Lelkiségi traktátus(részlet) az elmélkedésről Illyés András fordításában
Alonso Rodríguez (1526–1616) spanyol jezsuita Loyolai Ignác követőinek második nemzedékéhez tartozott. Fő műve az eredetileg spanyolul írt, később számos nyelvre lefordított aszketikai traktátusa (Ejercicio de perfección y virtudes cristianas, 1609). Rodrí-guez több éven át működött a jezsuita novíciusok mestereként, kompendiuma azon-ban nem csupán az újoncok, hanem különféle spanyolországi jezsuita közösségek előtt tartott exhortatióiból állt össze három vaskos kötetté. Sikere Európa-szerte azonnali volt és átütő – ezt bizonyítja fordításainak nagy száma –, John W. O’Malley szerint egyszerűségének, átfogó tematikájának és annak köszönhetően, hogy elke-rülte vitatott teológiai témák tárgyalását.1 Magyar nyelvterületre természetesen a je-zsuitáknak köszönhetően került el, könyvtártörténeti adatok alapján a magyarországi jezsuita könyvtárakban különféle nyelveken volt hozzáférhető: Kassán több pél-dányban, a latin mellett németül és csehül; Pozsonyban német és cseh fordításban, Turócon szláv (a kiadás helyét figyelembe véve szintén cseh) változatban.2
A művet részenként Illyés András fordította magyarra a 17–18. század forduló-ján.3 A fordító elöljáró beszéde a munka első részében, nemkülönben a címiratok, említést tesznek még francia, olasz és latin4 változatról is, maga pedig saját bevallása szerint e két utóbbi felhasználásával dolgozik, „mert olaszból és deákból sokkal job-ban, és könnyebben lött a fordítás, hogysem magán akármelyikből lehetett volna:
mert ahol egyikben homályos értelem volt, világoson volt a másikban; mindazáltal
1 John W. O’MALLEY, Early Jesuit Spirituality: Spain and Italy = J. W. O’M., Saints or Devils Incarnate? Studies in Jesuit History, Leiden, Brill, 2013, 121–145, itt: 131–133.
2 Részletek: Magyarországi jezsuita könyvtárak 1711-ig, I: Kassa, Pozsony, Sárospatak, Turóc, Ungvár, s. a. r. FARKAS Gábor, MONOK István, POZSÁR Annamária, VARGA András, Szeged, 1990, 68, 83, 86, 115, 208, 216, 218, 251.
3 ILLYÉS András (ford.), A keresztyéni jóságos cselekedeteknek és a tekéletességnek gyakorlatossága, mely a Jézus Társaságabeli tisztelendő Rodericus Alfonsus spanyol pap által spanyolul megírattatott, I–III, Nagyszombat, 1688, 1701, 1708. (RMK I 1370, 1639, 1753.)
4 A kolozsvári Akadémiai Könyvtár állományában található egy latin nyelvű kiadás, amelyet többek között egy-egy szakszó ellenőrzése során forgathatunk haszonnal: RODERICIUS Val-lisoletanus (Alphonsus), Exercitium perfectionis et virtutum christianarum, Coloniae Agrippinae, 1657, I–III.
Keresztény tökéletesség és lelki képességek…
161
inkább követtem az olasz autort a szóknak, vagy igiknek folyására nézve”.5 A filoló-gia humanista alapelveinek e nagyvonalúnak látszó semmibevétele (vagyis az eredeti forrás mellőzése) valójában a praktikus szempont primátusával jelent egyet: ez pedig nem más, mint lelki olvasmány biztosítása a latint nem ismerő magyar olvasók szá-mára. Érdemes még az elöljáró beszéd egy megjegyzésére odafigyelnünk: a záró-mondat jókívánsága olvasókra és hallgatókra utal („akik olvassák, vagy olvastatni hallják”):6 a lehetséges címzettek körét tehát tágabban értelmezhetjük, mint amit maga a fordító megjelöl: „a szerzetes házi-népek”,7 közelebbről is nevesítve őket a második kötet ajánlásában: „legfőképpen Magyarország kalastromiban Istennek hí-ven szolgáló szüzek, akiknek lelki vigasztalásokra és hasznokra magyar nyelvre (amint régen kívánták, és óhajtották) fordíttatott ez az aszketikus könyv”.8 E máso-dik ajánlás a másomáso-dik rész kiadását támogató Esterházy Pál grófot szólítja meg: nem-csak mint ország-világ előtt ismert bőkezű mecénást és felelős politikust, hanem mint szabad idejét írással és olvasással töltő országnagyot aposztrofálja. És hogy az indoklás teljesebb legyen, a kegyes olvasóhoz intézett előszóban arról is beszél, hogy
főképpen ez a második rész igen alkolmaztatott a világi emberekhez, kik va-lóságoson kívánják az Istent szolgálni. Mivelhogy ha jól meggondoljuk, ezek-nek elsőbben mint szorgalmatos szántó emberekezek-nek jól fel kell szántani, és megtörni az ők szívöknek belső indulatjoknak, és rendetlen kívánságoknak megöldöklésével: megzabolázván kiváltképpen a nyelvet, és a több érzéken-ségeket; és megalázván magát az Isten színe előtt, hogy a jó magból, mely abba vettetik, a jó cselekedeteknek kívánatos gyümölcsét nyerhesse […]9
Ha mindehhez még hozzávesszük a fordítás létrejöttének körülményeire vonatkozó jelzést, hogy tudniillik egy jezsuita páter, Vid László ajánlásának eleget téve fordította magyarra e munkát,10 akkor újabb adalékot nyerhetünk a trentói zsinatnak a világiak vallási képzésére vonatkozó dekrétuma magyarországi megvalósulásáról éppúgy, mint azokról a jezsuita rendi törekvésekről, amelyek összekapcsolták e dekrétum megvalósításának elősegítését saját irodalmi tevékenységük népszerűsítésével.
A részenként nyolc tractatusra, azon belül pedig caputokra osztott aszketikai en-ciklopédia rendjében nem könnyű valamiféle tervszerűséget felfedezni. Ha az első
5 ILLYÉS, i. m., I, *2v.
6 Uo.
7 Uo.
8 ILLYÉS, i. m., II, *5r.
9 Uo.
10 ILLYÉS, i. m., I, *2r.
GÁBOR CSILLA
rész főbb témái a becsület, jóakarat a lelki előmenetelre szolgáló dolgok köré szer-veződnek, és többek között értekeznek a helyes „atyafiúi szeretet” kritériumairól, az imádságról, Isten jelen voltáról, akkor a második részben például a szerénységről, hallgatásról, az alázat cselekedeteiről, kísértésekről, újra az atyafiúi rendetlen szere-tetről vagy a szomorúságról és örömről olvasható egy-egy hosszabb fejezet. A té-mákban nem egyértelmű a lelki élet haladási irányára utaló fokozatosság, vagy a szerzetesi életben való elmélyülés nyomon követése. Egyedül a harmadik rész kivétel némileg e tekintetben, itt ugyanis speciális (jezsuita) szerzetesi témákat vesz sorra, kezdve a Jézus Társasága célkitűzéseivel és eszközeivel, majd folytatja a szerzetesi fogadalmak Szent Ignác-i szellemben való tárgyalásával. Talán ezért is van, hogy a mai kutatás meglehetős ambivalenciával viszonyul e munkához: egyfelől az imádság magasabb formáit, a szellemek megkülönböztetésének ignáci módszereit magyarázó és aktualizáló jellege okán a jézustársasági szellemiség hiteles közvetítőjeként értékeli;
a kontemplativitásnak a küldetésteljesítés rovására történő túlhangsúlyozása miatt azonban (ami tulajdonképpen a szolgálat szempontjainak elhanyagolását, elhallgatá-sát jelenti) az eredeti ignáci szellemtől való elkülönböződés dokumentumaként bí-rálja, a spiritualitás eklektikus és felszínes összegzésének látja.11
A továbbiakban az első rész V. traktátusára pillantunk rá igen röviden: ennek témája a tágan értelmezett – tehát az elmélkedést is magában foglaló – imádság. A kompendium-jelleg itt is szembeötlő. Ennek elsődleges felméréséhez elegendő egy pillantást vetnünk a lapszélen feljegyzett hivatkozásokra: az egyházatyák mellett a középkor tekintélyes teológusainak névsora olvasható itt Aquinói Tamástól Bona-venturán át a rengeteg Clairvaux-i Szent Bernát-hivatkozásig (ezek elég nagy hányada pszeudo-bernáti szöveg); gyakoriak a misztikusokra (például Tauler, még gyakrab-ban Johannes Gerson) vagy a devotio moderna képviselőire (Kempis) tett utalások, akárcsak a Szent Benedekre, ennek kapcsán pedig a lectio diviná-ra, illetőleg a fla-mand bencés Ludovicus Blosiusra való hivatkozások. Louis de Blois (1506–1566) művei már a jezsuiták első nemzedékének kedvelt lelki olvasmányai voltak, így ért-hető, hogy kezdettől kötelező olvasmányként szerepeltek a rend novíciusainak kép-zési tervében.12 Az auctoritasokon túl azután a lelkiségi hagyomány más közhelyei is említésre kerülnek: például a misztika három útja (via purgativa, illuminativa, unitiva)
11 O’MALLEY, i. m., 133.
12 Vö. BITSKEY István, Humanista erudció és barokk világkép: Pázmány Péter prédikációi, Bp., Aka-démiai, 1979, 85.
Keresztény tökéletesség és lelki képességek…
163
– ezt annak rendje és módja szerint (Pszeudo-)Dionysziosz Areopagitészig hivat-kozza visszafele az időben13 –, vagy a mélyebb imádságot megelőző kötelező
„mortificatio”, korabeli magyar terminussal „megöldöklés” részletezése,14 vagy akár az elmélkedés „közönséges” és „kiváltképpen való” útja közötti ugyancsak hagyo-mányos különbségtétel hangsúlyozása.15
Persze az öndefiníciók szintjén a jezsuita jelleg öntudatos hangsúlyozása nem ke-vésbé szembeötlő. Ebben az összefüggésben „a mi Szent Ignác atyánknak Ignatius lelkigyakorlatosságinak” könyvére utal,16 és arra, hogy „a lélek három hatalmát kell gyakorlanunk, úgymint az emlékezetet, értelmet és akaratot.”17 És ha valami, akkor éppen a megtanulható – a patrisztika és a skolasztika által is részletesen tárgyalt lelki képességekre (potentia animae) alapozott – elmélkedés a módszeresen kidolgozott témák közé tartozik. Eszerint az emlékezet az értelem elé adja az elmélkedés tárgyát, és „mindjárt be kell abba menni az értelemnek okoskodván, elmélkedvén, és meg-gondolván a dolgokat”, majd azután „mindjárt a mi akaratunk jó indulatinak, és kí-vánságinak kell következni. És ez harmadik dolog, amint mondottuk, kiváltképpen való, és a gyümölcs, melyet az imádságból ki kell hoznunk.”18
Az akarati döntést megalapozó értelmi megfontolás jelentősége e szövegrész alapján nem szorul bizonyításra; továbbmenve, természetszerű következmény az is, amit ezután olvashatunk: „az imádság nem áll az édességekben és gyönyörűségek-ben, melyeket néha magunkban érezünk; hanem a cselekedetekgyönyörűségek-ben, melyeket a lel-künknek hatalmival cselekeszünk.”19 Az érzelmek – még a kegyes, jámbor érzések is – jelentéktelenekké lesznek tehát ebben a voluntarisztikus rendszerben. Ennek meg-felelően hangsúlyozza, hogy az imádság nem cél, hanem eszköz,20 a cél pedig az imádságból táplálkozó cselekedet.21 E helyen nem térhetünk ki arra, hogy ebben mekkora a „vita activa” kora újkori felértékelődésének szerepe. Azt azonban nem
13 Az imádságnak három részében a „szent atyák” mind egyetértenek, „ama három részet, vagy három módgyát magyarázzák, ama három utak szerént, melyeket tisztítónak, világosí-tónak és egyesítőnek hínak, mely tudományt Areopagita Sz. Dienes tanított.” (ILLYÉS, i. m., I, 276.)
14 Uo., 275.
15 Uo., 267.
16 Uo., 277.
17 Uo., 278.
18 Uo., 320.
19 Uo., 320.
20 „[…] az imádságot nem úgy kell vennünk mint véget, hanem mint eszközt a mi előmene-telünkre és tökélletességünkre […]” (Uo., 298.).
21„[…] a mi imásságunknak cselekedőnek kell lenni, az az a cselekedetre igazíttatottnak.” (Uo., 311.).
GÁBOR CSILLA
árt röviden szóvá tennünk, hogy bármilyen szisztematikus tanítást adjon is az imád-ság mibenlétéről és végzésének ajánlott módozatairól, óva int a tettetéstől és „mes-terségtől”, ezzel némiképp fel is függesztve az ajánlott módszertant.22
Végezetül (sok későbbi értelmezéstől eltérően) az új spiritualitásnak éppenséggel nem az újdonságát, hanem a tradícióba ágyazottságát hangsúlyozza, ekképpen: „nem magán való, se csalárdságra ejtő találmányi nincsenek néki, amint vannak némely imádságoknak, hanem közönséges mód, melyet a régi atyák igen gyakorlottak, és igen illendő az emberi természethez.”23
22„[…] az imádságban semmi tettetést, se mesterséget ne mutassunk” (Uo., 324), illetvea kö-zépkorra visszautalva, a saját negyven éves imatapasztalatát összegző Gersont idézve: „min-den szorgalmatossággal, amint lehetett, imádkozni való mesterséget igyekeztem megtanolni, és nem találtam jobb és rövidebb eszközt jó imádságot tenni, minthogy maga-mat az Isten eleiben helyheztettem”. (Uo., 325.)
23 Uo.,278.
165