A skandináv parlamentarizmus kialakulása és fejlődése

Manapság az észak-európai országok egy részének kormányzati rendszerét intézményi és működési hasonlóságaik miatt gyakran mint a parlamentarizmus sajátos, skandináv formáját jellemzik, amelyek olyan jellegzetességeket mutatnak, mint a „hagyományos” ötpárti rendszer vagy az ún. negatív parlamentarizmus. Fontos azonban tudnunk azt is, hogy az általunk most vizsgált korszakban e sajátos fejlődésnek csak az előfeltételei alakultak ki, s e jellemzők egy része csak később jött létre. Mégis az teheti indokolttá e régió korai parlamentáris rendszereinek közös tárgyalását, hogy az észak-európai parlamentarizmus nagyjából egy

időben alakult ki, s e folyamat során az egyes államok − nemcsak földrajzi közelségük, hanem részben közös vagy hasonló történelmük miatt is − nagy figyelemmel és hatással voltak egymásra.

Egy-két országban a XIX. századi alkotmányozás a kormányzás addigi rendszerével, az abszolút monarchiával való szakítást jelentette: Svédországban az 1809. évi alkotmány éppúgy a királyi abszolutizmusnak vetett véget, mint az 1849-es dán alkotmány. Ezzel szemben Norvégiában és Izlandon az 1814., illetőleg az 1874. évi alkotmányozásra a Svédországgal, illetve Dániával szembeni önállóság és a függetlenség megerősítésének jegyében került sor, akárcsak a finn alkotmányos törekvések esetében, amely utóbbiak azonban sem önálló alkotmányhoz, sem nemzeti függetlenséghez nem vezettek az első világháború végéig. Ennélfogva a XIX. századi észak-európai alkotmányok a nemzeti fejlődésből következtek, és több volt köztük a különbség, mint a hasonlóság.¹³⁵

Így például Norvégiában még a francia forradalmi alkotmányok tradícióját követve igyekeztek következetesen szétválasztani a hatalmi ágakat, s ezért a parlament nem volt feloszlatható, a miniszterek pedig nem lehettek tagjai a Stortingnak, vagyis a törvényhozásnak. Norvégiában továbbá nem volt olyan jelentős arisztokrácia, amely sajátjogú felsőházi képviseletet követelhetett volna. 1869 óta egyébként évente kellett összehívni a Stortingot a korábbi háromévenkénti ülésezés helyett, ami oda vezetett, hogy a XIX. és a XX.

század fordulóján a Svédországgal közös uralkodónak igen csekély befolyása volt; a tényleges hatalmat a népképviseleti alapú Storting gyakorolta. Norvégiában már 1884-ben bevezették a parlamentáris kormányformát;¹³⁶ abban az évben, amikor megalakult a liberális és a konzervatív párt (a Munkáspárt 1887-ben jött létre, de csak 1903-ban került be először a parlamentbe). Ez azonban politikai megállapodáson, illetve alkotmányos konvención alapult;

az ország az alkotmány (grunnloven) szerint továbbra is „korlátozott monarchia” (indskaenket monarkisk) volt, ahol formálisan ezt követően is a király választotta ki tanácsának tagjait a választójogosult norvégok közül. Így a valóságban kialakult a bizalmatlansági indítvány intézménye (ami „a kormány nem bírja a Storting bizalmát” szövegű indítvánnyal

135 ELDER, Neil, THOMAS, Alastair H. and ARTER, David: The Consensual Democracies? The Government and Politics of the Scancinavian States. Basil Blackwell, Oxford, 1988. 101.

136 GROß, Hermann–ROTHHOLZ, Walter: Das politische System Norwegens. In W. Ismayr (Hrsg.): Die politischen Systeme Westeuropas. Leske+Budrich, Opladen, 2003. 135.; NARUD, Hanne Marthe and STRØM, Kaare: Norway. A Fragile Coalitional Order. In Wolfgang C. Müller and Kaare Strøm (eds.): Coalition Governments in Western Europe. Oxford University Press, Oxford, 2003. 166.; ROMMETVEDT, Hilmar: Norway:

From Consensual Majority Parliamentarism to Dissensual Minority Parliamentarism. In E. Damgaard, D.

Anckar, H. Rommetvedt, A. Sannerstedt, M. Sjölin (eds.): Parliamentary Change in the Nordic Countries.

Scandianvian University Press (Universitetsforlaget AS), 1992. 56.

történhetett), jóllehet az alkotmány nem foglalkozott a törvényhozó és a végrehajtó hatalom viszonyával.

A norvég parlament 1905-ben egy, az önálló külképviseletek miatt kirobbant konfliktus következtében határozatban mondta ki a Svédországgal való unió megszűnését. Bár ezt követően rövid ideig még háború kitörése is fenyegetett, végül a norvégok egy e tárgyban tartott népszavazás során elsöprő többséggel a függetlenség mellett szavaztak. Norvégia − továbbra is az 1814-es eidsvøldi alkotmány alapján − így önálló állammá vált, ám monarchikus államformáját (új uralkodó dinasztia alatt) megőrizte. A folyamatot bizonyos értelemben az általános férfi, majd a női választójog bevezetése zárta le 1898-ban, illetve 1913-ban.

Dániát elkerülték a 1848-as forradalomhoz kapcsolódó események, az uralkodó, VII. Frigyes a kor liberális hangulatának megfelelő alkotmányt (Grundlov) adott ki 1849-ben, mellyel lezárult az abszolút monarchia korszaka. Az államforma korlátozott monarchia lett, ahol ugyan az uralkodó gyakorolta a végrehajtó hatalmat, de már csak miniszteri ellenjegyzéssel, a törvényhozó hatalmat pedig a király a parlamenttel megosztva gyakorolta. Az alkotmányt 1866-ban módosították ugyan, de a kormányzati rendszer jellege nem változott − hiába volt például 1872-től a liberális Venstre pártnak többsége a kétkamarás Rigsdag alsóházában, az országnak konzervatív kormánya volt a század végéig, melyet csak a felsőház támogatott.¹³⁷ Dániában végül 1901-ben vált az alkotmányos monarchia egyben parlamentárissá is: ekkor alakított a liberális Reform Párt egypárti többségi kormányt (1901−1906), s ezt követően a kormányzás az alsóházi többség bizalmától függött; az első világháborúig − ameddig csupán egyszer, 1909-ben került sor bizalmatlansági szavazásra¹³⁸ − liberális koalíciós kormányok váltogatták egymást.

Svédországban 1866-ban a parlament négykamarás rendi tagozódását bikamerális rendszerrel váltották fel. Ez a parlamenti reform tehát megszüntette az országgyűlés rendi gyűlés jellegét, s ettől kezdve a parlament, a Riksdag mindkét háza választott testületté vált: a felsőházat vidéki gyűléseken keresztül közvetve, az alsóházat pedig közvetlenül választották. A törvényhozás azonban csak az 1894-es és 1907-es parlamenti reformokkal vált teljesen

137 KÉPES György: Dánia alkotmánytörténete a 13. század végétől napjainkig. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009.

116−119.

138 DAMGAARD, Erik: Denmark: Experiments in Parliamentary Government. In E. Damgaard, D. Anckar, H.

Rommetvedt, A. Sannerstedt, M. Sjölin: (eds.): Parliamentary Change in the Nordic Countries. Scandianvian University Press (Universitetsforlaget AS), 1992. 23.

demokratikussá, egyebek mellett az általános választójog és az arányos választási rendszer bevezetésével.

A később a skandináv politikai rendszerekre oly jellemző ötpárti rendszer az 1910-es években épült ki a meghatározó szerepű szociáldemokratákkal, s mellettük kisebb (kommunista, agrár- és polgári) pártokkal.

Minisztériumokat az 1840-es években alakítottak, a miniszterelnöki tisztség pedig 1876 óta létezik a svéd közjogban; a parlamentarizmust 1917-től, a liberális Nils Edén által vezetett koalíciós kormány megalakulásától számítják, amikor a királynak a liberálisokból és a szociáldemokratákból álló kormányt kellett kineveznie.¹³⁹

Ugyanakkor Svédországban a Christian Lundeberg által vezetett, 1905-ben létrejött koalíció volt az első olyan kormány, amelynek parlamenti többsége volt, majd 1911-ben a liberálisok elsöprő választási győzelmet arattak, és Karl Staaf alakíthatott többségi kabinetet. A kormány politikai felelősségének elvét azonban a király nem ismerte el, s amikor a katonai szolgálat újjászervezése ügyében konfliktus alakult ki Staaf és az uralkodó között, a király menesztette a kormányt. 1917 után azonban ez már nem fordult elő többségi kormánnyal, s ezért általában ezt az időpontot szokták tekinteni a parlamentáris kormányzás kezdetének, ami azonban nem változtat azon, hogy miként a többi említett észak-európai állam esetében, itt is egy hosszabb folyamatról volt szó.

A régió két további állama, Finnország és Izland csak az első világháború után nyerte el függetlenségét, bár mindkét ország viszonylagos önállósággal rendelkezett a cári Oroszországban (mint Finn Nagyhercegség), illetve Dániában (Izland), önállósági törekvéseik során azonban nem alakult ki parlamentáris kormányzás.

139 SANNERSTEDT, Anders – SJÖLIN, Mats: Sweden: Changing Party Relations in a More Active Parliament. In E.

Damgaard, D. Anckar, H. Rommetvedt, A. Sannerstedt, M. Sjölin (eds.): Parliamentary Change in the Nordic Countries. Scandianvian University Press (Universitetsforlaget AS), 1992. 100.

5. „Félparlamentáris” rendszerek és sikertelen kísérletek a parlamentáris kormányzás bevezetésére

„Nem könnyű császárnak lenni egy olyan kancellár mellett,

mint ő.”

[I. Vilmos német császár Bismarckról]