Az uralkodó jogállása a történeti magyar közjogban

A dualizmus alkotmányos rendszere nem változtatott a történeti alkotmány azon elvén, mely szerint a végrehajtó hatalom birtokosa a király.^{273, 274} Közismert, hogy Magyarország 1687-ig választott monarchia volt (még ha 1526 után rendszerint a Habsburg-házból választották is az uralkodókat), azt követően örökletes monarchia, mely szerint a trónöröklés alapja az osztrák Habsburg-házból való leszármazás, vagyis a trónutódlás vérségi jogon történt.

Az uralkodót jogosítványai már trónigényének létrejöttétől, még a koronázás előtt megillették, ám jogállása csak ez utóbbi aktussal, vagyis a koronázással teljesedett ki.²⁷⁵ Az 1867 utáni

273 A király végrehajtó hatalmát már az Árpád- és vegyesházi királyok idején törvények mondták ki, így például az 1222., 1291. és 1298. évi országgyűlési végzemények, illetve az 1386.: III. tc., az 1464.: II. és III. tc-k, az 1486.: LX. tc., az 1495.: VIII. tc., az 1507: III., IV., V., VII. és VIII. tc-k, majd később az 1608. k.e. X. tc., az 1741.: XI. tc., valamint az 1791.: XII. tc.

274 KORBULY Imre: Magyarország közjoga illetőleg magyar államjog rendszere. Az Eggenberger-féle könyvkereskedés kiadása, Budapest, 1877. 328.; KISS István: Magyar közjog. (Magyar államjog). Eggenberger-féle könyvkereskedés kiadása, Budapest, 1888. 46.; HORVÁTH: i.m. 345.; BALOGH Arthur: A magyar államjog alaptanai. Franklin Társulat, Budapest, 1901, 264.

275 A dualizmus kori hazai közjog-elméletben az egyik álláspont a magyar közjog azon régi tételére hivatkozott, mely szerint a királyi hatalom a szent koronával kerül átruházásra a fejedelemre, és ez a fejedelem törvényes örökösére is érvényes, ennélfogva az örökléssel nem száll át a királyi hatalom és méltóság a trónörökösre, hanem az örökösödés ténye csupán kizárólagos jogot ad az örökösnek arra, hogy királlyá koronázzák. FERDINANDY Gejza: A királyi méltóság és hatalom Magyarországon. Közjogi tanulmány. Kilián Frigyes M. K. Egyetemi könyvárus kiadása, Budapest, 1896. 227. Mások szerint ezzel szemben a koronázás nem feltétele a királyi méltóságnak, amit az bizonyít, hogy a trónörököst már a koronázás előtt is megilletik bizonyos jogok, ezért a koronázás aktusa csupán elengedhetetlen feltétele a királyi hatalom teljességének, vagyis a jogállás kiteljesedésének. KMETY: i.m. 182. Mai fogalmaink szerint tehát a kérdés lényege az volt, hogy a királyi méltóságnak az uralkodó törvényes örökösére való átszállása szempontjából a király halála, vagy a trónörökös megkoronázása számít-e konstitutív aktusnak, vagyis az örökös az uralkodó halálával automatikusan megszerzi-e a királyi méltóságot, avagy csupán kizárólagos jogigényt szmegszerzi-ermegszerzi-ez arra. Az megszerzi-előbbi megszerzi-esmegszerzi-etbmegszerzi-en megszerzi-ebből kövmegszerzi-etkmegszerzi-ezőmegszerzi-en a koronázás csupán deklaratív, az utóbbiban viszont konstitutív aktus.

Mindenesetre már a Hármaskönyv is utalt arra, hogy a nemesek csak a törvényesen megkoronázott királynak tartoznak engedelmességgel, s a koronázás aktusában fontos alkotmánybiztosítékot láttak az uralkodás törvényességére, hiszen a nemzet ezzel ruházta a királyi méltóságot a fejedelemre, s ez adott alkalmat az ország jogainak és szabadságainak tiszteletben tartására és megvédésére vonatkozó királyi eskü megtételére és hitlevél elfogadására. WERBŐCZY István Hármaskönyve. I. Rész 9. czím. Franklin-Társulat, Budapest, 1897. 67. Lásd még: RÉCSI Emil: Magyarország közjoga. Kiadja Pfeifer Ferdinánd, Budapest, 1869. 215.

A magyar közjogászok körében ennek hangsúlyozása azért is fontos volt − különösen Ferenc József 1867. évi megkoronázását megelőzően −, mert Ausztriában a trónra lépést az uralkodó manifesztumban nyilvánította ki, azaz a koronázásnak ott nem volt olyan fontos szerepe. A koronázás elmaradásával történő uralkodás ezért Magyarország tartománykénti kormányzásának bizonyítéka lehetett (volna).

magyar politikusok és közjog-tudósok között egyetértés volt abban, hogy a magyar királyok már 1848 előtt is alkotmányos keretek között gyakorolhatták csak felségjogaikat, igaz, a történelmi valóság ezt időnként felülírta. Ez közjogi értelemben azt jelentette, hogy az uralkodó non nisi in sensu legum, vagyis a törvények értelmében, a törvényeknek megfelelően voltak kötelesek az országot kormányozni, magyar tanácsosaik és az e célra felállított szervek (magyar királyi kancellária, helytartó tanács, pénzügyi kamara) segítségével. Ennek már a vegyesházi királyok óta voltak bizonyos garanciái. Ilyen biztosíték volt mindenekelőtt, hogy a király csak az Országgyűlés által elfogadott törvények keretei között uralkodhatott, valamint az a követelmény, hogy az államügyeket csak magyar tanácsosainak meghallgatásával intézhette.²⁷⁶ Az utóbbi különös hangsúlyt nyert a Habsburgok uralkodása idején, amikor már az is a magyar (törvényben is kifejezett) követelések része volt, hogy Magyarországot ne kormányozzák „más tartományok módjára”.²⁷⁷

Jóllehet a történeti magyar közjogból valóban számos példa hozható fel a királyi hatalom alkotmányos korlátozásának kísérleteire, s a dualizmus idején igencsak elterjedt nézet volt, hogy a kiegyezési törvény egyik legfontosabb alapjául szolgáló 1848. évi III. tc. csupán olyan elveket erősített meg, amelyek már korábban is érvényben voltak,²⁷⁸ a modern, XIX. századi értelemben vett alkotmányos monarchia csak az 1848. áprilisi törvényekkel valósult meg.

Csak ekkor valósult meg ugyanis a népképviseleti alapú törvényalkotás, s nyert alkotmányos elismerést az az elv, hogy a király a végrehajtó hatalmat felelős minisztériuma (kormánya) útján gyakorolja. Ezek még akkor is meghatározó momentumok a kormányzati rendszer jellegének értékelésekor, ha egyébként a jogfolytonosság az uralkodói hatalom alkotmányos korlátozásában is szépen kimutatható.

Ezt azért jegyzem meg, mert a dualizmus kori magyar közjogi írók nagyobb figyelmet szenteltek a történeti alkotmánnyal való folytonosság kimutatásának, mint az 1848-as kormányforma-változásnak, még ha az utóbbi a Szent István-i alkotmány alapvető változását

Azt, hogy e felfogásbeli különbségek nem öncélú okoskodások termékei, hanem komoly politikai jelentőségük volt, az 1861. évi Országgyűlést meghatározó, a határozati, illetve a felirati párt közötti vita önmagában igazolja.

Feltehető továbbá, hogy a koronázás jelentőségét hangsúlyozó közjogi nézetekre hatással voltak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverését követő abszolutizmus negatív tapasztalatai, valamint a Ferenc Józsefet megelőző uralkodó, V. Ferdinánd magyar király utódlásával kapcsolatos bizonytalanságok is. A történeti közjog alapján azonban abban nem lehetett vita, hogy a trónörököst már a koronázást megelőzően is megillették bizonyos uralkodói jogosítványok.

276 Természetesen más alkotmányos garanciák is voltak, mint például a királyi hitlevél és eskü.

277 1791.: X. tc.

278 Lásd például DEÁK Albert: Jogi intézmény-e a parlamenti kormány? Budapest, 1906. 15.

jelentette is, hiszen a rendi államot polgári alkotmányossággal váltotta fel. A XIX. század végéig gyakorlatilag egyeduralkodó közjogi történeti iskola azonban inkább arra koncentrált, hogy a végrehajtó hatalom gyakorlására vonatkozó újabb törvények − különösen az 1848.: III.

tc., az 1867.: VII. és XII. tc-k, és az 1883.: I. tc. − csupán a hagyományos alkotmánygaranciák új szellemű továbbélését jelentették. Eszerint a királyi hatalom alkotmányos korlátozása ezentúl főleg abban állt, hogy a királynak a végrehajtó hatalmat a független és felelős (magyar) minisztérium útján kellett gyakorolnia, illetve az az elv, hogy a magyar államügyeket illetően a király csak magyar tanácsosokra hallgathat, elsősorban azáltal került biztosításra, hogy a közös magyar miniszterek sem avatkozhatnak a magyar belügyekbe.²⁷⁹

Az uralkodói jogállás formális alkotmányos szabályozása − eltekintve a magyar alkotmány íratlan jellegétől, ami az idő előrehaladtával egyre kivételesebbé vált − megfelelt az európai standardoknak, illetve szokásoknak, amelyek szerint a végrehajtó hatalom formális értelemben, az alkotmányos szabályok szintjén teljes egészében az uralkodó jogkörében maradt. Csakhogy amíg e szabályok a XIX. század második felében Nyugat-Európában jobbára csupán szimbolikus jelentőségűek voltak, addig Magyarországon − véleményem szerint elsősorban a valóságos helyzet egyfajta közjogi igazolásának érdekében vagy szándékával − olyan értelmezést kaptak, amelybe belefért az uralkodó tényleges kormányzati szerepének elismerése is. Ennek értelmében különös hangsúlyt nyertek olyan elvek vagy alkotmányos szabályok, amelyek ugyan kétségtelenül következtek az uralkodó formális jogállásából, de amelyek a korabeli parlamentáris rendszerekben általában nem bírtak semmilyen jelentőséggel. Így például annak kiemelése, hogy a minisztereknek nincs önálló hatásköre a királyé mellett, sőt „a király, ha arra képes, akár az egész kormányzást maga viheti”, vagyis személyesen is kormányozhat.²⁸⁰ Ebből következően a király például önállóan is rendelkezhet olyan szervezeti ügyekben, amelyek nincsenek törvényben szabályozva, vagy ha bizonyos végrehajtási intézkedéseket törvény nem rendel valamely szerv hatáskörébe, akkor a király szabadon megteheti azokat.²⁸¹ Ez az álláspont valójában azt jelentette, hogy a

279 Lásd például KISS: i.m. 47.

280 MÁRFFY-MANTUANO Rezső: A miniszteri felelősség intézménye Magyarországon. Közjogi tanulmány.

Politzer-féle Könyvkiadóvállalat kiadása, Budapest, 1905. 64.

281 BALOGH: A magyar államjog alaptanai. 266. Balogh szerint a király személyes kormányzása „azt jelenti, hogy … a király valósággal kormányoz, nemcsak megteremti a kormányzatnak az 1848-iki alkotmányreform óta felelős orgánumait: kinevezi a minisztereket s főbb királyi hivatalnokokat, hanem személyesen intézkedhet, rendelkezhet az ország ügyeiben … azonban a kormányzat gyakorlásában kinevezett kormányának: a minisztériumnak közreműködésére van utalva”. Ugyanott, 279.

minisztereknek és más hatóságoknak fenntartott jogosítványokon kívül eső hatásköröket a király reziduális jogkörébe tartozónak ismerte el. E közjogi felfogás túlhajtásaként még olyan vélemény is volt, mely szerint azon törvények, amelyek bizonyos ügyek végrehajtását valamely miniszterre bízzák, nem kötik meg a király kezét, „hogy a végrehajtásnál tetszés szerint bele ne avatkozzék” (azok intézésébe).²⁸²

A hagyományos magyar közjogi felfogás szerint a királyi méltóság az uralkodót nem isteni jogon, hanem a Szent Korona jogán illeti, s minthogy a Szent Korona a magyar nemzet egész testét (totem corpus), az állam területét és minden polgárát, illetőleg a nemzeti jogok és hatalmak összességét foglalja magában, közvetve a néptől származik. A királyi hatalom tehát átruházott, származtatott, oszthatatlan hatalom, s ebből következik, hogy tisztán közhatalmi természetű,²⁸³ vagy másként, semmilyen értelemben nem magánhatalom.²⁸⁴ Az uralkodói felségjogok tehát nem a király magánjogai, hanem ún. alanyi közjogai, azaz közjogi típusúak.²⁸⁵

Az uralkodó által gyakorolt közhatalmi jogosítványokat felségjogoknak nevezték, amelyeket ún. tiszteleti (vagy személyi), a király személyéhez kapcsolódó, valamint királyi avagy kormányzati felségjogokra osztották, amelyek más hatalmi ágak tevékenységével voltak kapcsolatosak.

A tiszteleti felségjogok a király államfői jogállásából, a monarchikus elvből eredő, a király személyét megillető jogosítványok voltak. Ilyen speciális, csak az uralkodóra érvényes jog volt a személyes felelőtlenség vagy imperszonalitás. E szerint a király személye szent és sérthetetlen volt, ami − más európai monarchiákhoz hasonlóan − azt jelentette, hogy kormányzati cselekedeteiért nem volt felelősségre vonható, és általában sem lehetett bíróság elé állítani; sem bűnvádi, sem magánjogi eljárásnak nem volt helye vele szemben. A király személyét fokozott jogvédelem illette meg. Az első magyar büntetőjogi kódex, a Csemegi-kódex rendelkezett a király és a királyi család tagjainak fokozott büntetőjogi védelméről, a

282 MÁRFFY-MANTUANO: i.m. 64.

283 KMETY: i.m. 161.

284 E látszólag csupán teoretikus jellegű elv azért volt fontos, hogy a király, aki az utóbbi századokban más államok uralkodója is volt, ne idegeníthesse el az ország valamely részét (például patrimoniális joggént kezelve az afölötti hatalmát). A perszonálunió viszonyai közepette jelentősége volt továbbá azért is, mert az uralkodó a régi magyar közjog szerint viselte a „Horvát-Szlavón-Dalmátországok királya” címet is, ami azonban a magyar felfogás szerint − minthogy a Magyar Királyság területileg oszthatatlan volt, s nem létezett önálló horvát királyság és államiság − puszta cím volt.

285 HAENDEL Vilmos: A parlamentarismus. Politikai tanulmány. Politzer Zsigmond és Fia Könyvkereskedése, Budapest, 1903. 58.

legsúlyosabb bűncselekmények közé sorolva a felségsértést, valamint a király, a királyi ház tagjainak bántalmazását és a király megsértését.²⁸⁶

Tiszteleti felségjogai körébe tartoztak címei, amelyek kizárólag őt illették meg. A királyi cím viselésének joga önmagában azt fejezte ki, hogy a királyi hatalom szuverén, független, vagyis semmilyen más hatalomnak nincs alávetve. Más országok uralkodóihoz hasonlóan e címek történeti eredetűek voltak, igaz, koronként, sőt uralkodónként változhattak, s erősen kötődtek a fejedelem egyházfői tisztségéhez.²⁸⁷ Ezek közül a magyar királyok esetében az „apostoli”

jelző²⁸⁸ és a „királyi felség” cím²⁸⁹ bizonyult maradandónak, úgy, ahogy az angol uralkodó a

„hit védelmezője” (defensor fidei), vagy a francia király a „legkeresztényibb”

(christianissimus) volt. Miután a kiegyezés megkötése után a magyarok számos alkalommal tiltakoztak a közös miniszterek „birodalmi miniszteri” címe és más olyan névhasználat miatt, amelyek nem utaltak a Monarchia „kettős” jellegére, illetőleg Magyarország önállóságára, a tiltakozások nyomán Ferenc József 1868. november 14-én királyi leiratban rendelkezett saját megjelöléséről, illetve a Monarchia hivatalos elnevezéséről, mely szerint az uralkodó címe

„Ausztriai császár, Csehország királya stb. és Magyarország apostoli királya”; rövid címe a nemzetközi érintkezésben: „Ausztriai császár és Magyarország apostoli királya”, illetve „Ő Felsége a császár és király”, vagy „Ő császári és apostoli királyi Felsége”.²⁹⁰ Szokásjogi alapon a király személyét számos egyéb tiszteleti aktus is illette.²⁹¹

Az uralkodónak saját udvartartása volt, mely 1526-ig többnyire Magyarországon, 1867 óta felváltva Bécsben, Budán és Gödöllőn volt, valójában azonban 1804 óta egybeolvadt az osztrák császári udvarral. A Habsburg uralkodók nem tartottak külön magyar királyi udvart,

286 1875. évi V. tc. 126−141. §§. A szabályozást, illetve a király személyének védelmét később kiterjesztette az 1913. évi XXXIV. tc.

287 A felség címet például állítólag I. Lajos használta először; Szent László és Kálmán király „christianissimus”, András „serenissimus”, I. Mária címe pedig „excellentissima” volt. HORVÁTH: i.m. 188.

288 A magyar közjogi kézikönyvek szerint a címet a magyar királyok a keresztény hit terjesztésében szerzett érdemeik emlékére XIII. Kelemen pápától kapták, az apostoli címet 1758-ban, Mária Terézia uralkodásának idején.

289 A magyar jogtörténetírás egyöntetűen Nagy Lajos királyig vezette vissza a királyi felség (majestas) cím viselését.

290 Ezt megelőzően − ugyancsak szokásjogi alapon − az uralkodó használta a Magyarországhoz tartozó vagy valaha tartozott országok zászlóit és címereit, s így elvileg „Magyar, Dalmát, Horvát, Tót, Halics, Ladomér, Ráma, Szerb, Kun és Bolgárországok apostoli királya”, „Erdély nagyfejedelme” és a „székelyek grófja” (vagy

„ispánja” volt. RÉCSI: i.m. 236.

291 Mint például a meglátogatott város kulcsainak átadása, egyházi imákban érte való könyörgés, születés- és névnapjának megünneplése, vagy nemzeti gyász a fejedelem halála esetén, de ide sorolták a királyi pecsétek használatának jogát is.

de arra ügyeltek, hogy bizonyos, magyar udvari tisztségeket magyarokkal töltsenek be. Az udvartartás költségeinek fedezésére a királyt ún. civillista illette meg. A magyar önállóság jegyében lényeges volt, hogy ez ne a korona saját jövedelmeiből, azaz az ún. státusjavakból származzon, hiszen az az uralkodói cím részben magánjogi jellegét jelentette volna, hanem az Országgyűlés törvényben állapítsa meg.²⁹²

Bár az elválasztás esetenként nem volt egyértelmű,²⁹³ a király kormányzásban való részvételéhez kötődő aktusai voltak a királyi felségjogok. E jogköröket a régi magyar közjog fenntartott (rezervált), illetve fenn nem tartott, vagy „közlött” (comitialis) kormányzati felségjogokra osztotta annak alapján, hogy azokat az uralkodó személyes elhatározása alapján, avagy csak az Országgyűlés jóváhagyásával vagy közreműködésével gyakorolhatta.

A magyar közjog ezt a csoportosítást 1848 után is az eredeti formájában őrizte meg, jóllehet az uralkodói jogosítványok miniszteri ellenjegyzésének általános követelményével nagyrészt elvesztette alkotmányjogi és politikai jelentőségét is.²⁹⁴ Igazi értelme az uralkodó számára fenntartott felségjogoknak 1867 után abban az értelemben volt, hogy a kiegyezési törvény szerint a király kizárólagos hatáskörébe került a Monarchia hadseregének egységes vezérlete, vezénylete és belszervezete.

Kormányzati felségjogai körében az uralkodót széles körű jogosítványok illették meg a törvényhozással kapcsolatban. Magyarországon a király része volt a törvényhozó hatalomnak, amit az Országgyűléssel közösen gyakorolt. Így ő hívta össze és rekesztette be a parlamentet, és feloszlathatta a képviselőházat. Az uralkodót régtől fogva megillető jog volt továbbá a törvénykezdeményezés joga, hiszen évszázadokon át az Országgyűlés a törvényeket a királyi propozíciók alapján hozta meg. 1848 után e jogát a felelős minisztereken keresztül gyakorolta. Jogilag ez épp fordítva történt, mert bár a törvényjavaslatok többségét a kormány készítette el, de a minisztereknek vagy a minisztériumnak nem volt saját törvénykezdeményezési joga. E joghoz kapcsolódott az Országgyűlés által elfogadott

292 Az 1870.: V. tc. tíz évre állapította meg a civillista összegét, amit később tíz évenként meghosszabbítottak. A formai hasonlóság miatt azonban hangsúlyozni kell, hogy a civillistához való hozzájárulás nem számított közös ügynek. A dualizmus korában keletkezett személyes felségjog volt egyébként, hogy az udvartartás költségeinek felhasználása nem tartozott azt újonnan létrehozott számvevőszék ellenőrzése alá.

293 Egyesek például a király pénzverési jogát (jus regis circa rem monetariam) a tiszteleti felségjogok körébe sorolták, jóllehet annak magánjogi természete véleményem szerint a dualizmus idejére már egyértelműen elhalványult, vagy inkább közjogivá változott. Lásd HORVÁTH: i.m. 189.

294 Olyan nézet is volt, mely szerint egy valóban parlamentáris állam nem fogadhatja el a fenntartott és közölt fejedelmi jogok (iura reservata et communicata) tanát, mert a jogosítványok e két kategóriája kizárja egymást, s mert minden államügynek parlamenti kontroll alá kell esnie. HAENDEL: i.m. 219.

törvények szentesítésének jogosítványa, ami azt jelentette, hogy a törvények érvényességi kelléke volt az uralkodó által történt megerősítés, ami annak volt a formális kifejezése, hogy a fejedelem hozzájárul a törvény érvénybe lépéséhez. A szentesítési jog egyaránt magába foglalta a törvényjavaslatok előzetes és utólagos jóváhagyását, illetve a jóváhagyás megtagadását. A király hirdette ki a törvényeket. Tekintettel arra, hogy a dualizmus évtizedeiben az uralkodó kormányzásra gyakorolt befolyása formálisan elsősorban törvénykezdeményezési, illetve -szentesítési jogán alapult, ezeket később részletesen is megvizsgálom.

A magyar közjogban a végrehajtó hatalom mindig is az uralkodót illette, aki azonban e felségjogait az 1848. évi III. tc. óta, illetve ténylegesen 1867-től a dualizmus egész korszakában csak a független felelős minisztériumon keresztül gyakorolhatta. A király nevezte ki és mentette fel a felelős kormányt; a miniszterelnököt közvetlenül, a kormány többi tagját pedig a miniszterelnök előterjesztésére és ellenjegyzésével. A király nevezte ki a főbb hivatalnokokat és az udvari méltóságokat.

Hagyományosan az uralkodót illette a nemesi kiváltságok, valamint meghatározott méltóságok és kitüntetések adományozásának joga, s csak a király alapíthatott érdemrendeket, illetőleg a külföldi állam vagy fejedelem által adományozott címek és rangok csak királyi megerősítéssel voltak használhatók.

Ezen kívül a királyt az egész kormányzati hatalom vonatkozásában megillette az ún.

„főfelügyeleti jog” (jus supremae inspectionis vagy potestas inspiciendi suprema), vagyis a végrehajtó hatalom működésének ellenőrzése, amelynek keretei között a kormánynak időszakonként jelentéseket kellett tennie az uralkodónak a kormányzásról és a közhivatalok működéséről, de ide sorolták a törvényhatóságok (közigazgatási önkormányzatok) törvényességi felügyeletét is, amit a király által kinevezett főispánok láttak el.

A király végrehajtó hatalmának része volt a rendelkezési, azaz a rendelet-kibocsátási jog is, igaz, ellentétben az osztrák közjoggal, Magyarországon az uralkodó szükségrendeleti jogkörét az alkotmány nem ismerte el.

Hagyományosan a király volt a legfőbb hadúr, ami azt jelentette, hogy rendelkezett a hadsereggel, amelynek ő volt a főparancsnoka. Ez a jogköre, mint láttuk, a kiegyezés során jelentősen megerősödött. Ezen kívül a külügyek intézése is királyi felségjognak számított, amit 1867 után a közös külügyminiszteren keresztül gyakorolt. A király személyesen is

képviselhette az államot, s a nemzetközi szerződések a király által, illetve nevében köttettek.

A fejedelem joga volt a követküldés és -fogadás, valamint a hadüzenet és a békekötés is, igaz, alkotmányosan korlátozott jogkörben: az 1867.: XII. tc. szerint például a nemzetközi szerződéseket és a békekötést közölni kellett az Országgyűléssel, s a külügyek vonatkozásában − ideértve a hadüzenet küldését is − közvetve − a magyar kormányon keresztül fennállt a miniszteri felelősség elve.

Jogi értelemben az uralkodó joga volt továbbá a pénzverés és pénzkibocsátás, de a pénz mennyiségét, alakját, értékét és súlyát törvényben határozták meg.

Gyakran az uralkodó főfelügyeleti jogából vezették le a király vallási tárgyú, illetve egyházi

Gyakran az uralkodó főfelügyeleti jogából vezették le a király vallási tárgyú, illetve egyházi