kontrollját, vagy ha úgy tetszik, alávetettségét jelentette volna.

A parlamentáris fejlődés ellen hatott az a birodalmi centralizáció is, amit Bismarck tudatosan és erélyesen képviselt a hagyományos német partikularizmussal szemben, mely fenyegetést jelentett az egységes és európai nagyhatalmi ambíciókkal rendelkező Németország számára.

A parlamentarizmus esélyeit végül az is nagy mértékben rontotta, hogy Bismarck és a porosz bürokratikus elit a német belpolitika saját maga számára súlyos konfliktusait − így például az 1870-es évek Kulturkampfját a katolikus egyházzal szemben,¹⁶⁰ illetve a baloldali és forradalmi mozgalmak párttá szerveződését, különösen a szociáldemokrata párt megerősödését − csak olyan kormányzati rendszer útján látta kezelhetőnek, mely szükség esetén autokratikus eszközöket is igénybe vehet, ami nyilvánvalóan sokkal nehezebb lett volna tiszta parlamentáris keretek között.

158 Lásd erről JELLINEK: i.m. 21. A német közjogi gondolkodásban egyébként mély gyökerei voltak annak az elképzelésnek, amely szerint a német alkotmányos monarchia sajátos alkotmánytípust jelent a konstitucionalizmus európai történetében, mely a monarchikus elv és a népképviselet egyensúlyán nyugszik, de amelyben az uralkodói hatalom gyakorlása is a jogi normákhoz kötött. Ezt a felfogást képviselte a német alkotmányjogászok között már jóval a német egység előtt például Caspar BLUNTSCHLI 1851/52-ben kiadott Allgemeinen Staatsrecht-jében, majd később Paul LABAND négy kötetben megjelent munkájában is (Staatsrecht des Kaiserreiches. I−IV. Tübingen, 1876−1882). De a német alkotmánytörténészek között is elterjedt volt ez a nézet, például Otto Hintze is az alkotmányos monarchia „sajátos porosz−német rendszeréről” írt. Mások viszont, mint például Carl Schmitt vagy a már idézett Böckenförde a kormányformában inkább csak a német parlamentarizmus megrekedt fejlődését látták. Lásd erről REINHARD: i.m. 429.

159 REINHARD: i.m. 422.

160 A „kultúrharc” során 1871 és 1878 között számos szövetségi és tartományi törvény született a katolikus egyház hagyományos privilégiumainak és társadalmi szerepének megtörésére. Ugyanakkor ezek sorában olyan intézkedések is voltak − mint például a kötelező polgári házasság intézményének bevezetése −, amelyek régi liberális követelések voltak Németországban is.

Az 1871 utáni német kormányzati rendszer minden autoriter vonása ellenére ugyanakkor egyfajta pszeudo-parlamentáris rezsim volt, amelyben a parlamentarizmus egyes összetevői megvoltak, ám mégsem jutottak érvényre, vagy kerültek meghatározó szerepbe. Így például működő többpártrendszer és élénk parlamenti élet jellemezte a wilhelmiánus korszakot.

Németországban az 1850-es évek végén, illetve az 1860-as években több liberális és konzervatív párt alakult meg. A politikai ideológiák szerinti elkülönülés mellett az egyes pártok közti választóvonalak részben a német egység formájáról vallott nézetek, valamint vallási különbségek mentén alakultak. A korabeli német pártrendszer egyaránt „kitermelt”

valamely homogén világnézeti vagy politikai ideológia érvényesítésére alakult ún.

„világnézeti” pártokat (Weltanschauungsparteien), és konkrét politikai értékek képviseletére létrejött „programpártokat” (Program-parteien). Az első típusra példa lehet a jobbközép katolikus Centrum Párt, mely az 1880-as évek közepétől jelentős szavazóbázissal rendelkezett, vagy a korszakban folyamatosan erősödő szociáldemokrata párt, míg a másodikra az eredeti honoráciorpártból többfelé szakadó liberális pártok mutatnak példát.

Ezzel együtt, a német pártok mindegyike más-más mértékben vegyes jellegű politikai pártként működött.

A birodalmi Németország pártrendszerének talán a legfontosabb politikai sajátossága azonban az volt, hogy a pártok – a parlamentáris kormányforma hiánya, valamint a bismarcki autoritarizmus, azaz tekintélyelvű hatalmi politizálás miatt – közvetlenül nem vettek részt a hatalomgyakorlásban. Bár az egész 1871 és 1918 közötti korszakban folyamatosan működött a törvényhozás, rendszeres választásokkal és mindenkori ellenzékkel, a politikai rendszer jellemzője volt az antiparlamentáris kormányzás, amelynek során a csaknem három évtizeden

A birodalmi Németország pártrendszerének talán a legfontosabb politikai sajátossága azonban az volt, hogy a pártok – a parlamentáris kormányforma hiánya, valamint a bismarcki autoritarizmus, azaz tekintélyelvű hatalmi politizálás miatt – közvetlenül nem vettek részt a hatalomgyakorlásban. Bár az egész 1871 és 1918 közötti korszakban folyamatosan működött a törvényhozás, rendszeres választásokkal és mindenkori ellenzékkel, a politikai rendszer jellemzője volt az antiparlamentáris kormányzás, amelynek során a csaknem három évtizeden