I. R ÉSZ
4. Az európai parlamentarizmus első virágkorától a liberális alkotmányosság válságáig 49
4.2. A parlamentarizmus megjelenése a kontinentális Európában: Belgium
Amint korábban már láttuk, a brit kabinetrendszert viszonylag gyorsan megismerték a kontinentális Európában, még ha sokáig olyan különlegességként tekintettek is rá, mely csak
90 A választójogot a nőkre csak 1918-ban terjesztették ki.
Nagy-Britannia sajátos társadalmi és politikai feltételei között működőképes. Úgy tűnik, az új kormányzati rendszer kipróbálása ezért törvényszerűen csak egy új államalakulatban történhetett, ahol nem volt olyan politikai-uralmi örökség, amely a hagyományos formák között tartotta volna a kormányzást, vagy legalábbis szűkre szabta volna annak kereteit. Ne feledjük, hogy Európa rendjét többé-kevésbé az 1815-ben kialakított metternichi rendszer határozta meg, mely nemcsak az európai államok közti erőegyensúlyra, illetve a béke fenntartására vonatkozott, hanem a legitimizmus elvének akár erőszakos érvényesítésén keresztül azok belső rendjére, uralmi formáinak meghatározására is kiterjedt.
Épp ez utóbbi miatt volt különleges a független Belgium létrejötte, hiszen az megbontotta ezt a rendet, éspedig kétféle szempontból is: egyrészt módosított a határokon, másrészt − új államként − új uralkodócsaládot hozott létre, mely szükségszerűen megtörte a hagyományos uralkodók hatalmának elvét.
Belgium az 1830. évi forradalommal vívta ki önállóságát Hollandiától. A felkelésnek azonban nem az uralmi rend megújítása volt az oka, hanem az a vallási és gazdasági különbség, mely mindig is elválasztotta az északi és déli provinciákat.
Jóllehet Anglia után Európában Belgiumban alakult ki a parlamentáris kormányzás, az 1831.
évi belga alkotmány még nem volt parlamentáris alkotmány, hanem alkotmányos monarchiát intézményesített: a még 1830 végén létrehozott alkotmányozó gyűlés (Nemzeti Kongresszus) maga is alkotmányos monarchiaként határozta meg az új kormányformát. Az alaptörvényt tulajdonképpen más, már létező alkotmányokból állították össze, s az csak csekély mértékben tartalmazott valódi újításokat (például az állam és egyház szétválasztásáról vagy az egyesülési jogról). Mintául elsősorban az 1815-ös holland, valamint a francia júliusi forradalom eredményeként elfogadott 1830. évi alkotmányt − közvetve tehát tulajdonképpen az 1814. évi Chartet használta.91 Mégis, a parlamentáris monarchia valamennyi fontos előfeltételét tartalmazta, így a népszuverenitás elvét, a népképviseleti törvényhozást, a hatalmi ágak elválasztását, a miniszterek jogi felelősségét, valamint a legfontosabb szabadságjogok garantálását. Fontos volt továbbá, hogy a miniszterek megjelenhettek a parlamenti kamarákban, és ott felszólalási joguk volt. A kamarák törvénykezdeményezési jogot kaptak, úgy, hogy az alsóháznak elsőbbsége volt adózási ügyekben. Mindez persze a XIX. század első felének viszonyai között történt: a népesség csak kb. egy százalékának volt választójoga,
91 CAENEGEM: i.m. 237.
ahogy a szabadságjogok biztosítása sem a teljes politikai jogegyenlőséget, mint inkább a vagyonos osztályok gazdasági érdekeit szolgálták.
A belga parlamentáris kormányzás ezeken az alapokon alakult ki: a függetlenség első éveitől (amikor a pártok uniója elmosta az ellentéteiket) eltekintve az uralkodó mindig a mindenkori parlamenti többségből nevezte ki minisztereit.92 A brit példához hasonlóan tehát az uralkodó ugyan itt is megőrizte prerogatíváját a miniszterek kinevezésére és felmentésére, ám e jogosítványát jelentősen korlátozta, hogy parlamenti többséget élvező kormányt kellett kineveznie.93
A belga parlamenti gyakorlatban, ha egy miniszter a törvényhozásban előterjesztett egy törvényjavaslatot, feltételezték, hogy az bírja a király előzetes jóváhagyását, vagyis a miniszter elvileg nem cselekedhetett a király akaratával szemben. A király előzetes vétót emelhetett a kormány valamely kezdeményezésével szemben, ha nem értett egyet azzal,94 ám végső soron a politikai felelősséget viselő kormány akarata vált meghatározóvá (az 1893-as alkotmányrevíziókor például még az is felvetődött, hogy ilyen esetben népszavazást tartsanak).95
További intézményi sajátosság volt, hogy a kormány − e tekintetben eltérően az angol kabinetrendszertől − a parlament mindkét kamarájával szemben felelős volt.96 E gyakorlatnak az lehetett az oka, hogy Belgiumban a szenátus, azaz a parlament második kamarája is népképviseleti jellegű volt (itt is íratlan szabály volt azonban, hogy a kormány törvényjavaslatait az alsóházban nyújtja be).
Az 1831. évi belga alkotmány nemcsak elveiben mutatkozott példaadónak, hanem a gyakorlatban is képes volt stabilitást biztosítani az ország számára. Ennek volt köszönhető, hogy az 1847-ben létrejött liberális kormány választójogi reformjai révén Belgiumot elkerülte
92 ERRERA, Paul: Das Staatsrecht des Königreichs Belgien. In Jellinek, Laband und Piloty (Hrsg.): Das öffentliche Recht des Gegenwart. J. C. B. Mohr, Tübingen, 1909. 58.
93 I. (Szász-koburgi) Leopold király kezdetben ragaszkodott a miniszteri kinevezési jogának korlátlanságához; a Muelenare-kormány például 1832-ben le is mondott, mert nem értett egyet a királlyal. Az uralkodó több alkalommal, 1857-ben, 1871-ben, 1884-ben és 1911-ben is interveniált olyan miniszter ellen, aki bírta a parlament többségének bizalmát, ám az 1840-es évektől ez valóban már csak politikai ajánlás vagy kezdeményezés lehetett csak. BEYME 1970, 128.
94 A XIX. században azonban csak két alkalommal élt ezzel a lehetőséggel, 1842-ben és 1884-ben, mindkét esetben olyankor, amikor megváltozott a parlamenti többség. REDSLOB, Robert: Die parlamentarische Regierung in ihrer wahren und in ihrer unechten Form. Verlag von J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 1918. 75.
95 REDSLOB: i.m. 74.
96 1841-ben a Szenátus a királyhoz intézett üzenetében kifogásolta a kormány politikáját, melynek nyomán a kormány, mely egyébiránt bírta az alsóház bizalmát, kénytelen volt lemondani. REDSLOB: i.m. 80.
az 1848-as forradalom vihara, s hosszú polgári liberális kormányzás kezdődött. Az 1850-es évektől fokozatosan két pólus alakult ki és vált dominánssá a belga parlamentáris rendszerben; a katolikus egyház hagyományosan erős befolyására alapozva önálló erővé vált a politikai katolicizmus, amely egyre inkább antiklerikális irányba tolta el a liberális pártokat. A liberális kormányzás 1884-ig tartott, amikor az állami versus egyházi iskolákról kirobbant ún.
„iskolaháború” után az az évi választásokon konzervatív (katolikus) többség alakult ki, s vette át a kormányzást. Megjegyzem, ez igen éles, az egész belpolitikát átható ellentét volt, s kevéssé felelt meg annak a széles körben elterjedt nézetnek, mely szerint valódi parlamentarizmus csak olyan országokban működhet, amelyekben alapvető társadalmi kérdésekben a pártok között nincsenek választóvonalak. Igaz persze az is, hogy ezek a konfliktusok olyan társadalompolitikai kérdések körül forogtak, amelyek nem érintették a királyság alkotmányos alapjait.
Az alkotmány rugalmatlansága volt az elsődleges oka annak, hogy 1831-től az első világháborúig mindössze egyszer módosították, 1892-ben, amikor nemcsak Kongó annektálása miatt változtattak a szövegen, hanem az új rendelkezések azt is előírták, hogy a miniszternek kinevezett képviselők megtarthatták parlamenti mandátumukat (szemben az eredeti szövegben az angol gyakorlatból átvett azon szokással, hogy ilyenkor az új miniszternek időközi választáson újból meg kellett méretnie magát, ha meg akarta tartani parlamenti tagságát). Emellett plurális választási rendszert vezettek be, amelyben az életkor, a jövedelem, az iskolai végzettség és a családfőség is számított. Végül a férfiak számára ekkor vált általánossá a választójog (mely minden 25. életévét betöltött férfire kiterjedt), amelynek az egyik következménye az volt, hogy első alkalommal kerültek be szocialista képviselők a törvényhozásba (a Munkáspárt 1885-ben alakult meg). A teljesen általános választójogot még az 1899-es módosítás sem teremtette meg, mely arányossá tette a választási rendszert − az egyenló választójogért még 1913-ban is általános sztrájkot tartottak Belgiumban.