A kormány és a miniszterek jogállása

Mint ismert, a modern alkotmányos kormányzás alapfeltételét az 1848. évi III. tc. teremtette meg, amikor kimondta, hogy a végrehajtó hatalmat a király (illetve távollétében a nádor mint királyi helytartó) a törvények értelmében a független magyar minisztérium útján gyakorolja.

Ez alapvetően változtatta meg a végrehajtó hatalom gyakorlásának jellegét a korábbi egyszemélyi királyi kormányzáshoz képest, amelyben az uralkodó a csak neki felelős dikaszteriális kormányszékek útján kormányzott. 1848-ban megszűntek a korábbi kormányszékek, és ettől fogva a minisztereket együtt illette meg az a hatáskör, amit korábban a Helytartótanács és a Kancellária külön-külön gyakorolt. A 48-as törvények gondoskodni akartak arról is, hogy ez a jövőben is így maradjon, vagyis a király csak az ekkor létrehozott minisztériumon keresztül intézhesse a magyar kormányzati ügyeket. Ennek jogi garanciája elsősorban az volt, hogy a felségjogok gyakorlása során kiadott bármely rendelet,

„parancsolat”, határozat vagy kinevezés csak akkor volt érvényes, ha azt a Buda-Pesten székelő miniszterek egyike aláírta, azaz ellenjegyezte. Ehhez járultak azok a szabályok, amelyek a kormány felelősségéről rendelkeztek, miután a minisztérium minden tagja

„mindennemű hivatalos eljárásáért” − vagyis ellenjegyzéséért is − felelős volt az Országgyűlés előtt.

Miközben a miniszteri ellenjegyzés és felelősség intézményének alkotmányba foglalása (Magyarországon az íratlan, történeti alkotmány részévé emelése) megfelelt az európai konstitucionalizmus azon tendenciájának, amelynek alapjain kifejlődött a parlamentáris kormányforma, magyar sajátosság volt a királyi kormányzás „személyes” jellegének hangsúlyozása a kiegyezés közjogi rendszerében, hiszen parlamentarizmus csak ott alakult ki, ahol a király személyes részvétele a kormányzásban teljesen vagy nagyrészt visszaszorult.

Magyarországon tehát − annak ellenére, hogy a 48-as törvényhozók több külföldi példát

igyekeztek követni³⁵¹ − az a sajátos közjogi helyzet állt elő, hogy a végrehajtó hatalmat a király egyszerre gyakorolta „személyesen”, illetve miniszterei „útján”. Ebből a szabályozásból, de még inkább a hatalomgyakorlás valóságban érvényesülő hierarchiájából következően Magyarországon inkább a közvetlen és személyes, mint a közvetett, vagyis a minisztereken keresztül történő kormányzáson volt a hangsúly.

A minisztérium alapjaiban megőrizte az 1848. évi III. tc-ben megállapított jogkörét. Ennek megfelelően a kormány továbbra is „független és felelős” volt. A minisztérium függetlensége az általános jogfelfogás szerint nem azt jelentette, hogy a kormány a királytól, hanem azt, hogy a magyar király mint egyben osztrák császár minden idegen hatóságától és közegeitől független, azoknak nincs alárendelve.³⁵² A magyar minisztérium közjogi jellegét tekintve továbbra is királyi szerv volt, mert a király tetszése szerint nevezte ki és mentette fel a tagjait.³⁵³

Politikai értelemben a kormány a nemzet és a fejedelem közti összekötő szerv.³⁵⁴

A kormányzás 1867. évi újrarendezése − az 1848. évi szabályozáshoz hasonlóan, mely csak a miniszterek együttes tanácsüléséről szólt − a kormánynak nem állapított meg általános hatáskört; csak az tartozott a jogkörébe, amit törvény kifejezetten megállapított a számára. Így például törvény alapján a minisztertanács döntött a közigazgatási bíróság hatáskörének kiterjesztéséről,³⁵⁵ tett előterjesztést a királyi oklevéllel való honosításra,³⁵⁶ ruházhatta fel a

351 Igaz, később nem volt teljes egyetértés abban, hogy pontosan mely mintát használták például az 1848.: III. tc.

megalkotásánál. A leggyakrabban az 1831. évi belga alkotmányra hivatkoztak ebben a tekintetben. Lásd például HAENDEL: i.m. 8. Mások szerint a végrehajtó hatalom szabályozása 1848-ban francia mintára történt. POLNER Ödön: A végrehajtó hatalom a magyar közjogban, 79−80. Az 1905-ös parlamentarizmus-vita nyitó írásában Andrássy Gyula gróf viszont történeti tényként említette, hogy a parlamentáris kormányzás elvét 1848-ban Angliából „hozták be”. ANDRÁSSY Gyula gróf: A kormány törvényessége. I. Budapesti Hírlap, 1905. július 22.

352 MÁRFFY-MANTUANO: i.m. 60.

353 KAUTZ Gyula: A parlamentarismus és különösen a parlamentaris kormányalkat. Különlenyomat a Budapesti Szemle 1906. évi 339. és 350. számaiból. Budapest, 1906. 24. Kmety Károly szerint azonban, bár a kormányt a király nevezi ki és jogilag csak a király rendelkezik vele, de „a parlamentáris kormányzat elve szerint”, s egyben az Országgyűlésben képviselt népnek is a szerve. KMETY: i.m. 396. Ehhez hasonlóan: FERDINANDY Gejza:

Magyarország közjoga (Alkotmányjog). 695.

354 KAUTZ: i.m. 24.

355 1896.: XXVI. tc.

356 1879.: L. tc.

főispánt kivételes hatalommal,³⁵⁷ engedélyezhette az előirányzat nélküli kifizetéseket,³⁵⁸ vagy dönthetett a honvédség alkalmazásáról az országhatárokon kívül.³⁵⁹

A kormánynak azonban − szemben az osztrák közjoggal − nem volt általános szükségrendeleti jogköre, s 1912-től is csak háború vagy háborús veszély esetére kapott kivételes hatalmat, jóllehet az előszentesítési jogot is rögzítő 1867/64. M.E. számú minisztertanácsi határozat szerint a törvényeket „pótló lényegesebb rendelvények” tervezeteit is fel kellett terjeszteni, s az azt felváltó 1897-VI.3889.12455. számú MT határozat is úgy rendelkezett, hogy a törvényt pótló rendeletek tervezetét uralkodói elhatározásra kell felterjeszteni, ha azokat az összminisztérium akarja kiadni.³⁶⁰

Jóllehet a királyi aktusok ellenjegyzése az egyes miniszterek által történt, bizonyos felségjogokat az uralkodó a kormányon keresztül gyakorolt, mint például az egyházak fölötti főfelügyeleti jogát. A minisztertanács hatásköre egyébként 1848-as jogállásához képest csökkent az uralkodó, illetve a közös miniszterek hatáskörébe utalt közös ügyekkel (noha a közös és a közösen intézendő ügyekről a kormány alakította ki a magyar álláspontot, illetve tárgyalt az osztrák kormánnyal), 1868-ban, a horvát kiegyezéssel pedig a horvát ügyek kerültek ki a jogköréből (ám azok felügyeletét megőrizte). A magyar álláspont szerint azonban a magyar kormány felelőssége közvetve kiterjedt a külügyekre is, mert a miniszterelnök feladata volt, hogy a magyar érdekeknek megfelelően befolyásolja a közös külügyi politikát. Ez nem volt valamifajta formális jogértelmezés: a miniszterelnököt gyakran interpellálták a képviselőházban a Monarchia külpolitikáját érintő ügyekben. Más kérdés volt a mindenkori miniszterelnök tényleges befolyása a külügyek vitelére. Amíg például a dualizmus első miniszterelnöke, gróf Andrássy Gyula jelentős hatással volt a Monarchia külpolitikájára, s esetenként arra is képes volt, hogy megszabja annak alapvető irányát,³⁶¹ jellemzőbb volt, hogy a magyar kormány csak követte a nemzetközi fejleményeket, s benne a Monarchia politikáját, anélkül, hogy abba lényeges beleszólása lett volna.³⁶²

357 1886.: XXI. tc.

358 1897.: XX. tc.

359 1886.: XX. tc., 1912.: XXXI. tc.

360 SARLÓS: i.m. 72.

361 Mint például akkor, amikor elérte a Monarchia semlegességét az 1870-es porosz-francia háborúban.

362 Így 1887-ben a francia-német feszültség nyomán Tisza Kálmán kormánya kénytelen volt bizonyos háborús előkészületeket megtenni „tökéletesen kiszolgáltatott helyzetben, hiszen a külügyekhez nem volt semmi közük”.

KOZÁRI: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere. 462. Gratz Gusztáv szerint az első világháború idején Tisza

Általában úgy tartották, hogy a minisztertanács intézi azokat az ügyeket, amelyek több minisztériumot közösen érintenek, vagy nagy jelentőségük miatt az egész államra kihatnak, illetve dönt a miniszterek közötti hatásköri összeütközés esetén. Ezen kívül azonban „a parlamentarizmus természetéből folyólag ide tartozik még a minisztérium által követendő politikai irány megállapítása és az ebből folyó intézkedések meghatározása”.³⁶³

A minisztertanács a dualizmus korszakában mindvégig központi szerepet játszott a kormányzásban. Ennek során folyamatosan igyekezett együttműködni az uralkodóval.

Mindegyik kormány érinthetetlennek tekintette a királyi felségjogokat, még akkor is, ha − mint az 1906-ban létrejött koalíció esetében − ehhez fel kellett adnia alapvető programját.

Közjogi szempontból a király meghatározó befolyásától eltekintve − amely a napi kormányzati ügyekben, sőt a legtöbb jelentős belső reform esetében sem korlátozta a döntéshozatalt − a kormánynak a végrehajtó hatalom gyakorlását illetően nem voltak lényeges riválisai. Elvileg ilyen lehetett volna az újjászervezett nádori tisztség, de mint láttuk, azt valójában kiiktatták a közjogi rendszerből, amiben − ha más-más okból is − alighanem találkoztak Ferenc József és Deák Ferenc megfontolásai. Bár már az 1848-as törvényhozás elhatározta egy államtanács létrehozását (valószínűleg belga vagy francia mintára), a közelebbről nem meghatározott feladatkörű központi szervet sohasem hozták létre, bár azt egyes képviselők többször is sürgették.³⁶⁴

Politikailag már nem volt ilyen tiszta a helyzet, annak ellenére sem, hogy gyakorlatilag 1867 és 1906 között egypárti kormányzás volt Magyarországon. A dualizmus kezdetekor, 1867-ben megalakult Andrássy-kormány idején a pesti „Angol királynő” szállodában élő Deák Ferenc volt a róla elnevezett kormánypárt szellemei vezére, ám Deák − annak ellenére, hogy néhány esetben a kormányétól eltérő álláspontot foglalt el a képviselőházban, s még interpellálta is a kormányt −, inkább elvi irányítást gyakorolt a kormányzati politika irányát illetően, de nem alakított ki saját, alternatív politikai erőközpontot. Később viszont többször is előfordult, hogy a különböző irányzatokat tömörítő, azok konglomerátumaként működő kormánypártban frakciók alakultak ki, amelyek egy része szemben állt egymással, s alkalmanként képes is volt

István miniszterelnök csak nehezen tudta elérni, hogy a katonai helyzetről részletesen tájékoztassák, 1916 júliusában például csak lemondásának kilátásba helyezésével, Ferenc József külön utasítására kapta meg a kívánt információkat. GRATZ: Második kötet, 321−322.

363 NAGY: i.m. 317.; Faluhelyi: i.m. 226.

364 A közjogász Schvarcz Gyula képviselő például, aki egyébként külön munkát jelentetett meg a miniszteri felelősség hazai történetéről, 1878-ban önálló törvényjavaslatot is készített ennek érdekében.

megbuktatni az éppen kormányon lévő csoport hatalmát. Ilyen belső rivalizálás már a Lónyay-kormány idején látható volt, s ettől kezdve is igen gyakran előfordult.

A minisztertanács még az 1848-as szabályozásnak megfelelően a miniszterelnökből, és − ha ő maga nem vállalt külön tárcát³⁶⁵ − nyolc további miniszterből állt.³⁶⁶

Egyiküknek a király személye körüli miniszternek kellett lennie, aki képviselte a magyar érdekeket mindazon ügyekben, amelyek Magyarországot „az örökös tartományokkal közösen érdeklik”.³⁶⁷ A miniszterek a törvényben meghatározott osztályok − azaz a későbbi értelemben vett minisztériumok − élén álltak. Ezzel megteremtődött az a hazai közjogi hagyomány, hogy a minisztériumokat törvény hozza létre. A modern magyar közjogtörténetben a dualizmus korában működött a legstabilabb minisztériumi struktúra, mely alig változott az évtizedek folyamán. Az 1848. évi III. tc. hét „osztályt”, azaz minisztériumot hozott létre a bel-, a pénz-, a közmunka, közlekedési és hajózási, a földművelési, ipari és kereskedési, a vallás és közoktatási, az igazságszolgáltatási és kegyelmi, valamint a honvédelmi ügyek intézésére. A kormány tagja volt még a király személye körüli miniszter is, mint tárca nélküli miniszter. A horvát kiegyezési törvény, az 1868.: XXX. tc. hozta létre a külön horvát-szlavón-dalmát minisztériumot, amelynek minisztere − tárca nélküli miniszterként − szavazati jogú tagja lett a kormánynak.³⁶⁸ 1889-ben a közmunka és közlekedésügyi minisztériumot kereskedelemügyi, a földművelési, ipari és kereskedelmi minisztériumot pedig földmívelésügyi minisztériummá nevezték át.³⁶⁹ Ezt követően csak az

365 Ami a dualizmus korában nem számított ritkaságnak; Andrássy Gyula például egyidejűleg hadügy-, Tisza Kálmán és Tisza István belügy-, Wekerle Sándor pénzügyminiszter is volt.

366 Polner Ödön szerint a miniszterelnök tulajdonképpen tárca nélküli miniszter volt, mert az 1848.: III. tc.

számára nem határozott meg külön jogkört. POLNER Ödön: A végrehajtó hatalom a magyar közjogban. 76. A törvény szövege azonban világosan megkülönböztette a miniszterelnököt és a minisztereket.

367 Hatáskörébe tartozott például a magyar hadsereg külföldi alkalmazására vonatkozó királyi rendelkezések, a nemesség, a címek és rendek adományozásának ellenjegyzése, illetve a király személyes hatáskörébe tartozó ügyek előkészítése. A király személye körüli miniszter hatásköre időközben egyébként folyamatosan szűkült.

Bár az 1848. évi III. tc. szerint az ő javaslatára és ellenjegyzésével kellett intézni a kegyelmezési ügyeket, az érsekek, püspökök, prépostok és apátok kinevezését, egy kormánydöntés alapján a kegyelmezési jog az igazságügy-miniszter, a katolikus prelátusok kinevezése pedig a vallás- és közoktatásügyi miniszter javaslatára és ellenjegyzésével (1868-tól Horvátországban mindkét ügycsoportban a horvát bán felterjesztése alapján) történt.

368 A horvát-szlavón-dalmát miniszter feladata az volt, hogy képviselje a társországok érdekeit a magyar kormányban, s ő ellenjegyezte a horvát ügyekben hozott uralkodói döntéseket. Az 1868. évi XXX. tc. (vagyis a horvát-magyar kiegyezési törvény) alapján Horvátországnak saját belügyeiben autonóm kormányzata volt, élén a horvát bánnal, aki viszont a magyar kormánynak volt felelős. A horvát önkormányzat körébe nem eső, de Horvátországot is érintő ügyekben az érintett magyar minisztériumokban külön horvát-szlavón osztályokat szerveztek.

369 1889. évi XVIII. tc.

első világháború idején változott a struktúra, miután az 1917.: XI. tc. a háború és a békére való átmenet idejére megengedte négy tárca nélküli miniszteri tisztség létrehozását (e minisztereket később a népjóléti, a közélelmezési ügyekkel, a választójoggal, valamint az átmeneti gazdaság ügyeivel bízták meg).

A kormány tagjai közül kiemelkedő jelentősége volt a miniszterelnöknek, bár tényleges szerepe személyiségétől, és/vagy politikai súlyától függött elsősorban. Általában az erős miniszterelnökök közé szokták sorolni például Tisza Kálmánt, aki másfél évtizedig volt miniszterelnök, s fegyelmezett frakcióvá szervezte a kormánypárti képviselőket. Talán csak fia, Tisza István volt ilyen hatással a kormánypárti képviselőkre második miniszterelnöksége alatt. Jelentős kormányfőként emlegetik továbbá Wekerle Sándort, de inkább személyes teljesítménye és pénzügyi, illetve igazgatási szakértelme miatt − politikai befolyása változó volt háromszori egybefüggő miniszterelnöksége idején. Néhány miniszterelnök ugyan határozott személyiség volt, politikai támogatottsága azonban változónak, illetve illékonynak bizonyult, mint Lónyay Menyhért vagy Bánffy Dezső esetében. Széll Kálmán viszont épp konszenzusteremtő alkatának eredményeként szerzett jelentős politikai mozgásteret.

A magyar kormányzati rendszerben is adottak voltak a feltételek, hogy az angolhoz hasonló miniszterelnöki típusú kormányzás alakuljon ki. A hagyományos felfogás szerint a miniszterelnök volt az uralkodó legfőbb bizalmasa, tanácsadója, de a valóságban is ő számított a legfontosabb összekötőnek Magyarország és az udvar között, aki részt vett a közös minisztertanács ülésein, és akinek leginkább módja volt az „összmonarchia” politikájának befolyásolására.³⁷⁰ Közjogi és politikai jelentőségét az adta, hogy az uralkodó őt bízta meg a kormány megalakításával, s az általa előterjesztett minisztereket nevezte ki, illetve mentette fel. A miniszterelnök terjesztette fel továbbá a horvát bán, a fiumei kormányzó és a közigazgatási bíróság tagjainak kinevezését. A király a törvényhozással kapcsolatos jogosítványait is a kormányfő javaslatára gyakorolta, aki így tehát kezdeményezhette az Országgyűlés összehívását, elnapolását és feloszlatását.³⁷¹ A miniszterelnöktől várták el, hogy egységes politikai irányt határozzon meg, és képviselje az egész kormány politikáját.

370 KISS: i.m. 393.; Pölöskei: i.m. 27. A miniszterelnök kiemelt helye nem jogi természetű, hanem parlamenti állásából és az uralkodóval való szorosabb bizalmi viszonyából származott. HAENDEL: i.m. 194−195.

371 Voltak továbbá örökölt, illetve alig vagy egyáltalán nem formalizált hatáskörei is. Így például 1867-ben Andrássy Gyula miniszterelnök helyezte a koronát az uralkodó fejére a nádor nevében, minthogy a nádorválasztást elhalasztották, illetve a nádori tisztség 1867 után a történeti alkotmány holt intézményévé vált.

Ez a miniszterelnöki jogkör azonban nem vált konvencióvá, amit az mutat, hogy 1916-ban IV. Károly

Az 1848-as szabályozás az angol és a belga minta alapján nem teremtett hivatali összeférhetetlenséget a miniszteri tisztség és a parlamenti képviselőség között. Sőt a kormánytagság nemcsak hogy összefért a képviselőséggel, hanem gyakorlattá vált, hogy a miniszterek igyekeztek képviselői mandátumot szerezni. Mint említettem, a miniszterek kinevezésének eljárása 1867-ben megváltozott, amennyiben az uralkodó immár nemcsak megerősítette a miniszterelnök által elé terjesztett miniszteri listát, hanem a kormányfő javaslatára a király nevezte ki őket.

Jóllehet a minisztertanács testületi szerv volt, a minisztérium egyes osztályainak élén álló miniszterek a tárcájuk körébe tartozó ügyeket saját belátásuk szerint és önálló elhatározásuk alapján, személyes felelősség terhe mellett intézték.

1848-re visszavezethető − máig élő − közjogi hagyomány volt, hogy formális értelemben csak a miniszternek voltak közhatalmi jogosítványai. Ezek azonban törvényben nem voltak pontosan meghatározva. A miniszterek közti feladat- és hatáskörmegosztásról 1848-ban a nádor, 1867-ben pedig a király elnöklete alatt tartott koronatanácsban határoztak, később azonban egyes törvények konkrét miniszterek jogkörébe utaltak egyes ügyeket, míg egyéb hatásköreikre − közvetve − a költségvetési törvényekből lehetett következtetni.³⁷²

Közmegegyezés volt abban, hogy a miniszterek kötelesek végrehajtani a király rendelkezéseit, amely kötelességük alól csak lemondással mentesülhetnek.³⁷³ Néhány korabeli közjogász szerint a miniszterek valójában 1848 után is csupán a király tanácsadói voltak, önálló jogkörükben pedig a király helyetteseiként jártak el. Ezért minden olyan esetben, amikor a törvény egy minisztériumot önálló hatáskörrel ruházott fel, a király kötelező utasítást adhat a miniszternek.³⁷⁴ Így a miniszterek hatáskörének megállapítása is a király jogköre volt, ennélfogva az 1867. március 17-i koronatanács, melyen elosztották a

koronázása kapcsán vita támadt arról, hogy ki tegye fel a koronát az új király fejére. Tisza István miniszterelnök az 1867-es precedenst akarta szokássá emelni, az ellenzék azonban úgy érvelt, hogy a nádori tisztség betöltetlensége miatt ez a rangban utána következő zászlósúr, vagyis az országbíró feladata, sőt inkább

„nádorhelyettest” választott volna, csakhogy ne a népszerűtlen Tisza koronázzon. Végül a képviselőház többségi döntése alapján mégis a miniszterelnök segédkezett a koronázási aktusban. GRATZ: Második kötet, 346.

Megjegyzem, egyes közjogászok már ezt megelőzően szokásnak minősítették a miniszterelnök ilyen közreműködését. HEIMAN Jenő: A ministerek közjogi állása és felelőssége Magyarországon. Kilián Frigyes utóda Magyar Kir. Egyetemi Könyvkereskedő, Budapest, 1906. 31.

372 Ebből következően az egyes miniszterek hatáskörének változásai is ezen az úton kerültek rögzítésre, vagyis az adott feladatra rendelkezésre álló előirányzatok áthelyezésével egy másik tárca költségvetési fejezetébe. Így például 1908-ban a színművészeti kiadások a belügyminisztérium költségvetéséből a vallás- és közoktatásügyi minisztérium fejezetébe kerültek át, vagyis a színházak felügyeleti joga is átvándorolt oda.

373 BALOGH Arthur: A magyar államjog alaptanai, 283.

374 BALOGH: A magyar államjog alaptanai, 280.; Polner: A végrehajtó hatalom a magyar közjogban, 88−92.

legfontosabb feladatokat a tárcák között, csupán ennek megnyilvánulása volt. Mások ezzel szemben azt állították, hogy a kormány és a miniszterek nem egyszerű végrehajtói a királyi akaratnak, még abban az esetben sem, amikor a király valamely aktusát hajtják végre. Ezt az is mutatja, hogy felelősek azokért az aktusokért, amelyeket ellenjegyeznek. A felelősség intézménye ugyanis azt feltételezi, hogy a miniszter nem felsőbb parancsra, hanem saját belátásából ellenjegyezte az uralkodói aktust, és felelősséget vállalt érte. A felelősség ezért az egyes minisztereket önállóvá teszi a királytól.³⁷⁵ Ezt a felfogást erősítette az is, hogy a gyakorlat szerint egy miniszter egy másik tárca vezetésével is megbízható volt, sőt − a horvát-szlavón-dalmát tárca nélküli miniszter, illetve a király személye körüli miniszter kivételével − helyettesíthették is egymást. Csak azt tartották összeférhetetlennek, hogy a magyar kormány tagja egyben közös miniszter is legyen, mert az sértette volna a magyar minisztérium függetlenségének elvét, az 1867.: XII. tc. pedig kifejezetten is kimondta, hogy a közös miniszterek nem avatkozhatnak a magyar, illetve a Lajtán túli országok és tartományok belügyeibe.

A lényeg ebben a tekintetben megint csak nem a miniszteri jogállás formális értelmezése, hanem tényleges önállósága az uralkodói akarattól. Formailag ugyanis még az angol miniszterek is az uralkodó tanácsadói voltak, ráadásul sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben, mint magyar társaik, hiszen közjogi értelemben nem is léteztek, ahogy korábban már láttuk. A parlamentáris kormányzással természetesen nagyobb összhangban állt az önálló miniszteri hatáskörök koncepciója, mert az akadálya lehetett a közvetlen uralkodói utasításoknak − ám bármilyen alapon illették is a minisztereket egyes jogköreik, a királynak minden alkotmányos illetve parlamentáris rendszerben megvolt a formális joga, hogy kiválassza minisztereit, vagyis azok működése az uralkodó bizalmához volt kötve.

A kormány működése megfelelt a parlamentarizmus követelményeinek, illetve a korabeli parlamentáris államokban megszokott elveknek. A kormány testületi szerv volt, mely a minisztertanácsban hozta döntéseit, amit koronatanácsnak neveztek, ha azon az uralkodó elnökölt.^{376, 377} A minisztertanácsi ülések kevéssé, illetve szinte egyáltalán nem voltak formalizáltak; a kormányüléseket a miniszterelnök hívta össze, akkor és olyan ügyekben,

A kormány működése megfelelt a parlamentarizmus követelményeinek, illetve a korabeli parlamentáris államokban megszokott elveknek. A kormány testületi szerv volt, mely a minisztertanácsban hozta döntéseit, amit koronatanácsnak neveztek, ha azon az uralkodó elnökölt.^{376, 377} A minisztertanácsi ülések kevéssé, illetve szinte egyáltalán nem voltak formalizáltak; a kormányüléseket a miniszterelnök hívta össze, akkor és olyan ügyekben,

In document Kormányforma és parlamentáris kormányzás a XIX. századi európai és a dualizmus kori magyar közjogban (Pldal 166-177)