A XIX. századi európai parlamentarizmus eszmetörténete

Általában Jean Bodin-től származtatják az államforma (status rei publicae) és a kormányforma (ratio gubernandi) egymástól való megkülönböztetését, amely értelmesnek találta a kormányzás formáinak megkülönböztetését attól függetlenül is, hogy egy államban ki a szuverén hatalom.⁵⁵ A kormányforma önálló értelmezése a XIX. század elejétől már általános volt, miután az angol és a francia polgári forradalom, majd a napóleoni hódítások után kialakított kormányzati rendszerek immár számos példát nyújtottak arra, hogy nem is annyira magától értetődő a király személyes kormányzása a monarchiában. Napóleon és az általa létrehozott rezsimek bukása után pedig Európa számos államában dönteni kellett a kormányzás módjáról, még akkor is, ha a kiindulási pont a korábbi „legitim” dinasztikus hatalom restaurációja volt.

A kontinens parlamentáris rendszereinek kialakulásában jelentős szerepe volt annak, hogy a XIX. század első évtizedeiben Anglia nemzetközi presztízse jelentősen megnőtt. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a bécsi kongresszuson egyike volt új az európai békerendszert újrarendező négy nagyhatalomnak, s így jelentős befolyása volt az európai békerendszer fenntartásában, hanem sajátos kormányzási formája is, mely politikai stabilitást és gazdasági fejlődést biztosított számára. A korai angol parlamentarizmus előnyének tartották, hogy lehetővé tette a különböző hatalmi intézmények közötti harmonikus együttműködést.

55 MEZEY−SZENTE: i.m. 504.

Tulajdonképpen egyedülálló példát mutatott az uralkodói hatalom békés visszaszorítására, ami a folyamatosan erősödő polgári középrétegek politikai igényei miatt amúgy is elkerülhetetlen volt. Az európai forradalmak korában különösen figyelemre méltó teljesítmény volt, hogy Anglia kormányzati rendszere folyamatosan erőszak és zűrzavar nélkül volt képes megvalósítani a hatalomváltást.⁵⁶ Ennek az volt a legfőbb feltétele, hogy a kormányon lévők ellenzéke lojális legyen a kormányformához, ami pedig csak oly módon volt elérhető, ha reális lehetősége volt arra, hogy maga is kormányra kerüljön. Az angol alkotmány minden olyan korszakon biztonságosan ment keresztül, amelyekben más nemzetek kormányformái elbuktak.⁵⁷ Az angol kabinetrendszer sikerrel alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, s például elég rugalmas volt ahhoz is, hogy befogadja Walest, létrehozza a skót uniót, majd integrálja Írországot is, azaz megfelelő kereteket nyújtott az Egyesült Királyság megalakításához.

A XIX. század első felében, sőt számos országban később is, vagyis abban a korszakban, amikor a hagyományos arisztokrácia hatalmi monopóliumát megtörték a középnemesség és a vagyonos polgárság politikai ambíciói, és további társadalmi osztályok, rétegek is önálló politikai követelésekkel léptek fel, vonzó volt az is, hogy a brit képviseleti rendszer csak lassan és fokozatosan demokratizálódott, folyamatosan megőrizve a vagyonos osztályok hegemóniáját.⁵⁸

Az 1815 és 1848 közötti időszakban azonban hatása még nem volt olyan erős, mint később, s nem is volt annyira ismert. Ezt az is mutatja, hogy maga a kifejezés sem volt általánosan elterjedt, s különösen nem alapult konszenzuson. A XIX. század első felében a legáltalánosabb meghatározás a képviseleti alkotmány volt, amin sokan az alkotmányos monarchiát értették, s csak a század közepétől, a parlamentáris kormányzás eszméjének szélesebb körű megismerésének és népszerűségének következményeként kezdték azt a parlamentarizmussal azonosítani. Sokak számára a képviseleti kormányzás csupán az abszolutisztikus vagy despotikus kormányzás ellentétpárja volt; konzervatív publicisták

56 GREY: i.m. 26., 28. Grey szerint ugyan érezhető a kabinetrendszer tökéletlensége, ám még mindig ez a legjobb módszer a pártok közötti hatalmi vita eldöntésére. Ugyanott, 26.

57 DICEY, Albert Venn: Will the Form of Parliamentary Government Be Permanent? Harvard Law Review, Vol.

XIII. No. 2., June, 1899. 68.

58 Earl Grey például azért is dicséri az angol kabinetrendszert, mert úgy demokratizálódott, hogy közben nem engedte, hogy a kormányzásban a demokrácia dominánssá váljon. GREY: i.m. 67.

például gyakran a népképviseleti elvvel azonosították.⁵⁹ A parlamentarizmus vagy parlamentáris kormányzás elnevezése⁶⁰ még Angliában sem volt általánosan elterjedt, illetve a kabinetrendszert többféleképpen is jelölték. Így egyesek − a jelentősebb teoretikusok közül például James Burke és John Stuart Mill⁶¹ − az angol kormányformát „vegyes kormányzásnak” (mixed government) nevezték, s sokáig még szinonimként használták nemcsak a képviseleti kormányzással (representative government), hanem a kabinet-, párt-, népi vagy felelős kormányzással (cabinet, party, popular, responsible government). Még azon szerzők közül is, akik a parlamentáris kormányzásról írtak, sokan más kifejezéseket használtak; Benjamin Constant és más teoretikusok például csak képviseleti kormányról (gouvernement représentatif), nem pedig parlamentáris kormányzásról (gouvernement parlementaire) beszéltek.

Franciaországban csak a júliusi monarchia (1830) után terjedt el a parlamentarizmus kifejezés, miután a törvényhozást, melyet addig másként neveztek (chambre vagy assemblée législative) kezdték − angol mintára − „parlamentnek” hívni.⁶²

Németországban az 1840-es évektől kezdték a parlamentáris kormányzás elnevezést szórványosan használni, a „parlamentáris” jelzőt az angoloktól véve át, míg a képviseleti kormány kifejezést inkább a franciából eredeztették.⁶³ Ugyanakkor még évtizedekig nem alakult ki egységes elnevezés.⁶⁴

59 BEYME, Klaus von: Die parlamentarischen Regierungssysteme in Europa. R. Piper & Co. Verlag, München, 1970. 31.

60 Megjegyzem, hogy mind a német, mind a magyar jogtörténetírásban számos szerző használta a

„parlamentarizmus” megnevezést régmúlt korok törvényhozó gyűléseinek fejlődésével kapcsolatban. E fogalomhasználattal általában a rendi gyűlés kialakulását, vagy megerősödését szokták jellemezni, s nyilván nem a parlamentáris kormányzás közjogi értelmében használták ezt a kifejezést.

61 Mill azonban legismertebb elméleti munkájában a legjobb kormányformát „képviseleti kormánynak” nevezi.

MILL, John Stuart: A képviseleti kormány. Ford. Jánosi Ferencz. Emich Gusztáv tulajdona, Pest, 1867.

62 A parlement ugyanis hagyományosan a királyi törvényszékeket jelentette Franciaországban.

63 HUBER, Victor Aimée: Die Opposition. Halle, 1842, 25. Idézi: BEYME, Klaus von: Repräsentatives und parlamentarisches Regierungssystem. In Rausch, Heinz (Hrsg.): Die geschichtlichen Grundlagen der modernen Volksvertretung. Die Entwicklung von dem mittelalterlichen Korporationen zu den modernen Parlamenten.

Zweiter Band. Reichsstände und Landstände. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1974. 411.

64 Ezt bizonyítja például, hogy Robert von Mohl államtudományi enciklopédiájának 1872. évi kiadásában a képviseleti kormány három fajtájának egyikeként (a prezidenciális és a direktoriális kormányforma mellett)

„parlamenti” kormányról (Versammlungsregierung) beszélt. Lásd MOHL, Robert von: Encyklopädie der Staatswissenschaften. II. Band. Tübingen, 1872. 108. Ezt a kifejezést azonban − a francia forradalom mintája alapján − többnyire a ténylegesen is a parlament általi kormányzásra használták. LOEWENSTEIN, Karl:

Verfassungslehre. Tübingen, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 1959. 75–81. Megjegyzem, Mohl könyvének 1866-os magyar kiadásában még csak általában a képviseleti demokráciára (repräsentative Demokratie) utal, amellyel kapcsolatban nincs említve a miniszterek politikai felelőssége. Lásd: MOHL Robert: Az államtudományok encyklpaediája. Ford. Löw Tobiás. Pesten kiadja Heckenast Gusztáv, 1866. 233−235.

A parlamentáris kormány fogalmát nem használták sem az 1830-as belga, sem az 1848-as francia alkotmányozáskor. Belgiumban az „État représentatif constitutionnel” kifejezést volt inkább alkalmazásban, míg máshol inkább az alkotmányos monarchia elnevezés, s a parlamentarizmus vagy parlamentáris kormányzat kifejezést még a svéd négykuriális rendszer 1866-os megszüntetésében vezető szerepet játszó Louis de Geer, vagy Hollandiában a parlamentarizmus bevezetésében jelentős részt vállaló liberális első miniszter Johan Rudolph Thorbecke sem használta.⁶⁵ Magyarországon (és ehhez hasonlóan Ausztriában is) csak 1867-től beszéltek „parlamentáris” vagy „parlamenti” kormányról (például számos beszédében Deák Ferenc), ám az 1848-as „felelős minisztérium” elnevezést a XIX. század végéig használták, sokszor pedig akkor is alkotmányos monarchiát említettek, ha nyilvánvalóan a parlamentáris kormányformára gondoltak.

A parlamentáris kormányzás kifejezés tulajdonképpen csak azután terjedt el, amikor azt már nem azonosították a forradalminak tartott, francia típusú konvent- vagy parlamenti (értsd:

parlament általi) kormányzással. A parlamentarizmus konzervatív ellenfelei mindenesetre még sokáig összemosták a fogalmat a törvényhozó kamarák közvetlen kormányzásával.

Mindehhez persze az is hozzájárulhatott, hogy sokak szerint Angliában a parlamentnek felelős kabinetkormányzás olyan gyakorlat volt, amelynek az 1860-as évekig nem volt általánosan elfogadott elmélete, vagy ha úgy tetszik, magyarázata,⁶⁶ ahol pedig volt (mint Franciaországban), ott nem valósult meg. Anglia csak az „alapanyagot” nyújtotta a parlamentáris kormányzás elméletéhez, de maga a fogalom és a kormányforma teoretikus értelmezése a kontinentális Európában született, hiszen Bagehot híres könyvéig a britek nem alkottak széles körben ismert elméletet arról a kormányzati rendszerről, amit alkalmaztak;

ezzel szemben tudományos igénnyel elemezték azt a franciák, később pedig a németek, jóllehet akkoriban ezekben az országokban nem alkalmazták a kormányzásnak ezt a módját.

Egyes szerzők már igen korán felismerték az angol kormányzati rendszer, vagyis a legkorábbi parlamentáris kormányforma⁶⁷ sajátos fejlődését, és − bizonyos korrekciókkal − saját államuk

65 BEYME 1974, 415.

66 Általában azt tartják, hogy Walter Bagehot leírása (BAGEHOT: i.m.) volt az angol kabinetkormányzás első átfogó és helytálló elmélete. Lásd EULAU, Heinz H. F.: Early Theories of Parliamentarism. The Canadian Journal of Economics and Political Science, Vol. 8. No. 1., Febr. 1942. 33. és BEYME 1970, 33. Véleményem szerint azonban ez az igen elterjedt nézet vitatható, mert a már többször idézett Earl Grey jóval korábban − talán kevésbé tetszetősen és egyéni módon − igen pontosan írta le a brit kabinetkormányzás lényegét.

67 Az 1960-as és 1970-es években a nemzetközi szakirodalomban vita volt arról, hogy hol alakult ki a legkorábban parlamentáris kormányzás. Egyes történészek ugyanis azt állították, hogy III. Gusztáv felvilágosult abszolút monarchiájának létrejötte, vagyis 1771 előtt Svédországban a rendi megosztottságon túlívelő, politikai

kormányzatát is ennek megfelelően javasolták átalakítani. Különösen néhány francia szerző volt fogékony az angol kormányzati rendszer által kínált megoldásokra, miután − ahogy egy alkalommal Benjamin Constant megfogalmazta − Franciaországnak egy olyan alkotmánya sem volt, mely három évnél tovább érvényben maradt volna, míg Angliában, ahol pedig nem fektették írásba az alkotmányos szabályokat, stabil alkotmányosság alakult ki. De jó alkalmat adott a kitekintésre a Bourbon-restauráció is, melynek 1814-es alkotmányát − főleg később − számos francia teoretikus parlamentárisnak tekintette,⁶⁸ vagy legalábbis olyan közjogi rendszernek, amely utat nyitott (vagy inkább nyithatott volna) egy parlamentáris fejlődésnek.

A miniszteri felelősség elvének angol alkalmazására már Montesquieu is utalt,⁶⁹ ám a parlamentáris kormányzás első francia teoretikusa Benjamin Constant⁷⁰ volt, aki az 1814 májusában megjelent Réflections sur les constitutions című művében a semleges uralkodói hatalom mellett érvelt, s a királyi hatalmat elválasztotta a miniszteri funkcióktól annak érdekében, hogy a fejedelem szükség esetén kibékíthesse a törvényhozó és a végrehajtó hatalom konfliktusait. Bár ebben a munkájában még nem szerepelt a miniszteri felelősség elve, arról a következő évben önálló munkát adott ki,⁷¹ amelyben a hazaárulás és a hűtlen kezelés rugalmas értelmezésével jutott el a politikai felelősség gondolatáig. Constant úgy vélte, sokkal szélesebben kell értelmezni az alkotmányba foglalt felelősséget, mert az politikai természetű, amelynek érvényesítése mérlegelést igényel, s a felelősségnek a hatalom minden olyan alkalmazására ki kell terjednie, mely végzetes következményekkel jár a nemzeti

alapú elkülönülés is kialakult. A „sapkásoknak”, illetve „kalaposoknak” nevezett csoportosulások politikai küzdelmeit néhány történész egyfajta korai parlamentarizmusnak tekintette, mert a rendi gyűlésnek, a Riksdagnak olyan ellenőrző eszközei voltak a király tanácsadóival szemben, amelyek a parlamenti felelősség egyfajta előképeinek számíthatnak. Lásd például ANDERSON, Perry: Az abszolutista állam. Gondolat, Budapest, 1989. 244−245. Valójában azonban ezek a jogkörök rendi privilégiumok voltak, a Riksdag pedig nem népképviseleti, hanem rendi képviseleti jellegű volt egészen 1866-ig. Így a XVIII. századi svéd rendi alkotmány épp úgy különbözött a XIX. századi parlamentáris kormányzástól, mint ahogy például a késő középkori Magyar Királyságot sem tekinthetjük modern értelemben vett alkotmányos monarchiának, jóllehet a rendi Országgyűlés is elfogadott olyan törvénycikkeket, amelyek szerint érvénytelenek az olyan királyi rendeletek, amelyek kiadásáról a királyi tanácsot nem kérdezték meg (lásd később). Lásd ehhez: BEYME: 1970, 50−52.

68 Lásd BARTHÉLEMY, J.: L’introduction du régime parlementaire en France sous Louis XVIII et Charles X. V.

Giard & E. Brière, Paris, 1904.; BASTID, P.: Les institutions politiques de la monarchie parlementaire en France (1814−1848). Recueil Sirey, Paris, 1954. Idézi: DUVERGER, Maurice: Állam és kormányzat. In Takács Péter (szerk.): Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szent István Társulat, Budapest, 2003. 431. A hazai szakirodalomban is van ilyen álláspont, lásd RUSZOLY József: Európa alkotmánytörténete.

Püski, Budapest, 2005. 286−290.

69 Sőt a miniszteri felelősség a francia forradalom alatti alkotmányozási vitákban is felmerült, de akkor ennek lehetőségét a hatalmi ágak éles elválasztása kizárta. EULAU: i.m. 34.

70 Hasbach, a parlamentáris kormányzás német teoretikusa szerint Constant a parlamentarizmus elmélete szempontjából ugyanaz volt, mint Montesquieu a hatalommegosztás teóriáját illetően. HASBACH: i.m. 211.

71 CONSTANT, Benjamin: De la Responsabilité des ministres. In Benjamin Constant: Œuvres complètes. IX-1.

Max Niemeyer, Tübingen, 2001. 415−496.

érdekekre, vagy a polgárokra. Constant szerint a kormány nem maradhat a helyén, ha nincs többsége a parlamentben, igaz, ha azt elveszíti, új választásokat írhat ki. (Ennek példája alighanem az 1783−1784 közötti kisebbségi Pitt-kormány volt, amelyet fentebb már említettem, hiszen akkoriban más precedens erre vonatkozóan nem volt.) Ahogy Constant, úgy más is az aktuális francia belpolitikai helyzet megoldására kidolgozott javaslataihoz használta fel az angol kabinetrendszer akkoriban még újdonságnak számító jellemzőit, így például François-René de Chateaubriand, aki lojális royalistaként a parlamentáris rendszert tartotta megfelelő eszköznek ahhoz, hogy fenntartható legyen az uralkodó felelőtlensége: „a kormányzás egyetlen aktusa sem származik közvetlenül a királytól. Minden a minisztérium műve, még az is, amit a király nevében és az ő aláírásával tettek, legyen az törvény, rendelet vagy kinevezés.”⁷² E rendszer előnye számára az volt, hogy a kormány valamennyi intézkedését lehet ellenőrizni, anélkül, hogy azok miatt a királyi méltóságot kellene támadni.

Mások − mint például François Guizot, aki 1847−1848-ban miniszterelnök is volt − nem mentek el eddig, mondván, hogy a Charte octroyée alkotmányos monarchiát intézményesített, s ez valóban így is volt; a miniszterek parlamenti felelőssége a korszak zaklatott politikai közéletében sem vált elfogadottá vagy gyakorlattá.

Franciaország az 1830. júliusi forradalommal még közelebb került a parlamentáris kormányzás bevezetéséhez, ám − ismét sokak álláspontja ellenére − mégsem jutott el odáig, csupán Adolphe Thiers híres tételének megfogalmazásáig, miszerint „a király uralkodik és nem kormányoz”,⁷³ ami még mindig csak a végrehajtó hatalomnak az uralkodótól való elkülönítésének követelményét rögzítette, csakhogy az a hagyományos alkotmányos monarchia keretei között is elképzelhető volt, amikor a király ugyan már kevéssé vesz részt személyesen a kormányzásban, ám a kormány kinevezésekor és felmentésekor nem is kell tekintettel lennie a parlamenti erőiszonyokra, ha nem akar.⁷⁴

Mégis, a francia közjogászok és politikatudósok egy része „orleans-ista”, vagy „dualista”

parlamentarizmusnak nevezi Lajos Fülöp monarchiáját, François Guizot azon teóriája alapján,

72 CHATEAUBRIAND, François-René de: De la Monarchie selon la Charte. Paris, 1816. 282.

73 Thiers híressé vált mondásának több verziója is kering („le roi règne mais ne gouverne pas“, illetve „le roi n'administre pas, ne gouverne pas, il règne”), de ezek lényege ugyanaz. A közkeletű vélekedés szerint Thiers ezt a figyelmeztetést 1830 januárjában X. Károlynak szánta (bár olyan változat is ismert, mely szerint 1846-ban egy parlamenti vitában hangzott el).

74 A parlamentarizmus francia gyökereiről könyvet írt Joseph Barthelémy szerint Franciaországban a parlamentáris kormányzás körüli politikai harcok során a parlamentarizmus hívei közül csak kevesen tartották a parlamentáris kormányzás feltételének a népszuverenitást, míg ellenfelei egyaránt harcoltak a parlamentáris rendszer és a népfelség elve ellen, éppen arra hivatkozva, hogy azok szorosan összefüggnek. BARTHELÉMY: i.m.19-20.

amely szerint a kormánynak egyszerre kell bírnia az alsóház és az uralkodó bizalmát.⁷⁵ „A trón nem üres fotel” − szól Guizot sokszor idézett bon mot-ja, ám ez a szisztéma inkább volt

„a korlátozott monarchia (…) és a klasszikus parlamentáris rendszerek közötti átmeneti alakzat”, semmint tiszta formájú parlamentáris kormányzat.⁷⁶

Mindennek ellenére még évtizedek teltek el e kormányforma megvalósításáig nemcsak Franciaországban, hanem másutt is, s az is biztos, hogy az államról, illetve a politikai rendszerről folytatott diskurzusban Európában a parlamentáris kormányzás ideája ekkor − vagyis a XIX. század első felében − még nem játszott meghatározó szerepet. Valójában az államtani gondolkodásban a század közepéig a képviseleti kormány(zás) gondolata jelentette a progressziót, e fogalom alatt azonban nem feltétlenül (sőt kezdetben többnyire nem) parlamenti felelős kormányt értettek, hanem népképviseleti törvényhozást, illetve korlátozott uralkodói végrehajtó hatalmat ... vagy valami mást, mint a német államokban, ahol a legtöbben úgy gondolták, hogy elképzelhetetlen az olyan jogállam, amelynek nincs képviseleti alkotmánya, sőt néhányan a jogállamot és a képviseleti alkotmányt szinonimaként használták. Márpedig a Rechtsstaat, azaz a jogállam (amit Poroszországban, talán mert 1848-ig nem volt alkotmány, inkább „törvényi államnak”, Gesetzesstaatnak neveztek) fogalma központi szerepet játszott a német liberális államjogi gondolkodásban, mely a hagyományos, az állam felsőbbségét hirdető Obrigkeitsstaattal szemben hivatkozott arra a követelményre, mely szerint az állam is kötve van a saját törvényeihez. Érdemes megjegyezni azonban, hogy egyes német államjogászok azt állították, hogy a jogállam és a parlamentáris kormányzás összeegyeztethetetlen, mert a parlamentarizmus lehetővé teszi a népképviselet állandó beavatkozását a jogrendszerbe, ami illetéktelen befolyást jelent annak működésébe.⁷⁷

Németországban néhány ismert államjogi szerző − így Lorenz von Stein és Robert von Mohl

− már az 1840-es években elemezte az akkoriban újdonságnak számító kormányformát, sőt Mohl személyében az lelkes támogatóra lelt. Fontos azonban megjegyezni, hogy a német szerzőkre a brit szisztémához hasonló hatása volt az 1814-es francia Chartenak, s munkáikban a francia Guizot és Constant elméleteinek elemzése is megjelent.

75 DUVERGER: i.m. 427−428.; CHAMPAGNE, Gilles: L’essentiel du Droit constitutionnel. 1. Théorie générale du droit constitutionnel. Gualino éditeur, Paris, 2001. 90.

76 DUVERGER: i.m. 427−428.

77 BEYME 1970, 30−31. Az 1832. évi brit parlamenti reform után már 1835-ben jelent meg német nyelvű elemzés a parlamentáris kormányzásról: DAHLMANN, Friedrich Christoph: Die Politik auf den Grund und das Maß der gegebenen Zustände zurückgeführt. Göttingen, 1835. Lásd erről JELLINEK, Georg: Regierung und Parlament in Deutschland. Geschichtliche Entwicklung ihres Verhältnisses. B. G. Teubner, Leipzig, 1909. 13.

A német államokban a miniszteri ellenjegyzés intézménye ellenére a parlament sosem tudott állandó befolyást szerezni a miniszterek kinevezése fölött, ahol egyáltalán működött; a parlamentet inkább az autokrata uralkodással szembeni egyfajta biztosítéknak tekintették, ám mindvégig az erős független uralkodói hatalom maradt jellemző. Még Mohl is azt hangsúlyozta, hogy a parlamentarizmust nem lehet egyszerűen egy törvénnyel bevezetni, mert meghonosítása politikailag művelt népet, és nagy, erős pártokat igényel, valamint azt, hogy az uralkodó személyes érzelmeit alárendelje a politikai szükségszerűségeknek, és hogy hatalma nagy részét átadja minisztereinek. Mindezek a feltételek Angliában hosszú küzdelmek után kialakultak, máshol azonban nincsenek meg azok a feltételek, amelyek szükségesek a parlamentarizmus kialakulásához. Mégis úgy gondolta, hogy egy változata német viszonyok között is alkalmazható lenne. Ez azonban az egész században kisebbségi vélemény maradt, sőt Poroszország későbbi sikerei, amelyek elhozták Németország számára az egységet, inkább azokat a tradicionális felfogásokat erősítették, amelyek a hangsúlyt az erős, független uralkodóra helyezték.⁷⁸

A parlamentáris kormányforma elfogadottságát megnehezítette, hogy a parlamentarizmust − különösen annak konzervatív ellenzői − sokáig azonosították a parlamenti korrupcióval. Ez számos országban egyáltalán nem volt alaptalan, ugyanakkor a jelenség alighanem a többségi kormányzás fejlődésének gyermekbetegségeit jelezte mindenhol, ahol a végrehajtó hatalom a kormány kezébe került, mely a parlamenti többség létrehozása érdekében mindenféle eszközt igyekezett bevetni − még Grey is hosszan értekezik ennek negatív hatásairól Nagy-Britanniában.⁷⁹

Egy másik jellemző ellenérv az volt, amire már az idézett francia szerzők és Mohl is utaltak, hogy a parlamentarizmus az angol fejlődés sajátos eredménye, amit a kontinens egyetlen más

Egy másik jellemző ellenérv az volt, amire már az idézett francia szerzők és Mohl is utaltak, hogy a parlamentarizmus az angol fejlődés sajátos eredménye, amit a kontinens egyetlen más